Berki Zsófi: Oregon

Nagy örömünkre a nyári ifjúsági kurzuson nagyszerű novellák születtek, ma és jövő héten ezekből az írásokból szemezgetünk.

* * *

Amikor az idegen felbukkant a tejfogú lankák tetején, Mrs. Sullivan kezéből kicsúszott a tojásokkal teli kosár. A zöldzsindelyes ház ajtaja kivágódott, és Mr. Sullivan úgy robbant ki a szürkésfekete alkonyatba, mint a karámból kiengedett vadló, tombolva, őrjöngve, a kezében akkora puskával, amivel akár bölényre is vadászhatott volna. Az idegen azonban nem bölényen ült.

A tojások sárga virágát magába nyelte a sötétség, de a színtelenné lett foltok hosszan bámultak az elrohanó fiatalasszony után a kemény, hideg földről, neheztelve, megkönnyebbülve, vagy ahogy a tojások bámulni szoktak frissen érkezett szabadságuk pillanatában.

– Robert!

A puska csöve még mindig a lágy vonalú dombocskákról ereszkedő, fekete alak felé mutatott, olyan félreérthetetlenül, hogy Mrs. Sullivan egy másodpercre elbizonytalanodott, mielőtt a kezét a fémre tette volna. Gyorsabban ideért, mint gondolta, és a férjét még nem rúgta vállon az öreg Bika, amit sosem tudott használni, de annál szívesebben fogta a kezében, és rémisztgette vele azt a kevés idetévedőt, akivel az évek során találkoztak.

Évek.

Négy éve, hogy maga mögött hagyta Iowa nádtetős házait ezért a különös, csöndes helyért a maga végtelen, zöld erdőivel, égbe nyújtózó fenyőivel és az őt mindentől elválasztó, kemény fából készült kerítéseiért. Egy olyan férfival szökött meg, akit sosem szeretett, és aki mellett már akkor látta önmagát hárpiás, boldogtalan vénasszonyként, amikor először megpillantotta az apja farmja melletti kerítést javítva. Robert Sullivan egy egész világot hajózott át, hogy megfossza őt a boldogságot, és, ahogy semmiben, itt sem végzett félmunkát.

– Állj félre, asszony. Nincs itt helyed, eredj a házba.

Mrs. Sullivan magára parancsolt, hogy ne legyen gyáva. Négy hosszú év ugyan formázott valamennyit vad szellemének megzabolázhatatlanságán, de még így sem volt alázatosnak mondható. Főleg nem, ha egy életről volt szó.

– Robert, kérlek. Valószínűleg csak eltévedt, útbaigazításért jön, esetleg szállásért…

Mr. Sullivan ujjai piros nyomot hagytak a felesége arcán, ahol kemény bütykei találkoztak a fiatalasszony fehér arcának lágy húsával néhány pillanaton belül vér fakadt. Nem volt több egy horzsolásnál, Mrs. Sullivan pedig nem is kezelte másképp.

A ház felé indult, a szája sarkából csordogáló vér mellé egy könnycsepp siklott, puhán és láthatatlanul, mégis égetve a lány arcát.

– Robert, kérlek – mondta még egyszer, utoljára, a hangjában olyasfajta mély lemondással, amivel az ember csak ritkán találkozik. Valamiféle kínkeserves, ősi bánatnak volt ez a visszhangja, és Robert meg sem rezdült, továbbra is a puska fölé hajolt, úgy szorította az arcához a csillogó fémet, mintha a szeretőjét tartaná a karjaiban. Nem mozdult, csak valahol a lelke egy gyomos zugában gyűlölte magát csöndes, lassan izzó gyűlölettel, amit sosem vallott volna be magának.

A ház ajtaja becsukódott, a földön maradt tojásokért megérkeztek az első jelentkezők, két öreg, girhes macska, akik azóta a tanyához tartoztak, amióta a fiatal házasok először betették ide a lábukat. Robert a szeme sarkából látta, ahogy a ronda, fekete kandúr egy pillanatra felnéz, egyenesen az egyre csak közeledő idegenre. A farka kettőt csapott, jobbra és balra, mielőtt újból lehajolt volna lefetyelni, és a feje is csak egy aprót billent oldalra, de ez elég volt, hogy Robert leeressze a puskát, és megmarkolja a nyakában függő keresztet. Gyűlölte ezeket a dögöket, gyűlölte, hogy mindig felbukkantak, és sosem lehetett őket igazán elhajtani, hogy beleittak a kint hagyott tejbe, és felborították a kútból húzott vizet, de ennek ellenére még mindig életben voltak.

Katie miatt. Természetesen mindennek Katie volt az oka.

Robert gyűlölte ezért.

Az idegen magas volt, magasabb, mint a lova méreteiből az ember gondolta volna, mert mégis ki az, aki egy szerencsétlen pónira szuszakolja fel magát, noha egy igásló sem lenne túlzó megoldás?

Robert Sullivan figyelte, ahogy a cowboy leveszi az apró állatról a nehéz nyerget, és kivételesen nem tette szóvá, micsoda ostobaságnak tartja az ilyen fellengzős, túldíszített sarkantyúkat, mint ami az idegen csizmája sarkán is csilingelt. Ez volt rajta az egyetlen értékes holmi.

Fehér ingét barnára színezte a por, a fölé vett mellényen első ránézésre három-négy lyukat fedezhetett fel az ember. Viseletes kalapját mélyen a szemébe húzta, mint akit a késői óra ellenére még mindig vakít a láthatatlan nap fénye, és amikor átlépte a küszöböt, egyértelmű volt, hogy a nadrágját csak udvariasságból porolta le, a helyzet aligha lett bármivel is jobb.

– Minek köszönhetem a váratlan látogatást? – kérdezte Mr. Sullivan, miközben az idegen széles válla fölött nézte a tehénistállók felé ügető, festett kanca távolodó alakját.

Nem lőtte le, és ennek az egyedül az az istenverte Katie volt az oka. Ő, mert amikor Robert arcul csapta, nem nyikkant meg, és a hangja sem lett kevésbé határozott, egyedül a szeméből, abból a gyönyörű, tiszta szeméből tűnt el a hullámként bukfencező elszántság, és adta át a helyét annak a lehangoló kedvetlenségnek, amit Robert már egy ideje hiába próbált onnan kiűzni. Nem mintha nem tudta volna, hogy ő az, aki nem próbálkozik eléggé, de túl büszke volt magára mintsem ezt bevallja magának, adja isten orvosolni próbálja.

A cowboy hangja mély volt, mint az ég haragja, ami csak tovább táplálta a parázsló tüzet Robert szívében. Tudta, hogy nem kellene megvendégelnie az idegent. Tudta, éppen ezért akarta elüldözni, és mert a férfi az alkonyati széllel érkezett, ami délről nyugatra fújt, és minduntalan hívatlan változásokat hozott magával.

– Szállást kérnék az éjszakára és a holnapi napra.

Robert arcára kiült az undor, és az idegen kis híján felsóhajtott. Túl sok keserű és megkeseredett emberrel találkozott már.

Miközben lefelé lépdelt a dombon remélte, hogy ezúttal szerencséje lesz, és kivételesen szívélyes fogadtatásban részesül. Ezt az elképzelését persze azonnal elvetette, mihelyst meglátta a férfi kezében szorongatott puskát. A kétlábú vendégeket általában nem puskával üdvözlik, ő pedig még távolról sem nézett ki pumának, vagy a véletlen adja, farkasnak.

Hacsak nem France-t nézte farkasnak a jóember. Ez már elképzelhetőbb volt, de nem szolgált magyarázattal sem az undorra, sem a lassan kínosan hosszúra nyúló csendre.

– Az istállóm felett van tető, és a széna ad némi meleget – szólalt meg végül Mr. Sullivan, olyan heves vonakodással a hangjában, amit már-már udvariatlanságnak lehet nevezni. A cowboy biccentett, majd a kalapjához nyúlt, és a hüvelykujjával felfelé lökte. Aztán megfordult, és anélkül, hogy megvárta volna, míg Mr. Sullivan itallal kínálja – ami nem egészen biztos, hogy bekövetkezett volna – hosszú léptekkel elsétált az istálló felé.

– Mit akart?

