Bódai-Soós Judit: Petya, Matyi és a duliánok

A találkozás

 

– Anyuciii! Mesélj ma is a duliánokról!

Petya elmosolyodott, amint a folyosón végighaladva meghallotta a kishúga szobájából kiszűrődő hangokat. Megállt az ajtó előtt, és kíváncsian fülelt.

Nagyon jól emlékezett még arra az időre, amikor ők voltak Matyival óvodások, mint most Franciska, és nekik is ez a mese volt a kedvencük. Vég nélkül faggatták édesanyjukat ezekről az apró, láthatatlan lényekről.

Persze, ők azóta már nagyfiúk, akik nem hisznek a mesékben, így a duliánok létezésében sem, de azért Petyának most mégis jól esett újra átélni egy kicsit a régi mese izgalmait. Édesanyja erre biztosan azt mondaná, ha látná, hogy nosztalgiázik.

Az ajtóhoz nyomta a fülét, és anyukája meleg, lágy hangja szinte cirógatta.

–  A duliánok az emberek láthatatlan kísérői, éppen úgy, mint az őrangyalok. Minden embernek saját őrangyala, és saját duliánja van – hallatszott odabentről a mese kezdete. – Az őrangyalok életünk végéig velünk maradnak, és abban próbálnak segíteni bennünket, hogy mindig a számunkra lehető legjobb úton tudjunk haladni. Oltalmaznak, védenek a bajtól. A duliánok viszont kamaszkorunkban elhagynak minket, mert az ő feladatuk ekkor véget ér. A duliánok feladata ugyanis az, hogy enyhítsék a gyerekek által elkövetett csínyek, rosszaságok következményeit…

– Hát te mit csinálsz? – csendült föl váratlanul Petya háta mögött ikertestvére hangja. – Hallgatózol?

– Én nem… – kezdte zavartan a mentegetőzést Petya, de Matyi beléfojtotta a szót.

– Ne akarj átverni, öregem! Úgy rá vagy tapadva az ajtóra, mintha pillanatragasztóval kentek volna föl rá. Mit hallgattál? Hugi ovis kalandjait, vagy talán esti mesét?

– Én csak… hallottam, hogy anyu a duliánokról mesél… – habogta szégyenkezve Petya.

– Megáll az ész! – mondta túljátszott elképedéssel, fejéhez kapva két kezét testvére. – Tizenhárom éves nagy ló, és esti mesét hallgat! Tudod haver, néha komolyan kételkedem abban, hogy az ikrem vagy…

– Jól van, le lehet szállni rólam! – morogta Petya mérgesen, és félretolta Matyit, hogy be tudjon menni a szobájukba.

Matyi nevetve követte duzzogó bátyját.

Az ikreknek közös hálószobájuk volt, emeletes ággyal, dupla íróasztallal a széles ablak alatt, dupla ruhásszekrénnyel a fal mellett, és úgy általában mindenből kettő volt itt, még a rendetlenség is dupla méretű volt, ami különben sem szokott elhanyagolható lenni a velük egykorú kamaszodó fiúk környezetében.

Petya fölmászott a felső ágyra, és a fejére húzta a takarót. Matyi viszont nem hagyta abba a piszkálódást, hanem hozzávágta testvéréhez a nagypárnáját és gúnyolódni kezdett.

– Pisis kisovis!

– Hagyjál békén! – mordult ki mérgesen a takaró alól Petya, és lehajította a földre a párnát.

– Mondjak neked esti mesét? – kötözködött tovább az öccse. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egy tizenhárom éves lökött fiú, aki…

Nem sikerült befejeznie a mondatot, mert Petya leugrott az ágyról és egy szempillantás alatt a földre teperte. De Matyi se hagyta magát – ha háború, hát legyen háború – úgy küzdött, mint egy vérbeli katona.

A verekedés zajára felfigyelő édesanyjuk nyitott be a szobába hamarosan, és sűrű szemrehányások közepette választotta szét a két kiskakast.

