Bökös Borbála: Szmirkó -2.

1. részlet

 

Második fejezet

A Tűzsólyom

 

A Hargad hegyeinek tövében, ahol Puhavölgy és a hét tündér nemzetségének birodalma véget ér hatalmas, lapos sziklákon alakították ki a Tűzsólymok találkozóhelyét. Innen indultak a madarak, amelyek ide-oda vitték a lakosságot a különböző városok és falvak között, és innen szálltak a magasba a különféle mutatványokat bemutató sólyomtáncosok. Évente egyszer versenyt rendeztek, amelyen a fiatal sólymok jól képzett tündérlovasaikkal igyekeztek elnyerni a fődíjat, az Arany Kupát.

Amikor Szmirkó a hegyhez ért, színes, vásári forgatagban találta magát. Minden törzs képviseltette magát, és áruba bocsátották vagy elcsereberélték mindazt, amit egész évben megtermeltek. Óriási lampionok világítottak a nyüzsgő tömegnek, az égen pedig ropogó tűzijátékok hirdették a verseny kezdetét. Jó illatok terjengtek: némely sátorban friss gyömbérsört kínáltak, máshol fűszeres kalácsot. A Bözgő tündérek harsány kiáltásokkal hívták fel a többiek figyelmét a portékájukra: pókfonálból készült, igazgyöngyökkel kirakott ködmöneik a legdrágább és legnemesibb öltözetnek számítottak. Szmirkó elhúzta a száját. Egyszer régen a mama vett neki egy ilyen anyagból készült inget, de nagyon hamar szétfoszlott, mert mint kiderült, nem bújócskára, vagy fáramászásra tervezték.

A Nyelves kő mellett nagy volt a sokaság. Ezen a lapos sziklán álltak türelmetlenül toporogva a versenyzők. A lovasok díszes egyenruhában feszítettek, és nagyokat kurjantva bíztatták a madártársaikat. A Tűzsólymok ilyenkor nemcsak a táncukat mérték össze, hanem a szépségüket és az eleganciájukat is.Mindegyik fényesen izzó tollazatot, hetykén csilingelő sarkantyút viselt, és peckesen lépdelt a szájtátiak előtt. Szmirkónak az a táncos tetszett a legjobban, amelyiknek a farktollán tüzes, cirmos minták rajzolódtak ki, és a csőrét apró aranygömbök pettyezték.Időnként magabiztosan széttárta lenyűgöző szárnyait. Biztosan ő lesz a győztes! Szmirkó közelebb akart menni hozzá, hogy még jobban megcsodálja, ám ekkor Babuk a tarisznyán keresztül az oldalába harapott.

– Jobb, ha a vásározók között maradsz, onnan is jól lehet látni az eget! – sziszegte dühösen.

– Hogyisne! Nem azért jöttem!

– Amikor felszállnak, nagy lesz ott a forróság, neked meg nincs varázserőd! Még egy jeges pajzsot sem tudsz felvonni! Maradj veszteg!

Babuk egyre nyugtalanabbul izgett-mozgott, karmaival most a fiú derekát kaparta. Szmirkó azonban a füle botját sem mozgatta. Jó szorosra húzta az iszák száját, majd egyre közelebb és közelebb furakodott a táncosokhoz. Már hallotta, amint a játékvezető a versenyzőket dicséri:

– Íme, Suhanó, és lovasa Náhó, minden idők legfiatalabb kupagyőztesei, az ég királyai, akik nemcsak gyorsak és erősek, de igazi művészek a levegőben! Gyertek, gyertek közelebb! Suhanó megengedi, hogy megérintsétek a tollazatát, Náhó pedig készséggel kezet ráz minden rajongóval!

Hiszen ez az aranyos csőrű!

Szmirkó áhítattal bámulta a pompás madarat, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse, annak ellenére is, hogy irtózatos forróságot árasztott.

– Azonnal fordulj vissza! Elment az eszed? – Babuk kétségbeesetten vergődött ide-oda a tarisznyában, de Szmirkón kívül senki sem hallotta a nyávogását. A kisfiú pedig továbbra sem törődött vele.

