„Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?”
I. fejezet
Idegen otthon
Egy…
Félix egy szeptemberi délután érkezett az Intézetbe, és ahogy megállt a bejárati kapu előtt, rögtön a gólem jutott eszébe, aki miatt lényegében odakerült. A lény éjszaka látogatta meg. Testén ruha helyett eleven húst viselt, olyan elevent, hogy a friss húsdarabokból vér csepegett a földre, amit később egy elöregedett macska nyalt fel onnan. Az apró termetű gólem araszolva haladt végig a nappalin és a rövid folyosón, hogy Félix szobájába jusson. A fiú rögtön felriadt tocsogó lépteire és megérezte bűzét, ami rothadó haltetemként marta meg a ház levegőjét.
De ami történt…
Az valahogy mégsem csak a gólem hibája volt. Félix nem is akart rágondolni, mert ez eszébe juttatott mást is: öreg, elfonnyadt testeket. Elaszott bőröket és elráncosodott ajkakat. Remegő kezeket és halálhörgést. Ijedt ordításokat.
Nem akarta hallani az ordításokat. Még gondolatban sem.
Soha többé.
Megrázta a fejét, mintha ezzel az emlékeit is kirázhatná magából. Az emlékek persze maradtak, ő pedig arra eszmélt, hogy még mindig ott áll egy kovácsoltvas kerítés előtt és az Intézet épületét figyeli. Az új otthonát. Bőrét szúrós szemű augusztusi eső permetezte, az a fajta, ami elől az ember legszívesebben azonnal fedezék alá menekülne. Ő nem mozdult. Még ismerkedett a helyzettel.
– Intézet? – mondta ki félhangosan.
Soha nem gondolt arra, hogy egyszer intézetbe kerülhet. Ki is gondolna ilyen rohadt szörnyűségekre? De azután, hogy a szülei nem voltak többé… pontosabban voltak, csak már nem úgy, mint azelőtt…
Gólemek – Félixnek köpni támadt kedve, de megőrzött annyit a jólneveltségéből, hogy elnyomja a vágyat. Pár hónappal korábban szemberöhögte volna azt, aki gólemekkel hitegeti, de mostanra már hitt bennük. Azok után, hogy egy vérszomjas kis dög tönkrevágta az életét, nem is tehetett mást.
Persze, nem csak a gólem volt a hibás… Ó, dehogy. Ott volt Valter is.
Valter.
Félix, hogy gyűlölte őt. A kérdőjel alakját. A felzselézett, tüskés vöröses haját. A gyilkos szeplőit. Azt, hogy létezett. (Miért léteznek ilyen emberek?)
Valter hibája volt, hogy találkozott a gólemmel. Miatta ment tönkre a szülei élete. Miatta kellett elhagynia a családját és az otthonát.
Az Intézethez egy fekete kocsi hozta, ami még most is mögötte állt. Az autó motorja járt, szélvédőjéről ablaktörlő tolta oldalra vizet. A sofőr egész úton nem szólt hozzá, Félix pedig annyira gyengének érezte magát, hogy nem volt ereje kérdezni. Visszanézett a sofőrre, aki a vizes szélvédő mögött üresen meredt maga elé. Tőle nem sok mindenre számíthatott, ezért újra a kovácsoltvas kerítés felé fordult. A kerítésen túl, rövid, kavicsos út vezetett a házhoz, ami leginkább egy századfordulós szállóra emlékeztetett. Háromemeletnyi kőzuhatag, ormótlan fakeretes ablakok és egy díszes ajtó. Száz éves épület, de mintha időgéppel hozták volna ide, olyan újnak tűnt minden sarka, a teteje, a falak festése. Az oldalaira ugyan sok helyen borostyán futott fel, de ez is inkább díszítésnek tűnt, mintsem elhanyagoltságnak.
