Bessenyei Gábor: A jövő harcosai és az istenek alkonya – 3.

Korábbi részek

5. fejezet

A Moira suttogott, Marcell mégis úgy érezte, mintha bomba robbant volna mellette, amitől csilingelni kezdett a füle. Nem volt biztos abban, hogy jól hall.

– Na, persze – gúnyolódott Erik. – Arról vagyunk híresek, hogy megmentjük a világot.

– Vegyél vissza – szólt rá Marcell.

– Miért?

– Hogyhogy miért? Te nem ilyen vagy.

– Ez az! – csapott a levegőbe Erik. Látványosan dühös volt. – Most értettem meg. Ez csak egy álom, és hamarosan felébredünk. Görög istenek… világvége, ugyan már…

Adria Erik mellé lépett, és meglapogatta a vállát.

– Tudtam, hogy az öcsikém egyszer meg fog zakkanni – mosolygott.

– Megzakkanni? Tudod mi a zakkanás? Elhinni, hogy isteni lényekkel beszélünk, akik a múltból érkeztek hozzánk? Neked lehetett igazad Adria, ez csak kandi kamera…

– Akkor szerinted, mi történik most? – kérdezte Marcell halkan, és körbenézett a szobában. A Khér épp a karmaival játszott, hol behúzta, hol kiengedte azokat.

– Ez nem lehet valóság… nem lehet vége a világnak… – dünnyögte Erik, és reményt vesztve nekidőlt a falnak.

– Befejeztétek a civódást? – kérdezte Klóthó. Ahogy beszélt, a csontfehér leple lágyan megrezdült az arca előtt.

– Azt hiszem… – mondta Marcell. – De azért, érthető, hogy Erik ennyire kiakadt. Nem mindennap történik ilyen… akármi is történik most.

– Persze, hogy érthető – felelte Klóthó. – Sőt, ti ketten, talán túl jól is viselitek mindezt.

Adria büszkén vigyorogva húzta ki magát.

– Nem tudom – magyarázta Marcell. – Felfogom, hogy mi történik itt, de abba azt hiszem, nem tudok belegondolni, hogy elpusztulhat a világ.

– Pedig jobb lesz, ha megbarátkozol a gondolattal. Ahogy azt is el kell fogadnod, hogy jelenleg úgy néz ki, ti vagytok az egyetlenek, akik ezt megakadályozhatják.

– De miért pont mi? Ez annyira hihetetlen! Egyáltalán, mit tehetnénk?

– Az előbb már említettem, hogy az áruló isten összekuszálta a múltat és a jövőt, ezzel sodorva veszélybe az egész mindenséget. Tudod, hogy érte el ezt?

Marcell megrázta a fejét.

– Ebből a korszakból, a ti időtökből lopott el valamit, ami nélkül a terve nem működhetne, aztán magával vitte a múltba.

– Mit?

– A látomás ezt nem fedte fel előttem. Annyi bizonyos, hogy ezzel a meggondolatlan tettel az egész létezést fenyegeti.

– Ez azt jelenti, hogy az áruló isten képes utazni az időben?

– Mit gondolsz? – kérdezte dühösen Erik. – Ha járt a jövőben, hogy ellopjon valamit, akkor képes, vagy nem?

– Ez nem annyira egyértelmű – jelentette ki Klóthó. – Az idő bűvöletére még az istenek sem igazán képesek. Az áruló, ki tudja milyen praktikák segítségével, legalább egyszer járt itt, hiszen meglopta a világotok, de valószínűtlennek tartom, hogy bármikor képes az időutazásra. Az túlságosan megrengetné az ismert világ alapjait, ami nem kerülhette volna el az istenek figyelmét sem.

– Ezek mind érdekes dolgok, meg szép gondolatok, meg ilyesmi blablabla… – szólalt meg Adria –, de még mindig nem értem, miért pont nekünk kellene megmentenünk a világot? Nem mintha nekem bármi bajom lenne ezzel… Felőlem csinálhatjuk!

