[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/mai-mesek-erdelybol” newwindow=”yes”] Korábbi írások[/button]
Robi vezet. Rátér a Biharpüspökibe vezető útra, és becsülettel küzd az öreg csotrogánnyal. Fél, nehogy megcsússzanak a tükörjég borította úton.
– Messze van még annak a milicistának a háza? Csiga-lassan megyünk. Így nagyon feltűnőek vagyunk! – dohog Gabi. Lupu nyűgösen fészkelődik a hátsó ülésen. Gabi tovább okoskodik:
– Mondd, Robi, a nevelőszüleidnek hagytál búcsúlevelet?
– Nem.
– Miért nem?
– Elfelejtettem.
– Hű, hogy elkanászosodtál, de nagy surmó lettél, hékám! Ha nekem lenne ilyen anyám, írtam volna neki valamit!
Robi kényszeredetten elvigyorodik, és elfehéredik, mikor meglátja a visszapillantóban Luput, ahogy sűrűn törülgeti a könnyet az arcáról. Ő is elfelejtett elbúcsúzni. Elromlik a kedvük, Gabi bűnbánó arccal néz maga elé. Hamarosan elérik a vasúti átjárót: ez Biharpüspöki bejárata. Robi az út szélére húz, és a többiek lelkére köti, hogy el ne mozduljanak, mert nemsokára visszajön. Fogja a pénzt, és bemegy a harmadik házba.
– Neked és Robinak könnyű – mondja Lupu –, szakma, az lenni szakma, kőműves és autómekánik kell mindenhol! De én nem érteni semmihez! Csak tanulni, és így be sem fejezni líceumot!
– Ne nyavalyogj mán! – böffen rá Gabi – Neked is jut majd valami. Együtt maradunk mindig, lesz, ami lesz!
Gabi ingerült, érzi Lupuban a bizonytalanságot. Pedig olyan jó a tervük! Még csak az hiányzik, hogy Lupu keresztbe tegyen! Szaggatottan lélegzik, bepárásítja az ablakot. Hirtelen felfigyel valami zajra. Feszülten fülel, a furcsa, csattogó, zakatoló hang egyre közeledik.
– Mi ez?
– Ce? Eu nu aud nimic! (Mi? Én nem hallok semmit!) – mondja Lupu. Aztán ő is meghallja, és elsápad.
– Helikopter! Terroristák! Ki a kocsiból! – ordítja Gabi, és szinte feltépi az ajtót. Karon ragadja barátját, és félőrülten rohannak az árokba, a bokrok közé. Lehasalnak, magukra hánynak annyi havat, amennyit csak tudnak. Gabi fejében cikáznak a gondolatok: elég messze vagyunk a kocsitól, ha felrobbantják? Elkelne most a pisztoly, ó, Lupu, minek dobtad el? Lapulnak, a félelem satuba szorítja az agyukat. Lupu elkezd pityeregni. Egyszer csak érzik, hogy valaki áll mellettük. Robi az, kezében három vadonatúj útlevéllel.
– Hülyék vagytok! – röhögi őket. – Hisz csak a vonat jön!
– Nem… Nem helikopter? – nyöszörgi Gabi.
– Nem, ez egy vonat. Gabi, te még sosem láttál igazi helikoptert, igaz? – mondja Robi.
– Nem. De azt hittem… Úgy mondták…
– Na, álljatok fel, mert megfázik a hasatok!
Szégyenkezve szöknek talpra, topognak, verik le magukról a havat. Közben elrobog fölöttük a szerelvény. Robi odaadja nekik az útleveleket, és kuncog még egy kicsit. Megnézik az okmányokat: mindegyikük kora jóval tizennyolc fölött, új nevek, új születési dátumok. Beszállnak a Dáciába, és próbálják kívülről megtanulni az adatokat. Nagyokat döccen alattuk a kocsi. Úgy érzik, a lelküket is kirázza. Sokáig zötyögnek, mert mellékutcákat kell választani az ellenőrzések miatt. A borsi út elején aztán végleg megadja magát a tragacs. Robi káromkodik, Gabi ráförmed, hogy biztos elfelejtette feltölteni a tankot, Lupu pedig csendesen sírdogál, és halkan suttogja:
– Vreau acasă! (Haza akarok menni!)