Hirtelen dudálás rázta fel Félixet. Visszafordult a fekete kocsi felé és látta, hogy a sofőr előre mutogatott. Félix hálás volt neki, mert ő mentette ki a villódzó vakuk, a forgó kamerák és az újságírók közül, most mégsem szerette. Miért is szerette volna, hiszen kezével lényegében azt mutogatta: Menj be! Menj már be! Miattad várok itt…
– Akkor bemegyek – mondta Félix. Magához beszélt, mégis bizonytalannak tűnt. Addig úgy remélte, hogy bekísérik majd, de legalábbis kijönnek elé és elmondják, mit kell csinálnia. Az olyan jó lett volna…
Szorított egyet a csomagján és belökte a vaskaput. Ahogy haladt a kavicsos úton, az épület mellett, mintha sírköveket látott volna. Nem kalandozott el miattuk, folytatta az útját a ház felé.
Az ajtóban nem várta senki.
Kettő…
A csarnokszerű előtérben egy kisebb ház is elfért volna. Balra lépcső vezetett fel az emeletre, szemben egy újabb terem nyílt. A lépcső mellett egy szépen megmunkált faasztal állt, rajta egy régi módi telefonnal. A padló közepét vékony szőnyeg borította, a mennyezetről pedig mázsás csillár csüngött le, olyan óriási, amelyik egy elefántot is agyonnyomna. Az egész ház ősöregnek hatott. Ha poros lett volna, vagy pókok huzalozták volna keresztül-kasul a hálójukkal, egy rég elhagyott kísértetháznak is tűnhetett volna, már csak azért is, mert az előteret zavaró félhomály lepte el, levegőjét pedig szelíd, de dohos fahéjillat járta át. A jobb oldali falon kilenc gázálarc lógott. Talán az egész teremben ez volt a legkülönösebb.
Félix zavartan állt meg az ajtóban. Elképzelni sem tudta, mit kell tennie. Azelőtt még soha nem állt egyetlen intézet bejáratában sem. Még soha nem vesztette el a szüleit… Végül is, most sem, csak valami nagyon hasonlót.
– Elnézést! – hallott meg egy idegen hangot. Az előtérben egy nő jelent meg.
Idősödő asszony volt, kissé túlsúlyos, őszes haját kontyba fogva hordta, és mintha kötőtűvel szúrta volna át. Kötényes ruhát viselt, ami alól kilógtak a megdagadt és visszeres bokái. A hangja pedig… a hangja ragyogóan kedves volt.
Mint egy nagymama.
Mint egy anya.
Egy elvesztett anya.
Félix a szüleire gondolt.
Eszébe jutott a halálhörgés. Újból.
Nem akart rágondolni.
Soha többé.
– Elnézést a késésért – szólalt meg újra az asszony. Már Félix előtt állt. Kezét a kötényébe törölte. – Épp a vacsorát főzöm és elszaladt vele az idő. Pedig úgy itt akartam lenni, amikor megérkezel. Ha jól sejtem, te vagy Félix.
– Igen…
– Én Margarita néni vagyok. Legalábbis a többi gyerek így szólít. Mondtam nekik, hogy ne nénizzenek, nem érzem én magam öregnek, de nem áll rá a szájuk. Meglátjuk, neked hogy megy majd. Gyere, felkísérlek a szobádba, aztán hamarosan találkozhatsz Dante úrral. Persze, nem biztos, hogy ma.
– Dante úr…?
– Furcsa név, nem igaz? Élek a gyanúperrel, hogy nem ezt a nevet kapta a keresztségben, hanem időközben ő választotta saját magának, de hiába kérdezem, az Istennek sem akar erről beszélni. De te hívhatod igazgató úrnak is.
– Igazgató úr…?
– Na, csak nem megint egy olyan gyerekünk jött, aki mindent kétszer mond?
– Nem… csak olyan új itt minden… a szüleim…
– Hát persze, persze… – sóhajtott Margarita néni, és megérintette Félix vállát. – Habár, én sokat nem tehetek az ügyben, de biztosra veszem, hogy a dolgok rendbe fognak jönni. Ne is szomorítsd most ilyenekkel a szíved, inkább gyere, nézzük meg a szobád!