A felsőbb hatalom nyomásának engedelmeskedve, az ikrek dühösen visszavonulót fújtak, és bemásztak ágyaikba. Petyának eszébe jutott, hogy ha tényleg lennének duliánok, akkor most megint nem unatkozhatnának, és a gondolatra hangosan fölnevetett.

– Mit röhögsz? – morogta odalentről Matyi.

– Semmi közöd hozzá! – vakkantotta Petya, és ismét a fejére húzta takaróját.

Két percen belül mindkét fiú aludt.

 

Másnap reggel már szent volt a béke köztük, mert ugyan jellemző volt rájuk, hogy hamar hajba kapnak, hogy rakoncátlanok, csintalanok, de cseppet sem voltak haragtartóak.

Együtt indultak iskolába, és szokás szerint ők kísérték az öt éves Franciskát óvodába. A kislány egész úton a duliánokról csacsogott, mert az esti mese után róluk álmodott.

– Képzeljétek, álmomban kitaláltam a saját duliánom nevét és ettől láthatóvá vált előttem.

– A duliánok láthatatlanok – mondta Matyi kuncogva.

– Igen, tudom. De azt mondta anyu, hogy ha valaki kitalálja a saját duliánja nevét, és ezen a néven szólítja, akkor az láthatóvá válik előtte.

– Én ilyesmire nem emlékszem – mondta elgondolkodva a bátyja.

– Pedig régen nekünk is így mesélte anyu – emlékeztette somolyogva testvérét Petya.

– Na, látod! – zárta le a vitát diadalmasan Franciska.

– Mindegy. Úgyis csak mese az egész! – vágott vissza Matyi.

A kislány ezen úgy megsértődött, hogy amikor megérkeztek az oviba, még puszit sem volt hajlandó adni bátyjának. Petyát megpuszilta, aztán, amikor Matyi is odatartotta az arcát, dacosan elfordítva fejét közölte:

– Kifogyott a puszigép!

Amint magukra maradtak az ikrek, rögtön a rájuk váró napi teendők megbeszélésébe fogtak. Várható volt, hogy történelem órán felelni hívja Matyit Napóleon, a töri tanár, mert a fiú legutóbbi dolgozata elég gyengére sikeredett. Mivel Petya jobb volt történelemből, elhatározták, hogy óra előtt helyet cserélnek.

A két fiú úgy hasonlított egymásra, hogy a saját szüleiknek is gondot okozott a megkülönböztetésük, persze az édesanyjukat még így se volt könnyű átverni, de tanáraikat és osztálytársaikat rendszeresen lóvá tették. Franciska volt az egyetlen, akit soha, semmilyen trükkel nem tudtak félrevezetni. A kislány csalhatatlan szimata mindig egyértelműen elárulta, hogy melyikük kicsoda valójában. Azt mondta, hogy más színű körülöttük a levegő.

Nem szoktak egyformán öltözni, de a szünetekben mindig volt annyi idejük, hogy a mosdóban gyorsan ruhát cseréljenek, ami tökéletesen elég volt a többiek megtévesztéséhez.

Ha dolgozatot kellett írniuk, ugyan nem sok hasznát vették a csereberének, de az előre kiszámítható felelések során szinte mindig bevetették ezt a trükköt.

Petya inkább humános volt, Matyinak pedig a reáltárgyak mentek jobban, így remekül kiegészítették egymást, és közös erővel hármas-négyes szinten minden évben kényelmesen teljesítették szüleik és tanáraik elvárásait.

Siettek hát most is a mosdóba, hogy átöltözhessenek a szerepcseréhez, de azzal nem számoltak, hogy a mellékhelyiséget nem találják üresen…

Gyorsan vetkőzni kezdtek, és csak akkor figyeltek fel a sarokban kucorgó különös alakra, amikor már mindkettőjükön éppen csak egy szál alsónadrág maradt. Ekkor is csak azért, mert az apró lény hangosan felsóhajtott. A fiúk rémülten kaptak maguk elé egy-egy ruhadarabot, és tátott szájjal meredtek a furcsa szerzetre.