Egészen közel jutott már a táncosokhoz. Az egyre nagyobb melegtől leizzadt és alig kapott levegőt. Már a kő széléhez ért, és éppen kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a büszkén szobrozó Tűzsólymot, amikor gúnyos hang szólalt meg mellette:

– A nagy Suhanó talán csak nem tűri, hogy egy félvér megérintse?

Szmirkó elvörösödött, és megfordult. Osztálytársa, az Imsó klánba tartozó Ábris, akivel éppen aznap reggel támadt komolyabb nézeteltérése az iskolában, csúfondáros pillantást vetett rá, és összefont karral állt elébe. Egyszerre mindenki elhallgatott, és csodálkozó tekintetek szegeződtek rájuk. Szmirkó dühösen felkiáltott:

– Nekem éppen úgy jogom van itt lenni, mint bárki másnak! A Zöldszeműek törzséhez tartozom!

Mivel senki sem válaszolt neki, a kisfiú könyörgő pillantást vetett a Tűzsólyomra. Suhanó nagyot fújtatott, önkéntelenül hátralépett, és utálkozva mondta:

– Pfff… Emberszagod van! Eredj innen!

Lovasa, Náhó, aki csillogó anyagból készült tűzálló egyenruhát viselt hozzátette:

– Jobb, ha hátrébb húzódsz, emberfattyú, hacsak nem ismersz valami jeges varázslatot!

Először csak visszafojtott kacagás hallatszott innen-onnan, majd gurgulázó nevetéssé nőtt. Szmirkó úgy érezte, forog vele az egész világ. Az arcába szökött a vér, és könnybe lábadt a szeme. Ökölbe szorult a keze. Állon akarta vágni ezt a tenyérbe mászó képű Ábrist, de Babuk erősen belemart az oldalába. Ez észhez térítette. Megfordult, és futásnak eredt.

Kijutott a tömegből, és ismét a vásározó sátrak között találta magát. Végigperegtek az arcán a könnyek. Az egyik sátor mögött terebélyes fa állt. Lerogyott a tövébe, és megoldotta az iszák száját. Babuk kiugrott, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

– Sosem gondoltam volna, hogy a Tűzsólymok ilyen beképzeltek! – szipogta Szmirkó.

– Goromba népség, meg kell hagyni – erősítette meg a macska.

– Milyen pökhendi ez a Náhó! És én még arról álmodoztam, hogy egyszer lovas leszek! Suhanó meg azt mondta: emberszagú vagyok! Mintha tudná, milyen az emberek illata. Biztos, hogy sosem járt még az emberek között!

– Miért is mentél oda? Én mondtam, hogy baj lesz belőle! – korholta Babuk. – Gyere, menjünk inkább haza!

Szmirkó megrázta a fejét:

– Nem! Engem itt soha senki nem fog szeretni! Elmegyek, megkeresem a papát, és azt a kagylót! Akkor majd másképp fognak beszélni rólam!

– Jaj, Szmirkó! Ez így nem igaz, hiszen a mamád szeret téged!

– Igen, tudom, de ő sem mondja meg nekem az igazságot. Folyton titkolózik előttem. Ha ki akarom deríteni, mit rejtegetnek a papával, magamnak kell utánajárnom!

– Akkor most mit akarsz csinálni?

– Elhagyom a tündérek birodalmát, és az emberek közé megyek!

– Hargad hegyén csak sólyomjárattal lehet átmenni. És te… Nos, látod, megérzik rajtad, hogy félszerzet vagy, úgysem engednének felszállni. Meg aztán egy ilyen utazás sokba kerül. Miből fizetnél?

– Majd meglátjuk, kitalálok valamit. Bízz bennem, Babuk!  

Ebben a pillanatban szinte felrobbant az ég. A Tűzsólymok felröppentek, és elkezdték káprázatos mutatványaikat. Bukfenceket hánytak, orsókat vetettek, majd sebes nyílként zuhantak alá, hogy a nézősereg fölé érve kitárják a szárnyukat, és ismét fölemelkedjenek. Csőrüket csattogtatva szikrákat hánytak, tollukról lángnyelvek szóródtak a levegőbe, amelyek pontosan a bámészkodók feje fölött hunytak ki.

Szmirkó néhány percig nézte őket, majd dacosan felszegte a fejét, megfordult, és a városszéli épületek felé vette az irányt.

