Bökös Borbála: Az ezerjó gubacs – 1. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/mai-mesek-erdelybol” newwindow=”yes”] Korábbi novellák[/button]

 

 

 

Ez a reggel nem olyan, mint a többi. Nem azért, mert bár havi bérletet váltottam, mégsem ülök villamosra, és inkább gyalogolok, hanem azért, mert a sírás fojtogat, ahogy a családi veszekedésünkre gondolok, és nem akarom, hogy az emberek lássák a könnyeimet. Tegnap este hazajött Zsuzsa nővérem, és amikor ő megtér külföldi csavargásaiból, egyszerűen a feje tetejére állítja a világot. Anyánk olyankor egészen megbolondul, sürög-forog körülötte, és elfeledkezik mindenről, ami a hétköznapi normális életünkhöz tartozik. Például rólam is.

Ismét szürke lettem. Nem zavar a szürkeségem, megszoktam, hogy észrevétlenül elvegyüljek a reggelente munkába igyekvők színtelen tömegében. De Zsuzsa mellett rettentően tud fájni a szürkeség. Ő csillog-villog, ide-oda libben drága és elegáns ruháiban, még a fotelbe is kecsesen huppan, és csacsogva meséli legújabb kalandjait. Én sötéten gubbasztok a sarokban, elnyűtt pólóban és farmerben, várva azt a pillanatot, amikor Zsuzsa előáll a jól ismert szöveggel: pénz kell neki, sok pénz, mert új vállalkozásba akar fogni. Azonnal a zsebébe vándorol az összes megtakarításunk; ebben a családban reménytelen bármire is kuporgatni. Bárhogy tiltakozom ellene, anyánk ezekben az esetekben hajthatatlan: „Zsuzsi tehetséges és kreatív! Megérdemli, hogy támogassuk! Hadd váltsa valóra az álmait!” Az én álmaimmal persze nem törődik senki.

Zsuzsa remek ötletei aztán egytől egyig befuccsolnak, és ő minden alkalommal diszkréten eltűnik. „Halaszthatatlan üzleti útra mentem” – írja a búcsúleveleiben, és én még csak meg sem szidhatom anyánkat, mert nem bírom elviselni a tekintetében lapuló bűntudatot. Hisz amúgy is én vagyok a rossz testvér, a keményszívű, az összeférhetetlen. Ez már mindig így lesz, és belefáradtam, hogy harcoljak a szülői szeretetért.

Tegnap este azonban betelt a pohár. Ott ültek egymás mellett, amikor hazaérkeztem, és anyánk ünnepélyes hangon így szólt hozzám:

– Nórikám, jó, hogy itt vagy végre! Ülj csak le. A nővéred valami nagyon fontos dologról szeretne veled beszélni!

– Tudom, mit akar mondani, és nem kérek belőle! Nem nyúlhattok a félretett pénzemhez, nem adom! Elegem van belőled, Zsuzsa, látni sem bírlak többé! – ordítottam.

Felkaptam a komódon álló képet, mely hármunkat ábrázolt egy öt évvel ezelőtti tengerparti nyaraláson, és teljes erővel a földhöz vágtam. Apró szilánkokra tört az üveglapja, a keret pedig darabokra esett. Kétségbeesésemben elrohantam. Az éjszakát egy barátnőmnél töltöttem, és elhatároztam, hogy soha többé nem lépek kapcsolatba az anyámmal és a nővéremmel.

A stadion és a blokkok között haladok a robogó villamos nyomában. Jól esik a gyaloglás, kiszellőztetem a fejem. Folyton csak arra az összetört képre gondolok, és kezdem sajnálni a dolgot. Az volt anyánk kedvenc képe, a sors gonosz fintora, hogy éppen az akadt a kezembe. „Talán meg lehet még javítani legalább a keretét”, támad fel bennem a remény, és eldöntöm, hogy veszek egy tubus pillanatragasztót valamelyik útba eső üzletben. „Csúnyán viselkedtem a tegnap”, korholom magamat. Na, nem Zsuzsát sajnálom, aki iránt továbbra is gyűlöletet és ellenszenvet érezek, hanem anyánkat, aki most valószínűleg nagyon el van keseredve.