Az asszony a lépcső felé vette az irányt. Félix habozott, de végül utána indult. Másra számított. Talán arra, hogy sajnálják, megértik, hogy milyen nehéz neki… az nem lett volna rossz. De neki rögtön mennie kellett.
A lépcsőn lépdelve kezét végighúzta a szépen faragott, fényesre lakkozott korláton. Az egyszerre tűnt öregnek, mégis újnak. A falon fényképek lógtak, ósdi és hatalmas keretekben. Mindegyik képen gyerekek álltak, guggoltak, mintha osztálykép készült volna róluk. De ezekben a gyerekekben volt valami furcsa. Az egyikük például olyan fehér bőrű volt, hogy szinte alig lehetett látni, a másikra pedig nagyon furcsán eshetett a fény, mert úgy tűnt a teste áttetsző és látni a mögötte lévő épületet, a harmadiknak meg, mintha a szeme maradt volna le a képről. Félix megérintette az egyik öreges képkeretet.
– Dante úr szereti a régi dolgokat – magyarázta Margarita.
Félix nem felelt, elengedte a képet és követte az asszonyt. Az első emeleti folyosó hasonlított a földszinthez, hiszen itt is félhomály uralkodott, és az egyik falra, mintha csak díszek lettek volna, szintén kilenc gázálarcot erősítettek. A folyosó távolabbi sarkánál, lazán a falnak dőlve egy magas, szőke fiú állt, aki alaposan végigmérte Félixet. A tekintetük találkozott, mire a fiú elfordult és beszélni kezdett. Valaki még állt a sarok mögött.
– A szülei… hallottad mit csinált…? – kapott el Félix egy mondatfoszlányt.
Elhűlt benne a vér.
Honnan tud ez a fiú a szüleiről?
Honnan tudja, amit még ő sem tud?
Amit nem akar tudni?
Félix újra maga előtt látta az elroncsolt bőrű embereket. A felé nyúló aszott kezeket. A megöregedett jajkiáltásokat. Érezte a pánikot. És azt, hogy tehetetlen.
Lehajtott fejjel követte tovább Margarita nénit, és csak a második emeleten szólalt meg, amikor az idegen fiú már biztosan hallótávon kívül esett.
– A többiek szülei… – kezdett bele.
– Nem mindenkinek a szülei… – vágott közbe Margarita. – Kinek így, kinek úgy. Az biztos, tragédia majdnem mind, de erről senki sem tehet. Akárki, akármit mond, erről senki sem tehet. Ezt jól jegyezd meg: Senki sem tehet.
Félix nem teljesen értette miről van szó.
– Hány gyerek él itt? – kérdezte.
– Épp elég, kincsem, épp elég.
Félix halványan megrázta a fejét. Zavarta, hogy ilyen könnyen lerázzák a kérdéseit, de nem érezte magában az erőt, hogy tovább faggatózzon.
Margarita néni a harmadik emeleti folyosón állt meg. Ez is ugyanolyan félhomályos volt, mint a ház többi része, a folyosó végi falon pedig, megint ott sorakoztak a gázálarcok.
– A szobád… – mondta az asszony és benyitott az első ajtón. – Úgy rendezkedj be, hogy nem végleges, de azt Dante úr dönti el, mikor költözhetsz a többiekhez. Most megyek, befejezem a vacsorát, de még jövök hozzád.
Félix bedobta a csomagját a szobába, majd eldőlt az ágyon. Nem sok kipakolni valója volt, hiszen csak pár ruhát szedett össze, mielőtt elhozták az Intézetbe, azt meg minek szekrénybe tenni, ha úgyis továbbköltözik?
– Hát itt vagyok – mondta magának, és vett egy nagy levegőt.
Intézet. Soha nem gondolta volna.
