Bessenyei Gábor: A jövő harcosai és az istenek alkonya – 2.

Első részlet

*

3. fejezet (Erik)

Erik még percekkel azután is visított, hogy leszálltak az erdőben. Adria csendre intette ugyan, de ő sem tűnt valami összeszedettnek. Kifehéredett arcán látszott, hogy az utazás őt is megviselte, és nekidőlt egy fának. Erik utált minden extrém dolgot, egy szörnyszerű idegennel repülni pedig elég extrémnek tűnt ahhoz, hogy pokolba kívánja az egész napját. Kóválygó fejjel tapogatta meg az arcát, hogy kiderüljön, a leérkezéskor nem hajlott-e meg a szemüvege. Erik furcsamód nagyon szerette, hogy szemüveges. Még azt is mosolyogva eltűrte, ha néha akadtak olyanok, akik emiatt gúnyolták. Öt különböző szemüvege volt, és soha nem fordulhatott elő, hogy egymás utáni két nap ugyanazt vegye fel. Miután a szemüvegét sértetlennek találta, újra erőt vett rajta az utazás miatt érzett émelygés, és öklendezve huppant le a fűbe.  Marcell viszont talpon maradt, imbolygott ugyan, de követte a sötét, bőrszárnyas lényt, aki egy füstölgő kráter felé lépdelt.

Erik tudta, hogy semmi keresnivalójuk itt, el kellene tűnni, amíg lehet, de nem akarta egyedül hagyni Marcellt, ezért összeszedte magát, és a barátja után indult. Percek teltek el, mire a kínzó gyomrát leküzdve utolérte és ő is lebámulhatott a gödörbe.

A lezuhanó fénycsóva ugyanolyan lyukat ütött az erdő földjébe, mint a másik az elhagyott utca aszfaltjába. A lyuk mélyén egy csontfehér ruhás öregasszony feküdt. Legalábbis öregnek tűnt, de az arcát lepel takarta, haját pedig csuklyaszerű köpeny fedte el. A köpenye bő ujjából viszont kilógott a keze, amin a bőr ráncosan szaladt szét. A fehérbe burkolt test füstölt a becsapódástól, mégis úgy tűnt, hogy nincs komolyabb baja. Sérülés nem látszott a testen. Az öregasszony nyögdécselt, de a hangja kellemesnek hatott.

– Ő meg ki a frász? – kérdezte Adria, aki csak most érkezett a gödörhöz.

– Az egyik párka – mondta a lény, és a köhögős hangjából valamiféle tisztelet bújt ki. Vörös szemét egy pillanatra sem vette le az asszonyról.

– És ez mit jelent? – kérdezte Marcell.

– Az olyasmi, mint egy hajó – felelte Adria.

– Az a bárka, te! – kapott a fejéhez Marcell. – Ő viszont azt mondta, hogy párka.

– Nem, nem! – ellenkezett Adria. – Biztos vagyok benne, hogy azt mondta: bárka.

– Ez már nem igaz! – fakadt ki hirtelen Erik. – Itt mindenkinek elment az esze? Csak én vagyok elég értelmes ahhoz, hogy felfogjam, hogy nekünk most félnünk kellene? Menekülni? Emberek, vagy szörnyek, vagy mit tudom én mik ütnek lyukat a földbe, és ti egy betűn vitatkoztok? Szerintetek ez normális?

Adria és Marcell Erikre nézett. Jó pár másodpercig nézték.

– Biztos vagyok benne, hogy bárkát mondott – jelentette ki végül Adria, újból Marcell felé fordulva.

– Nem, párka volt – ellenkezett Marcell.

– Párkát mondtam – sziszegte a lény. – De talán helyén valóbb, ha a Moirák egyikeként emlegetem. Ő egy Moira. És elképzelni sem tudom, hogyan kerülhetett ide a szentélyéből.

– Moirák? – kapta fel a fejét Erik. – A sors istennői? Akik az emberi sorsok fonalát fonják, és elvágják?

