Bökös Borbála: Az oroszlán

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/mai-mesek-erdelybol” newwindow=”yes”] Korábbi írások[/button]

 

 

Az összeaszott, rozsdaszínű falevelek fáradt zörgéssel nyitottak utat a csípős októberi szélnek. Az ereszek alatt meggyűlt a reggeli dér, megpuhította a házak mohával benőtt téglafalait, majd lepergett, és megitatta a földet. Az esővizes dézsák mellett, nagy, lapos kövek alatt békák szuszogtak; várták az első bogarakat. A fakó, pőre ágakon varjak ültek, vad károgásuk, ideges szárnycsapkodásuk azt jelezte: idegen állat közelít a falu határához. Valahol harang kondult.

Az országúton egy puskás ember alakja bontakozott ki a vékonyodó ködből. Sietősen lépkedett, komor arccal, előre nézve. A nagyobbrészt idős emberek kint álltak a kapukban, ideges tekintetüket az érkezőre szegezték. Valaki megkérdezte:

– Mi történt, Józsi? Miért verték félre a harangot?

– Gyertek a kocsmába, ott elmondom! – rikkantotta Patics József, a falu rendjének vigyázója.

Megiramodtak a férfiak, felbolydultak az asszonyok. Mindenki igyekezett, nehogy lemaradjon a nagy hírről. A füstös kocsma zsúfolásig megtelt. A hangzavarnak csak akkor lett vége, mikor a polgármester és a jegyző megérkeztek, majd helyet foglaltak. Akkor Patics Józsi megköszörülte a torkát, és előadta mondanivalóját:

– Atyafiak! Mint tudjátok, három napja vándorcirkusz érkezett a szomszéd faluba. Az éjjel szóltak nekem, hogy megszökött egy oroszlán, és valószínűleg már itt ólálkodik valahol a falu környékén!

Zavart, ijedt pusmogás követte a szavakat. Az asszonyok ocsúdtak először, sápítozni kezdtek a jószág miatt. A polgármester felállt, mindenkit csendre intett, és így szólt:

– Emberek! Fegyverkezzetek fel, zárjátok el jól az állatokat! Senki ne menjen ki a házból! Szükségünk lesz még öt bátor férfira, mert az oroszlán ellen hajtóvadászatot fogunk indítani!

Több lelkes önkéntes jelentkezett. Patics Józsi kiosztotta a puskákat, és fontoskodva magyarázott:

– Ezek itt altató lövedékek, mert lehetőség szerint élve kell elfogni, és a gazdájához visszavinni. De veszély esetére itt vannak igazi pisztolyok, igazi golyókkal! Csak akkor tüzeljetek, ha tisztán látszik a célpont!

A férfiak kézbe vették, ellenőrizték a fegyvereket. Aztán felhajtottak még egy-egy pohárnyi kisüstit, majd elszántan elindultak a falu határába, az erdő felé.

***

Özvegy Sós Márton rosszkedvűen kevergette kávéját. Elgémberedett ujjait a spór fölött melengette, és nézte, ahogy a fia újabb hasábokat rak a tűzre.

– Hagyd el, Ádám, összepiszkolod magad! – dörrent az ingben, nyakkendőben szorgoskodó fiatal férfira.

De Ádám csak legyintett, majd miután elvégezte a dolgát, a reggeliző asztalhoz telepedett. Elkeseredett arcot vágott, miközben forró teáját fújkálta. Felkapta a fejét:

– Mi ez a nagy harangozás?

– Valami semmiség – vont vállat az öreg. – Biztos kigyulladt valami, vagy az új sánta pap megint beleesett a folyóba!

Ádám ingerült, kapkodó mozdulatokkal reggelizett, majd felállt, és indulásra készen még egyszer, utoljára megkérdezte:

– Biztos a döntésében, apám?

– Igen.

Ádámból ekkor kifakadt a visszafojtott bosszúság:

– Akkor is azt mondom, hogy adja el édesapám a házat! Mire tartja? A kertet megdolgozni már nincs ereje, a tűzifát sem tudja felvágni! Megeszi a kosz az egész portát, a disznók alól senki nem takarítja a ganét! Nekem munkahelyem van, nem bírok itt is dolgozni! Most jól el tudnám adni, és beköltözhetne hozzánk városra, a kényelmes, meleg tömbházba!

Az öreg Márton lehorgasztotta a fejét, nem nézett Ádámra, csak így szólt:

– Megmondtam, hogy eladhatod, ha meghaltam! Addig hagyjatok engem békén! Most pedig menj, és ne gyere ide többet!