A lényt nehezen lehetne embernek nevezni, mert bár rendelkezett némi emberi vonással, mégis inkább manószerű volt. Akkora lehetett nagyjából, mint Franciska, vézna karjai viszont megdöbbentően hosszúak voltak, és hatalmas elefántfülei a földet súrolták. A kövön üldögélt a sarokban álló mosdókagyló alatt, vékony térdeit az álláig felhúzta, hosszú karjaival körülölelte és lapátfüleivel szinte teljesen becsomagolta magát. Szemmel láthatóan bánatos volt. Amikor felnézett, álmodozó égszínkék szemei sarkában könnycsepp rezgett.

– Ez… ez… mi ez? – habogott Matyi, miközben felváltva mutogatott egyszer a lényre, másszor meg a testvérére.

– Talán szerencsésebb lenne úgy kérdezned, fiatalúr, hogy: ki ő? – mondta csendesen a lény, anélkül, hogy a feltett kérdésre felelt volna.

– Ki vagy? – kérdezte Petya tisztelettudóan, mintha legalábbis neki szólt volna az előbbi helyreigazítás, és közben belebújt Matyi nadrágjába.

A kérdezett azonban válaszul ismét csak egy nagyot sóhajtott.

Matyi felocsúdott első döbbenetéből és magára rángatva bátyja ruháit illedelmesen bemutatkozott, hogy finomítson ezzel valamicskét a modoráról alkotott véleményen. Petya követte testvére példáját és ő is bemutatkozott. Ám a lény csak legyintett egyet.

– Tudom, hogy kik vagytok – mondta, majd újabb legyintés kíséretében hozzátette: – Nagyon is jól ismerlek benneteket.

– Az meg hogy lehet? – csodálkozott Petya. – Mi nem ismerünk téged.

– Mennünk kéne – bökte oldalba testvére, az órájára mutatva, és ebben a pillanatban, mintha csak Matyi szavainak akarna nyomatékot adni, megszólalt odakint a tanóra kezdetét jelző csengő. Mégsem mozdult egyikük sem, mert az apró alak kicsomagolva magát fülei közül hosszú karjait kinyújtva megindult feléjük.

– Segítsetek nekem! Kérlek, ne hagyjatok magamra!

A fiúk, ha akartak volna sem tudnak megmozdulni, mert a póklábszerű kezek térdeik köré kulcsolódva megbilincselték őket. A hatalmas kék szemek pedig segélykérően tekintettek rájuk.

– Cimpa a nevem – suttogta, aztán erőtlenül Matyira mosolygott –, én vagyok a te duliánod.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (44 votes cast)
25 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Eszméletlen jó mese, micsoda frappáns nevek vannak benne, duliánok, meg Cimpa… Enyhén „voltozol,” hihi, de nem olyan vészes. Amikor az elején behoztad a duliánokat, rögtön arra gondoltam, hogy hát ezek pont olyanok, mint az őrangyalok, de aztán ügyesen kivédted azzal, hogy megmagyaráztad közöttük a különbséget. Végig pörgős, izgalmas, nagyon jó, gratulálok!

  2. A fiatalabb kamasz korcsoportnak szóló mese világával eddig nem ismerkedtem meg, pár év kell ahhoz, míg ehhez a személyes tapasztalatokat begyűjtöm. A történet szerintem hiánypótló. Gyermekmesét sokan írnak, és sokat adnak ki. Kiskamaszoknak szóló történetet kevesebben. A kisgyermekkor és a gyermekkor után egy-két év elég ahhoz, hogy az emberke serdülővé legyen, és akkor az itt olvasható világot már elutasítják a fiatalok. Bátor vállalkozás ezt a korcsoportot olvasóként megcélozni, de még ábrázolni is. Kíváncsi vagyok rá, mennyire sikerül a szerzőnek. A szemelvény ennek megítéléséhez rövid, de remélem, a további részek meggyőznek arról, hogy a rövidesen ebbe a korba érő unokáimnak ez lesz az egyik kedves olvasmánya.
    A nyelvezet nem szenved olyan hibáktól, amelyeknek a javítása emberfeletti munkát igényel, de azért van benne egy pillanat, amikor egyetlen mondatban két „volt” és egy „volna” szemet szúr, ez könnyen elhárítható gond.
    Sok sikert kívánok a szerzőnek!

