[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/mai-mesek-erdelybol” newwindow=”yes”] Korábbi írások[/button]
A Hegyköz dombjainak ölelésében, komoran, sötéten alszik a város, ezerkilencszáznyolcvankilenc Karácsonya előtt egy nappal. A váradi házak némák, világosság nem szűrődik ki az utcákra, ahol katonai járőrök köröznek elcsigázva. Néha meg-megvillan a rendőrautók fénye, erőszakosan utat talál a leeresztett redőnyök rései között. A Körös bal partján, a gipszvirágos homlokzatú bérházakban, lakatokkal zárt kovácsoltvas kapuk őrzik a csendet. Miután elhaladtak az ellenőrző fények, megmozdulnak az emberek. Senki nem alszik. Az egyik kapualjból izgága, hátizsákos alak lép elő, nekiiramodik, a Holdas-templomnál a sarkon elfordul, kijut a Kapucinus utcára, és megtorpan az ötödik ház előtt. Ropog a hó a talpa alatt. Riadtan szétnéz, fülel, vigyázkodik, aztán halkan kétszer megzörgeti a földszinti ablak redőnyét.
– Tu eşti, Gabi? (Te vagy az, Gabi?) – jön egy gyanakvó suttogás.
– Da, eu sunt! Deschide, Lupu! (Igen, én vagyok! Nyisd ki, Farkas!)
Sietős lábdobogás hallatszik, majd kattan a zár. Lupu tizenhét éves, szemüveges, nyurga kamasz fiú. Kezet fog a nála nem sokkal fiatalabb érkezővel. Gabi éppen csak túlesik az üdvözlésen, szinte elsodorja barátját, ahogy fölszalad a lépcsőkön, és megáll a körgang elején. Liheg. A szomszédok mind kint vannak a lakások előtt, ki a küszöbön, ki a lépcsőkön. Nem törődnek a hideggel. A sötétben nem látszanak az arcok, csak egy rekedt férfihang szólal meg:
– Na, mi van? Mit mondanak a városházán?
Pillanatnyi szünet, egy cigaretta felparázslik. Gabi megkívánja, nyugtalan mozdulatokkal inti, hogy adjanak neki.
– Bucegi, vagy Kossuth? – kérdezik tőle. A Kossuthot választja. A többiek feszülten várakoznak, míg rágyújt. Szív egyet, majd kiböki:
– Harcolnak Bukarestben, Szebenben és Aradon. A szekusok líbiai terroristákkal dolgoztatnak. Betörnek a blokkokba, megölnek egész családokat, és az így elfoglalt lakásokból lőnek az emberekre! Úgy néz ki, erre is jön két helikopter!
– Mikor?
– Nem lehet tudni. Azt mondják, mindenki maradjon otthon!
Lélegzetet szaporító izgalom jár át mindenkit. Pletykálnak, találgatnak. Gabi a falnak dől, merő izzadtság a feje. Lupu faggatja:
– Mi van határon? Jönni még magyarok?
– Igen! Şerban bácsi mesélte, hogy Ártándon jönnek át a konvojok, ingyen adják nekik a benzint. De innen nem lehet menni, a zöldhatáron sem!
– De ce? (Miért?)
– Mert szöknek a szekusok, és lelövik őket!
– Nem is érdemelnek mást, a mocskos disznók! – háborog Lőrinc bácsi szobakonyhás lakásának ajtajában. Erre aztán kijön Juci, a felesége, és jól összeszid mindenkit:
– Hallgassatok! Meg vagytok bolondulva? Dragovici meghallja!
Hirtelen elvágják az emberek szavát. Ideges pillantásokat vetnek az első emeleti négyszobás lakás ablakaira, lesik, hogy mikor gyújt világot Dragovici, a rettegett szekuritátés tiszt.
– Nincs itthon – röhög Gabi –, különben már kidugta volna a képét! – Közben szemtelenül bámulja a Juci néni virágmintás pongyolája alól kivillanó csipkés hálóinget, és az alatta felsejlő combokat. Lupu is követi a tekintetét, és idétlenül vihog hozzá. Hirtelen az udvarról kiáltás robban közéjük:
– Gyertek gyorsan! Elkapták! Libertate şi pace! (Szabadság és béke!) Elkapták! – Lupu apja kiabál, és mindenki nagy robajjal rohan a földszinti lakásba.
– Kit? Kit kaptak el? – értetlenkedik Juci néni.
– Hát a conducátort, Ceauşescut! – oktatják ki, és sodorják magukkal.