A hegy lábánál elterülő utolsó tündérváros külső részében meglehetősen kicsi és sötét házak sorakoztak. A Vájók nemzetsége lakott itt, akik aranyat bányásztak a hegy gyomrából, és nagyban különböztek a többi tündértől. Nehéz, kőmozgató varázslatokat tudtak, és nem átallottak ezt harsányan hangoztatni. Kérkedtek az erejükkel, de ugyanakkor mord népségnek ismerte őket mindenki. Bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben, és megvetően beszéltek más nemzetségbéli tündérekkel.

A tündérek természetüktől fogva jók és nemesek, olvasta Szmirkó év elején az iskolai tankönyvekben. A más fajokról szóló fejezetekhez lapozva az emberekről azt találta: gonosz, irigy, saját társait könnyen eláruló lény, aki gyakran a legalapvetőbb erkölcsi értékeket sem tiszteli. Persze a tanárnő tapintatosan kihagyta ezeket a részeket az órán, de Szmirkó tudta, az osztálytársai ugyanúgy elolvasták, mint ő.

Keserűen rótta a sáros utcákat, és hallgatta a házakból áradó zsörtölődés hangjait. A vásár és a Tűzsólymok légi bemutatója ürügyén sokan lerészegedtek. Na, szép! Még hogy jók és nemesek! A közeli kocsmából hazafelé tántorgó Vájók elől a kisfiú elhúzódott, de a nyomukat visszafelé követve rövidesen az ivó előtt találta magát.

Belépett.

A duhajok között akadtak tündérek mindenféle nemzetségből, mocsári törpék Hargad hegyén túlról, erdei illanók, sárgyúró- és avarlakó manók.  Eleinte észre sem vették a kisfiút, a kocsmáros azonban bizalmatlanul végigmérte.

– Mit akarsz? – dörrent rá.

– El szeretnék utazni valahová. Tudna segíteni?

– Miért nem mész valamelyik járattal?

– Nem lehet. Én… szóval… titokban kell mennem, érti?

A kocsmáros közelebb hajolt hozzá, és kérdőn felvonta a szemöldökét:

– Repültél már valaha a Tűzsólymokkal?

– Még nem.

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő.

– Értem már! Szülői felügyelet nélkül nem szállhatsz fel egyik járatra sem, főleg, ha még nem uralod teljesen az erődet! Mi az kölyök, elszöktél otthonról?

– De hiszen éppen ezt próbálom elmondani! Olyan valakit keresek, aki suttyomban átvinne a Hargad hegyén túlra! Ismernek egy törvényen kívüli tündért, aki foglalkozik ilyesmikkel?

Erre már többen is felfigyeltek, és harsány nevetés fogadta a szavait.

– Mit képzelsz? Ez egy tisztességes kocsma, nem holmi betyártanya! Na, eridj haza, míg szépen vagy! – legyintett rá egy nagydarab Vájó harsányan röhögve.

Szmirkó lehorgasztotta a fejét, és bánatosan az ajtó felé indult. A kocsmáros elfordult tőle, a vendégek pedig bort töltöttek maguknak, és a légi táncról kezdtek beszélgetni.

A kisfiú majdnem a kijárathoz ért, amikor meghallotta, hogy valaki utána szól:

– Pszt! Ide gyere! Aztán, ha átvinnélek, meg is tudnád fizetni?

Szmirkó oda nézett, de nem tudta rendesen kivenni a sötét sarokban meghúzódó alakot. Eleinte azt hitte, óriási kályha körvonalait látja. Közelebb ment hozzá, és legnagyobb megdöbbenésére egy szürke, ritkás tollú sólymot látott az asztalnál. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint fajtársai, a levegőben kecsesen mozgó táncosok. Széles hátán két-három tündér is elfért volna, esetleg öt manó. Ám a válla eléggé megroggyant, és horpadt hasa gyakori éhezésről árulkodott. Csak a szemében lobogott vad tűz, kopott csőrével nagy kortyokat szívott az előtte lévő borosüvegből egy szalmaszálon keresztül.

– Mit bámulsz? Ülj már le! – mordult rá, és Szmirkó meglepetésében azonnal engedelmeskedett.

– Mi a neved?

– Szmirkó.

– Én pedig Hokka vagyok – közölte a sólyom, és a nyakában lógó batyuból elővett egy pipát. Megtömte dohánnyal, leheletével tüzet csiholt, meggyújtotta, és kényelmesen hátradőlve pöfékelni kezdett. – Hadd halljam, tényleg Hargad hegyén túlra akarsz menni?

Szmirkó bólintott.

– Akkor gondolom, utána még a Feledékenység erdeje fölött is célszerű lesz, hogy átvigyelek! – Szúrós tekintettel nézett a kisfiúra.

– Igen, feltétlenül! De nem lesz túl nehéz megtenni egy ekkora távolságot?

A sólyom bosszúsan felcsattant:

– Micsoda? Kételkedsz bennem, csak mert megőszültek és megritkultak a tollaim? Vedd tudomásul, hogy ifjúkoromban többszörös kupagyőztes voltam, és egész tündérbirodalomban ismerték a nevemet! Láttál már Hokka-csavart?

– Nem.

– Na, azt rólam nevezték el, de ezek a mai puhányok nem merik megröpülni.

– Nem akartam megbántani, de nem tudom, megbír-e, akarom mondani, eltűr-e a hátán…

– Tán olyan rozzantnak látszom, hogy még egy nyikhaj kölyök is kétségbe vonja a képességeimet? Jobb is, ha elfelejtjük az egészet, takarodj a szemem elől!

– Nem arról van szó – mondta halkan Szmirkó, és zavartan körbenézett –, hanem az a baj, hogy nekem még nem jött elő a varázserőm. Úgy hallottam, a Tűzsólymokat ez zavarja.

Az öreg madár érdeklődve közelebb húzódott hozzá, és különös fény csillant a szemében. Kitárta óriási szárnyát, amely paravánként takarta el a fiút az esetleges kíváncsi tekintetek elől. Mozdulata kívülről csupán nyújtózkodásnak tűnhetett. Ő is suttogóra fogta:

– Ez érdekes. És miért nincs még varázserőd?

– Mert félig ember vagyok.

A sólyom először meghökkent, egy pillanatig gondolkodott, majd ráhunyorított:

– Én nem mondom el senkinek, hisz tudod a mondást: ne szólj szám, nem fáj fejem.

– És mondja csak, ha a magával utaznék, akkor nem éget majd meg?

– Buta vagy – pöckölte ki Hokka a pipájából a hamut. – Mi sólymok maguk szabályozzák a saját tűzmágiánkat. Természetesen nem ártunk az utasainknak. Meglátod, visszafogom az erőmet, nem esik semmi bántódásod! Persze, ha légi táncot akarnánk járni, ahhoz a tündérlovasnak speciális védő öltözetre lenne szüksége, és jókora adag víz- vagy jégvarázslatra, de hát a mi esetünkben nem ez a helyzet.

Olyan öreg, hogy valószínűleg nem is maradt már sok tűzereje, nemhogy odafönn táncoljon, gondolta Szmirkó, miközben a kopott, hamuszínű tollakat nézegette.

– Akkor tehát elvállalja?

– Az attól függ, ki tudod-e fizetni.

– Fogalmam sincs, mit adhatnék cserébe. – Szmirkó tanácstalanul bámult maga elé, aztán felderült az arca. – Nézze, mit szól ehhez?

Kivette a tarisznyájából a bőrerszényt, és egy rozsszemet belőle letett az asztalra. Hokka érdeklődve figyelte, a csőrébe vette és a nyelvével meg is forgatta, majd kiköpte.

– Hát ez meg micsoda?

– Mágikus rozsszem. Állítólag nagyon értékes.

– Nekem ugyan nem. Más egyebed nincs?

A kisfiú elpirult. Apja ezüstfurulyáját semmiképpen nem akarta feláldozni, így azt felelte:

– Nincs.

A sólyom felsóhajtott, és nagyot szívott a pipájából. Fürkésző pillantást vetett Szmirkóra, aztán hümmögni kezdett.

– Talán másképp is elintézhetjük a fizetséget. Mindenesetre, ha velem akarsz repülni, jó, ha betartasz majd két alapszabályt.

– Miféléket?

– Első szabály: soha nem kérdezel semmit! Megértetted?