Pedig nem maradt más lehetőség. A nagyszülei közül csak az egyik nagyapja élt, de ő olyan beteg volt, hogy három éve nemhogy Félixet, de még a saját lányát sem ismerte fel. Emiatt nem volt meglepő, hogy intézetbe került, olyan gyerekek mellé, akik szintén elvesztették a szüleiket.
Csakhogy az ő szülei nem haltak meg…
Nem.
Ami velük történt, talán még attól is rosszabb.
Mert ehhez neki is köze van.
De hogyan? Hogyan lehetne köze ahhoz, ami történt?
Azt sem tudja, mi történt azon az éjszaka.
És mit fog szólni az Intézet többi lakója? Hiszen már most is róla beszélnek. Nem akarta, hogy a háta mögött beszéljék ki és ujjal mutogassanak rá. Mutogattak már eleget…
Félix felállt és az ablakhoz lépett. Harmadik emelet. Vajon, ha kiugrana, túlélné? Ez járt a fejében.
Nem akart ugrani. De azt a terhet sem akarta, amit magával hozott az Intézetbe.
Vajon láthatja majd a szüleit? És a kishúgát?
Tehetetlenségében visszadőlt az ágyra.
Margarita néni aznap még egyszer látogatta meg. A vacsoráját hozta.
– Ha később bármire szükséged lenne – mondta az asszony –, mondjuk egy kakaóra, vagy citromfű teára, csak szólj, és már csinálom is.
Félix a szoba íróasztalánál ette meg a vacsoráját. Magányosan. Nem vágyott társaságra, de egyedül sem szívesen maradt. Órákkal később eszébe jutott a kakaó. Nem igazán kívánta, talán csak Margaritát akarta látni, de mivel nem tudta, hogyan jelezhetne neki, az Intézet folyosóin pedig nem akart egyedül kóvályogni, hagyta az egészet. Egyszer merészkedett ki a szobájából, de akkor is csak a falra erősített gázálarcokig. Megszagolta az egyiket, mire az orrát hideg gumiszag lepte el.
Az este hátralévő részét egyedül töltötte. Még egy nap sem telt el a… – Félix gondolatban is a jó szót kereste – a tragédia óta, és máris egyedül maradt. Tökéletesen egyedül. Nem értette, miféle hely lehet az, ahol ilyen helyzetben magára hagynak egy gyereket.
v
Félix hirtelen riadt fel. Szemhéja összeragadt a sírástól.
Nem tudta mikor és hogyan aludt el, de most ruhástól találta magát az ágyon. Odakint már sötét volt. Nehezen fogta fel, mi történik, hogy hol van, aztán eszébe jutott. Végül azt is megértette, mi riasztotta fel.
A padlót dübögés rázta meg. Valaki alulról döngette, mintha át akarná törni.
Damm!
Damm!
Damm!
Félix összerezdült.
Értem jönnek – gondolta. – Megint értem jönnek.
Gratulálok, nagyon megfogott ez az írás! Izgalmas a kezdés, és a folytatás nem kevésbé. Tetszenek a bemutatott figurák. Az intézet, mint helyszín, talán egy kicsit megkopott, de a gázálarcokkal és más finomságokkal elkerülöd a csapdát, és üdítően egyedinek hat. Ezzel együtt azért javasolnám, hogy ha esetleg megjelenik a könyv, gondolkozz el egy másik címen (talán az Öregszív önmagában is elég).
A stílus kiforrott, olvasmányos. Tetszenek a hasonlataid: lépten-nyomon felbukkannak a szövegben, de sosem válnak túl töménnyé. E tekintetben nem tudnék másba belekötni, mint egy-egy apró helyesírási hibába.