– Ahogy mondod, kisember – felelte a lény.

– Miket tudsz… – ámult el Adria.

– Mert én nem csak rohangálok üvöltve naphosszat, mint egy ősember, hanem néha olvasok is.

– Pff!

– Sorsistennőhöz képest elég rossz bőrben van – szólalt meg Marcell. – Nem kellene segíteni neki ahelyett, hogy csak bámuljuk?

– Várjatok, mintha mondani akarna valamit – szólalt meg Adria.

Erik is hallotta: nyögéssorozat futott végig az erdőn, ami lassan értelmes szavakká formálódott. Úgy tűnt, senki nem mer moccanni, de végül a lény lemászott a lyukba a Moira mellé. Megemelte az asszony fejét.

– Láttam a pusztulást – súgta a Moira.

– Miféle pusztulást, istenasszony?

De a sorsistennő válasz helyett megragadta a lényt és köhögve kérdezte meg tőle:

– Halálnak úrnője, értem jöttél?

– Nem – rázta meg a fejét az idegen.

– Akkor talán a világvége ért utol minket máris? Ily hamar? Ó, Zeusz! Legyen kegyelmes hozzánk az ég.

– Miféle világvége? – hörögte a lény. – Nem tudok semmilyen világvégéről.

– Nem? Akkor talán még van időnk – suttogta a Moira, majd eszméletét vesztette.

– El kell vinnünk innen – mondta a bőrszárnyas idegen, kiemelkedve a lyukból. – Itt nincs biztonságban.

Adria számon kérően nézett rá.

– Halálnak úrnője? – kérdezte. – Ez komoly? Nem felejtettél el pár dolgot elmesélni arról, miféle angyal is vagy?

A lény széttárta a karját, és úgy tűnt, most egyáltalán nem bánja a számonkérést, sőt, mintha élvezte volna. Bárgyú mosolyt erőltetett magára, amitől a húsos ajka kifordult, húscafatos fogai pedig kivillantak, és még a kígyószerű, sötét nyelve is előkerült. Ez a mosoly félelmetesebben mutatott rajta, mint eddig bármi.

– Kit érdekel, mit mondott magáról – fakadt ki Erik. – A Moira a világvégéről beszélt. Szerintem menjünk haza, és hagyjuk, hadd csinálják ketten a dolgaikat. Az ő világvégéjük nem tartozik ránk.

– Nem hiszem, hogy csak az ő világvégéjükről van szó… – mondta Marcell.

– Én simán lenyomom a világvégét – nevetett Adria.

– Bolondok vagytok mindketten – kezdett körömrágásba Erik.

Nem bírta felfogni, a többiek, miért nem értik meg, hogy milyen gigantikus bajba kerültek. Olyan bajba, amihez semmi közük. Erik amúgy is a rendet szerette, erről a helyzetről pedig sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy rend lenne benne, azt nem. Egy szörny, Árész, sorsistennő, világvége… nem akarta, hogy köze legyen hozzájuk. Csak azt akarta, hogy végre hazaérjen, olvashasson és videojátékozhasson. Úgy, mint máskor. Erik egy pillanatra annyira beleélte magát a vágyaiba, hogy már azon gondolkodott, lesz-e áram otthon, hogy a videojátékával játszhasson. Mostanában gyakori volt náluk az áramkimaradás, ami többször is megzavarta a szórakozását. Erik hirtelen megrázta a fejét. El sem hitte, hogy egy ilyen zavaros helyzetben ennyire el tudott kalandozni. Ez nem volt jellemző rá. Most is hamar visszatért a valósághoz, és kereste a szavakat, hogy megértesse Marcellel meg Adriával, hogy az ókori görög istenek ügyei miért nem tartoznak rájuk, amikor az erdő csendjét hirtelen idegen hangok töltötték meg. Zilált beszélgetések zaja.

– Láttam, idezuhant valahová – kiáltotta egy ismeretlen férfi.

– Mi lehetett az? – kérdezte egy újabb hang.

– Mindjárt kiderül.

– Valakik jönnek! – súgta Marcell. – Nem csak mi láttuk a zuhanást, más is keresi a becsapódás helyét.

– Nagyszerű – mosolygott Erik, és megigazította a szemüvegét. – Akkor végre rábízhatjuk valakire őket, mi pedig szépen hazamegyünk.

– Megőrültél? – kérdezte Marcell. – Nem hagyhatjuk itt őket másnak.

– És miért nem?

– Hát… nem is tudom.

– A felnőttek majd elintézik, hiszen ez a dolguk – nevetett fel erőltetetten Erik. Nem volt biztos abban, hogy tényleg jó ötlet ott hagyni a két ókori időutazót, de már nagyon szabadulni akart tőlük.

– A Moirát biztonságos helyre kell vinnem – jelentette ki a lény. Köhögős hangja ijesztő volt. – Ne akarjátok, hogy nekem kelljen megvédeni a kíváncsi emberektől.

Erik a lény karmaira nézett, majd fejét abba az irányba fordította, amerről a hangok jöttek. Sóhajtott egyet. Tudta, hogy muszáj lesz csinálniuk valamit, ha nem akarják bajba sodorni a most érkező idegeneket.

– Hozzánk vihetjük – mondta Adria.

– Micsoda? – horkant fel Erik. Segíteni akart, de ez azért sok volt neki. – És még nekem mondjátok, hogy megőrültem?

– Az alagsorban nyugodtan elfér – folytatta a lány. – Én néhány cuccomat ott tartom, de anya szinte soha nem megy le. Ott van a mosógép is…

– Ti nem szoktatok mosni? – csodálkozott el Marcell.

– De, ha már nagyon muszáj – nevetett fel Adria.

– Szerintem ez nem vicces! – duzzogott Erik.

– Biztosak vagytok abban, hogy ráértek itt mókázni? – kérdezte a lény.

– Nem. Induljunk – mondta Adria.

Erik ellenkezésképpen széttárta a karját, de mielőtt bármit is szólhatott volna, a lény megragadta, és kényszerítette, hogy markolja meg a bőrszárnyát. Így kezdtek repülni. Marcell és Adria ugyanúgy a szárnydarabokba kapaszkodott, míg a Moira, a lény karmos karjában utazott.

 

v      

 

Repülés közben Adria folyamatosan utasítgatta a lényt, hogy merre tartson, hol térjen le, miközben Erik egész idő alatt azon imádkozott, nehogy meglássa őket valaki, mert tudta, hogy ezt a furcsa helyzetet soha nem magyarázná ki. Amikor megérkeztek, az idegen jól láthatóan értetlen tekintettel bámulta a hátsó kertes, családi házat, ami előtt álltak, de nem kérdezett róla semmit.

– Most nincs itthon senki, nyugodtan bevihetjük – mondta Adria.

– Ha lebukunk, én nem vállalok magamra semmit, minden a te hibád – akadékoskodott Erik. Érezte, hogy fontos dologról van szó, és nem kellene kiakadnia, de nem bírta türtőztetni magát.

– Jaj, fejezd már be!

A Moirát az alagsorba vitték, és egy használaton kívüli kanapéra fektették.

– Hozok egy kis vizet – mondta Adria.

– Azt meg miért? – kérdezte a lény.

– Hogy inni tudjon… és megmosom az arcát… mást nem igen tehetek értek.

– Hagyd az arcát, és ne érj a lepléhez. Soha ne nyúlj hozzá! Emberek, meg a ti vizetek. Az isteneknek nincs szüksége vízre, úgyhogy ne is fáraszd magad ilyen felesleges dolgokkal.

Adria megvonta a vállát, és leült a Moira ágya mellé. Marcell is így tett, Erik viszont nem ült le, hanem idegesen körözött mellettük.

– Te már korábban is találkoztál a Moirával? – kérdezte Marcell a lényt.

– Egyetlen egyszer.

– Akkor végül is, ismered…

– Mondhatni. Ő a nővérem.

– A nővéred? – csodálkozott el Adria. – De Erik az mondta, hogy ő egy istennő, akkor nem kellene neked is istennőnek lenned?

A lény elmosolyodott. Élezett fogai túllógtak az ajkán.

– De, én is istennő vagyok – mondta.

4. fejezet

Az alagsori terembe szuszogós csend költözött, a fiúk nyugodtan summázták az idegen szavait, csak Adria nem bírt nyugton maradni.

– Te istennő? – kérdezte. – Ne haragudj, de nőnek is alig tűnsz, nemhogy bármi isteni lenne benned…

A lény a fogait csattogtatva sziszegett Adriára, de csak ijesztgette, és nem támadta meg. Inkább ő is leült a padlóra, hátát pedig nekivetette a falnak.

– Ez szerintem egyáltalán nem igaz, igenis nőies vagy – próbált Marcell tompítani valamit Adria szavain. – Azt sem tudom, mikor láttam utoljára, hogy egy lánynak ilyen… ilyen… szép éles fogai legyenek…

– Ó, ez igazán kedves tőled. Nagyon sok időt fordítok az élesítésükre.

– Meg is látszik…

– Hogy mik ki nem derülnek – gúnyolódott Adria, mire a lény felé fordította a kiguvadó vörös szemét. Most lehetett csak látni, hogy a szeme a vérerektől pirosas.

– Tudod mi nem derült még ki? – kérdezte kapkodva Marcell. – A neved. Ők Adria és Erik, én pedig Marcell vagyok. Téged, hogyan szólíthatunk?

– Hmm… Név? Az nekem nem igazán van…

– Ez meg, hogy lehet?

– A Khérek egyike vagyok. Egy Khér. Ha nagyon szólítani akartok, így megtehetitek.

– Khérek? – kérdezte Marcell, és Erikre nézett.

Erik széttárta a karját.

– Ne nézz rám! – mondta. – Most én sem tudom, miről van szó. Nem emlékszem olyan történetre, ami róluk szólna.

– Valóban, a krónikák ritkán említenek minket – mondta a Khér, lehajtott fejjel.

– De ha istennő vagy, nem kellene mindennek tele lennie veled?

– Többféle isten létezik, ki magasabbra tör, ki alacsonyabbra – felelte a Khér. – Hogy mondjam? Mi Khérek kellően alacsonyan helyezkedünk el az istenek sorában. A halál istennői vagyunk, akik Árésszel, a háború istenével járunk csatáról csatára, és az elesett katonák vérén élünk.

– Fúj! – nyögte Adria.

– Szerintem sem valami kellemes – folytatta a Khér. – De a testvéreim csak a harcmezőn érzik jól magukat. Évszázadokon át én is így voltam ezzel, de belefáradtam a folytonos harcba, a vérrontásba, és abba, hogy Árész, Erisz és Hadész kivételével minden isten megvet minket, pedig mi csak a nekünk kirendelt feladatot végezzük.

– Árész a háború istene – gondolkodott hangosan Marcell –, Erisz a…

– Erisz a viszály istennője, Hadész pedig az alvilág ura – mondta a Khér.

– Nem hangzik túl kellemes társaságnak…

– Nem is az. Tele van halállal. Ebből lett elegem, és döntöttem úgy, hogy otthagyom Árészt, és új utakra térek. Erre most itt vagyok, az állítólagos jövőben, ahol az istenek dicsősége megkopni látszik. Kellett ez nekem?

– Álljunk csak meg! – szólalt meg Adria. – Azt mondtad, hogy az elesett katonák vérén éltek. Akkor te mégis olyan vámpírféle vagy, nem?

– Fogalmam sincs, számomra a szó, hogy vámpír, nem mond semmit. Nem tagadom, testvéreimmel folyton a harcmezőket járjuk, a vérszomjunk pedig nagy. De pont ezen akarok változtatni, ez a szökésem legfőbb oka.

– És az nem lehet – folytatta Adria –, hogy mi itt jól összehaverkodunk veled, aztán te egyszer nekünk támadsz, mert már nem bírod vér nélkül?

– De, lehet – mondta a Khér, majd Adriára nézett és mosolyogva megnyalta a száját.

A lány szeme fennakadt.

– Ez nem túl biztató – mondta. – De azért, még lehetsz haver, csak két szabály: Soha ne egyél meg, és ne használd a rúzsomat!

Adria nevetett.

– Azt sem tudom, mi az a rúzs.

– Addig jó, mindenkinek…

– Elég az ökörködésből – szólalt meg Erik. – Sokkal fontosabb dolgokról kellene beszélnünk. Azt mondd meg nekünk… Khér… ha a Moira a testvéred, hogyan lehetséges, hogy csak egyszer találkoztatok?

A Khér sóhajtott egyet. A szájából áradó bűz átjárta a szűkös alagsort.

– A Moirák a sors istennői. A mindenség leghatalmasabb lényei közé tartoznak, időnként még az istenek sorsába is képesek beavatkozni. Szinte soha nem mutatkoznak, szentélyükbe csak engedéllyel lehet bejutni. Képzelhetitek, mennyi esélye van erre egy olyan alantas munkát végző istennőcskének, mint én?

– Ezt nem értem – mondta Marcell. – Ha testvérek vagytok, a Moiráknak miért lett ilyen nagy hatalmuk, neked pedig csak kicsi?

– Édesanyánk Nüx, az éjszaka istennője, számtalan istengyermeknek adott életet. Közülük néhányan nagy istenek lettek, mások kisebbek. Ez jutott nekem – vonta meg a vállát a Khér.

– Na, várjunk csak! Akkor te nem a Moirával együtt jöttél? – kérdezte Erik.

– Dehogy! Évszázadokkal ezelőtt láttam először és utoljára. Miért jöttem volna vele?

– Nem tudom… Csak meglepő, hogy egyszerre két ókori görög isteni lény jelenik meg a mi időnkben. Vagy ez csak szerintem furcsa?

A Khér morgott egyet.

– Már évtizedek óta gondolkodom azon, hogy változtatok gyötrelmes életemen, és elhagyom Árészt, a hadak urát. A döntést mégsem mertem meghozni, egészen az elmúlt napokig, amikor is Árész újfent vitába keveredett Athénével, ami teljesen lefoglalta a figyelmét. Ezt az alkalmat használtam ki a szökésre. Kockázatos kísérlet volt, hiszen a nagyúr keze messzire elér, különösen, ha bosszúról van szó. Gyorsnak kellett lennem, és minél hamarabb távolra jutni tőle. Ettől a ponttól viszont homályos az események sora. Amit még biztosan tudok, hogy az égen menekültem, amikor hirtelen csapást éreztem az oldalamban. Nem tudtam, mi történt, és honnan ér a támadás, de egyértelműnek tűnt, hogy a nagyúr bosszúja talált rám. Zuhanni kezdtem, és hiába verdestem a szárnyammal, az csak bénán fityegett a hátamon. Végül itt tértem magamhoz. Ennyit tudok.

– Hogy tisztábban lássatok, elmondom én is a történetem – szólalt meg a Moira.

Mindenki odakapta a fejét. A Moira anélkül ült fel az ágyon, hogy tápászkodnia kellett volna. A kezét nem használta, hanem fellebegett, mint egy szellem. A mozgása is olyan könnyed volt, mintha a teste csak szellőkből állna.