– Meg. És mi a második?

– Azt majd időben megtudod. A szállítás ellenértékeképpen kérek majd tőled valamit, amit teljesítened kell.

– Lenne itt még egy dolog: nem egyedül utazom.

– És ezt csak most mondod? – méltatlankodott a madár.

Szmirkó egészen közel hajolt, és úgy suttogta:

– Nem lesz sokkal nagyobb a súly, de az a baj, hogy a társam egy szipoly.

Hokka köhögni és krákogni kezdett, a szárnyával fenyegetően csapkodott, és vörös szemét dühösen meresztette Szmirkóra, aki ijedten a vállai közé kapta a fejét.

– Nem bánom, de előre szólok, ha falatozni mer a tűz varázserőmből, egészben lenyelem! És csak hogy tudd, ha elszívja, akár le is zuhanhatunk!

– Ígérem, hogy nem lesz vele semmi baj! – fogadkozott Szmirkó.

– Na és hol van most ez a te kis barátod?

– Ó, te jó ég! – csapott a homlokára a fiú. – De hiszen az előbb még itt volt! Mögöttem jött! – nézett körbe idegesen. – Azonnal meg kell találnom!

A kisfiú felpattant, és kirohant a kocsmából. Az öreg Tűzsólyom is felrebbent, és utána kiáltott:

– Hé! Még nem mondtam el, mit kérek a szállításért cserébe!

– Találkozzunk egy óra múlva a kocsma mögött, akkor majd megegyezünk! Bocsánat, de muszáj megtalálnom Babukot! – felelte a fiú miközben tovairamodott.

A sólyom megcsóválta a fejét, és visszaballagott a helyére.

Szmirkó kétségbeesetten szaladt végig a girbegurba, kihalt utcákon, és a kismacska nevét kiáltozta. Meg-megállt, fülelt, aztán másik irányba futott, majd ismét megtorpant. Elfogta a szomorúság, amikor arra gondolt, nélküle kell folytatnia az utat.

Vajon hová tűnhetett?

– Itt vagyok már, ne kiabálj! – Az egyik ház előtt álló fa koronája megmozdult, és Babuk puha mancsával nesztelenül a kisfiú lába elé érkezett.

– Miért maradtál le? – korholta Szmirkó.

– Éhes voltam.

– Jaj, ne! Ki vele, milyen galibát okoztál?

– Én, galibát? – Babuk ártatlan képet vágott, és békítően dorombolt. – Hiszen most sem laktam jól teljesen.

– Kinek az erejét loptad el?

– Csak néhány hangoskodó tündérét, holnapra kutya bajuk sem lesz, ne aggódj!

– Gyere! Találtam egy tűzsólymot, aki vállalta, hogy átvigyen a hegyen túlra.

– Tessék? Tudja, hogy félig ember vagy? És rólam említést tettél? – hüledezett a macska.

– Természetesen!

– Ez fölöttébb gyanús! – morogta Babuk.

Felugrott Szmirkó vállára, majd elbújt az ingében. Egy gomblyukon keresztül ki-kipislogott, a fiú pedig időnként visszafojtotta a rátörő kacagást, amit Babuk okozott azzal, hogy a fészkelődésével csiklandozta.

A kocsmához visszatérve oldalról megkerülték az épületet, és a gyömbérraktár mögé jutottak. Tanácstalanul álldogáltak a gémeskút mellett. Szmirkó jobbra-balra nézelődött, de senkit sem látott. Részeg tündérek gajdolása hallatszott a távolból, és a szél korom illatát hozta feléjük. A Tűzsólymok bemutatója véget ért, és mint ilyenkor rendesen, bizonyára most is leégett egy-két termetesebb fa.

– Hokka úr! – kiáltotta Szmirkó, de nem kapott feleletet.

– Csak álmodtad azt a sólymot – nyávogta Babuk.

Kétszer is körbejárták a melléképületeket, bekukkantottak az éléskamrába és a pincébe is, de a madarat nem találták.

– Se híre, se hamva! Talán elfelejtette a találkozót! – kesergett Szmirkó.