Lupuék nagyszobája zsúfolásig megtelik szomszédokkal. A televízióban még mindig nincs adás, de Lupu apja torkaszakadtából kiabál mindenkire, hogy maradjanak csendben, mert nem hallja a rádiót. A Sokol 403-as a horgolt kézimunkával leterített asztalon fekszik, befőttes gumival hozzáerősítve egy porcelán macska szobrához. Mindenki tudja, hogy ebből a pozícióból nem szabad kimozdítani, csak így jön be a frekvencia. Állnak némán, és figyelik a híreket. A gyerekek megszeppenve nézik az izgatott, lélegzetüket visszatartó felnőtteket. Felgyulladnak a mennyezetről pőrén lógó körték, a konyhák ablakán kiáramlik a sárga fény. Nagy árnyékok táncolnak a havas udvaron, a kisebbek kérdezgetik: ez már az angyaljárás?
A hírek arról szólnak, hogy a diktátort elfogták, és bíróság elé állítják. Nagy a hangzavar: egyesek szerint hazugság az egész, mások tudni vélik, hogy az igazi Ceauşescu most is menekül, akit elkaptak, az csak a hasonmása. Lupu és Gabi összenéznek, majd kiosonnak a konyhába. Lupu a spór mellé térdel, papírt dug a tüzelőbe, majd ügyesen gúlába rakja a gyújtóst. A sámlira állított lavórból meleg, szappanos víz illata terjeng. Gabi kezet mos, a vizet a kezéről a linóleumos földre pröcköli, és néhány harapásból eltüntet egy egész karéj zsíros kenyeret. Közben nézi barátját, ahogy ügyetlen mozdulatokkal előkotorja hátizsákját a szekrény mögül. Lupu idegesen pislant az ajtóra, de a szülei odabent vitáznak, és Gabi sürgeti, hogy indulniuk kell. Kisurrannak a lakásból, felmennek az első emeletre. Megállnak Dragovici lakása előtt.
– Akkor, ahogy megbeszéltük… Jó? – kérdezi Gabi.
– Da! (Igen!) – jön a határozott válasz.
Feltörik a zárat, és bemennek. Egy darabig csak fülelnek, az izgalomtól zihálnak. Aztán lassan megindulnak. Sehol senki. Megnyugszanak, és körülnéznek. Villanyt nem gyújtanak, mert a fény, ami az udvarról beszűrődik éppen elég. A lélegzetük is eláll a látványtól: méltóságosan terpeszkedő diófurnéros szekrény, ezüst gyertyatartók a gyufával, német orgonacsokros tapéta, színes televízió, tompa fényű bőrpamlag. A sarkokban összegöngyölített perzsaszőnyegek, a falakon festmények helye tátong. A besúgó szemmel láthatólag menekülni készül. Gabi a szekrényhez, Lupu a súlyos tölgyfaasztalhoz lép. Keresgélni kezdenek. Az asztal fiókjaiba iratok zsúfolva, legtöbbje jelentés. Lupu idegesen turkál, tekintete folyton az ajtóra téved. Gabi egyszer csak megszólal:
– Hopp, megvan!
Jókora nercbundát tart a kezében, előveszi bicskáját, és felhasítja a bélést. A földre hullik a külföldi valuta. Kapkodva összeszedik, és a hátizsákjaikba gyömöszölik. Lupu számolja, és csóválja a fejét, mert kevesli az összeget. Még bekukkant a fiókokba, és azt, amelyiket zárva találja, erőszakosan feltöri. Aztán csak áll, és elsápadva nézi a tartalmát. Gabi is odanéz, és nagyot csettint:
– Igazi pisztoly! Tyűha!
Fogják, csodálják a fényes, fekete fegyvert. Meg van töltve, és jéghidegen, fenyegetően incselkedik velük. Aztán lépéseket hallanak, valaki közeledik a folyóson. Megdermednek, Lupu elkezd szédülni. Izzad a tenyere, reszketve tartja a pisztolyt.
– Dragovici jönni hamarabb! Mert te mindig csak enni, enni! Lenni fenye nagy haspók! – sziszegi Gabinak.
Gabi nem szól, de elsápad, félig nyitott szája megremeg. A lépések egyre közelebb, és közelebb jönnek, majd hirtelen megtorpannak a bejárat előtt. Kivágódik az ajtó, és belép Dragovici. Árnyéka ráborul a belül lapulókra. Már a küszöbről ordít:
– Cine-i aici?! (Ki van itt?!) – És nyúl, hogy felkapcsolja a villanyt.
