A Könyvmolyképző Kiadó meseszerzői különleges kalandba kezdtek: kölcsönveszik egy írótárs hősét, és átrepítik a saját világukba. Ezúttal Ecsédi Orsolya főhősével írt mesét Bodor Attila
A kislány egy darabig aggodalmasan méregette az íróasztalán fickándozó, csatakos szőrű naplót. Végül erőt vett magán, kinyitotta, és gyöngybetűkkel a következőket írta az első oldalra:
EL A KEZEKKEL! Ez Norvégia (nem az ország!!!) naplója!!!
(Hiába is morog rám közben.)
Egyfelől SZIGORÚAN BIZALMAS, másfelől KÜLÖNÖSEN VESZÉLYES is!
(Leharaphatja az ujjad, ha nem vigyázol!)
„Kezdésnek jó lesz!” gondolta elégedetten, majd a pulóvere ujjával megdörzsölte kissé krumpliszerű orrát.
Még alig kászálódott ki az elképesztő kalandból, amikor beszélő zöldségekkel kellett megküzdenie egy kelkáposzta-átjáró túloldalán, erre megint különös dolgok sűrűjébe csöppent.
És mindenre emlékezni akart!
Éppen ezért folytatta az írást:
December 10., szombat
Az egész egy hellóval kezdődött. Vagyis inkább Hellóval. Egészen pontosan Hellókittivel. De ez csak utólag derült ki…
Apuékkal pár hete költöztünk a Tompa Tamás utcai lakótelepre: ötös tömb, tizedik emelet. Ez azért jó, mert belátok egy csomó lakásba a környéken.
„Pihentesd a szemed!” meg „Ne csak a monitort bámuld egész nap!” Folyton ilyeneket mondanak apuék. Én pedig a programozás mellett megfigyelni is szeretek. A tizedikről meg van mit.
Például amikor a panelházak között óbégatott ez a fiú, hogy „Helló! Helló!” De nem volt ott rajta kívül senki. Fura nem? Szerintem is az.
Éppen ezért mentem le hozzá. Elég murisan nézett ki hátulról. A fekete haja olyan volt, mint egy döglött pulikutya. Kétoldalt meg úgy felpöndörödött, mintha szarvai lennének. Kicsit ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna korábban.
Megkocogtattam a vállát:
– Helló! Te meg kinek köszöngetsz? – kérdeztem tőle.
Kiderült, hogy senkinek. Eördögh Egonnak hívják (röviden: Goni), és a macskáját keresi, Hellót. Ez a Hellókitti röviden. Adott is egy szórólapot a képével.
Hiszen én már láttam ezt a macskát! Mogorva képű jószág. Mindig pösze mérgelődés hallatszik körülötte, ahogy üldögél a bejárat mellett (pedig sose látok ott olyankor senkit). Ráadásul folyton ennivalót kunyerál az arra járó emberektől.
– Nem csodálom – böki ki Goni. – A Papi egyedül egyféle kaját tud csinálni. Nem egy konyhatündér. Ami azt illeti, tündérnek végképp nem mondanám. Úgyhogy mi mindig csak virslit eszünk…
Rögtön összeállt a kép!
Egy: Most már emlékszem! Tényleg láttam Gonit korábban! Amikor a tanfelügyelőt felkapta, és kidobta a suli ablakán a hirtelen támadt szél, ő cinkos mosollyal az arcán sétált ki a kapun. Mindenki a petőfisekre vagy az ufókra gyanakodott, de tutira ő volt!
Kettő: Ezek szerint Goniék laknak a négyes tömb nyolcadik emeletén! Már többször láttam az ablakból, ahogy a papája a tenyerében süti a virslit!
És három: Akkor a macskával nem is veszekszik senki! Az a macska tud beszélni! Ráadásul pösze és zsémbes is!
Goni először tagadott mindent. Nyilván. De túl sok a bizonyítékom. Valami fura vele.
Szívesen segítek neki megtalálni Hellót, de csak akkor, ha őszinte velem.
Végül beleegyezett, hogy másnap elmond mindent, ha négyszemközt leszünk. És ha becstelen szóra megígérem, hogy nem adom tovább senkinek. Kicsit furcsa kitétel, de oké.
Végül eleresztett egy „Pokker!”-t, én meg azon gondolkodtam, hogy ennél különösebb káromkodást még soha nem hallottam.
És nem is ez volt az utolsó különös dolog, amit tőle hallottam…
December 11., vasárnap
Goni átjött hozzánk ebédre. Kiderült, hogy szereti a spagettit. Úgy falta, hogy szinte alig rágta meg. A sok virsli után nem is csodálom.