  3. Nem tudom, mi történik, már írtam korábban egy hosszabb bejegyzést, erre most sehol sincs. No, nem bírom megint összeszedni ugyanazokat a gondolatokat, úgyhogy rövid leszek: eszméletlen jó a mese, nagyon nagyon klassz, gratulálok!

  4. Megfogadtam, egy részlet alapján nem hozok végleges ítéletet egy mű felett sem. De ez ennél lehetetlen. Megvett azonnal magának! 🙂
    Először nem tudtam eldönteni, milyen korosztálynak szól, de aztán gyorsan világossá vált. A szöveg olvastatja magát. Tényleg csak egy-két helyen van benne szóismétlés, de az egy átolvasással kigyomlálható.
    A ötlet egyedi, és hiába manó a manó, csempész az író bele egy kis pluszt, amitől egész újszerű lesz.
    Habár már elmúlt régen voltam már kiskamasz, szívesen olvasnám tovább. És a részlet alapján egy délután alatt felfalnám, annyira tetszene. Gratulálok hozzá, és további sok sikert! 🙂

  5. És már gépelni sem tudok. :S Az utolsó előtti mondatból húzza ki mindenki a fölös szavakat 😀

  6. Ugyan én kicsit kinőttem már ebből a korosztályból, de nekem nagyon tetszett. Simán elolvasnám végig:)
    Egy apró észrevételem van csak: amikor a fiúk meglátják a manót, nem kellene jobban meglepődniük?
    Gratulálok!:)

  7. Szerintem is kevés történet íródik a kiskamasz korosztálynak, tényleg hiánypótló olvasmánynak ígérkező mű. Eddig csak olvastam, nem szóltam hozzá, de ez a mese nagyon megfogott, csak gratulálni tudok az alkotónak. Amikor a részlet végéhez értem, sajnáltam, hogy nem olvashatom tovább! Sok sikert kívánok a szerzőnek, és mindenkinek, aki pályázott (velem együtt)!

  8. Ez igen! Végre egy részlet ami nem engedett. Imádtam. És még hibát sem találtam benne:) Gratulálok!

  9. Zseniális. Bár 23 éves létemre nem nekem való, de imádtam! 🙂 Végigolvastam egymás után háromszor is. Nem találtam benne olyan hibát, ami szemet szúrt volna és idegesítene, csupán pár szóismétlés, de ez javítható.
    A szerkezete könnyed, érthető, a gyerekek számára is, és nagyon kíváncsivá tett. Bár konkurens írás, de megérdemli a 9 pontot! 🙂 Így tovább, remélem a többi részlet is ilyen jó lesz. Eddig ezt az írást mondanám a legesélyesebbnek egy kiadásra! 🙂

  10. Valóban remek mesének ígérkezik. 🙂

    Ugyanakkor kicsit eltűnődtem azon, hová tűntek a történelmi ifjúsági regények. Amikor kisgyerek voltam Kopjás Dani akartam lenni, meg Küsgergő, Mátyás király fekete lovagja. Megkedveltem a múltat, a történelmet, megtanultam tisztelni az ősöket. Történelmi hősökön nőttek fel a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, és így tovább. Ők ki tudták számítani, mi lesz a gyermekeikből.
    A mai gyermekek a mesékből, a Harry Petterbe, és a Gyűrűk urába csöppennek. A mágusok után jönnek a vámpírok, vérfarkasok, majd a sci-fi. Nem tudom, miféle értékrendet visznek magukkal a felnőttvilágba, és egyre jobban tartok attól az időtől, amikor nekik kell gondoskodniuk rólam.