A cím mellett csak néhány javaslatom lenne. A „Dante”, mint név, talán az intézethez hasonlóan egy kissé terhelt. Gondolom, hogy a középkori költő alakját akartad felidézni, de egy ilyen történet célközönsége valószínűleg a Devil May Cry sorozatra fog asszociálni (különösen, ha még a démoni környezetet is számításba vesszük). A másik, hogy bár nagyon hatásos módszer az olvasó érdeklődésének felcsigázására, hogy Félix „vissza is emlékszik, meg nem is”, de úgy érzem, egy kicsit kevesebb is elég lenne ebből a szövegben. Akkor szerintem még jobban elérnéd a kívánt hatást. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ezek csak apróságok – ezektől függetlenül megvett ez az írás.
Korrekt munka.
A véres horror nem esetem, de ez ízlés dolga. A szöveg viszont rendben van. Nincsenek nyelvi zűrök, jók a párbeszédek.
A mondatok a regényről szólnak. (Feltehetőleg.) Nem kell rejtvényeket megfejtenem a rengeteg előszó között bóklászva, nem kapok sódert a lényeg helyett. Nem várom az in medias res kezdéseket, de azt elvárom, hogy a leíró részek a regényhez tartozzanak, a mondatokban ne locsogjon a szerző, és a karakterek első megpillantásakor lássak valamit abból, mire figyeljek a következőkben. Ez itt rendben van!
A szemelvény végére még felcsigázni is sikerült, pedig tényleg nem a zsánerem a vér. Csakhogy az író mértékkel adagolta. Lehet, hogy gondolt a hozzám hasonlókra.
Szerintem jó munka. Egy dologgal akadt gondom csupán, a Gólemmel. Ez eredeti Gólem agyagbábú volt. (Prágában született, évszázadokkal ezelőtt, az ottani zsidónegyedben tombolta ki magát.) Itt hús vér emberekről beszélünk. Mondjuk úgy véres hús emberekről. Ha később a szerző feloldja az ellentétet, akkor rendben van, ha nem, akkor a tévedésből ki kell mászni, de ez nem nagy ügy.
Sok sikert!
Általánosságban nagyon pozitív benyomásom volt, van erről a részletről. Gördülékeny, élvezetes, szép de nem túlcifrázott mondatok, izgalmas kezdés, egyértelműen sajátos hangulat. Ugyanakkor egyre több apróságon akadt meg a szemem. Néhány dolgot leírok, hátha segít. 🙂
Volt néhány pont, ahol azt éreztem, hogy az egységes és következetes elbeszélés meginog. Például, hogy Margarita teljesen pozitív Félix szemében, mégis úgy érzi, nem sajnálják. Furcsa, mert én éreztem a nőben az együttérzést. Valahogy ellentétes lett a karakterrajz és Félix érzései.
A „Dante úr” szókapcsolat nekem egy vezetéknevet sugall (pl. „Szabó úr”), de azt nem a keresztségben kapjuk, hanem a keresztnevet kapja a személy a keresztségben. Vagy ez igenis keresztnév lett? Valahogy számomra az „úr” annyira hivatalos, hogy nem tudok hozzá keresztnevet elképzelni – szemben mondjuk az „úrfi” szóval, ahol ez megy.
Szerintem egy falra felfutó borostyán sohasem sugall elhanyagoltságot. Az mindig tervezett, tudatos díszítés. 🙂
Becsúszott néhány pongyolább megfogalmazás (pl. a lépcső felé vette az irányt), vagy egy-két pontatlanság (pl. „Félix bedobta a csomagját a szobába, majd eldőlt az ágyon.” – ez azt sugallja, hogy az ágy a szobán kívül volt), de nem sok és könnyen javítható.
A tőmondatozásnak nagy ereje van – amíg nem viszed túlzásba. Ebből a szempontból is érdemes lesz átnézni a szöveget, hogy ne legyen belőle túl sok. Az elején kifejezetten jó, a helyén van és erősíti a zaklatott stílust, de később van, ahol picit zavaró (pl. amikor Félix a szobájában eltöpreng az ablakon kiugráson).
Összességében gratulálok, és nagyon kíváncsi lennék a folytatásra.