Gabinak helyén az esze. Felkapja az ezüst gyertyatartót, odaugrik, és minden erejét beleadva fejbe vágja. Az ember megrogyik, a földre esik, de nem kábul el teljesen. Gabi újra üt, aztán Lupu is oda megy, többször belerúg a már földön fekvőbe. Dragovici végül nem mozdul többet. A fiúk reszketnek. Gabi közel hajol, megnézi, és megállapítja, hogy még él.
– Már nem sokáig – hőbörög Lupu –, én megölni most!
A pisztolyt egyenesen az eszméletlen ember fejéhez tartja. Rácsavar a csőre egy zsebkendőt, úgy, ahogy a filmekben látta, és folynak a könnyei. Gabi nem szól egy szót sem, csak hátrébb húzódik. Pontosan tudja, hogy Lupunak minden joga megvan ehhez. Lupu apja magyar és katolikus, minden vasárnap misére megy a Barátok templomába. Békés, melegszívű tanárember, soha nem ártana a légynek sem. Dragovici mégis bevitette. Éppen tavaly Karácsonykor jött érte, mikor itt voltak a nagyszülők is látogatóban. A titkosrendőrök leborították a kis fenyőfát, megtaposták a díszeket, a falhoz szorították az öregeket, akik úgy megijedtek, hogy az eset után egy héttel a nagymama szívinfarktusban meghalt. Lupu apját pedig nem látták három napig, semmit nem tudtak róla. Aztán valaki szólt a megyei kórházból, hogy menjenek érte, mert haldoklik. Úgy meg volt verve, hogy Lupu először meg sem ismerte a saját apját. De a papa csodával határos módon megmaradt, felgyógyult, csakhogy az egyik lába teljesen megnyomorodott. Azóta csak bottal tud járni, de továbbra sem hiányzik egyik vasárnapi miséről sem. És az idén is vett Karácsonyfát, az egész házban egyedül az ő lakásukban csillognak a díszek.
Ott áll Lupu, kezében a fegyverrel. Szemében az őrült bosszúvágy, és az ijedelem. Megverni valakit, az jó büntetés, de elvenni az életét, az már nagyobb dolog! Eszébe jut, hogy templomba járó apja mélységesen elítélné, ha látná. Sóhajt, és összeborzad. Dragovici feje meleg, és zsíros. Csak egy védtelen emberi test, és Lupu érzi, hogy nem bírja megtenni. Feláll, és zsebre vágja a pisztolyt. Gabi lesüti a szemét, arcán gyors egymásutánban váltják egymást előbb a meglepetés, majd az öröm, végül pedig a riadalom grimaszai. Sietősen kifutnak a lakásból, leszaladnak a lépcsőn, és pillanatok alatt kint vannak az utcán. Lupu még visszanéz a házra, és tétován lelassít. Gabi azonban nem hagyja töprengeni: erőszakosan húzza magával.
– Most megyünk Robihoz! – lihegi Lupunak, ahogy szorosan a házfalak mentén futnak, hogy bármikor beugorhassanak valamelyik kapu alá. Lupu csak bólogat, nem is figyel, még mindig Dragovicira gondol. Szaporázzák, lassítják, majd újra meggyorsítják lépteiket. A zsinagóga felé igyekeznek, de jóformán a sarokra sem érnek, mikor ijedten visszahőkölnek. Az úton csoportokba verődve állnak a katonák, és civil ruhás emberek. Elképzelni sem tudják, kik lehetnek a civilek, inkább megfordulnak, és átvágnak a parkon. A bokrok közt osonnak, majd egy óvatlan pillanatban átszaladnak az úton, és a Garasos hídra érnek. Alattuk hömpölyög a Körös. Megállnak szusszanni. Lupu előveszi a pisztolyt. Hosszan nézi, aztán hirtelen bedobja a sötét, gyors folyású vízbe.
– Hülye! Miért csináltad? És ha szekusokkal találkozunk, hogy védjük meg magunkat? – ripakodik rá Gabi.
– Pisztoly nem jó! Minden fegyver hozni halál, táti mondja! Én nem bánom, ha találkozni szekusok, majd kimagyarázni… De ha meglátni nálunk fegyver, akkor egyből vége!