  11. Első tízpontosom az idei mezőnyben!
    Nagyon aranyos, élethű, hihető. Láttam magam előtt mindent, még Cimpát is, és nagyon kíváncsivá tett.
    Szerintem a 12-13 éves korosztálynak szól inkább, mint óvodásoknak, már csak azért is, mert az ikrek a főszereplők. De még én is szívesen olvasnám tovább 🙂
    Néhány mondatnál van szórendi probléma, de ezt szimpla szerkesztéssel meg lehet oldani.
    Nagyon tetszett!!!!

  12. ahogy mások is említették, hiánypótló lehet ez a mű.
    ezt a korosztályt nehezebb megszólítani.
    már nem gyerek, még nem igazán kamasz.
    ez a kettősség a műben is észrevehető – néha talán lefelé (fiatalabbak felé), máskor felfelé billen a korosztályt jelző érzékelőm.
    bizonyára szívesen tesztolvasnák 12-13 évesek 🙂
    remélem, hamar a kezükbe kapják: értelmes, családban, szeretetteljes környezetben növekvő gyerekek, akiknek az életébe némi izgalom vegyül.
    gyanítom, hogy sok-sok izgalom 🙂

    amit esetleg átgondolnék, talán épp a korosztály miatt: a határozói igenevek miatt kissé nehezebben emészthető, nyögvenyelősebb lett 1-1 mondat.

    ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy le kellene butítani a szöveget, mert a mű választékos nyelvhasználata, igényesen fogalmazása észrevétlenül is nevel(het)i a fiatalokat.

    egy 13 éves lány anyukájaként szívesen olvasom tovább!

  13. Tényleg olvastatja magát. Egy helyesírási hiba lett, valszeg véletlenül: Franciska volt az egyetlen, akit soha, semmilyen trükkel nem tudtak félrevezetni.
    Helyesen: trükk-kel
    És egy apró dramaturgiai baki: „anélkül,hogy válaszolt volna a feltett kérdésre”. Hogy nem válaszol, ezt biza az olvasó is észre veszi,nem kell külön leírni!:-)

  14. Alapvetően nagy élvezettel olvastam a részletet. Éltek a karakterek, a helyzetek, ismerős volt a világ, a helyek, és szépen illesztetted bele a mesei világot a valóságba. Biztosan továbbolvasnám, tudni akarnám, hogy mi történik velük és mi baja Cimpának.

    Szerintem a stilisztikában volt néhány döccenő. Az „öregem” meg a „haver” nekem is szemet szúrt, és habár nem igényeltem helyette káromkodást, de ettől meg olyan nem mainak tűnt a párbeszéd, mert valahogy ezt nem éreztem mai szelgnenk (különösen nem az öregemet). Gondolkoztam, hogy mit éreznék helyette működő szlengnek. A „tesó” például lehetne, de mivel tényleg testvérek, ez nem adja ugyanazt a jelentéstartalmot.
    Az alapvetően szépen fogalmazott, gördülékeny szövegben egy-két szinonimahalmozást észrevettem, amitől túlírtnak hatott a szöveg (pl. „mert ugyan jellemző volt rájuk, hogy hamar hajba kapnak, hogy rakoncátlanok, csintalanok”). Mivel általában nem játszol azzal, hogy ugyanazt kifejezd szinonimákkal vagy sok hasonló jelentésű szóval, ez például zavarónak hatott, mintha tanítgatni akarnád az olvasót a sok szép szóra — és ezzel kioktatónak tűnik.
    Mindezeket ki lehet gyomlálni, az a kérdés, hogy a szöveg egészében mennyi munka marad ezekkel.