Köszönöm!
nekem máris van sejtésem, hogy mi áll a háttérben, de ez egy nagyon egyszerű sejtés és leginkább remélem, hogy még több részlet is felkerül, amiből feltevésemet visszaigazolni, vagy cáfolni tudom.
egyszerűbben és röviden: nagyon szívesen olvasnám tovább 🙂
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta és hozzászólt. Bevallom, ez utóbbitól kezdő íróként, eléggé tartottam. Az viszont jól esett hogy a kommentelők nagy része pozitívan viszonyult a történethez.
Mivel nem vagyok nagy hozzászóló, több felvetésre is egy helyen, kicsit összegezve reagálnék.
Felmerült a korosztály kérdése. Ha a Könyvmolyképző sorozatait nézem, a Hard selection-be szeretném betuszkolni. A történet mindenképp 16+-os. Tizenhat éves kortól kezdve, talán nem teljesen bezárólag a fiatal felnőttekig (Young adult, azt hiszem, így nevezik). A történet legfontosabb szereplői is 15 és 18 év között mozognak. Hogy konkrét nevekhez is köthessem, az írás olyanoknak szól, akik szívesen olvasnak Neil Gaiman-t, vagy Patrick Ness-t. Az angolszász nyelvterületeken népszerűek az ilyen regények. Hogy Magyarországon létezik-e ez a piaci rés, azt nem tudom. Remélem.
A szeptemberi megérkezés és az augusztusi eső. Ez tényleg nagy elírás. Annak áldozata lettem, hogy az utolsó napon még bele- beleugráltam a szövegbe, és láttam, hogy nem sokkal a felkerült részlet után, utalás van egy tanítási napra, ami ellehetetlenítette az augusztusi megérkezést. Kijavítottam, de arról megfeledkeztem, hogy még egy helyen szerepel az augusztus. Ez azért bosszantó nekem, mert korábban többször is átnéztem a szöveget. Nálam eddig ez a nap találata. 🙂
Demeter Attila: A gólem eredetileg valóban nem hús-vér lény. Az enyém pedig már a méreteit tekintve is jelentősen eltér a zsidó folklórban szereplőétől. Hogy az ellentmondást sikerül-e feloldani, azt majd az olvasók dönthetik el, mindenesetre a kísérletet megtettem rá a szövegben. Viszont azt sem tartom kizártnak, hogy egy esetleges utómunkában kiterjesztem a gólemem hátterét és kapcsolatba hozom az alkimisták homunkulusz kísérleteivel (igaz, ez a történet szempontjából nem lenne túl lényeges információ).
A műfajhoz annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy bármilyen furcsa, az írást nem horrornak szánom. A horrorisztikusabb elemekről pedig szeretném azt gondolni, hogy inkább dark fantasy.
Több hozzászólásban is apróságokra hívjátok fel a figyelmem. Ezek egy részét nem akarom megvédeni (remélem a teljes szöveg majd megteszi helyettem), a másik része viszont tényleg hasznosnak bizonyult, és egy újabb javításkor valóban gördülékenyebbé tehetem majd a szöveget. Szóval, köszönöm a „kukacoskodást”. 🙂 Egy valamit azonban kiemelnék közülük. A nevek. Nekem örök dilemmám, hogy milyen neveket használjak. Magyar íróként nekem idegenül hat, hogy külföldi neveket adjak a szereplőimnek, viszont a cselekmény nem minden esetben illeszthető be jól a magyar környezetbe. Ezért próbálok a kettő között maradni és olyan nevekkel dolgozni, amelyek több nyelvben is megállják a helyüket, vagy ugyan magyar nevek, de van valami idegen kicsengésük (És mi lesz még itt? Olyan neveket kapartam elő a magyar naptárból, hogy hajaj… :)). Ez a névválasztási módszer ebben a történetben különösen adta magát, hiszen a cselekmény nagyobb része zárt térben játszódik, a konkrét ország, város pedig szinte teljesen lényegtelen. Ezzel lehet kicsit légüres térbe kerülök, de igyekszem úgy lavírozni a kettős nevekkel, hogy szerkesztői kérésre, egy kis utómunkával könnyen konkretizálhatóvá váljon helyszín, és ne kelljen sokat javítani ahhoz, hogy külföldinek feleljen meg, vagy épp magyarnak.