De a többiek nem figyelnek rá. Kiszállnak, felnyitják a motorháztetőt, tanácstalankodnak. Feltámad a szél, az arcukba hordja a havat. Egy órán keresztül bütykölnek, hasztalan. Hajnalodik, és már nagyon fáznak. Visszaülnek a kocsiba. Hallgatnak, kuksolnak. Bámulják a tájat, az időközben megeredő sűrű havazást.
– Én akkor is megyek, ha gyalog kell mennem! Mi az a tizenöt kilométer a vámig? – mondja Gabi.
Robi cigarettára gyújt, és gondolkodik. Lupu sóhajt, és így szól:
– Én menni haza! Elég volt!
– Ne csináld, Lupu, hát együtt akartuk, mit hülyéskedsz? – kiabál Gabi.
– Hagyd, igaza van – veti fel a fejét Robi. – Talán butaság az egész! Várjunk egy–két napot, ki tudja mire alakul a politika. Itt most lehet lelőnek a vámnál. Ha jobban megnézik az útleveleket, és észreveszik, hogy hamis, nagy bajba kerülünk!
– És ha győznek Ceauék? Ha visszaveszi a hatalmat a szeku? Akkor nem lesz többé ilyen esélyünk! – győzködi őket Gabi.
Hirtelen észreveszik, hogy jön egy teherautó. A vám irányába tart.
– Ez magyar! – rikkantja Gabi. – Gyertek, felkérezkedünk rá!
De a fiúk csak a fejüket ingatják. Már teljesen megrémültek, elálltak a tervtől. Nem mozdulnak az autóból. Gabinak elvörösödik a feje, és rájuk kiált:
– Gyávák! Poshadjatok tovább ebben a szerencsétlen országban, én elmegyek! – Azzal kiugrik a havazásba, és egyenesen a kamion felé rohan. Integet. A magyar sofőr fékez, és felveszi. Lupuék tágra nyílt szemmel nézik a kerekek nyomán porló havat, a távolodó monstrumot, s benne legjobb barátjukat.
A sofőr barátságos ember, és rettenetesen beszédes. Egy percig sem hiszi, hogy Gabi már nagykorú, és csóválja a fejét az útlevélnek. Elmeséli, hogy Temesvárról jön, élelmiszer–, és gyógyszer segélyt szállított.
– Hű, hogy mi van ott! Az emberek az utcán, mindenki a V jelet mutatja! Micsoda forrongás! Te meg miért akarsz átszökni, éppen most?
– Magyarba jobb a helyzet. Ott van rendes munka, rendes fizetés! Jó élet! – feleli Gabi.
– És azt hiszed, itt nem lesz? Most minden meg fog változni!
– Nem tudom.
– Én Debrecenbe megyek. Velem jöhetsz odáig. Az szép város, bár nem annyira szép, mint Nagyvárad!