    Mindenképpen gratulálok az íráshoz, nagyon izgalmasan indult! 🙂

  15. Izgalmas mesevilág. Én mégis úgy érzem, ellentétben az eddigi észrevételekhez képest, hogy inkább a 6-9 éves korosztálynak szól. De ezt a szerző biztosan jobban belőtte, és nem is annyira érdekes, mivel sokan még felnőtt fejjel sem nőttek ki ebből a világból, és ha még gyerekeik is vannak, akkor talán könnyebben elfogadják a történetet. Valahogy nekem sohasem sikerült megbarátkoznom az ilyen jellegű történetekkel, gyerek fejjel sem, de az tény, hogy én a kivételek közé tartozom azzal, hogy nem olvasok – olvastam – meséket. Ha beindul a sztori, és az olvasottak alapján biztosan, akkor esélyesnek látom, hogy a későbbiekben rám kacsint majd egy könyvesbolt polcain, és én pedig leemelem onnan, megveszem és…

  16. Gergely Buglyó · Kiemelt hozzászóló · Debreceni Egyetem

    Kósza, azért engedd meg, hogy egy picit vitatkozzam veled. (Elnézést mindenkitől, a hozzászólásom nem a műhöz kapcsolódik.) Én is az Egri csillagokon és a Törökfejes kopján nőttem fel – aztán amikor Törökországba mentünk nyaralni, féltem, hogy meg fognak ölni minket. Szerintem egyáltalán nem baj az, ha egy fiataloknak szóló történetben nem egy másik nép az ellenség, hanem valamilyen emberfeletti gonosz (különösen, ha figyelembe veszünk bizonyos új, aggasztó tendenciákat, de a politikába végképp nem megyek bele). Másrészt az általad említett YA könyvek egy része igenis közvetít értékeket az ifjúság felé (elsősorban a Gyűrűk Urát emelném ki). Nem szeretem, amikor általánosításokat hallok a mai fiatalokról, főleg, mert azt látom, hogy sok fiatal lényegesen határozottabb értékítélettel rendelkezik, mint amire a mi időnkből emlékszem. (Sokan mások pedig nyilván nem rendelkeznek ilyennel, de ez mindig így volt, és meglátásom szerint minden generációban így is lesz.)

  17. Milyen kár, hogy ilyen rövid a részlet. Pont a legjobb résznél lett vége. Szívesen továbbolvasnám, kíváncsi vagyok milyen kalandokba keverednek a gyerekek.

  18. Kedves Gergely, én nem vitatkozom, nem volna korrekt, hiszen régebben voltam fiatal, vagyis volt lehetőségem személyesen ismerni a korosztályomat fiatal korában. 🙂
    Emberi értékeket – „Légy jó mindhalálig” – szinte minden mese közvetít. Az általam említett könyvekben nem az ellenség népeken van a hangsúly, hanem hogy magyarokról szól, vagyis erősíti a hazaszeretetet, valamint megkedveltet egy iskolai tantárgyat, a történelmet. A történelem ismerete, tanulságai, hasznos útmutatók, segítenek eligazodni az életben.
    Egyébként soha nem féltem, se a törököktől, se a németektől, se az oroszoktól, se másoktól. Sőt, volt olyan „konfliktusom” a megszálló orosz hadsereggel, amit azért nem emlegetek, mert a mai politikai világban senki nem hinné el. 🙂 A „konfliktus” szót azért tettem idézőjelbe, mert én nem éreztem annak, de sok önjelölt „szabadságharcos” büszkén dicsekedne vele. 🙂

  19. Kósza, akkor tényleg máskor voltunk fiatalok: én a harmincasok táborát erősítem. 🙂 Amit leírtál, ahhoz csak annyit tennék hozzá, hogy bár egy elképzelt világon, és nem konkrét történelmi eseményeken alapul, de szerintem a Gyűrűk Ura is erősítheti a történelem iránti érdeklődést a fiatalokban.

  20. Rajtam kívül senki nem asszociált a duliánok (dulián manók) neve alapján Cortazar dulimanóira? Ez az egybecsengés nyilván nem fogja zavarni a 13 éves korosztélyt, de nekem zavaró volt. Egyébként tetszett, bár én is modorosnak találom egyelőre az ikrek szövegeit — ezen a téren lehetne fejlődni, azt hiszem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük