Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett
Mindenki olyan kedves volt velem, miután apa meghalt. Néha úgy éreztem, egyenesen sportot űznek belőle, hogy ki ölel meg szorosabban, ki ad nekem több savanyú cukrot, ki hányszor borzolja össze a hajam.
Általában Lujza néni vezetett, ő tálcaszámra hordta hozzánk a süteményt, és amikor elment, vagy negyedórát kellett dörzsölni az arcom a kézfejemmel, hogy eltüntessem róla a vörös rúzst. Minden alkalommal elmondta, hogy „milyen tragikus így elveszítened édesapádat”. Mintha apa egy játékbaba lenne, vagy egy füzet, amit tévedésből rossz helyre tettem. Elveszíteni a masniját szokta az ember, vagy az üveggolyóit. Azokat meg lehet találni később, berúgva az ágy alá vagy elrejtve egy fiókban. Apa nem veszett el. Egyszerűen csak halott. Furcsa, hogy ezt a felnőttek nem értik meg.
Lujza néni a temetés reggelén is a konyhában sündörgött, az alufóliát húzta le éppen a hájas tésztáról, amit hozott. Nagyanyám karba tett kézzel állt a sarokban, gyilkos tekintettel követve minden mozdulatát. Nem szerette Lujza nénit. Persze mama nem sok mindent szeretett. Azt hiszem, az arca a folyamatos közöny állapotába fagyott még valamikor a születésem előtt. De Lujza nénit különösen gyűlölte. Folyamatosan fecsegett, affektált, és kifestette magát hétköznapokon is. Az sem tetszett nagymamának, hogy úgy tesz, mintha mi nem tudnánk magunkra főzni. Ő régen úrilány volt, nem akart az utca koldusa lenni.
Akkoriban rettenetesen féltem nagyanyámtól. A válás után költöztünk hozzá apával Kolozsvárról. Szigorú, büszke asszony volt, senkiről nem volt jó véleménye, anyámról sem. Csak apámmal szemben volt elnéző, kemény vonásai azonnal ellágyultak, ha apám megszólalt. Ezért az egyért sosem tudtam hibáztatni. Apa olyan szelíd volt, hogy nem lehetett körülötte haragosnak maradni. Mindig halkan, nyugodtan beszélt, és én biztosra vettem, hogy minden, amit erről a világról tudni lehet, ott van a fejében. De aztán jött a baleset.
Nagyapám jelenléte sosem tornyosult fölém olyan fojtogatóan, mint nagyanyámé. Évek óta fekvőbeteg volt, a Krisztus-szőttes alatt volt az ágya a nappaliban, onnan hallottuk időről időre reszelős, erőtlen hangját. Anya egyszer, mikor látogatóban volt, azt mondta nekem, hogy mama csak arra vár, hogy papa meghaljon. Nagyanyám olyan dühös lett, hogy felpofozta, és kizavarta a házból. Nem jött többet hozzánk. Évek óta nem is láttam.
Lujza néni befejezte a pakolást, és felém fordította már most könnyező szemeit.
– Aztán mit veszel fel a templomba?
– Az ünneplő ruhámat – feleltem. Micsoda hülye kérdés.
– Persze, persze… – Lujza néni maga elé meredt, és reszketegen sóhajtott. Olyan szomorúan nézett ki ott, a gyümölcsmintás csempe előtt, hogy szinte megsajnáltam. – Hát akkor szólj, Terikém, ha kell még valami.
– Szólok. – Nagyanyám gyűlölte, ha tegezik. Miután kitessékelte Lujza nénit, rosszkedvűen leroskadt egy székre, és az asztalon ékeskedő süteményre meredt. – Ha nem lennél, esküszöm, hogy megetetném a disznókkal. De hát vagy. Legalább még ma. Nesze – tolta elém a tálat. Belenyúltam, kivettem egyet. A porcukor az ujjaimhoz tapadt, ahogy beleharaptam a tésztába. Finom volt.
– Mama sokkal finomabban csinálja – hazudtam. Elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Megacéloztam magam, hogy ne ránduljak össze az érintéstől.
– Menj, öltözz fel. A misén ott lesz anyád is. Nem akarjuk váratni se őt, se a Jóistent.