Ádám elsápadt, reszketett a haragtól. Köszönés nélkül ment el, becsapta maga mögött az ajtót. Az idős ember már csak a terepjáró kerekeinek csikorgását hallotta.

Márton megrendülve felállt. Gépiesen tett-vett, aztán kiment az udvarra. Reszkető kezéből kiejtette a baltát, mikor tűzifát akart hasogatni. Elfogta a düh. Keserű emlékek doboltak a fejében. Egyre többször esett meg vele, hogy gondolt, majd tenni akart valamit, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Néha hátrament a kertbe, és mire az almafákhoz ért, már elfelejtette, hogy miért is bandukolt oda. Szeretett volna hangosan fölkiáltani, eldobni magától ezt a megnevezhetetlen fájdalmat. Nem ilyen voltam, hajtogatta magának csökönyösen. Valami megváltozott bennem. Ami szép, vidám és erős, mind elmúlik, és csak olyan jön helyette, ami csúnya, szomorú és árva. Ez az öregség. Érezte, hogy ő már csak olyan fél-ember. És arra gondolt, hogy olyan embernek, aki nem teljesen ép, nincs mit keresnie ezen a világon. Sem a falunak, sem a fiának, de már saját magának sem tudott semmit nyújtani. Mert mi értelme azzal tölteni a napokat, hogy üldögél kint a ház előtt, vigasztalanul, magányosan, mintha várna valakit? Ha a szomszédok megkérdezték, azt felelte: a fiát várja. De mindannyian tudták, hogy Ádám nem jön, nem jöhet, csak nagyon ritkán, mert fontos vállalatot igazgat városon.

A haszontalanná válás jobban zavarta, mint a sajnálkozó tekintetek. Életének értelmetlensége megrémisztette. Már régóta érlelődött benne, de most elhatározta, hogy véget vet ennek az áldatlan helyzetnek. Legalább még egy utolsó, értelmes dolgot cselekedjék. Legyen meg Ádám öröme, adja csak el a házat, ha akarja. Úgy gondolta, bármi jobb, mint ez a szürke egyhangúság.

Felnézett az égre, a meggyűlt fekete felhőkből úgy ítélte, hogy lóg a lába az esőnek. Pötyögött, csepergett egy kicsit, de nem tudott úgy istenigazából leszakadni. A sötét felhőgomolyagok legyőzötten elvánszorogtak keletre. Visszament a házba, és hosszan nézte a Sárikát, és a közös életük szegmenseit ábrázoló képeket. A szobának penész, és naftalin szaga volt. Lakatlan, magányos szaga. Az ablakszemek szomorúan révedtek bele a ködös, nyirkos októberi délelőttbe. Sokáig keresgélt, míg megtalálta a legvastagabb kötelet. Azután kiment az üres, korhadt tetejű istállóba. Topogva, nehézkesen lépkedett. Üggyel-bajjal felmászott a falhoz támasztott létrán, és a kötelet a legvastagabb gerendára erősítette. Jól kimérte a távolságot. Sámlit készített elő, és felállt rá. Hurkot vetett, és a nyakába tette. Szuszogott, várt. Erőt gyűjtött, felkészült a dologra. Eszébe jutott, hogy Ádám biztosan szép temetést rendez majd neki. Abban a pillanatban meghallotta a morgást. Oldalra nézett, és látta, hogy egy oroszlán fekszik a szalmában.

Először azt hitte, álmodik, hogy megint az elméje játszik vele. Aztán mikor rájött, hogy a valóságot látja, megijedt tőle. Nézte az oroszlánt, az pedig merőn bámult vissza rá. Egyikük sem mozdult. No, még várok egy kicsit ezzel az akasztással, előbb kiderítem, hogy került ide ez az állat, gondolta az öreg, és lassú, kimért mozdulatokkal lelépett a sámliról. Hátrált az ajtóig, de óvatossága szükségtelennek bizonyult. Az oroszlán ugyanis meg sem moccant. Szemmel láthatólag kimerült, erőtlenül hevert a régi vályú mellett. Sörényéből tenyérnyi helyeken kihullott a szőr. Morgása inkább köhögésre hasonlított. Akkor Márton megértette, hogy az oroszlán azért ilyen gyenge, mert igen-igen öreg. Te is meghalni jöttél ide? Ez jó hely a halálra. Tiszta, biztonságos hely. Márton megsajnálta. Saját magatehetetlenségének minden keserűségét és fájdalmát látta tükröződni az oroszlán szemében. Várj csak, majd én megtisztellek! Olyan jó dolgod lesz, mint még soha!