A Moira elmosolyodott. Ezt, az arcát takaró lepel miatt csak onnan lehetett tudni, hogy mosolygósan fújtatott egyet.

– Isteni életem során sorsok milliója futott át az ujjaim között – kezdett beszélni. – Ez idő alatt megtapasztaltam, hogy a véletlen nem létezik. Amit az emberek véletlennek gondolnak, az nagyon sokszor a világ üzenete. Üzenni akar nekik, de ők nem értik meg az üzenetet, és rálegyintenek a jelekre.

Marcell zavartan körbenézett.

– Én nem igazán értem, hogy miről van szó…

A Moira folytatta.

– Amikor menekülés közben átjárót nyitottam, kapkodtam, nem választottam ki úti célt, hogy úgy mondjam, rábíztam magam a véletlenre, a világ üzenetére. És melyik korszakba keveredtem? Pont abba, amelyiket az áruló isten meglopott. Mondjátok meg nekem, lehet ez véletlen? És az lehet véletlen, hogy a menekülés közben magammal rántottam a Khér testvérem? De ami a legfontosabb… lehet-e véletlen, hogy amikor a jövőben segítségre szorulok, milliárdnyi ember közül pont ilyen gyerekekkel találkozok? Nem, ezek egyike sem lehet véletlen. Ez a sors. A világ üzenete.

– Milyen gyerekekkel? – kérdezte sóvárogva Adria. – Milyenek vagyunk?

– Fogékonyak a múltra – súgta Klóthó.

– A múltra? Nem értem.

– Olyan segítőkre van szükségem, akik ismerik a jövőt, mégsem áll távol tőlük az én világom. Ti tiszta vérvonalú leszármazottak vagytok.

– Miicsoodaaa? – Adria adta az ostobát, de a szeme egyre jobban csillogott.

– Te, fiam – Klóthó Marcellra nézett –, az egykori dicső spártai nép utóda vagy. Spárta, a legnagyobb harcosok gyűjtőhelye, annyi dicsőséget szereztek maguknak harcban, hogy napestig sorolhatnám őket.

– Kizárt! – rázta meg a fejét Marcell. – Én nem vagyok harcos.

– Ez tényleg így van – erősítette meg Adria.

– Szavak – legyintett a Moira. – Tiltakozhatsz, vagy erősködhetsz, de ami vagy, azon úgysem tudsz változtatni. Érzem benned azt a többletet, amit a spártai lélek ad neked. Világotok távol került az ókori értékektől, ezért egy magamfajta könnyedén felismeri az ilyet.

– Nem vagyok spártai, de még görög sem. Nem is tudok arról, hogy lennének görög rokonaim, kizárt, hogy spártai leszármazott lennék. Apa matematikus, nem katona.

– Amit mondtam, megmondtam – jelentette ki Klóthó. – De ha mindenáron ezen akarsz rágódni, áruld el nekem, kicsi spártai, vesztettél-e már el harcot életed során?

– Én nem igazán szoktam harcolni… – feszengett Marcell.

– Ő elfutni szokott – nevetett fel Adria.

– Elfutni? – gondolkodott hangosan Marcell. Eszébe jutott a sok küzdelem, a támadások, amikor minden ütés elől ki tud térni, amikor bárkit lehagy. Igen, tényleg sokszor elfutott, de nem azért mert félt, hanem mert nem akart visszaütni. Egyszer sem próbált meg verekedni. De igaza volt Klóthónak, lényegében sohasem győzték le, mindig el tudta kerülni a kötekedőket. Eddig azt hitte, hogy szerencséje volt… De mi van, ha a Moira jól mondja, és tényleg spártai leszármazott? Ez megmagyarázhatná, hogy a harcban miért marad mindig sértetlen. Marcell feje megtelt zavaros gondolatokkal.

Klóthó Adriához fordult.