***
Szerettem templomba járni. Elkápráztatott a rengeteg dísz, az aranyozott csillárok, a képek a fénnyel borított szentekről. Több zsoltárt tudtam fejből, mint bárki a faluban, és esténként én olvastam a Bibliából papának elalvás előtt. De aznap, ahogy nagyanyám betuszkolt maga előtt a cirádás dupla kapun, sarkon akartam fordulni és menekülni. El onnan, el a feketébe öltözött tömegtől, a csúnyán zokogó orgonától, a reszketeg paptól. De hát nem volt hová menni.
Bepréseltük magunkat az első padba, a polgármester és a régi matektanárom közé. Biccentett, mikor köszöntem neki. Amikor a pap elkezdte a szertartást, remegni kezdett az álla. Kényelmetlen érzéssel jöttem rá, hogy sír. Ez zavarba hozott. Nem is tudtam, hogy barátságban volt apámmal. Én meg a lánya vagyok, és egy nyomorult könnyet sem tudok kierőszakolni magamból. Elkaptam róla a tekintetem, és igyekeztem másfelé nézni.
Mellettem nagyanyám harsányan gyászolta apámat. Nem csak a ruhája volt fekete, de fátylat is viselt, és esernyőt a kezében, pedig hétágra sütött a nap. A zsolozsmát fülsértő fejhangon énekelte, ínyéről felhúzódott vékony ajka, ráncai árnyékot vetettek a rózsaablakok szűrt fényében. Még annál is ijesztőbb volt most, mint amikor kiabált vagy veréssel fenyegetett. Úgy éreztem, szerepet játszik, és szégyelltem magam a gondolatért. Ki vagyok én, hogy elítéljem? Itt miséznek az apámról, dugig van a templom a csodálóival meg az ismerőseivel, és csupa orrfújástól meg hüppögéstől hangos minden padsor. Vörösre dagadt szemek, taknyos orrok fogadnak, akármerre fordulok. Én meg arra se vagyok képes odafigyelni, mit prédikálnak odafentről. Úgy folytak el a fülem mellett a szavak, mint egy rohanó patak. Ha megpróbáltam kiragadni akár csak egy igerészletet belőle, rögtön kiszaladt a kezeim közül.
Anyámat sehol nem láttam.
***
Apát, a baleset óta először, a temető ravatalozójában láttam viszont. Drámai kőépület volt, a fal mellett fekete tartókban hosszú, vékony gyertyák lobogtak. A fehér bélésű, laminált fakoporsó körül nagy, fehér művirágcsokrok és valódi rózsák hevertek összevissza. A rózsaillat émelyítő volt, és keveredett bele valami természetellenes és undorító, amitől egyenesen elviselhetetlenné vált. Próbáltam visszatartani a lélegzetem, de csak százhúszig tudok úgy elszámolni, utána már muszáj volt levegőt venni. Ide már Lujza néni vitt be, a mamának valami megbeszélnivalója akadt a temetést intéző cég sofőrjével.
– Gyere, köszönjünk apukádnak – mondta, ahogy izzadt, zsírpárnás kezébe fogta az enyémet. Tiltakozni akartam, vagy levágni magam a földre és sikoltozni, de apám sziklaszilárdan belém nevelte az udvariasságot. Bólintottam, és követtem a nénit.
A nyitott koporsó a felnőttek kegyetlenkedése. Én magamban, a fal felé fordulva már mindent megbeszéltem apával. Elképzeltem, hogy ott ül az ágyam szélén, és tintafoltos ujjával megsimogatja a hajam, mint életében annyiszor. Elsuttogtam neki mindent, ami csak eszembe jutott, mindent, amit még hallania kell, mielőtt végleg átsétál abba a boldog világba, ahova nem lehet autóval behajtani. Minden további csak felesleges fájdalom.
Egy idegen nő állt a koporsó mellett, görnyedten, az arcába hulló, szőke hajjal. Behúzott vállain felgyűrődött a fekete blézer. Csak amikor odaértünk a koporsó mellé, és Lujza néni elengedte a karom, hogy zsebkendő után kotorásszon a retiküljében, akkor ébredtem rá, hogy az anyám az.