Visszasietett a házba. Levett a kéményből néhány felfüstölt oldalast, apróra vágta, és egy lavórba gyűjtötte a falatokat. A ráncos, öreg arc csupa nevetés lett, még halkan fütyörészett is, miközben az ennivalóval foglalatoskodott. Feladata adódott, és örömmel töltötte el, hogy az állatok királyáról gondoskodhat. Bent az istállóban, egészen közel merészkedett hozzá. Nem bánt, szokva van az emberekkel, jött rá az oroszlán nyugodt viselkedéséből. Leült vele szemközt, és várta, hogy egyen. De az oroszlán nem nyúlt az odakészített ételhez. Szaggatottan hörgött, már a fejét sem emelte magasra.

– Valaha egyformák voltunk – mondta neki Márton –, erősek, és szabadok. Fiatal koromban jól bírtam a munkát, egyedül építettem ezt a házat, megműveltem a földet. Mindenki tisztelt, és adott a szavamra. Ádám tanulni akart, nem szerette az itthoni teendőket. Hát elengedtük, úriembert csináltunk belőle! Sárikámmal együtt éveken át rongyoskodtunk, spóroltunk, sokszor éheztünk, csakhogy neki mindene meglegyen. Tudtam már akkor, hogy nem fog visszatérni hozzánk. Üres lett nélküle minden, és most, mióta Sári elment, még üresebb. Nem mondom, hogy Ádám hálátlan, csak az fájt, mikor szégyellni kezdett minket. Egyre ritkábban jött haza. Gyűlölte a nehéz, hideg tanyasi teleket. A város puhánnyá tette. De annak azért örült, mikor Karácsony előtt disznót vágtam neki, mikor elvihette az egész télire való krumplit! Na, nem felhányásképpen mondom, de azért mégis… Ez volt az első év, hogy semmit nem tudtam adni. Ez a falu… Ez is olyan, mint mi. Romlik, haldoklik. Soha senki nem nyitja rám a kaput, hogy megkérdezze, mit csinálok. Talán azért, mert itt mindenki hozzák hasonló vénség. Van, aki már el sem hagyja az ágyat. A fiatalok városlakók lettek, dobozokban tengődnek, idegen emberek között kergetik életüket. Nem élet az, és én nem kérek belőle! Ez az otthonom, ez a régi, kedves ház! Mondtam is Ádámnak, ki lehet ezt még pofozni, hétvégi nyaralónak jó lesz! Minek eladni? Igazi tündérkertet varázsolok belőle! Jövő tavaszra kiásom a barackfák mellett a medencét, ahogy az unokáimnak megígértem. Lesznek benne aranyhalak, teknősök, jöhetnének nyáron játszani! Rózsabokrokat telepítek mellé. Ha Ádám meglátja, hogy milyen szépen megcsináltam, biztos elengedi hozzám őket! Az a baj, hogy nem érzem így jól magam ebben a házban. Néha jó lenne szólni valakihez. De senki nem beszélget egy megrokkant, apóvá vénült emberrel! Az első alkalommal, mikor kiejted a kezedből a kapát, elveszíted a szabadságodat. Onnantól minden csak baj, gond, szomorúság és csupa sötétség. Érted ezt, te oroszlán?

Az oroszlán szeme nedvesen csillogott, előrebillentette busa fejét, mintha azt mondta volna: igen, értem! Egyszer-kétszer pislogott. Márton hosszan nézte. Emlékezés, álmodozás között lepte meg a puskadurrogás. Összeborzadt, és megriadt, hogy valaki felfedezheti a titkát. Néma és mozdulatlan volt a levegő, a csend egyre nyomasztóbbá mélyült. Közelebb húzódott az oroszlánhoz, hogy meghallgassa a lélegzetét. De az állat már kimúlt. Akkor megérintette. Megsimogatta a még meleg, izmos nyakat, beletúrt a sörényébe. Tenyerét a mancsához mérte.

– Látod, te már szabad vagy! – súgta a fülébe. – Hamarosan én is az leszek!

