[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/mai-mesek-erdelybol” newwindow=”yes”] Korábbi írások[/button]
Hét álmot bocsátottak rám, hét hegyen, hét völgyön túl fekszik örökös otthonom. Kőben, fűben, vízben, szélben egyszerre lakozom. Várom az egyetlent, a legnagyobbat, aki végül megszabadít.
Lélekőrző, a Szépasszonyok legszebbike
1.
Déva vára méltóságteljesen trónolt a Maros völgye fölött, már az autóútról jól látszottak meredező falai. Messziről úgy tetszett, fehéren izzanak a kövek a júliusi hőségben. Szédület rá felnézni is! Zsókának nem sok kedve volt a túrához, de nem akart újabb veszekedést Csabával, így felkészült a rettenetesen unalmas délutáni programra.
Otthagyták az autót a várhegy aljában, és arra készültek, hogy gyalog másznak fel a romokig, de a két párhuzamos, vakítóan csillogó sínpár jelezte az újonnan épített felvonót. Zsóka nyafogott, hogy fáj a lába, és hogy lefelé majd könnyebb lesz menni, mint felfelé, így hamarosan a csendesen surranó üvegkabinban találták magukat. Pár perc alatt feljutottak. Csaba nagyban lelkendezett a gyönyörű panoráma láttán, megtapogatta a kőfalakat, és bosszankodott, mert a felújítási munkálatok miatt nem lehetett bemenni, csak kívülről körbejárni a romokat. Gyeppel benőtt, sziklákkal szaggatott terasz ugrott ki a vár tövéből, pereme alatt zuhanó mélység. Csaba tettetett vidámsággal fütyörészett, idegesen pislogott a lányra, mert tudta, ma mindenképpen dűlőre kell jutniuk a jövőjüket illetően. Zsóka közben egyre ingerültebb, feszültebb lett, úgy vánszorgott utána, mint egy erőtlen vénasszony. Dühítette a fiú erőltetett jókedve, magabiztossága.
– Szedd a lábad, különben rád szabadítom Kőmíves Kelemenné szellemét! – heccelte Csaba.
– Tudod mit? Nekem ehhez semmi kedvem. Egyáltalán mit keresünk itt? Arról volt szó, hogy felnőtt emberek módjára átbeszéljük a dolgainkat!
– Rendben, akkor beszéljük meg! Itt és most! – Csaba határozottan úját állta.
– Megőrültél? Menjünk le a kocsihoz! Itt… itt minden olyan meredek!
– Nem kell ennél jobb hely! Senki sincs itt rajtunk kívül. Tessék, kezd te, hallgatlak!
– Jól van. Az én álláspontom nem változott: nem akarom! – Zsóka megrettent saját hangjától.
– Én viszont igen! És nem értem, hogy mi bajod van!
– Az, hogy ráérünk még erre. Még azt sem tudom, veled akarom-e leélni az életem! Semmiben sem vagyok biztos, össze vagyok zavarodva. Miért ne folytathatnánk ott, ahol azelőtt? Minden a régi lenne. Fogd fel úgy, hogy csak egy kis baleset történt!
Csaba rosszallóan ingatta a fejét, miközben a sziklákon kezdett lépkedni. Távolabb, az omladékok hallgatagon őrizték a régi, dicső idők emlékét. Némely sötét, nyirkos követ vastagon benőtt a moha. Viszont ott, ahol a fiú állt, játékos napsugarak fogócskáztak a sziklák árnyékával. Furcsa, surrogó neszek hallatszottak a hasadékokból. Csaba a mélység fölött egyensúlyozott. Hirtelen megállt, és Zsókára pillantott. Mérhetetlen harag, és keserűség volt a tekintetében, a lány pedig egyszer csak úgy érezte, szédül, zsibbad mindene, egy pillanat, és kicsúszik a lába alól a talaj.
– Együtt maradjunk? Szakítsunk? Hét éve húzzuk-vonjuk a témát. Unom már ezt, Zsóka! Önző vagy, ennyi az egész. Még hogy kis baleset! Te jó ég, neked semmi se szent!
– Nem azt mondtam, hogy nem szeretlek! Csak még nem érzem magam eléggé felkészültnek.
– Isten veled, Zsóka! Én kiszállok ebből.
Azzal leugrott. Olyan gyorsan történt, hogy a lánynak kiáltani sem maradt ideje. A puffanás, a csontok roppanásának távolról szűrődő hangja véglegesen bevésődtek az emlékezetébe. Egy pillanatig némán állt, aztán halk, kuncogó hangokra lett figyelmes. Megrezzentek a bokrok, különös, vörös árnyak táncoltak a várfalon. Megfordult, hogy meglesse a mögötte zizegő idegent, de senkit sem látott. Megfájdult a feje, egyre kíméletlenebbül hasogatott, a kacarászás erősödött, idegesítően lüktetett a tarkójában, aztán minden elsötétedett előtte, és végül elájult.