Később a szobámban bevallotta, hogy nem csak a virslit unja, hanem a kénköves utóízt is. Az a tenyérben sütésből marad benne. A papája tud ilyet. Ő ugyanis a pokol fejedelme!
Tudom! Döbbenet!
A Goni pedig nem is az igazi neve (valójában Bomborderouxinderxhrrrrrísh, ahol az utolsó szótagot sikítva ejtik). Ráadásul nem az Egon becézése, hanem a Gonoszé. Így, nagybetűvel. Mert ő egy ördögkölyök, aki a suliban gyakorolja a többi gyereken a megkísértést, vagyis a bűnbevivést.
Állítólag eddig nem sok sikerrel, mert a többiek maguktól is sokat rosszalkodnak.
– Így már értem ezeket a szarvakat. – Játékosan megnyomkodtam a gubancos hajából kiálló tincseket.
– A lábakat még mindig nem tudtam megszokni – nevetve nyújtotta felém őket. – Hiányoznak a patáim. – Erre rögtön el is szomorodott. – Hiányzik Helló is. Tudom, hogy egy zsémbes, gonoszkodó pokolmacska, de akkor is.
– A szórólap egy dolog, de a neten próbáltad már?
– Hogy hol?
– Hát az interneten! Csomó oldal és csoport van, ahová kiteheted, ha elveszett valamid.
– Nálunk csak a sötét internet van bekötve. Sima még nincs. Papi szerint az az ördög játékszere. Nekem pedig nem játszanom kellene, hanem a bűnbevivést gyakorolni.
A délután hátralévő részében kiposztoltuk minden csoportba, hogy keressük Hellót, és végigkattintottuk az összes létező oldalt, ami elveszett macskákkal kapcsolatos, de semmi. Cserébe viszont megtaláltuk a közeli menhelyek elérhetőségeit. Holnap hétfő, úgyhogy felhívhatjuk őket. Goni szerint a Vogyil Koleszár utcai ígéretesen hangzik.
A családjukban van ez a dolog a nevekkel. A papája azért a Tompa Tamás utcai általánosba íratta be, mert benne van a nevében, hogy pata. Goninak azért tetszik az enyém, mert a Norvégiában benne van a vég, ami a megsemmisülésre emlékezteti. A macskájukat meg a Gyöngyvér nevű osztálytársa eredetileg Hellókittinek keresztelte volna, ebből lett Helló. Mert abban benne van a hell, ami a pokol angolul.
Pfff, ördögök… Igazam van?
December 12., hétfő
Suli után körbetelefonáltuk a várost, de megint semmi. Mintha a föld nyelte volna el ezt a macskát. Goni szerint ez lehetetlen, mert arról már tudna a papája, ha Helló visszakerült a pokolba.
– Papi már a világ csúszómászóit is elküldte volna, hogy megkeressék. De tél van, azok meg hibernálódtak. Ilyen hidegben nem mozog egyetlen kígyó meg béka sem. Úgyhogy passz – sóhajtotta Goni.
– És mi van, ha nem elveszett, hanem elrabolták? – vetettem fel. – Nincsenek rosszakaróid?
Goni elgondolkodott. A lidércek ugratják néha, de annyira szeretik a nyolcadik bugyor kilencvennyolc fokos hőségét, hogy a földre nem jönnének fel. Vixxharrrush néni, a lenti (mármint pokolbéli, rémületes, tízszemű, szörnyeteg!!!) tanárnője mindig nagyon kedves vele. Ő tutira nem lopná el a macskáját.
– Pokker! Lipinek viszont a szeme se áll jól – vetette oda halkan. – És sokszor elég görényül is viselkedik. Például mikor ki akarta rúgatni Krizsa nénit az iskolából. Emiatt küldték a tanfelügyelőt is. Én meg ezért támasztottam szelet a suliban. Hogy a tanfelügyelő eltűnjön, Krizsa néni meg maradjon.
Elégedetten bólogattam. Egyrészt mert lett egy gyanúsítottunk. Másrészt pedig már mindent értek. Lehet, hogy Goni ördögfióka, de mégsem tud leszokni a jóságról.
December 13., kedd
Ahogy vége volt a tanításnak, követtük Lipit hazáig, hogy szembesítsük. Goni bízott a szerencsénkben, mert tizenharmadika van. Én meg inkább abban reménykedtem, hogy mivel Lipi alacsonyabb Goninál, könnyebben elbánunk majd vele, ha eldurvulna a helyzet. Volt már rá példa kettejük között korábban.