Elhatározta, hogy méltó végtisztességet biztosít a nagyszerű fenevadnak. Korát meghazudtoló fürgeséggel sietett összeszedni a dolgokat. Aztán fújtatva, szuszogva, hosszú kínlódás után kivonszolta az oroszlánt az udvarra. Itt újabb próbatétel következett: be kellett tenni a testet a fahordó talicskába. Ez már sokkal könnyebben ment, és elgondolkodott, hogy mitől lett súlytalan az állat. Elhagyta az a nagy erős lélek, vélekedett, attól lett ilyen pehelykönnyű. Pokrócot kerített, lefedte vele a talicskát. A sok fáradozástól azonban kiverte a veríték, átvizesedett a hátán az ing. Visszament a házba, hogy átöltözzön. Délre harangoztak, és megéhezett. Leült enni valamit. Közben erről-arról gondolkodott, és valami furcsa balsejtelem lopta be magát az elméjébe. Határozottan érezte, hogy valami fontos dologra készült, egy nagy tervre, és borzasztóan erőltette az agyát, hogy rájöjjön, mi is az. De az emlékek távol maradtak. Fájdalom hasított a hátába, abból tudta, hogy valamiképpen sokat, és nehezet dolgozhatott. Tétován kilépett a tornácra, és körbenézett az udvaron. Megpillantotta a pokróccal leterített talicskát. Közelebb ment, hogy megnézze. Hát persze, az oroszlán! Hirtelen minden megvilágosodott előtte, eszébe jutott, hogy hová akarta vinni az állatot. Megragadta a talicskát, kitolta az országútra, és elindult vele.

***

Patics József tanácstalanul álldogált a hetvennyolcas kilométerkő mellett. Kibújt a nap a felhők közül, erőtlen fénye átszüremlett a színes faleveleken. Máskor élvezte volna a látványt, de most ideges szemmel kémlelte az árokparti bozótost. Semmit nem tudott a vadászatról, és megrémítette a tudat, hogy a veszedelmes ragadozó bármikor rátámadhat. Igaz, utólag szóltak neki, hogy az oroszlán nagyon öreg, lassan mozog, és általában véve nyugodt természetű, Józsi szívében mégis elemi erővel dobolt a rettegés. Minden zörejre felkapta a fejét. Egyszer csak észrevette, hogy a távolban egy alak közeledik. Kővé meredten várta, hogy az idomtalan árnyék-alakzatból kibontakozzon valami békességes, és felsóhajtott, mikor rájött, hogy csak egy talicskás embert lát. Amint pár lépésnyi távolságra kerültek egymástól, azonnal felismerte, és ráköszönt:

– Adjon Isten, Márton bácsi!

– Józsikám, de rég láttalak! Hogy van édesapád?

– Egy éve, hogy meghalt, nem tetszik emlékezni?

– Ja persze, persze!

– Hová megy, Márton bácsi?

– Csak ide a temetőig. Viszek egy kis földet Sárikára.

– No, hadd segítsek!

Józsi megfogta, és tolni kezdte a talicskát. No, ez nem is olyan nehéz! gondolta magában. Az öreg Márton kimerülve baktatott mellette. Sáros volt az út, és Józsi sokszor megcsúszott. Idegei pattanásig feszültek, minden bokor mögött veszélyt sejtett. Káromkodni akart, de elharapta a szavakat, hiszen ő ajánlotta a segítséget. A temető amúgy is közel volt, és szentül elhatározta, hogy mindenképpen kibírja odáig, aztán továbbfolytatja a hajtóvadászatot. Hanem szöget ütött a fejében a pokróc. Minek kell egy kupac földet letakarni? Az is feltűnt neki, hogy az öreg Márton zavartan pislog jobbra-balra, félénken lépeget mellette, mintha valamit titkolna, vagy attól tartana, hogy valaki meglátja őket. Megtorpant, és erélyesen rászólt az öregre:

– Márton bácsi, mi van ebben a talicskában? Mert hogy nem föld, az egészen bizonyos! Azt nem kell pokróc alatt rejtegetni!

– Jaj, Józsi, csak csendesen! Nem bánom, neked elmondom – fogta suttogóra az öreg –, ez egy igazi oroszlán!

Józsi elsápadt, megdermedt.

– De hát, hogy kerül ez ide? Hogy tudta megölni az oroszlánt?

– Nem én öltem meg, ő jött hozzám meghalni!

– A fél falu ezt a dögöt keresi! Elszökött a cirkuszból! Gyerünk, szóljunk az embereknek, hogy megtaláltuk!

– Ez az én oroszlánom! El kell temetni – szögezte le Márton. – Megérdemli!