Gondolkodom, merre induljak. Észreveszem, hogy folynak az arcomon a könnyek. Nem akarok így az emberek között mutatkozni. Ha a villamos nyomán megyek tovább, a Nagyállomáshoz érkezem, és ott sok ismerőssel összefuthatok. De ha jobbra lecsapom az utat a Kananok sor és a Székesegyház felé, majd átvágok a Petőfi parkon, még időt is spórolok, és senkivel sem fogok találkozni.

Régen jártam erre. A villamos ablakából gyakran megnézem a sarki romos, tornyos házat, amelyet mi gyermekként Paszulyvárnak neveztünk. Fogalmam sincs honnan ered a neve, de mindenki így hívta. Zsuzsával sokat beszélgettünk róla, és arra jutottunk, csakis boszorkányok lakhatnak benne. Soha senkit nem láttunk bemenni, vagy kijönni. Az ódon falakat borostyán futotta be, kerítése félig leomlott, a kertje elgazosodott. Szentül hittük, hogy a titokzatos ház után egy másik világ kezdődik. Máig ez a gondolat él bennem, és nem tudom megmagyarázni, hogy mitől, de a ház közelében furcsa érzés lesz rajtam úrrá. Nézem a betört ablakokat, a pókhálós ajtókat, a különös, gubancos ágazatú fákat, és a földbe gyökerezik a lábam. Hirtelen köd száll alá, vékony, tejszerű hályogot von az ablaküvegekre. Finoman átdereng rajta a sápadt napfény. „Varázslatos hely”, gondolom, és abban a pillanatban felsejlik előttem egy alak. Közelebb megyek, és látom, hogy egy ezüstszakállú törpe üldögél a mállott kőkerítés kiszögellő tégláján. Hegyes, kemény térdét vakargatja, és kíváncsian rám bámul.

– Jó napot! – köszönök rá.

Nem tudom, mi ütött belém, hogy megszólítottam. Általában senkivel nem elegyedek beszédbe, és nem szeretem, ha mások megállítanak az utcán, és ezt-azt kérdeznek. A törpe meglepett arcot vág, és csodálkozva kérdezi:

– Magácska lát engem?

„Bizonyosan bolond”, állapítom meg, és tovább akarok menni. De utánam szól:

– Egy ilyen szép, fiatal lány minek itatja az egereket?

– Semmi köze hozzá! – mordulok rá, de aztán észbe kapok.

Ismét gorombán viselkedtem, és tudom, hogy le kell szoknom erről.

– Pillanatragasztót keresek, tud esetleg olyan üzletet a közelben, ahol ilyet tartanak? – kérdezem valamivel enyhébben.

– Attól függ, milyen nagy a baj. Mit tört el, kedves? Mert ha órát, akkor azon csak a Toronyórásmester tud segíteni!

– Egy családi képet. De ki az a Toronyórásmester?

– Ó, az sokkal súlyosabb dolog! Tudom már: magának az ezerjó gubacsra van szüksége!

– Hogy mire?

– A gubacsra, a létező legerősebb ragasztóra! Garantáltan összeforraszt mindent. De én nem tudom, merre kell keresni, ebben csak a Könyvtáros tud felvilágosítást adni. Menjen egyenesen, aztán forduljon jobbra, és a sokablakú palotában megtalálja őt!

– Úgy érti a barokk palotában?

Furcsán hunyorogva bámul rám, és nem válaszol. Aztán vállat von, elővesz egy szájharmonikát és játszani kezd. Sűrűsödik körülöttünk a köd. A Tavaszi szél csendül fel, és legszívesebben ottmaradnék, hogy végighallgassam. Lehunyom a szemem, és átadom magam a zenének. De a dal egyre távolabbról hallatszik, és amikor a köd eloszlik, nyomát sem találom a törpének.