Ezzel nem lehet vitatkozni. Gabi bólint, és mutatja, hogy merre fussanak tovább. Üggyel-bajjal jutnak el a Vasútállomásig, mert folyton kerülni kell a sűrűn járőröző rendőrautók miatt. Itt nincsenek bérházak, csak szürke, barátságtalan blokkok. Gabi jól kiismeri magát, fürgén lépked a szűk, szemétszagú utcákban, és hamarosan megállapodik egy négyemeletes ház előtt. Felmennek a harmadikra. A tízedik lakásba halkan bekopognak. Nyílik az ajtó, és régi barátjuk, Robi invitálja őket beljebb. Gabival legalább öt éve ismerik egymást, a lelencotthonból. Cinkosan összekacsintanak, kezet fognak, és Robi egyből a tárgyra tér:
– Na, hoztátok a pénzt?
Előveszik a dollárt, kipakolják az asztalra. Robi megszámolja, elkomorodik. Aztán vállat von, a telefonhoz megy, és tárcsázni kezd. Hosszan, virágnyelven beszél valakivel, másképp nem is lehet, mert a telefonokat lehallgatják. Alkudozik három pufajka megvásárlásáról. Csendesen beszél, mert a másik szobában alszanak a nevelőszülei. Lupu ideges, kinyitja a frizsidert, kiveszi az összes sört, és kínjában felbontja mindet. Isznak, reménykednek. Tekintetük az előszobába készített hátizsákra téved. Robi is jól felkészült az útra. Visszajön, és vidám arccal jelenti, hogy megvannak az útlevelek, de igyekezniük kell. Lemennek az utcára, bepakolnak Robi lepukkant Dáciájába, beszállnak, és elindulnak. A szemük ég az álmatlanságtól, a hátuk sajog, a lábukat és a kezüket vörösre csípte a hideg. De boldogok, és izgatottak, mert pár óra múlva Magyarországon lesznek.
(folytatás csütörtökön)
Hát igen.
Annak idején éjjel-nappal ment nálunk a tévé, lelkesen drukkoltunk Tőkésnek, lelkesen drukkoltunk a forradalomnak, magyarnak, románnak egyaránt. Aztán, amikor a románok botokkal verték a tüntető magyarokat, felháborodva gyűlöltük őket. Most pedig, ha arra gondolunk, hogy a külföldön élő magyarok, állampolgári jogaikkal élve átjönnek megszavazni nekünk Orbánt, legszívesebben mi is átmennénk visszaszavazni nekik Ceauşescut.
Mennyit változik a világ…
Kósza Látomás, szerintem ne rontsuk el politizálással az egészet. Nem akar senki neked választani vezetőt helyetted, legalábbis én nem tenném. Szerintem arról szól itt az írás, hogy hogyan élte meg a forradalmat egy átlag kisember, egy olyan valaki, aki nem ölt meg egyetlen szekust sem, sem Ceausescut nem fogta el, nem lett forradalmár. Van hangulata, és ez a lényeg. Én sajnálom azt, ha valaki, aki csak a tévében nézte, az csak közönséges politikáig jut el egy ilyen sztorinál, a hiba nem tudom hol lehet, mert az írásban semmiképp. Annyira jó, hogy szerintem bárki számára, talán még egy amerikai számára is átélhető. 🙂
Kedves Kósza!
Régi ellentétünk a politikai különbség közöttünk, szerintem kár volt ezzel az erősen sarkított, inkább otrombának számító hasonlattal aktualizálnod ezt a dolgot. Vannak ugyanis sokan, akiknek a véleménye nem a pillanatnyi hangulatuknak megfelelően változik. Kár idekeverni a széljárásnak megfelelő, a pillanatnyi anyagi helyzet szerint mérő véleményeket. Én függetlenítettem magam az irodalomtól (talán hiba volt), de nem szeretnék függetlenedni a tényektől.
Az írás remek, ne mossátok össze a szubjektív véleményemmel. (Nem hasonlat.)
Sajnálom, hogy a politika ilyen sztereotípiákat alakított ki bennem, és hogy ilyen erősek. Nem hiszem, hogy az én hibám, hiszen az értékrendem nem változott, mindig az elesettebbek, gyengébbek mellett állok.
Nekem drámám van az 1956. októberi magyarországi eseményekről, ami a kisemberekről szól, de az 56-ot is megváltoztatta a politika, nem véletlenül ünneplik olyan kevesen.
Romániában a mi ötvenhatunkat is tévében nézték, illetve rádióban hallgatták, ha egyáltalán leadták. Mi mást tehettek volna? Nem hiszem, hogy emiatt bárkit el lehetne ítélni.