– De Márton bácsi! Ennek van gazdája, a cirkusz tulajdona! Nem lehet csak úgy ellopni!

– Józsikám, az Isten szerelmére, hiszen már nem él! Mihez kezdenének egy halott oroszlánnal? Nekem meg nagyon fontos lenne… Kérlek, hadd vigyem el a temetőbe! Ez nem akármilyen oroszlán volt, én mondom neked! Nem parancsolt neki senki, szabadon halt meg. Az én erős, bátor oroszlánom, hadd nyugodjon békében!

Józsi akkor félrerántotta a takarót, és megdöbbenve látta, hogy egy ásón kívül semmi sincs a talicskában. Értetlenül, kővé meredten állt, és csak nézte elhűlve a rimánkodó, könnyes szemű aggastyánt. Nagyot nyelt, és eszébe jutott a saját apja, aki egy évvel ezelőtt ugyanígy könyörgött valami láthatatlan, fehér madarakért. Csak akkor nyugodott meg, mikor két hófehér ludat hoztak neki, és néhány percig áhítatosan simogatta puha nyakukat. Azután meghalt. Talán itt is ez a helyzet, morfondírozott. Gyötörte a lelkiismeret: hogyan fosszon meg egy szegény, bomlott elméjű öregembert az utolsó kívánságától? Felsóhajtott, és bólintott.

– Rendben van!

Feltámadt a szél, az arcukba hordta a faleveleken függeszkedő utolsó vízcseppeket. Lágyan, sejtelmesen susogtak a bokrok ágai. A temető csősze is az oroszlánkereső csapatban szorgoskodott, így nem találkoztak senkivel. A régi, katolikus kápolna mellett, az ötödik sétányon előrehaladva, majd jobbra fordulva azonnal a Sós család sírjához jutottak. Úgy tettek, mintha kiemelnék az állatot a talicskából, és a földre helyezték. Józsi leverten, elkámpicsorodva nézett körül. Orrában érezte az új hantokon nedvesedő koszorúk, virágok fanyar szagát. A dupla sír egyik felében Sárika nyugodott, a másik üresen állt; mészkőből készült lapjába Márton neve, és születési dátuma volt belevésve. Néhány évvel ezelőtt csináltatta, hogy Ádámnak ennyivel kevesebb gondja legyen, ha majd odakerül a sor. Az öregember elővette a talicska aljába készített ásót, és kezdte elhordani a földet – a saját sírhelyéről. Józsi a döbbenettől szóhoz sem jutott, de amúgy sem mert volna közbeavatkozni. Mikor Márton elfáradt, átvette tőle a munkát, aztán megint váltották egymást, míg elkészült a gödör. Óvatos mozdulatokkal belefordították a láthatatlan oroszlánt, és visszahányták rá a földet. Márton alaposan kifulladt, lerogyott a szemközti padra.

– No, az Isten megáldjon, Józsi fiam! Köszönöm, a segítséget! Aztán erről senkinek egy szót sem!

– Ez csak természetes.

– Tiszteltetem édesapádat! Mondd meg neki, hogy holnap, vagy talán holnapután meglátogatom.

– Megmondom, Márton bácsi.

Patics József szomorúan, lehorgasztott fejjel indult hazafelé. Útközben betért Sós Márton portájára, és azonnal meglátta az oroszlán tetemét az udvaron. Embereket, autót hívott, és elszállítatta. Az öreg Márton pedig ült a temetőben, és nézte a földhalmot hosszú órákig. Ott kapta az alkony. Aztán felállt, odalépett a saját sírkövéhez, és bicskájával belekarcolta az évet, és az aznapi dátumot. Elolvasta az alatta díszelgő, előre bevésett szöveget: Sós Márton, élt … évet. A kihagyott helyre beírta, hogy nyolcvanegy. Tovább folytatta: Szerető apa, nagyapa, jó barát. Béke poraira! Elmosolyodott. Egészen megfiatalodva érezte magát, mintha elszálltak volna a hátára telepedett esztendők. Hegyeket tudott volna mozgatni. Vidáman, ruganyos járással hagyta el a temetőt, csak úgy tüzelt a vére. Most azonnal hozzákezdek, gondolta. Hej, tündérkert lesz, medencével, aranyhalakkal, rózsákkal! Majd én megmutatom neked, Ádám! Nem látta senki, csak az őszi fák nézték a bátor, szabadon álmodó öregembert, ahogy frissen, magabiztosan lépkedett otthona felé.