Dante úr esete más. Az nem derül ki, hogy az ő neve keresztnév, vagy vezetéknév. Valószínűleg, egyik sem. És nem ő az egyetlen a történetben, aki elhagyta a korábbi nevét. Ha újabb részlet kerülne ki sem valószínű, hogy eljutnánk ennek az okáig, így egyelőre el kell hinnetek nekem, hogy van erre logikus magyarázatom. 🙂
Tisztelt Író!
Nagybetűvel tisztellek meg, mert ez egy Írás. Beleélhető a hangulat, a leírások. Mindenből pont annyi, amennyi helyénvaló, bár az ismétléseket még irtani kell , és a halmozottan kiemelt „egy sor egy szó” szájbarágós. Szerintem.
A divatirányzat – dark fantasy – meglovagolása nálam hátrány, a klisék is kilógnak, de hangsúlyozom, ettől még jó lehet. Egyébként a sablonokat lihegők legtöbbször a saját sztereotípiáikat vetítik az írásokra, a sokat olvasóknak mindenről eszükbe jut valami, tehát ezzel ne foglalkozz.
Várom a folytatást!
Megint csak azt tudom mondani, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra, DE…
van néhány bibi, amit szeretnék most kifejteni:
– Először is a macska nem elöregszik, hanem megöregszik. Elöregedni az anyag szokott.
– A hús nem halszagú, kivéve ha halhús és az akkor sem marja a levegőt.
– A testek sem fonnyadnak el, azt a levél csinálja.
-A bőr sem elaszalódik, hanem megaszalódik. Szerintem ilyen felvezető után már nem ordítást, hanem sikoltást hall az ember.
-Júj! Mi az, hogy szúrós szemű eső?????
– Kérdés: Miért gólem? Félix honnan tudja, hogy az a vérszomjas kis dög egy gólem? Én nem tudom, hogy egy gólem, hogy néz ki.
– A szeplők miért gyilkosok?
– Valtert a külseje miatt nem szereti Félix? Miért?
– Miért volt Valter hibája, hogy tönkre ment Félix élete? Túl sok a ködösítés és elvész a lényeg.
-Eddig azt hittem, hogy egyedül van a kapunál, most meg már újságírók is vannak ott? És miért vannak? Tudni kéne miért ilyen híres Félix?
– A pókok nem huzaloznak csak szőnek
– A boka nem lóg ki sehonnan
– Én eddig azt hittem, hogy Félix egy felnőtt, most meg kiderül, hogy gyerek? Hány éves? ezt már jóval korábban tisztázni kellett volna.
Nos ezek zavaró hibák, de mint már azt írtam kíváncsi vagyok a folytatásra.
Tisztelt Molnár Beáta (Kommentelő)!
Kigogást találtál sok szókincses mondatban szerintem, ha egy test elfonnyad, nagyjából azt jelenti, hogy megöregszik, sajdulnak a porcikák. AZ író valóban írói véznával van megáldva, ettől függetlenül nem hibáztatom Önt, ha ez Magára nem igaz.
Tisztelt Molnár Beáta! (kommentelő!)
Miért nem? Miért kifogások ezek? Nagyszerű szókincsek nagyszerű művekhez? A szag az Írói Világban igenis marhatja a levegőt, főleg, ha büdös egy szag!!!! Már megbocsásson,ezeket nem indiszkréciónak szántam. Nekem rossz fogalmazás tanárom volt, aki azt tanította, hogy az esőnek még a könyvekben sem lehet szeme! Akkor mióta szemerkél az eső? Azt gyanítja, hogy a szemerkélnek és a szemnek semmi köze nincs egymáshoz? Akkor tudja mit, ezt én most Önnel PENGEÉLESEN közlöm.