– A nevem Klóthó, a fonó, a sors istennője, a három Moira egyike. Létezésem lényege, hogy sorsokat figyeljek és egyengessek. A feladatban a nővéreimmel osztozok. Milliónyi sorsfonalat figyelek és engedek meg nap mint nap, ez mégsem okoz nehézséget. Nem okoz nehézséget, mert a kezdetektől ez a feladatom. És értek hozzá. Nem titok, mégis kevesen tudják, hogy nem csak az embereknek és az isteneknek van sorsfonala, hanem magának a világnak is. A világ sorsfonalát is én figyelem. Figyelem a kezdetektől egészen a végéig. És ahogy a fonal fut előre, én nem csak a jelent, de a múltat és a jövőt is egyszerre látom. Látom a világ jövőjét már évezredek óta. És a világ évezredek óta ugyanazon jövő felé halad. Semmi változás. Eddig. Azonban a világ sorsának fonalán felfutott egy szál. Egy hiba a fonalon. Hiba, ami tovább szalad, és ami a véget jelenti. Elhozza az istenek alkonyát és vele együtt világ pusztulását.

A Moira szünetet tartott.

– Ööö… nem vagyok biztos abban, hogy értjük, miről van szó… – szólalt meg Marcell nagyon halkan. Tekintetét nem merte a fátylas Klóthóra emelni.

– Megpróbálom egyszerűbb szavakkal kifejezni magam. Az én időmben a világ sorsának fonala foszlani kezdett. Ha a fonal tovább foszlik, akkor idővel elszakad. Ha pedig elszakad… a világ elpusztul. És nem csak az én időm, ami nektek a múlt, hanem a jelen is. Az idők egymásra omlanak, és eljön a világvége.

Marcell óvatosan pislogta körbe a szobát. Adria és Erik arckifejezését figyelte. Egyszerre látta rajtuk a rettegést és a hitetlenségét. Valahogy ő is így érzett.

– De mit kell azon érteni, hogy világvége? – kérdezte Adria. – Nem lesz…

– Semmi sem lesz – előzte meg a kérdést Klóthó. – Ez a ház, ez a város, benne minden ember, minden munka, minden álom, az egész világ… semmivé lesz.

– Akkor iskola sem lesz – Adria mosolyt erőltetett magára, és szétnézett. Mintha azt várta volna, hogy valaki rászól az illetlen tréfa miatt. Senki sem szólt rá.

– Ha a világ sorsfonala foszlani kezdett, akkor nem lehet, hogy ez a világ sorsa? A pusztulás? – kérdezte a Khér.

– Nem értitek – rázta meg a fejét Klóthó. – Én korábban már láttam a világ jövőjét. És a világ jövője nem ez. Nem a pusztulás. Valaki beavatkozott. Valaki a jövőből piszkált bele a múltba, összekeverve a sorsokat, és megbolygatva az időt. Ezért szaladt meg a fonál, ezért rohanunk a vég felé.

– De ki? – kérdezte Erik. Halkan, szemlesütve beszélt.

– Ezt sajnos nem tudom megmondani.

– Jól értem, hogy akkor lényegében fogalmunk sincs semmiről? – kérdezte Adria.

A Moira fújtatott egyet. Mosolygós fújtatás volt.

 – Sokat nem tudhatunk, de valami azért van itt – mondta. – Amikor feltűnt a hiba, megérintettem a fonalat, és azonnal képek villantak be a szemem előtt. Egy látomás. A világ sorsfonala üzenni akart nekem. És én láttam, hogy egy elfedett arcú isten ármánykodik, nem féltve a világ békéjét, hogy saját hatalmat bitorolhasson. Egy isten, aki elárulja a többit. Tervet kovácsolt, hogy a többi halhatatlan fölé kerekedhessen. Hogy ki volt az? Nem láttam. Az isten óvatos és ügyes. Számíthatott a figyelő szememre, és minden trükköt bevetett, hogy elfedje magát. Így őt magát nem láttam, azt viszont igen, mivé lesz a világ, ha a terve beteljesül.

– Mi-mi-mit látott? – dadogott Erik.