Gabi vörös szemeket mereszt az útra. Elszorul a torka. Ha Robi, vagy Lupu jöttek volna, az más. De így egyedül… Senkit nem ismer odaát, senki nem lesz, aki egy jó szót szóljon hozzá! Furcsa bizsergés fut végig a gerincén. Fél. Eszébe jut, hogy ő már szerepel a rendőrség nyilvántartásában, kisebb lopásokért, randalírozásért. De mit csináljon, ha a gyermekotthonban nem jutott elég étel, és ő látta, hogy a sarki üzletbe éppen egy nagyobb szállítmány kenyér érkezett? „Nem, nem bánta meg a tettét. Most is betörné az ajtót, ellopná a vekniket”, röhögött a rendőrtiszt arcába. Sose felejti el azt a kihallgatást. Úgy megverték, hogy utána napokig égett a tüdeje, szúrt az oldala, és szinte lábra se tudott állni. A korrekciós otthonból nem mert aztán megszökni, de az iskola rácsos ablakain keresztül éppen a stadionra lehetett látni, és Gabi sokszor órákig bámulta a foci edzésre járó srácokat. Irigyelte a szabadságukat. Később próbált bekerülni a csapatba, de nem engedték, mert a szülők féltették csemetéiket a „rosszfiútól”. A pálya széléről nézelődött egy másik, szemüveges, vézna kölyökkel együtt. Így barátkoztak össze Lupuval, akit csenevész termete miatt tanácsoltak el a sporttól. A sors iróniája, hogy Gabi Luputól kapta, és szívta el élete első szál Bucegi cigarettáját. Ő meg bemutatta Luput egyik régi barátjának, Robinak. Robi remekül csencselt a külföldi portékával, mert a nevelőapjának kis-határ átlépője volt, és mindig tömött zsákokban álltak a nyugati holmik a lakásában. Robitól kaptak először Mars csokit, nála ittak sört, kávét, néztek Orchidea színes tévét. A szökést is együtt, egy akarattal tervelték ki. Robi, bár látszólag jól ment sora, egyre több összeütközésbe került nevelőapjával, aki világosan megmondta: amint Robi nagykorú lesz, fel is út, le is út, el kell mennie a lakásból!
Gabi már bánja, hogy gyávának nevezte, és úgy otthagyta őket. Ahogy közelednek a borsi határátkelőhöz, egyre biztosabban érzi a tarkójában a zsibbadást. A halálos félelemtől kiveri a hideg veríték, növekszik benne a feszültség.
– Tessék megállni! – szakad ki belőle hirtelen.
– Meggondoltad magad? – kérdezi a sofőr.
– Igen. Vissza akarok menni!
– Várj egy kicsit, hadd intézzek valamit!
Az ember jelez az ellentétes sávban Várad felé haladó kamionoknak. Az egyik lelassít, a sofőr kidugja a fejét:
– Mi kell?
– Vidd vissza ezt a kölyköt Váradra!
Gabi elköszön, és felkapaszkodik a másik autóba. Könnyűnek érzi a szívét. Jaj, csak ott kapjam még Luput és Robit! Jaj, csak megbocsássanak! Minden megszépül: csillog a behavazott mező, az út mentén álló fák halvány árnyéka megterebélyesedik a reggeli világosságban. Eddig gyűlölte a CET[1] óriási kéményéből áradó füstöt, most sírni tudna a meghatottságtól, ahogy ránéz. A kamionban megy a rádió, a sofőr odateszi Gabit, hogy fordítson valamit a román adásból. És Gabi mondja: kivégezték a diktátort, az emberek ünnepelnek Temesváron és Bukarestben. Karácsonyfát állítottak a román televízió stúdiójában. De Szebenben és Aradon továbbra is heves harcok folynak. Nagy a zűrzavar mindenhol.
Hirtelen megpillantja a Dáciát, és a derékig benne dolgozó Robit. Lupu fagyoskodva kuporog a vezető ülésen. Gabi megkönnyebbül, hogy nem kerülték el egymást, hogy amazok nem kérezkedtek fel egy szintén Váradra tartó kamionra. Hát persze, Robi sosem hagyná itt a kocsit, egyebe sincs! Leszáll, és rohan feléjük. Lupu, mikor észreveszi, kikecmereg, és a nyakába ugrik.
– Ce facem acum? (Mit csinálunk most?) – kérdezi Lupu.
– Hazamegyünk! – jelenti Gabi, azzal nekiveselkedik, hogy segítsen Robinak a szerelésben. Nem szólnak, de belül mind a hárman bizakodnak, reménykednek. Talán valami változni fog. Elhiszik, hogy jobb jövő vár rájuk – idehaza.