Sápadt volt és megviselt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Fel se figyelt rám, csak apám arcát nézte meredten, mintha először látná. Lassan két éve, hogy nem találkoztunk, és megdöbbentett a változás. Az idő patinája már kezdte bevonni anyám emlékét bennem, úgy emlékeztem, hogy gyönyörű, fiatal nő, aki folyton nevet és divatos ruhákat visel. Ez a kopottas asszony olyan volt, mint anyám arcképének szemcsés, sötét, rossz minőségű fénymásolata. A kezemet nyújtottam felé apám teste felett.
– Szia, anya.
Úgy kapta fel a fejét, mintha álomból ébredne.
– Kicsim? Szervusz. – Megrázta a kezem, mint a felnőttek szokták. – Megváltoztál.
– Te is.
Bólintott, és elengedte a kezem.
– Kint megvárlak.
Bizonytalan, imbolygó léptekkel sétált el, a cipője gyászosan kopogott a kőpadlón. Lujza néni követte, monoton hangon duruzsolva a fülébe valamit. Egyedül maradtam apával. Végre rávettem magam, hogy ránézzek.
Túl sima volt az arca, mintha valaki vasalóval esett volna neki, hogy eltüntesse az évekkel rárakódott ráncokat. Ráadásul kontármunkát végzett. Az apró szarkalábak és nevetőráncok elmélyültek a megkeményedett bőrben, mint az anyagba vasalt gyűrődések, szabályosan és könyörtelenül. Ettől egészen olyan szigorúnak tűnt, mint nagyanyám. Ez fájt: azt reméltem, majd olyan békés lesz és szép, mintha csak aludna. Figyeltem a viaszszerű, merev arcot, és szomorúan éreztem, hogy ez az élettelen maszk belevésődik az agyamba, lassan kitörli minden mozgó, élő, kacagó emlékem apámról, és a helyükbe ül, mint egy trónbitorló. Már nem fogok tudni rágondolni anélkül, hogy ne röpüljek vissza ebbe a pillanatba, a virág-és rothadásszagba, a sötét ravatalozóba.
Mire nagyanyám megjelent az ajtóban, én már kifelé mentem. Elengedett maga mellett, éreztem a kölnije szagát, finom volt, de öregasszonyos. Odakint megálltam a lépcsőn, az égre emeltem a tekintetem. Liláskéken terült el a temető felett, mint egy nagy véraláfutás.
Anya a fűben állt és cigarettázott. Odaléptem hozzá, de nem mertem megérinteni. Beszívtam a felém szálló füstöt, más volt, mint a gyertyáé vagy a kandallóé, de nem jobb. Kaparta a torkom, le kellett gyűrnöm a köhögést.
– És most mi lesz? – kérdeztem. Meglepetten nézett rám, mintha el is felejtette volna, hogy létezem.
– Kivel?
– Velem. Itt fogok maradni nagymamánál?
– Isten ments. Hazamegyünk. Együtt. Kolozsvárra – tette hozzá, amikor észrevette, milyen üres arccal reagálok arra a szóra, hogy „haza”. Próbáltam eszembe idézni a kis, földszinti lakást, az ablakokra szerelt rácsokkal és levélmintás tapétával. Nem tűnt rossz alternatívának. Ott legalább van tévé, és nem fogy el a melegvíz. Csak azt kell még túlélni, hogy apát beleeresztik a földbe.
***
Nagyanyám madártejet főzött vacsorára, a lyukas fakanállal, amelyik szerencsét hoz. Anyám elé leplezetlen ellenszenvvel rakta le a tálat.
– Nem voltál a misén.
– Nem hiszek Istenben – felelte anyám. Nagyanyám teátrálisan keresztet vetett.
– A helyedben félteném a lelkem. Én minden éjjel imádkozni fogok a fiamért.
– A saját üdvösségemről rég lemondtam – mondta anya. – A magáé pedig nem érdekel.
Ez a mondat végleg megfagyasztotta az így is kelletlen társalgást. Csak a kanalak zaja hallatszott, ahogy a tányér alját súrolták. Szótlanul nyeltem az ételt. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. A koszorúk apa sírján, a neve a kőbe vésve, Kálmán Misi csalódott arca. Egy órával azelőtt átszaladtam hozzá a szomszédba, hogy elköszönjek tőle. Ő volt a legjobb barátom, és anya már éjszaka indulni akart. Vittem neki Lujza néni tésztájából, azt majszolgattuk az udvaron, amíg elmeséltem neki, mi volt a temetésen.