Próbálok rájönni, hogy mennyi idő telt el, de az órám elromlott, a tegnap esti időt mutatja. Elindulok a Székesegyház mellett, beszívom a hársfák illatát. Bámulom a faleveleket, még sosem láttam ilyen szépnek őket. Borzasztóan lassan haladok, mintha ólmos álom nehezedne a szememre. Többször megállok pihenni, a Székesegyház kovácsoltvas kerítésének párkányára rogyok. Furcsa, hogy ilyen nehezen húzom-vonom magam, és aggaszt, hogy az előbbi köd nem oszlott el teljesen, hanem csak leereszkedett a földre, és térdtől lefelé nem látom mibe-hová lépek. Ezen a korai órán emberrel még nem találkoztam, és gyanús, hogy a papok közül sem látok egyet sem, ahogy a Kananok sorról a templomba igyekezne. Nagyon csendes minden, madárdal nem hallatszik, a fűben viszont folyton zizeg valami. Feltápászkodok, és továbbmegyek.

Végre a szárnyas vaskapu elé érkezem. „Ha már itt járok, legalább megnézem magamnak azt a Könyvtárost”, döntöm el. Óvatosan lépkedek, valamiért úgy érzem, hogy csendben kell maradnom. Szemben van a barokk palota, jobb oldalt a Székesegyház. Előtte áll Szent László hatalmas ércszobra, talapzatának négy sarkán egy-egy pajzsot tartó oroszlán őrködik. Elszédülök. Azt hiszem, kezdek megbolondulni, vagy csak a szemem káprázik, mert úgy tűnik, mintha a szobrok kissé elmozdultak volna. Elfordítom a fejem, és sietni kezdek a palota bejárata felé. Ám ekkor fenyegető morgás csapja meg a fülemet. A hideg futkos tőle a hátamon, és mintegy varázsütésre megtorpanok. Lassan megfordulok, és látom, hogy a négy oroszlán vicsorogva, vörösen izzó szemekkel közelít felém. Teljesen körbevesznek, nincs hová futnom.

„Ez nem lehet. Csak álmodom”, nyugtatgatom magam, de közben érzem, ahogy végtagjaim jéghideggé válnak, az izzadtságtól csatakos hajam pedig a szemembe lóg. Még egy pillanat, és a fenevadak nekem esnek.

– Ne bántsatok! – kiáltom kétségbeesetten.

A kezembe temetem az arcomat, és a földre rogyok. Egész testemben reszketek. Az arcomon érzem az oroszlánok leheletét, hallom vasfogaik csattogását.

– László lovag hű szolgái vagyunk, védjük az igazságot és a törvényt! Mik a szándékaid, ember?! De az igazat szóld, különben halálnak halálával halsz! – üvölti az egyik sörényes.

– Én… Én csak a Könyvtároshoz megyek, nem akartam senkit zavarni! – nyöszörgöm.

Felpillantok a királyszoborra, de az ugyanolyan mereven áll, mint azelőtt. Arcán semmi nyoma az érzelemnek. Az oroszlánok viszont nagyon is elevenek. Körbe-körbejárnak, alaposan megszagolják a ruhámat.

– Mi van a táskádban? – kérdezik.

– Csak az uzsonnám – felelem, és máris kicsomagolom a tartalmát.

Reszket a kezem, miközben eléjük teszem a sonkás szendvicsemet és a szép, mosolygós almámat. Különösképpen ez utóbbi izgatja őket.

– Nahát! Igazi csemege a másik világból! – nyalogatják a szájukat.

– Nektek adom.

– Oszd el közöttünk! – utasítanak.

Négyfelé vágom az almát, és a cikkeket egyenként a szájukba dugom. Élvezettel csámcsognak, és hálásan pislognak rám. Szemmel láthatólag elégedettek az ajándékkal, és lassan, tunyán visszamennek a talapzatra, hogy elfoglalják őrhelyüket. Pillanatok alatt ismét mozdulatlanná merevednek.

A negyedik oroszlán azonban velem marad, és így szól hozzám:

– Jótett helyébe jót várj! Segítek neked bejutni a palotába.

– Köszönöm, de miért kell ahhoz segítség?

– Mert ember oda nem léphet be csak úgy. A kapurém nem olyan kedves, mint mi. Kérdezés nélkül, lesből támad, és azonnal felfal!

– Talán jobb lesz, ha visszafordulok. Nem is olyan fontos az egész – mondom.