– Te lányom, tökéletes amazon leszármazott vagy. Az őserő, amit elődeid olyan könnyeden fordítottak a javukra, majd szétvet téged is. Nem lennék meglepve, ha a királyi vérvonal folyna az ereidben.

– Amazon? – nézett szét Adria.

– Az amazonok egy harcos nép – mondta Erik –, hasonlítanak a spártaiakra, de férfiak nem élhettek velük, minden harcosuk nő volt és az uralkodójuk is királynő.

– És jó harcosok voltak?

– A legjobbak – mondta Klóthó.

– Ez az! – öklözött a levegőbe Adria.

– És Erik, ő kinek a leszármazottja? – kérdezte Marcell.

A Moira Erikre nézett, majd megrázta a fejét.

– Benne nem látok ősi, mitikus vérvonalat.

– Ez, hogy lehet? – csodálkozott Marcell. – Adria és ő testvérek.

– Csak mostohatestvérek – emlékeztette Erik.

– Mi anyával költöztünk ide – magyarázta Adria.

– Ja, tényleg – mondta Marcell. Már megbánta, hogy megszólalt.

Erik lecsücsörített szájjal üldögélt a fal mellett.

– Az, hogy nincsenek nagy elődeid, nem tesz semmit – mondta Klóthó. – Azt pedig végképp nem jelenti, hogy te ne tehetnél nagy dolgokat.

– Nekem mindegy – legyintett Erik. Látszott rajta, hogy csalódott. – Inkább arról beszéljünk, hogyan menthető meg a világ, mert én még most értem, hogy mi mit is tehetnénk érte.

– Visszaküldelek titeket a múltba, hogy értesítsétek a testvéreimet a helyzetemről. A Moirák hatalma nagy, megoldást találhatnak a problémára, és figyelmeztethetik Zeuszt az árulásról. Pont úgy, ahogy azt eredetileg is terveztük.

– Ennyi? – kérdezte Marcell. – Adjunk át egy üzenetet?

– Nem egészen. Mivel a ti időtökből lopták el azt, ami zavart okoz a múltban, ti valószínűleg könnyebben megtalálhatjátok, mint bárki más…

– Találjuk meg? – kerekedett el Erik szeme. – Egy idegen világban? Azt se tudjuk, mit keresünk. Ha pedig mégis megtaláljuk, akkor lényegében megtaláljuk az áruló istent is. Nekünk kellene leleplezni az egész árulást? Mégis, hogy lehetnénk képesek erre?

– Miért ne lehetnétek? – kérdezte Klóthó. – De egyelőre elegendő az is, ha a nővéreim és Zeusz értesülnek arról, hogy csapdába estem a jövőben. A Khér segít nektek eligazodni abban a világban, igaz?

A Khér bólintott.

– Nem szívesen közösködök halandókkal, de ha a világ sorsa múlik rajtuk, mindent megteszek, hogy megóvjam őket.

– És hogyan kerülünk a múltba? – kérdezte Marcell.

– Természetesen, én helyezlek oda titeket.

– Hé! Hé! Hé! – pattant fel Erik. – Nem úgy volt, hogy képtelen utat nyitni a múltba, mert túlságosan legyengült hozzá?

– Nem! Azt mondtam, hogy saját magamat nem tudom visszajuttatni, mert a bennem összpontosuló hatalom miatt túl sok erő kellene hozzá. Annyi erőm viszont van, hogy titeket halandókat, meg a kis Khért visszaküldhesselek az én időmbe.

– Mennyi idő van megmenteni… izé… a világ végéig? – kérdezte Adria.

– Nehéz erre válaszolni – felelte a Moira. – A dolgok hirtelen és gyorsan változtak meg, én pedig a látomásomban csak azt láttam, hogy a napok felsorakoznak egymás mellett. Talán egy hét. Hét emberi nap.

– Talán?

– Talán!

Marcell nyelt egyet.

– Ez nem túl jó hír…

– Várjunk csak! – szólalt meg Erik. – Ha az árulás több ezer évvel ezelőtt történik, akkor lényegében már meg is történt, mi mégis itt vagyunk a jelenben, és a világ nem pusztult el…

– Tévedsz! – felelte a Moira. – Bonyolult dolog ez, de azzal, hogy az áruló összekuszálta az idősíkokat, a saját idejét kiemelte az idő folyásából. Úgy képzeljétek el az időt, mint az egymásra pakolt téglákat, amiből egyet majdnem teljesen kihúztak. A tégla még az oszlop része, de már kilóg belőle. Ez a kilógó tégla az időnek az a szakasza, amiben az áruló isten megvalósítja a tervét. És mivel most nincs teljes összeköttetésben az idővel, mondhatni időn kívül helyezkedik el, mindent percről-percre, óráról-órára, napról-napra meg kell élnünk. Ez ad lehetőséget, hogy leleplezzük az árulást.

– Kicsit tényleg bonyolult… – mondta Adria.

– És mi lesz, ha nem jövünk rá, ki az áruló? – kérdezte Marcell.

– Az eseményeknek két végkimenetele lehetséges – felelte Klóthó. – Ha megtaláljuk az árulót és leleplezzük a tervét, az olyan, mintha a tégla visszacsusszanna az oszlopba, és minden helyre áll. Viszont ha az áruló isten beteljesíti a tervét, azzal végleg kirántja az idő tégláját, amitől az egész idő összeroskad, és elpusztul a világ. Harmadik lehetőség nincs.

– Megvan! – kiáltott fel Erik. – Abba az időbe kellene visszajuttatni minket, amikor még nem történt meg az árulás. Elhíresztelnénk az istenek között, és ők még azelőtt kiderítenék, hogy ki a csaló, mielőtt még elárulhatná őket.

A Moira megrázta a fejét.

– Én nem vagyok az idő ura – mondta. – Van befolyásom az időre, de nem tudlak más pillanatba visszavinni titeket, csak abba, amikor én elkerültem onnan.

– Így túl sok a kockázat – felelte Erik. – Meg kell beszélnünk egymással.

A Moira bólintott.

– De ne felejtsd el, hogy a világotok idejét beszélgetitek el.

 6. fejezet

– A világotok idejét beszélgetitek el – gúnyolódott Erik elváltoztatott hangon, miután elhagyták az alagsort és a többiekkel együtt a szobájába tartott. A Khér is csatlakozott hozzájuk.

– Mi bajod van? – kérdezte Marcell.

– Nem tetszik ez nekem. Bele akarnak rángatni valamibe, amihez semmi közünk.

– Nincs közötök a világ sorsához? – kérdezte a Khér csodálkozva.

Erik ránézett.

– Amúgy meg, te miért nem maradtál az alagsorban?

– Szét akartam nézni. Nagyon tetszik ez a hely. Színes falak, jó bútorok. Nálunk nincsenek ilyenek.

– Várj, amíg meglátod a tévét – mondta Adria.

– Mi az a tévé? – kérdezte a Khér. – Olyan titokzatosan hangzik.

– Az is – mosolygott Adria.

– Elég – morgott Erik. – Te tényleg a tévéről akarsz beszélgetni vele?

Időközben beértek Erik szobájába. A Khér rögtön elterült az ágyán.

– Mesés – hörögte.

– Azonnal szállj ki! – üvöltött Erik. – Tiszta büdös lesz tőled!

A Khér nem állt fel, de a fejét oldalra billentette, a szemét pedig elkerekítette, mint egy bánatos kismacska.

– Fúj! Fejezd be! Fejezd be! – visítozott Adria, de a fiúk is elfordultak, és a szájukhoz kapták a kezüket.

A Khér hiába próbálta elővenni a legbájosabb arcát, az elkerekedett vörös szeme kifordult, és fekete vérerek dagadtak ki rajta.

– Maradhatsz az ágyban, csak ezt fejezd be – kérlelte Erik.

A Khér megvonta a vállát, és visszarendezte arcát az eredeti állapotba.

– Jó, most már beszéljünk komolyabb dolgokról – mondta Marcell. – Nem értelek Erik, te nem akarod megmenteni a világot?

– Én? Már hogyne akarnám. De miért pont mi? Miért nem küld vissza katonákat, vagy mondjuk a hadsereget, fegyverekkel, meg mindennel? A filmekben is így szokták.

– Nem akarok közbeszólni – mondta a Khér –, de ha egy egész hadsereg visszautazna az időben, szerintetek nem okozna túl nagy felfordulást a múltban?

Erik vett egy nagy levegőt.

– Én csak azt akarom mondani, hogy ezt a problémát nem nekünk kellene megoldani. Ez az ő dolguk, az ő világuk, oldják meg ők.

– Ahhoz képest, hogy milyen okosnak tartod magad, elég nagy butaságokat tudsz mondani – szólalt meg Adria.

– Mi van?

– Azt értsd meg – mondta Marcell –, nincs olyan, hogy mi világunk, meg az ő világuk. Az ő világuk a miénk múltja, ha a múlt pusztul, akkor a jelen, meg a jövő is.

– Most komolyan, szerintetek tényleg mi vagyunk azok, akik megmenthetik a világot?

Marcell megrántotta a vállát.

– Na, ugye! – kiáltott fel Erik.

– Szerintem meg, ja – mondta Adria. – Én benne vagyok, hogy megmentsük a világot – röhögött fel.

– Mert te minden ostobaságban benne vagy…

– Miért, mit kellene mondanunk a Moirának? – kérdezte Marcell. – Hogy nem akarunk segíteni? Ezt te sem gondolhatod komolyan.

– Jó – felelte Erik. – Én azt mondom, menjünk vissza az alagsorba, és beszéljük meg Klóthóval, hogy ez a küldetés pontosan milyen kockázatokkal jár. Csak akkor hozhatjuk meg a jó döntést, ha mindennel tisztában vagyunk.

– Az agyadat kellene már tisztába tenni – elégedetlenkedett Adria, de Marcellal együtt felálltak.

Csak a Khér maradt a helyén.

– Akkor a tévét meg sem mutatjátok nekem? – kérdezte.

– Az alagsorba! – dühöngött Erik.

 v      

 Az alagsori lámpák fénye most halványabbnak tűnt, mint amikor eljöttek onnan. Mintha takarásban lettek volna. És tényleg… Az alagsor egészét fonalak futották végig, faltól-falig, mennyezettől padlóig, keresztbe-kasba, mintha egy óriáspók szőtte volna tele, középen pedig ott lebegett a Moira. Nem is volt az igazi lebegés, hiszen a fonalak a testére csatlakoztak, és azok tartották a levegőben. Úgy nézett ki, mintha ő lenne a pók a háló közepén.

– Ha ezt anya meglátja… – mosolygott Adria.

– Itt meg mi folyik? – kérdezte Erik.

– Gyógyítom magam – felelte a Moira teljes természetességgel, és fejével Marcell felé bökött. – Gyere ide!

Marcell első szóra engedelmeskedett, és odalépett elé. Klóthó kinyújtotta a kezét, amitől a fonalak megfeszültek, de pont annyit engedtek, hogy felgyűrhesse a fiú pólójának ujját. Fejét a meztelen válla fölé hajtotta, és rálehelt.

– Megjelöltelek, hogy mindenki tudja, az én nevemben jársz el, így bátran keresheted majd a testvéreimet.

– Hé! – háborodott fel Adria. – Miért pont őt?

– Bízz bennem lányom – felelte Klóthó. – A barátotok vezértípus, engedjük hát, hogy az is legyen.