– A nap fényét elfojtották, a világ pedig elhűlt. Az égen sötét repedések futottak végig, és végeláthatatlan eső zúdult a földre, elszabadult villámok és mennydörgés közepette. Örökké tartó vihar pusztított. A földön nem termett meg semmi, a talaj elszürkült, süppedős sárrá vált. Az élőlények sorban elhulltak. Kit az éhség, kit az időjárás vitt magával. Ember már alig élt, akik mégis, barlangokban húzták meg magukat, és mindennap küzdöttek az egyre fogyó élelemért. Az istenek pedig rabságban senyvedtek az összeomlott idő terhe alatt. Az a néhány ember, aki túlélte a katasztrófát, az istenek alkonyaként emlegette ezt a korszakot és várták, hogy az áruló isten megkönyörül rajtuk, és újból felemeli az emberiséget.

– Ez… ez nem semmi vég… – mondta Marcell.

– Ettől kell megóvni a világot – felelte a Moira.

– Ugyan már! – legyintett Adria. – Miért akarná bárki is elpusztítani a világot? Mi haszna lenne belőle?

A Moira megemelte a fejét. A szemét ugyan nem lehetett látni, de egyértelmű volt, hogy a leplén keresztül Adriát figyeli. Lágy hangon szólalt meg:

– A romokból új világot építhet magának, ahol csak ő uralkodik majd. Istenekről van szó, évezredeket is várhatnak, mire az új élet kisarjad. Nekik megéri a várakozás.

– És akkor most mi lesz? – kérdezte Marcell. Nem akart hinni a világvégében, de érezte, hogy a lábából kiszalad az erő. Félt.

– A látomásomat megvitattam a nővéreimmel, és mindhárman egyet értettünk abban, hogy értesítenünk kell Zeuszt, az istenek urát – mondta Klóthó. – Figyelmeztetni, hogy az istenek közt csaló ármánykodik, akit a világ érdekében le kell leplezni. Mivel a látomás előttem jelent meg, úgy döntöttünk, hogy a hírt is nekem kell elvinnem. Hosszú idő után először hagytam el a szentélyünket. Az utam azonban, minden elővigyázatosság ellenére, hamar elbukott. Támadás ért. Mintha villám sújtott volna le rám, olyan magatehetetlenné váltam. Más menekülési út híján, úgy döntöttem, kaput nyitok az időben és előremenekülök a jövőbe. Ekkor újabb csapás sújtott le, én pedig zuhanni kezdtem, így ütköztem neki, a szintén menekülő Khér testvéremnek. A kapu megnyílt, és a szerencsétlen ütközésnek köszönhetően, mindketten átkeveredtünk ebbe a korszakba.

– Akkor nem a nagyúr bosszúja ért utol – sóhajtott fel megkönnyebbülten a Khér.

Az örömködő Khér kivételével, az arcokon döbbenet ült ki. Marcell a Moira elé lépett.

– És… mit fog tenni, hogy megmentse a világot.

A sorsistennő megrázta a fejét.

– Semmit!

– Hogyhogy semmit? – hőkölt meg a fiú.

– Én magam nem sokat tehetek. Az árulás a múltban történik meg, én viszont itt vagyok.

– Akkor miért nem tér vissza? – kérdezte Adria. – Egy kis időkapu-nyitás megint és már, szevasz is mindenkinek. Láttam is mostanában valami időutazós filmet, abban is volt ilyen…

A Moira megint nemet intett a fejével.

– A támadás legyengített, mégsem ez a legnagyobb baj. Az istenek ereje attól függ, hogy az emberek mennyire hisznek bennük. A hitből táplálkozunk. És sajnos, ebben a világban már nem hisznek az ókori istenekben, így a képességeim legyengültek. Az időátjárót még meg tudnám nyitni, de összességében akkora hatalom összpontosul bennem, hogy így, erőtlenül képtelen vagyok visszahelyezni magam a múltba. Idő kell, mire össze tudok gyűjteni annyi hitet, apró gondolatot, hogy visszanyerjem minden hatalmam. Csak a világnak pont időből van kevés…

– Akkor ennyi volt? – tárta szét a karját Marcell. – Elpusztul a világ?

– Nem! – jelentette kis a Moira. – Azt nem szabad hagyni…

– És mégis mi lesz? – kérdezte Adria.

– Ti fogjátok megmenteni – súgta Klóthó.