Abban a pillanatban hortyogást hallottak az esővizes dézsák irányából. Kíváncsian közelebb óvakodtak. A Hold éppen előbukkant a fellegek mögül, és megvilágította az udvart. Erős borszag terjengett a levegőben. Az egyik méretes dézsából két szárny és két ráncos láb lógott ki. Szmirkó eleinte habozott, aztán mégis összeszedte magát, odalépett, és megrántotta a hozzá legközelebb eső szárnyat.

– Hokka úr! Ébredjen fel!

A sólyom felriadt. Morcosan kidugta a fejét, és álmosan pislogott.

– Á, te vagy az! – ásította. – Meglett a szipoly?

– Itt vagyok! – Babuk kikászálódott a fiú ingéből, és körbeszaglászta a madarat. Elfintorodott, de nem szólt egy szót sem.  

– Jól van – folytatta Hokka, és szemében mohóság villant. – Ide hallgass, kölyök: Hargad hegyén túl terül el a Feledékenység erdeje, a fölött még átviszlek, ez benne van az egyezségünkben. Aztán magadnak kell boldogulnod!

– Ha jól tudom, az után a Hetedhét Szeglet vidéke következik rengeteg erdővel és mezővel, majd a Lustán Tekergő, ami elválaszt bennünket az emberek világától – sorolta lelkesen Szmirkó a földrajzórán tanultakat.

A vén sólyom vállat vont:

– Az már nem az én dolgom. Hanem fizetségképpen csak egyetlen dolgot kérek: add nekem a bal kezed kisujját!

Zavart csönd borult rájuk, amelyet Babuk tört meg egy felháborodott nyávogással. Haragosan fújtatott a madárra, és kétségbeesetten nézett a kisfiúra. Szmirkó elsápadt, és megkérdezte:

– Miért pont a kisujjam kell?

– Emlékszel az első szabályra? Soha nem kérdezhetsz semmit! Ez az ajánlatom. Vagy elfogadod, vagy fel is út le is út! – Hokka időközben teljesen kiszállt a dézsából, és dohányt keresgélt a batyujában, hogy meggyújthassa a pipáját.

– Ostobaság! Hagyd a csudába, Szmirkó, gyerünk inkább haza, a mama megbocsát! Biztos nagyon aggódik már érted! Ne légy ennyire makacs! – Babuk elülső mancsával idegesen kapargatta a fiú lábát.

– Ígérem, nem fog fájni! – Hokka Szmirkóhoz hajolt, és kellemes, bizsergető meleg áradt a csőréből. – Mi az a kisujj, egy ilyen komoly úthoz képest? Hisz úgysem használod semmire! Mellesleg biztosíthatlak, hogy senki mást nem találsz, aki hajlandó lenne téged a hátára venni, és a hegyen túlra röpíteni!

– Menjünk a hegy gyomrán keresztül, a Vájók bányászösvényein! – javasolta Babuk.

Szmirkó megrázta a fejét.

– Nem! Földrajzórán azt tanultuk, az veszedelmes labirintus, és tündérevő szörnyetegek lesnek azokra, akik eltévednek benne. Inkább odaadom a kisujjamat! – Azzal összeszorította a fogát, és odanyújtotta a kezét.

A Tűzsólyom meglepetten bámult rá, aztán éles csőrébe vette a fiú kézfejét, forró levegőt lehelt rá, és egy szempillantás alatt letépte a kérdéses ujjat.

– Valóban nem fájt – ismerte el Szmirkó, és ámulva nézte a helyén kialakult apró sebet, amelyet Babuk készségesen nyalogatott.

Hokka eltette a kisujjat a batyujába, elégedetten pöfékelt néhányat, majd így szólt:

– Mikor akartok indulni?

– Most azonnal! – felelte határozottan a fiú.

Az öreg Tűzsólyom bólintott. Lehajolt, és intett, hogy szálljanak fel a hátára. Amikor Babuk is elhelyezkedett rajta, felhördült:

– Aztán csak semmi szipoly-trükk, mert bekaplak!

– Mit képzel? Én jól nevelt vagyok, és mindig állom a szavam! Különben is, a tűzvarázslatok nekem túl füstös ízűek! – felelte sértődötten a macska.

– Kapaszkodjatok! – mordult hátra Hokka, azzal kitárta a szárnyait, és felszállt a magasba.