– Sajnálom édesapádat – mondta. – Fiatal volt.
– Igen. – Némán tágítottam egy lyukat a harisnyámon az ujjammal. – Misi, nekem vissza kell mennem Kolozsvárra.
Egy pillanatig csend volt.
– Kényszerítenek?
– Nincs sok választásom. Ha most nem megyek…
– Már nem jó itt neked? – kérdezte, hangjában leplezetlen fájdalommal.
– Anyám van itt – böktem ki magyarázatképpen. – Vele kell mennem.
– Az, akit nem láttál mióta?
– Az.
– És te vele akarsz menni?
– Vele akarok menni – visszhangoztam, mint egy ódon templom. Még saját magamnak se hangzott meggyőzően.
Hazafelé menet, a kerítés túloldaláról még integettem neki, utoljára. Nem intett vissza.
***
A nagyszüleimtől való elválás nem volt megrázó. Úgy köszöntünk el, mintha csak iskolába mennék. Hazafelé menet elaludtam a kocsiban: a rádió zúgása és az ablak mellett elsuhanó fények hamar elálmosítottak. Anya gyengéden felrázott, amikor megérkeztünk. Segített becipelni a bőröndöm a lakásba, aztán a fürdőszobába sietett, hogy fürdővizet engedjen. Megilletődve torpantam meg az előszobában. A faleveles tapéta eltűnt, a falak megnyugtató krémszínre voltak pingálva. A beázott folt a plafonon – amit apa úgy utált – sem volt ott többé, a bútorok tisztán csillogtak. Talán csak a szomorúság tette olyan dohossá és apróvá az emlékezetemben a régi otthonom.
Még tudtam, merre van a szobám, így arrafelé vettem az irányt. Odabent kevés dolog változott: az ágyam, a ruhásszekrényem, még a keretbe tett rajzom is ugyanott volt, mint eddig. Talán anya titokban mindig tudta, hogy egyszer visszajövök hozzá. Vagy csak lusta volt, hogy kitakarítsa ezt a szobát. Bármelyik is az igazság, megkönnyebbültem, hogy nem egy ismeretlen ágyban kell aludnom. Ha itt a fal felé fordulok, és jó erősen összeszorítom a szemem, akkor elképzelhetem, hogy apa és anya együtt tévéznek a konyhában, mint régen. Nem lenne igazi. De elég lenne.
A víz zubogása megszűnt a fürdőben. Anya elzárta a csapot.
– Jöhetsz! – kiáltotta odabentről.
Nagyon rég nem fürödtem kádban, és nem tudtam megállni, hogy ne sikkantsak fel, amikor a meleg víz meztelen bőrömhöz ért. Anya elmosolyodott. Én elmerültem az illatos habok között, hagytam, hogy a forróság elborítson, és elzárja előlem a külvilágot. Úgy éreztem, mintha én is feloldódnék a vízben, mint a rózsaszín tusfürdő, és kiengednék magamból mindent, ami éjfekete csomóként szorongatja a torkom: apa halálát, Lujza néni szánalmát, a nyitott koporsót, Misi csalódottságát, nagyanyám arcát a zsolozsma közben. Azon kaptam magam, hogy imádkozom. Nem összetett kézzel, mint étkezések előtt, csak egy kétségbeesett kívánsággal. Legalább erre az egyetlen estére hadd legyek tiszta és hófehér, mint a hab.
Amikor felbuktam, tüsszentenem kellett. Anya egy sámlira ült a kád mellé, sampont öntött a kezébe, és elkezdte megmosni a hajam, mint kiskoromban. Vékony ujjai gyakorlottan, megnyugtatóan masszírozták a fejbőröm.
– Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem halkan.
– Most lefekszünk aludni – válaszolta. – Aztán felkelünk, reggelizünk, és elmegyünk sétálni valamerre. Szeretném, ha hamar megszoknád itt. Velem. Megígéred, hogy megpróbálod megszokni?
– Megígérem.
– Én pedig megígérem – mondta ő komolyan – hogy megpróbállak őszintén szeretni.
*
2004-ben születtem Budapesten, jelenleg gimnazista vagyok. 2017 óta publikálok. Írásaim többek között az Irodalmi Jelen, a Prae folyóirat és a Magyar Napló közölte. Laktózérzékeny létemre imádom a tejfölt.