2.
Fekete Jancsi a bástyán üldögélt, lábát a levegőbe lógatta. Elégedetten szemlélte, ahogy a nap lassan lebukik a Zerge-havasok mögött, és enyhülést hoz az augusztus elei hőségbe. Nagyokat harapott a kenyérből, bicskával szelte mellé a szalonnát. Közben erősen figyelte a hegyoldalra felfutó utat, és mikor megpillantotta a fürge léptekkel közeledő alakot, csámcsogva hátrakiabált a kapitánynak:
– Gyün a vajákos! Már a Császár-kapu alatt jár!
Megbolydult a várudvar, előkászálódtak a sebesültek. Vizet húztak a kútból, felszították a tüzet, és csodálkozva nyitottak utat a fiatal, batyut cipelő lánynak. Sokan undorodva elfordultak, nem mertek ingerkedni, tréfázni vele, mert a lány igen csúf volt: vörös haja egy varkocsba fonva, amitől csak még hangsúlyosabbá váltak elálló fülei, szeme apró és mélyen ülő, arca pulykavörös, és tele szeplővel. Suta, darabos mozdulatokkal vette elő a különféle füveket, kenőcsöket, üvegcséket. Egy szót sem szólt, csak hozzákezdett a gyógyításhoz. Tizenöt embert látott el, köztük olyanokat is, akinek már semmi reményük nem mutatkozott a gyógyulásra. Lassacskán feloldódtak a honvédek, és dicsérni kezdték:
– No, egy ilyen Bem apónak jobban elkellne, mint nekünk!
– Úgy hírlik, erre jönnek majd Guyonnal németet verni!
– Ejha, miféle boszorkány vagy te? Mutasd csak, tán nem a hátadon hordod a mellyedet?
Csak akkor figyeltek fel jobban a lány hátából kiálló domborulatra. Az egyik katona magához ragadta, és erőszakkal a térdére ültette.
– Mi a neved, galambom?
– Erzsók.
– S mi az ott a hátadon? Mit rejtegetsz az inged alatt?
– Púp.
– Vesd csak le a pruszlikot, hadd nézzük meg közelebbről azt a púpot! De azokat is ám, amik elől vannak!
Vadul kapálózott Erzsók, a durva kezek szorításában. Óriási hangzavar támadt az emberek között, veszekedtek, kiabáltak, mindegyik a maga kezével akarta vetkőzteti a lányt, érinteni a púpot. Puskalövésre csendesedtek csak, ijedten nézték Fekete Jancsit, ahogy fegyverével hadonászott, és társaira ordítozott:
– Nem szégyellitek magatokat? Egy nyomorékkal? Piha!
A kapitány is odaért, és egy-kettőre szétcsapott közöttük. Rend lett, de érezték, hogy nem sokáig lehet azt fenntartani.
– No, te lány – fordult a parancsnok Erzsókhoz –, nesze a fizetséged, és most eridj! Mondd meg a gazdádnak, hogy legközelebb ne küldjön ide egyedül, mert ha akármilyen csúf is vagy, ezeknek a fiúknak már akármire gusztusuk támad, csak asszonynép legyen!
Nem kellett neki kétszer mondani. Szipogva, ijedten kapkodta össze holmiját, vetett egy hálás pillantást Jancsira, és úgy iramodott le a hegyoldalon, mintha eszét vették volna. Kétszer is orra bukott nagy igyekezetében, és csak úgy lángolt az arca szégyenében, mert hallotta a várfalról figyelők nevetését. Alig sikerült kitérnie a felfelé vágtázó lovasok elől. Azok meg, éppen hogy felértek, leugrottak a gőzölgő lovakról, és izgatottan kiabálták:
– Jancsi, gyere velünk! Megint ott vannak!
– Ugyan már! Nem hiszek nektek!
– Szóval hazugnak nevezel?
– Én nem… Dehogy! Csak a múltkor is ezt mondtátok, és mire odaértem már eltűntek.
– De most igazán ott vannak! Megmutatjuk, gyere!
Friss, pihent lovakra ültek, és őrült hajszába kezdtek. Vadul nyargaltak le a várhegyről. Lódobogás, kurjantások, tréfáló káromkodások foszlányait hordta vissza a szél az ottmaradtaknak.
– Hová mennek? – értetlenkedtek az őrszemek.
– Valami csurdé fehérnépeket nézni – legyintett az egyik tiszt, azzal visszavonult a lakótoronyba.
A lovasok átvágtak az erdőn. Sötét lett minden, a fák, a bozótok óriásira nőttek, és úgy tetszett, összekapaszkodtak fölöttük. Csakhamar a Maros partjára értek. Ott aztán elcsendesedtek, kikötötték az állatokat, és keresgélni kezdtek egy szűk, hínáros nádcsapásban. Meglelték a csónakot a zsombékok között, beleugrottak, és áteveztek egy benyúló földnyelvre. A náderdő susogása összevegyült a békák gurgulázó kuruttyolásával. Bogárfélék zizegtek, neki-nekidöccentek homlokuknak. Valahol rigó fuvolázott, és – messziről, nagyon messziről lánykacagás hallatszott. Sűrű, bokros, fás területre jutottak, nehezen találták az ösvényt, mert csak az el-elszövődő hold fénye világított nekik. Nemsokára egy tisztásra értek. Törpe mocsári fák sűrű koronája alatt bújt meg a sekély, tiszta vizű tószem. Közelebb osontak a legények, várakozóan meglapultak. A hold előbukkanó sugara megtört a lombokon, és furcsa, mozgó alakzatokat festett az ezüstösen csillogó víztükörre. Jancsi érezte, hogy bajtársai megragadják, és a víz felé lódítják.
– Nézd, ott van – súgták a fülébe.
Először csak saját arcának tükröződéseit látta a torz fodrozódásban. Aztán elcsendesedett, kisimult a felszín, és megpillantotta a csodát. A vízből egy lány arca nézett vissza rájuk, csodálkozva, tágra nyílt szemekkel, ijedezve. A látomás valószerűtlennek, és nagyon törékenynek tűnt. Nem mertek a tótükörhöz érni, nehogy elrontsák a varázst, nehogy örökre eltűnjön az arc.
– Mondani akar valamit! – kiáltotta az egyik legény.
– Csendesen! Ne ijeszd el, ha sikerül elkapni a tündért, teljesíti egy kívánságodat!
– Nem tündér ez, vigyázzatok, hanem bögü, igazi vízi boszorka! Itt kísértenek, és lehúzzák azt, aki megzavarja őket!
Valóban, a lány szája mozgott, apró buborékok törtek elő belőle, és megpettyezték a felszínt. A szeme huncut, neveti, hogy azok ott hiába nézik a szája formálódását, nem értik meg a szavát. Ekkor Jancsi behunyta szemét, és óvatosan a tükör alá nyúlt. Sokáig matatott a vízben, megvonaglott, és húzni kezdett valamit. Örvénylett, kavarogott, zavarossá vált a víz. Hatalmasat rántott rajta, és egyszer csak kint volt a vízből a lány. Ficánkolt, prüszkölt, de Jancsi vasmarokkal tartotta a derekánál fogva. A többiek sem restelkedtek, térdig gázoltak a vízbe segíteni, nehogy elszökjön a tündér. De érezték, hogy megszorítják a bokájukat odalent. Alábuktak, kutattak, valamivel erősen küzdöttek, és nagy hirtelen a felszínre ragadtak még három lányt. A bokrok közül újabbak ugrottak elő, a vízben nehezen kecmergő legényekre vetették magukat, kiszabadították társnőiket, és sikongatva a fák közé menekültek. Trillázó, csalogató kacagásukban veszély sejlett, és a fiúk vére felpezsdült tőle.
Megrészegülten futottak a hangok irányába. Megtorpantak, mert hirtelen megpillantották a lányokat. Libbenő fehér ruhában, némelyek csuromvizesen cikáztak össze-vissza az izgalomtól, mint fecskék a vihar előtt. Heten voltak, elevenek, mint a csík, ide-oda hajladoztak, valami ismeretlen táncot jártak. Fehér pára lebegett a testük körül, ragyogott az arcuk, mintha belülről támadt világosság gyújtotta volna lángra őket. Szépek voltak, de a legszebb mégis az a lány volt, akit elsőnek kihalásztak a tóból. Elámult Jancsi, ráfeledkezett a lány szőke hajfonatára, melynek végén piros pántlika lengedezett. Az meg elé szökkent, és incselkedve rászólt:
– Hadd látom, meg tudtok-e minket fogni? Készítsétek szíveteket, karotokat, mert velünk hajnalig fogtok táncolni!
Megbűvölten csapongtak a legények körülöttük, azt sem tudták milyen világon vannak. Fogócskáztak, szaladgáltak, de a lányok minduntalan elmenekültek, csak rövid ideig hagyták ölelni magukat. Felnevettek, játszadoztak, elugrottak, egyre beljebb csalogatták őket, aztán feléjük közeledtek, mintha megadnák magukat, majd újból kisiklottak. „Várjatok, még ne…” Aztán amikor sikerült elkapniuk őket, velük együtt pörögtek-forogtak, járták a különös táncot. Először csak a tisztás közepén járták, aztán szűkös lett nekik a hely, és egyre szélesebb körökben kezdtek táncolni. Kipirultak a legények, csillogott a szemük. Kacagtak, keringtek, nagyokat toppantottak, begyorsultak, majd lelassultak. Egy szuszra torpantak, egyazon mozdulattal, aztán minden kezdődött elölről. Részeg önkívületben ropták hajnalig, addig, míg lábukból kiserkent a vér. Már régen véget akartak vetni a kínzó forgásnak, de valami megmagyarázhatatlan erő kifulladásig hajtotta őket. Érezték, hogy húzza őket az álom, de nem volt erejük megállni.
Mikor az éppen reggeli őrséget váltó Bikács honvéd belehunyorgott a nap első sugaraiba, és csak úgy megszokásból lenézett a kaputoronyból, észrevette, hogy három mezítelen, véres test fekszik a vár bejáratánál. Azonnal fellármázott mindenkit, kiszaladtak a bajtársak, és üggyel-bajjal bevonszolták az eszméletlen legényeket. Sebes volt a lábuk, a bőr is lekopott a talpukról. Akárhogy rázták, mosdatták őket, nem akartak magukhoz térni. Három napig feküdtek, semmit nem érzékeltek a külvilágból. Társaik gondosan ápolták, vizes rongyból itatták őket, hogy ne száradjanak ki teljesen. Aztán lassanként felébredtek. Fekete Jancsi aludt a legtovább, ő a hetedik napon eszmélt mély álmából. Bárki bármit kérdezett tőlük, nem feleltek, csak mereven bámultak maguk elé. Úgy tűnt, nem emlékeznek semmire, arra sem, hogy kerültek haza. Végül a kapitány dörrent rájuk:
– Ki tette ezt veletek?
– A Szépasszonyok. Ott lenn, a Marosnál.
– Meg vagytok gárgyulva, hallod-é? Hán minek zavartátok őket saját otthonukban?
De a legények szavát kettévágták. Többé nem szóltak senkihez, nem ettek, nem ittak, csak sápadt arccal gubbasztottak naphosszat. Az egyikük aztán őrjöngeni kezdett, mindenáron a folyóhoz akart menni, és nem nyugodott meg akkor sem, mikor börtönbe dugták, és vasra verték. Mikor már jól látszott, hogy véglegesen elment az eszük, a kapitány odaintette az egyik újoncot, és így szólt hozzá:
– No, fiam, ez már nagyon erős bűbáj! Ide asszonyi ravaszság kell! Eridj a városba, keress valami öregasszonyt, vagy azt a púpos lányt, Erzsókot! De siess, mert ezek itt nem húzzák sokáig!
Töprengve nézett a vágtató porfelhő után, és hibásnak érezte magát, mert nem tudott jobban vigyázni az embereire. A bástyákon őrködő két tisztre tévedt a tekintete: sűrűn kapkodták le magukról az inget, kifacsarták, majd újra felvették. Szokatlanul forró, nyári nap volt ez, vészjóslóan hallgatag, mint vihar előtt. Bement a szobájába, és a két nappal ezelőtt érkezett követre gondolt. Rossz híreket hoztam, nagyon rosszakat! Görgey készül valamire. Azt rebesgetik, megadjuk magunkat az oroszoknak! Csak azt nem lehet még tudni, mikor. Elővette a naplóját, új bejegyzést kezdett: 1849 augusztus 13. Ma reggel minden csendes… Itt elakadt, mert a tizenhármas szám megrémisztette. Nem tartotta magát különösebben babonás embernek, de ami a fiúkkal történt lent a Marosnál rettenetesen nyomasztotta. Minden bizonnyal rossz jel. Még végig sem gondolhatta, mikor hatalmas ordítozás csapta meg a fülét:
– Jönnek a mieink! Érkezik Stein csapata!
– Lüders oroszai megverték őket Szászsebesnél!
Nagyot sóhajtott, összecsukta a naplót, és kisietett. Felkészült a menekült sereg fogadására, és elhatározta, hogy mindent megtesz, ha kell, életét áldozza ezek között a falak között, de soha nem adja meg magát sem az oroszoknak, sem a németeknek.
3.
Erzsók korán kelt. Amikor kinyitotta a szemét, bosszúsan tapasztalta, hogy már megint jó két méterrel az ágy fölött lebeg. Ösztönösen felszökött a szoba jobb felső sarkába, aggodalmasan körülnézett, majd finom, nyugodt mozdulatokkal leereszkedett. Szeretett lebegni. Reggeli ébredései rendszerint nagy magasságokban történtek, és félt, nehogy valaki kilesse a titkát. Gazdája, a kocsmáros csak a hét két napján, szombat és hétfő hajnalban jött a szobájába, és feküdt rá. Azt is csak azért, mert ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy dolga végeztével a púpot jól megtapogassa, ezáltal biztosítva szerencséjét. Más férfi nem nézett Erzsókra; a többi szolgálólánnyal ellentétben, nem kellett a fogadó vendégeit éjszakáról-éjszakára kielégítenie. Mivel a többiek sosem aludtak a cselédszobában, Erzsók mindig egyedül volt, és kedvére röpködhetett. Undorodott a kövér, disznó módjára hörgő, rajta hempergő kocsmárostól, de engedelmesen eltűrte, mert tudta, hogy a magafajta szegény, otthontalan árva, aki még ráadásul csúnya is, nem kaphat ennél jobb helyet, ennél biztosabb megélhetést.
Aztán ott volt a púp. Az egész környék csodájára járt, mindenki meg akarta fogdosni, mert elterjedt a hír, hogy szerencsét hoz. Erzsók pedig engedte, hogy lépten-nyomon megérintsék. Az emberek értékelték azt is, hogy ismerte a füvek gyógyító erejét, egyre csak őt hívták a betegekhez. Tudta, ha nem jár a kedvükben, hamar haragosai támadhatnak, és furcsa kinézete, suta tartása miatt még rámondanák, hogy az ördöggel cimborál. Vigyáznia kellett hát, hogy kivel mit beszél, hogy viselkedik, mert ha elűzik innen, végleg az utcára, az éhhalál szélére kerülhet. Rövidke élettapasztalata megtanította, hogy pillanatokon múlik az ember sorsa.
– Milyen volt, mikor először lebegtél?
– Féltem! Egyszer a gazdám is meglátta, alig tudtam rámagyarázni a részegségére. Eleinte nem tudtam uralni ezt az erőt, később, mikor belejöttem, nagyon élveztem!
– Miért maradtál? Elrepülhettél volna akárhová!
– Haj, ha tudnád mennyiszer akartam! De mindig visszatartott valami. Aztán később megértettem, hogy mindenkinek be kell teljesítenie a sorsát. Érted? Mindenkinek!
Egész éjjel Fekete Jancsi képe lebegett a szeme előtt. Nem bírta feledni, ahogy a védelmébe vette. Igaz, nyomoréknak nevezte, de azért mégis jól esett, hogy emberként bánt vele! Képzeletben találkozott a fiúval, beszélgetettek. Belepirult a gondolatba: Jancsit el tudná képzelni férjének! Rettenetesen vágyott egy gyermekre, saját családra. Természetesen tudta, hogy erre semmi esélye: kinek kellett volna egy szegény, púpos cselédlány? Éveken át csak saját gubójában ült megkeseredve, zord tépelődésekben, fojtott zokogását vánkosába rejtve. De mióta rájött a lebegés, aztán a repülés titkára, valami új, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Éjszakánként, amikor nem látta senki kiszökött, próbálgatta tudományát, fel-felröppent, illegett a fák fölött. Repült, magasan, szabadon, messze minden fájdalomtól, és sírt a boldogságtól.
Felöltözködött, és kiment az udvarra. Minden nagyon csendes volt, a nap késlekedett megmutatni első sugarait. Hirtelen elemi erővel tört rá a vágy, hogy csak még egyszer a fiú közelébe kerüljön. Lopva szétnézett, majd felrebbent a levegőbe, elhúzott a sötét, hallgatag erdő fölött, és egyenesen a várhegynek vette az irányt.
Apró, hajnali tüzek lobogtak a várfalon, az emberalakok pedig össze-vissza mozogtak, és igyekeztek felszítani, majd táplálni őket. Erzsók a bástyák alatt lebegett, és fülelte a beszélgetésfoszlányokat. Az izgatott suttogásokból csak annyit értett, hogy valami nagy baj van, hogy három katona hiányzik, köztük Fekete Jancsi. Mikor megértette, hogy a folyóra mentek, villámként hasított belé a balsejtelem. Mivel figyelme lankadt, jó nagyot zuhant, de szerencsére a föld fölött egy méterrel sikerült visszanyernie önuralmát. Újabb hajszába kezdett.
A Maros partjára repült, alacsonyan a fák között. Hamar megtalálta a legelésző lovakat, és a kinyúló földnyelvet is. Átsuhant a náderdő fölött, és furcsállotta, hogy se békák, se bogarak szavát nem hallja. A tótükör még mindig ezüstösen csillogott. Fölé lebegett, hogy jobban szemügyre vegye. Legnagyobb megdöbbenésére egy csodálatosan szép lány arca nézett vissza rá.
– Nini, hogy megváltozott a tükörképem! Amikor repülök, egészen megszépülök!
Az arc a vízben hirtelen elfintorodott, majd a felszínre jött, és gúnyosan rákacagott:
– Még hogy te szép lennél! Ne téveszd össze magad velem! Csúnya vagy és púpos!
Hínárok nyúltak ki a tóból, rácsavarodtak Erzsók karjára, próbálták magukkal rántani, de még idejében lerázta őket magáról, és felszökkent. Hét kíváncsi lányt bújt elő a vízből, de olyan magasra már nem tudtak utána nyúlni. Erzsók rémülten kérdezte:
– Kik vagytok?
– A Maros Szépasszonyai. Te pedig úgy látom, a levegőégé!
– Azt mondod, olyan vagyok, mint ti?
– Te nem tartozol közénk! Menj innen, különben rosszul jársz!
– Előbb mondjátok meg, hol van Fekete Jancsi?
– Ő már örökre velünk marad!
Akkor vette észre Erzsók a három eszméletlen fiút a zsombékok között. Csak lassanként elmerülő fejük látszott ki. Odaröppent, hogy megmentse őket, de a hínárok fenyegetően útját állták. Látta, hogy innen nem szabadulhat harc nélkül. Fájt neki, hogy amazok nem fogadták maguk közé, és még azt is el akarják pusztítani, aki neki a világon a legkedvesebb. Elkeseredetten felkiáltott:
– Nap, szél, felhő, zöld lombok: egyetlen barátaim! Szelíden, szépen kérlek: segítsetek! – Maga sem tudta, hogyan jutottak eszébe ezek a szavak, és azt sem értette, miként kezdett el ösztönösen irtózatos iramban pörögni saját tengelye körül. Hirtelen hatalmas szélforgatag kerekedett, és köréje sűrűsödött. Akkora erő szabadult fel, hogy gyökerestől kitépte a bokrokat, felkorbácsolta a víz tükrét, elfújta a gonosz hínárokat, elsodorta a vízi lányokat, és kiemelte a legényeket. Repítette őket árkon-bokron át, mit sem törődve a mögötte elhaló szitkokkal. Végig surrogott-burrogott az erdőn, végül a Dévai várhegy tetején szállt le, a kapu előtt. Éltek még a katonák, szuszogtak, de magukhoz nem tértek, az eseményekből semmit sem érzékeltek. Meghasadt a hajnal, Erzsók pedig megijedt, hogy észreveszik, újra fellibbent, elrepült, és messziről figyelte, ahogy a sebesülteket biztonságba viszik. Izgatottan suhant a fák között, boldog volt, hogy életet mentett, de meg is rémült, mert még soha ennyit egyhuzamban nem tartózkodott a levegőben. És Erzsók reszketett a mindenségben – egyedül.
– Mi lett azután a Maros szépasszonyaival?
– Nagy haragosodás alakult ki közöttünk. Mindenképpen bosszút akartak állni, dühös indulatukban éjjelente kimerészkedtek a szárazföldre, és a katonák lovait kínozták. Összebolygatták a sörényüket, megfájdították a lábukat. Csábító dalokat énekeltek a legényeknek, a folyó felé csalták őket. Nem bírták elviselni a vereséget.
– Mit tettél velük?
– Többé nem mentem a területükre, de az istállók elé mákot szórtam, attól nagyon féltek. Szelet támasztottam, ami a fák lombját susogtatta, elnyomva a hangjukat. Védtem az embereket, ahogy tudtam.
Gyötrődések között teltek a napok, mert hallotta, hogy a honvédek belebetegedtek a folyóparti kalandba. Erzsók úgy járt-kelt, mint egy holdkóros, minden éjszaka elment a várhoz, próbálta meglesni Jancsit, de a katonák beszédéből megértette, hogy még nem tért magához. Elhatározta, hogy elmondja neki: ő mentette meg. Akkor talán Jancsi is megszeretné, más szemmel nézne rá. Egész szép jövőt álmodott maguknak: otthonos kis házat, egészséges gyermekeket, virágoskertet. Annyira beleélte magát, hogy minden percen erre gondolt. Most már többet akart az élettől, mint ami eddig volt.
Azon a hétfő reggelen, gazdája a cselédszobába jött, mint rendesen. Erzsók életében először ellenkezett vele. Jutalma kimerült egy jól irányzott rúgásban, és két hatalmas pofonban. A kocsmáros púpjánál fogva megragadta, az ágyra lódította, és szinte azonnal rámászott. Sikoltott, vergődött, tépődött a húsos karok szorításában, de az ember vadállatként, durván gyűrte maga alá. Aztán hirtelen felordított. Erzsók éles fogai könyörtelen erővel átharapták nyakán az eret. Forró vér tódult a lány szájába, furcsa zsibbadás lüktetett át gerincén. Fellökte, kisiklott alóla, felhúzta magát remegő lábaira. Egyszerre valami csodaerőt érzett szétáradni minden tagjában. Nem félt már. Izgatott kíváncsisággal nézte, amint a kocsmáros egyre hosszabb szüneteket tartott vonaglásaiban, és végül teljesen kiadta lelkét. Akkor megiszonyodott önmagától: Istenem, mit tettem! Hirtelen öröm járta át: Úgy kell neki, megérdemelte! Így váltakozott hangulataiban, nem tudott dönteni érzései felől. Jót vagy rosszat cselekedett?
Kintről kiabálás hallatszott, valaki a nevét emlegette. Erre összerezzent. Gyorsan lemosta magáról a vért, és átöltözött. Jobb, ha én megyek ki, minthogy mások jöjjenek be, gondolta, és elébe ment a zajnak. Lovas honvéd állt az udvaron, a pusmogó szolgálók utat engedtek Erzsóknak.
– A kapitány úr küldött púpos Erzsókért, mert Fekete Jancsinak istápolás kell! – És már emelte is a lányt maga mellé, a nyeregbe. Erzsókon az átvirrasztott éjszakák, és a gyilkosság sápadtsága mutatkozott. Szeme alatt mély árkok. Erőltette magát, hogy megértse, miről van szó.
– Aztán mindenére legyen gondod! – vihogták utána a cselédlányok, Erzsók pedig elmosolyodott, kifehéredett szájjal.
Miközben átnyargaltak a városon, a hirtelen támadt száraz szél vijjogva kergette a porfelhőket. Bukfencet hányt, tépázta a fák lombjait, rugdalta a várhegy oldalát. Szemükbe fújta az apró leveleket, ágakat. Nemsokára észreveszik, töprengett, de mivel eljöttem, nincs miért benyitniuk a szobába. Néhány óra múlva mindenképpen keresni fogják a kocsmárost. Ha megfognak, elrepülök! Engem ugyan nem akasztanak fel! Hirtelen felfigyelt a rongyos, fáradt katonacsapatra. Kevesen voltak, és megtorpantak a város főterén. A várból kivágtatott egy őrjárat, hogy a környéket vigyázza, a menekülőket segítse. Éppen Erzsókék mellett száguldottak el. A sebesültek poroszkáltak lassan, hegynek fölfelé a tikkasztó melegben.
Bent a várudvaron óriási zűrzavar fogadta őket. Megszámlálhatatlan fegyver, sebesült, hangos kurjantások:
– Jön Lüders! Jönnek az oroszok!
Akkor egy ember az imént érkezett menekültek közül középre ment, és elkiáltotta magát:
– Figyeljetek! Vége van már! Én hozom a hírt: Görgey letette a fegyvert! Nincs már miért küzdeni, azt mondom, várjuk be szépen Lüderst, és adjuk meg magunkat neki!
Olyan csend támadt, hogy az emberi szuszogást lehetett csak hallani. Megtántorodtak, elsápadtak a tisztek. A kapitány azonban megszólalt:
– No, fiam, köszönjük a híreket, de mi nem adjuk meg magunkat! Bem apó erre jön még, meglássátok! Azt mondom, van remény, tartsuk meg ezt a várat!
A lelkes éljenzés után a kapitány kiosztotta parancsait, majd Erzsókhoz fordult, és karjánál fogva vitte a betegszobába.
– Lett volna esélyük az oroszok ellen?
– Nem. Így vagy úgy, de mindenkinek meg kellett halni azon a napon.
Hozzáfogott a gyógyításhoz, de amíg a két másik honvédet sikeresen kikúrálta, Jancsival sehogy sem tudott zöld ágra vergődni. Meg sem ismerte a lányt, mozdulatlanul, magába fordulva ült. Vérködbe borult szemekkel bámult maga elé, arcára árnyékot vetett a vízi asszonyok rontása. Mostohán bánt a kis púpossal, gorombán eltaszította magától, akárhányszor közeledni próbált. Ennek nem használ semmilyen orvosság, a lelkét kell meggyógyítani! Erzsók akkor gondolt egyet, és hétszer suttogott titkos, bűvös igéket, mikre még gyermekkorában tanította egy javasasszony: Zöld fű viríts-hervadj, erős nyár gyere és menj, lélek szakadj, szárnyalj, ember szüless-megholj, szerelemtől bódulj, abbúl meg is gyógyulj!
Lassan költözött vissza az értelem Jancsiba. Úgy nézett szét, mintha most született volna a világra. Hallotta a kardcsörgést, fegyverropogást, és azonnal talpra szökött.
– Megismersz, Jancsi? Erzsók vagyok! Emlékszel, hogy megmentettem az életed?
– Én ugyan nem! De ha így volt, hát akkor az Isten fizesse néked!
Elkomorult a lány arca. Zavartan ácsorgott, aztán nekibátorodott, és megkérdezte:
– Nem érzel irántam semmit? Pedig én azt hittem… Úgy gondoltam…
– Mit beszélsz, te? – hahotázott rá a fiú – Nekem menyasszonyom van odahaza! Meg aztán, ha nem is lenne… Hát hogy képzeled, te, púpos Erzsók!
Viaszsápadtan emelkedett fel, szótlanul meghátrált. Didergett. Forgott vele az egész világ, csak a szájába folyó sós könnyeken érezte meg, hogy sír. Jancsi közben puskát ragadott, és indult volna ki, a többiekhez. Akkor elöntötte Erzsókot egy borzalmas, fékezhetetlen harag. Elé ugrott, és rákiáltott:
– Ha nem lehetsz az enyém, ne légy senki másé!
Abban a pillanatban óriási, földig érő felhő alakult ki a vár fölött. Hirtelen feltámadt a szél, eleinte gyöngéden kavargott, könnyű tárgyakat, port, faleveleket kapott fel, és sodort a magasba, aztán egyre erősödött, igazi forgószéllé változott. Meghasadt az ég, szerteágazó istennyila szakadt le, egyenesen Erzsók felé iramodva. Éppen a lőporraktár mellett álltak, ott volt Jancsi szállása, de a lány nem bírta kivárni, felröppent, és egyenesen a villám elébe ment.
A robbanás messzire elhallatszott. Hatalmas látványosság, durrogás, sárga lángkarikák, lángcsóvák, melyek, mint piros nyilak iramodtak az ég felé. Nagy, pompás tűz. A szertepattogó szikrák hullásában százharminc ember lelke játszott, beszélgetett. Mind az ég felé emelkedett, csak egyetlenegy maradt a kövekre akaszkodva: az Erzsóké. Mikor Lüders aznap alkonyatkor bevonult, már csak az üszkös romokat találta.
– Hát így vezeklek én, Lélekőrző, a bűnömért azóta is. Földbe, kőbe zárva sínylődöm, nem szabadulhatok. Szépasszonyok között én voltam a legszebb, és a legerősebb. De egyszer embertestbe születtem púpos Erzsókként, és éppen, mikor eszmélni kezdtem tündéri múltamra, végzetes emberi hibát követtem el. Feladattal jöttem a halandók közé, és csúnyán elárultam őket, pedig én magam választottam sorsomat, készakarva lettem emberré, hogy segítsek nekik. Minderre csak halálom pillanatában emlékeztem vissza. Hétévente kijöhetek börtönömből, sétálhatok a hegyoldalon. De olyankor sem láthat senki, mert csak a lelkem sétál.
– Miért hívnak Lélekőrzőnek?
– Mert megőrzöm mindazon lelkek emlékeit, akik valaha itt haltak meg. Minden örömüket, minden bánatukat ismerem, és mielőtt végleg eltávoznak, leveszem róluk a nehéz terheket, megvigasztalom őket. A legutóbbi lélek sokat szenvedett, és kétségbeesett egy másik önzősége miatt. Fájdalmában döntött úgy, hogy eldobja életét.
– És miért mondod el mindezt nekem?
– Mert az én büntetésemet csakis egy másik Szépasszony oldhatja fel. Az, akiről tudom, érzem, hogy a leghatalmasabb lesz mindannyiunk közül.
– Akkor én is Szépasszony vagyok?
– Nem, te nem. De a lányod az lesz! Már most is hatalma van fölöttem, érzem! Őt nevezzük majd az Idő Asszonyának. Neked pedig az a feladatod, hogy vigyázd, segítsd, mert nehéz az út, ami előtte áll.
4.
– Nem kell ennél jobb hely! Senki sincs itt rajtunk kívül. Tessék, kezd te, hallgatlak! – Csaba hangja magához térítette. Döbbenten nézett körül. Egy másodpercig tartott csak ez az egész hosszú beszélgetés? Erzsók, a honvédek, a robbanás… Itt látta őket az előbb, egészen közelről. Nem, ez lehetetlen!
– Zsóka, jól érzed magad? – Csaba aggódva figyelte. De Zsóka csak reszketett, kiverte a hideg veríték. Erősen megkapaszkodott Csabában, ujjait úgy begörbítette, hogy egészen belemart a húsába. Pánikszerűen vonszolta el a perem széléről. Agyában még tompán lüktetett a puffanás, a reccsenés hangja. Az Idő Asszonya, az én lányom, nem akart apa nélkül felnőni! Egyszerre mindent megértett.
– Csaba, gondolkodtam! – nagyot nyelt. – Azt… azt hiszem én is akarom. De ha ezt a döntést meghozzuk, meg kellene venni azt a kertes házat, amit a múltkor néztünk, nem gondolod?
– Én… én el sem tudom mondani, mennyire örülök! Persze, megvesszük, amit csak akarsz! Zsóka, ma vagy a legszebb egész életedben!
Boldogan sétáltak le a turistáknak kialakított földúton, ami aztán a városka utcáiba torkollott. Nem néztek hátra, de Zsókának úgy tetszett, susogó, surrogó hangot hallott, mint amikor madarak szoktak fölrepülni.