– De én vagyok a királyi leszármazott – ellenkezett Adria kevés akarattal.

– Nem minden király jó vezető – felelte a Moira.

– Egyáltalán, mire nekünk vezető? Én nem szeretem, ha megmondják, mit kell csinálnom.

– Persze, hogy nem – a Moira hangján érezhető volt, hogy mosolyog. – De a vezér nem is azért kell, hogy parancsolgasson, hanem hogy összetartsa a csapatot, és a nehéz helyzetekben meghozza a nehéz döntéseket. Talán lányom, szeretnél a társaid élete felől dönteni?

Adria megrázta a fejét.

Én sem szeretnék életekről dönteni – gondolta magában Marcell.  Amikor látta, hogy a beszélgetés nem folytatódik tovább, tett egy tétova mozdulatot, hogy visszaléphessen a többiek mellé.

– Még nem végeztem – szólt rá Klóthó.

Marcell elsőre megdermedt, majd megint a Moira elé lépett, aki a lepellel takart száját a fiú füléhez tartotta és súgott neki valamit. Csak azt lehetett látni, hogy a fehér anyag megrezdül, de a hang kettejük között maradt. Másodperceken át sugdolózott. Marcell érezte, hogy a sorsistennőnek füsttel kevert vanília illata van.

– Na, álljunk csak meg! – szólalt meg Erik. – Miért csinál mindenki úgy, mintha elvállalnánk az utat?

– Miért, nem vállaljátok? – kérdezte a Moira.

– Nem! Ezer dolog miatt sem. Az csak az egyik, hogy veszélyes, de ott vannak a szüleink is… Nekik hogyan magyarázzuk meg, hogy eltűntünk? El sem engednének egy ilyen veszélyes útra!

– A világ sorsáról van szó, te pedig azon aggódsz, hogy elengednek-e a szüleid?

– Asszonyom, nem bízhatja ránk a világ megmentését és nem küldhet vissza minket a múltba, mert mi csak gyerekek vagyunk. Mit tehetne az ókori Görögországban pár gyerek?

– Itt lehet, hogy csak gyerekek vagytok, de ha visszautaztok a múltba, már jóval többek lesztek. A jövőből érkezett utazók. Olyan tudás birtokában vagytok, ami elképzelhetetlen egy ókori embernek. Még az istenek számára is érdekessé váltok. Ti lesztek a jövőből érkezettek. A jövő harcosai.

– A jövő harcosai? Ez tetszik! – mosolygott Adria.

– Nem! Nem! És nem! – ellenkezett Erik. – Tudjátok mit? Felőlem ti mehettek is. Úgyis ti vagytok a leszármazottak, de én maradok.

– Fiam – szólalt meg Klóthó –, azt hiszem, félreértettél engem. Lehet az én hibám, mert engedékenynek tűntem, de én nem megkértelek arra, hogy segítsetek nekem. Nem. Nektek nincs választásotok. Túl sok minden forog kockán ahhoz, hogy választhassatok.

– Ezt hogy…?

Hirtelen zavaros zizegés futott végig az alagsorban. Marcell először azt hitte, csak az égő vacakol, hiszen akkoriban gyakran volt áramkimaradás a környéken, de ahogy felnézett rá, látta, hogy tökéletes állapotban szórja szét a fényét. Valami mégis volt ott. Valami zaj.

Szakadás.

Mintha ruhaanyagot hasítottak volna szét.

Marcell értetlenül forgatta körbe a fejét, aztán rájött mi ez a hang. Látta, hogy mi történik, de elhinni még így is szinte lehetetlen volt…

Az alagsor levegőjében szakadás futott végig, mintha valaki megvágta volna a valóságot. Aztán a szakadás kiszélesedett és egy örvényszerű átjáróvá vált.

– Ne! – nyögte Erik.

De a szava nem ért semmit.

Egy pillanattal később Marcell, Adria, Erik és a Khér eltűnt az átjáróban.