Végül nem durvult el. De a macska tényleg nála volt. Egy fémketrecben. És nem is adta vissza, mert mikor Lipi a hülye haverjaival, Domával és Csanáddal szekálni kezdte Gonit a haja miatt, Goni a nadrágtartójánál fogva felakasztotta Lipit egy fogasra. Lipi azt mondta, ez most a bosszú. De közben meg ők kezdték. Vagy nincs igazam? Néha nem értem a fiúkat…
Goni szerint a fémet nem bírják a pokolfajzatok. Helló ezért nem tudott elszökni. Teljesen összetört, és csalódott a tizenharmadikákban is. De megnyugtattam, hogy holnap visszajövünk, és hozok erősítést.
December 14., szerda
Goni és én délután találkoztunk Lipiék házának bejáratánál.
Becsöngettünk, mire Lipi nyitott ajtót.
– Már megint te, Puli? – vetette oda Goninak. – Továbbra sem adom vissza macskát. Hiába hoztad megint a puhány barátnődet is.
Most rám nézett.
– Mi nem tetszik, Puhány?
– Majd meglátjuk, ki itt a puhány! – kiáltottam, majd hangosan füttyentettem.
A sarok mögül hangos patadobogás közepette robogott elő Bestia, a kecske. Fejét leszegve, görbe szarvait előre tartva, egyenesen Lipi hasába öklelt. A fiú egy elfojtott nyögést hallatott, és tompa puffanással a fenekére zuttyant.
– Rohanj, Goni, hozd a macskát! – ordítottam.
Ő pedig olyan gyorsan szaladt, hogy pillanatokon belül már kívül is volt, és együtt iszkoltunk hazafelé: a kecske, én, Goni a kezében a ketreccel és benne Helló.
– Nem lesz baja? – zihálta.
– Dehogy! Max csak a büszkesége sérült.
– És honnan szereztél egy kecskét?
– Még korábbról ismerem. De az egy másik történet – kacsintottam rá.
Boldog voltam, hogy megcsináltuk! Végre visszaszereztük Goni macskáját!
December 17., szombat
Goni átjött hozzánk délelőtt. Nagyon komolynak tűnt, látszott rajta, hogy zavarban van.
– A Papi örül, hogy Helló megkerült – kezdett bele a mondandójába. – De sok mindent kihagytam, amikor elmeséltem neki a sztorit. Ahogy azt sem említettem neki, hogy te mindent tudsz rólunk.
– És én sem mondom el senkinek – feleltem mosolyogva. – Becstelen szavamra!
Erre ő is mintha megnyugodott volna.
–Tudod, sokat gondolkodtam az elmúlt napokban. Amit Lipi csinált, az nem volt szép dolog. De igazából őt felöklelni sem volt az. Mondhatjuk úgy is, hogy bűn. – Itt már nevetett. – Vagyis akkor én most sikeresen megkísértettelek, ugye?
– Azt hiszem, hogy igen – kacagtam vissza rá. – De azért nekem is volt beleszólásom.
– A Papi ennek is örülne, ha tudná.
– Biztosan büszke lenne.
– Elkezdődött a téli szünet, és nemsokára hazautazunk látogatóba – folytatta Goni. – Gondolom, nálatok is megérkeznek majd karácsonykor az angyalkák az ajándékokkal. Mi ugyan nem ünnepeljük, és az angyalkák is messzire elkerülnek minket, de szeretnék neked adni valamit köszönetképpen. – Azzal átnyújtott egy csatakos szőrű könyvecskét.
– Egy napló?
– Az. Ördöngős napló. Kicsit agresszív, néha hörög és harap is. De egy kis virslivel mindig le lehet kenyerezni. Én is írok naplót, ezért gondoltam, hogy örülnél neki.
– Jaj, Goni, nagyon köszönöm!
Norvégia letette a tollat. Vajon kifelejtett valami fontosat az elmúlt hét eseményeiből? Életében először írt naplót, és mindenre emlékezni akart. Arra, hogy hogyan ismerte meg Egont a szemközti panelból, hogyan szerezték vissza az elveszett macskáját, és hogyan tett szert egy új barátra egy hellóval. Egészen jól sikerült az a köszönés.
Hirtelen azonban artikulálatlan hörgés zengte be a lány szobáját.
– Hhhhrrrááááárrrghhhggg!
A napló acsarkodva fickándozott az íróasztalon.
– Ajjaj! – szólalt meg Norvégia – Remélem, a serpenyőben sütött virslit is szereted.
Azzal elindult a konyhába, hogy vacsorát készítsen a naplójának.
Olvasnál még Bodor Attilától? Itt találod a meséit!
Kíváncsi vagy hogyan boldogul Goni az emberek között? Itt találod Ecsédi Orsolya Pokkernapló sorozatát!