– Irgumburgum! Innen most már nem fordulhatsz vissza! Ha már idáig eljöttél, ne futamodj meg! A lovagkirály is mindig azt mondta: a legnagyobb erény a bátorság! Hadd hallom, talán gyáva vagy? – villog a sörényes szeme.

– Nem félek én semmitől! – vágom ki, de inkább csak azért, mert tudom, nincs más választásom. Legbelül úgy reszketek, mint a nyárfalevél.

Belépünk a palotába. A kövekkel kirakott padló kopog a lábam alatt, és már bánom, hogy reggel magas sarkú cipőt húztam. Az oroszlán szemrehányó pillantást vet rám, úgy sejtem a zaj miatt, aztán így szól:

– Szaladj fel a lépcsőkőn, és bármit is hallasz, ne fordulj hátra!

Nem kell kétszer mondania. Úgy rohanok, mint akinek az eszét vették, és csak a szemem sarkából látom, hogy az egyik oszlop mögül fekete, árnyszerű valami suhan elő, és vijjogva lecsap az oroszlánra. Velőtrázó sikoly, hörgés, morgás, tompa puffanások és karmok csikorgásának hangja hallatszik, ahogy a két szörnyeteg egymásnak esett.

A kíváncsiságnál erősebb bennem a halálfélelem, így hátra sem pillantok a harcra, hanem előre nézek, és kettesével szedem a lépcsőket. Hamar feljutok az emeletre, és megpihenek. Hálával gondolok az oroszlánra, aztán arra, hogy ki kell jutnom ebből az épületből, és egyáltalán ebből az egész rémálomból. Már nem érdekel semmi, csak haza szeretnék menni.

Ekkor zene és nevetgélés foszlányai érnek el hozzám. Eleinte csak fülelek, aztán elindulok a hangok irányába. Óriási termeken megyek keresztül, míg végre bejutok a legnagyobbikba. Úgy érzem, le kell ülnöm, mert a látvány, ami elém tárul, nem mindennapi. Különös lények tömege táncol egy csillogó gramofonból jövő zenére. Metszett kristálypoharakból furcsa, zöldeskék nedűt szürcsölnek, és a kinézetük… Egyesek kecsesek és légiesek, akár a fiatal lányok, de a fülük és a szemük nagyobb, mint a rendes embereké. Bőrük a szivárvány minden színében játszik. Mások törpe méretűek, kurta lábon járnak, és hosszú, mindenféle színű szakállukat befonva viselik. Egy-két rémes alak is felkelti a figyelmemet: ezek növényekre hasonlítanak, fejükön gombaszerű kalap díszeleg, és gyökereken imbolyognak lábak helyett.

„Valami maszkabál lehet”, próbálom értelmezni a látottakat, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy racionális magyarázataim csődöt mondanak. Ez nem álom, hanem a valóság, csak éppen nem az, amelyiket én ismerem.

Egy terebélyes négyfülű asszonyság egyenesen odajön hozzám, összecsapja a kezét, és így szól:

– Nahát, kedvesem, micsoda ötlet embernek öltözni! Igazán eredeti!

Kényszeredetten elmosolyodom, és elhatározom, hogy nem fedem fel valódi kilétem. A vendégek közül sokaknak ijesztő fogazata van, és képzeletben már látom magam, amint széttépnek.

– Én a Könyvtárost keresem – mondom a hölgynek.

– Azt hiszed, neked sikerül majd bevonni a társaságba? Haha! Nem is tudod hányszor próbáltuk már kicsalogatni az odújából! De nem bánom, menj be hozzá. Innen az ötödik terem után kezdődik egy hosszú folyosó, annak a végén van a könyvtár.

Megköszönöm a hölgy kedvességét, és sietősen távozom a megadott irányba. Útközben különféle lényekkel találkozom, lesütöm a szemem, és igyekszem észrevétlen maradni. Némelyik gyanakodva utánam szimatol, ettől megrémülök. Az utolsó lépéseket szinte futva teszem meg.

 

(A mese második felét csütörtökön olvashatjátok. Tartsatok velünk!)