Katie úgy lépett be a helyiségbe, mint valami sápadt kísértet, és Robert néhány percig játszott a gondolattal, hogy nem is válaszol neki. Hiszen egyedül az ő hibája, hogy most egy idegen van a házában – pontosabban az istállójában, te jó ég, a lovai mellett –, aki legalább annyira faragatlan, mint a házigazdája, és szabadon engedte a lovát, mintha az övé volna az egész tanya.

– Itt tölti az éjszakát – mondta nagy sokára Robert, aztán a feleségére nézett, sötét, fekete szeme ráérősen futott végig az ismert, és egykor imádott vonalakon, és Katie már húzta is fel a szoknyáját, és hagyta, hogy a férje ügyetlenül megcsókolja, mert Isten előtt esküdött neki hűséget, és mint máskor, most sem csalhatta meg az ellenszegülés nyughatatlan gondolatával.

Tizenöt perccel később az idegen felkapta a fejét, a keze gondolkodás nélkül lendült a csizmájába dugott kés felé, majd meg is állt félúton, amikor rájött, hogy nem részeges vendéglátója jött el meglátogatni, és véletlenszerűen golyót röpíteni a mellkasába.

A lány fiatal volt, aligha lehetett idősebb húszévesnél, de ormótlan ruhái elrejtették a szem számára ízletes vonalakat. A szoknyája valamivel a bokája alá ért, kis híján a földet súrolta, a vállát sötét kendő fedte, és a hideg ellenére nem viselt csizmát, de még harisnyát sem. A megjelenése egyszerre volt zavarba ejtően illetlen, és szánalomra méltón gyámoltalan. A kontyából kiszabadult, búzaszínű tincsek táncra keltek az északnyugati szél pajkos kérésére, és glóriaként lengték körbe a lány feje búbját. Hosszúkás, valahogy mégis szögletes arca szokatlanul szép volt, megtévesztően, ahogy a férfi köreiben mondani szokták, és ettől a szépségtől még nagy, duzzadt ajkai sem tudták megfosztani. Két lópokrócot szorított a mellkasához, sápadt, fehér kezéről feljebb csúszott a ruha ujja, és láthatóvá vált vékony, csontos csuklója. Úgy kapaszkodott a pokrócokba, mintha félne elengedni őket.

– Hölgyem.

A cowboy felállt, és Katie bátorsága úgy bújt a tartógerendák mögé, mint ahogy egy ijedt kisgyerek szalad az anyja szoknyájához.

Bár a lány szándéka nyilvánvaló volt, valamiért mégsem tett egyetlen lépést sem a szénabálák előtt álló férfi irányába.

– Segíthetek?

Az idegen megindult az ajtó felé, és Katie végre megtalálta a hangját.

– Takarókat hoztam magának. Meglepődne, milyen hidegek erre az éjszakák már most – mondta, és a hangja maga volt a varázslat. Nem, talán nem volt klasszikus szépség, és az arca túlzottan csontos volt, a kezéről és a csuklójáról nem is beszélve, de amikor megszólalt, a hangja olyan lágy volt, hogy a világ egy pillanatra odakapta a tekintetét, és hallgatta a szavait, csak hallgatta és hallgatta, mert ilyet még azelőtt sosem hallott.

Mint a nyár végén talált, sötét áfonya, érett és édes egyszerre, andalítóan friss, erőt, bátorságot és kitartást ad az embernek, legyen bármilyen sötét az óra.

– A férjem mondta, hogy itt kívánja tölteni az éjszakát.

– Szívesebben tölteném ágyban, dunyhában és melegben, de nincs kifogásom az istállók ellen – felelte a férfi, és elsöpörte a lány kiléte felett érzett csodálkozását. Természetesen a felesége, nem a lánya, és nem is a testvére. A felesége, még akkor is, ha merőben más embert érdemelne.

A férfi odaért a még mindig egyhelyben álló fiatalasszonyhoz, és kérdőn a pokrócok felé nyúlt. A lány már-már ijedten engedte ki őket a kezéből, a gyűrűsujján értékes aranykarika csillogott, a keze súrolta az idegen kérges tenyerét.

A tekintetük a férfi gyújtotta lámpás fényében találkozott.

Katie látta a nőt, a hajlott hátú öregasszonyt, ahogy a verandán állva figyeli a környező erdőket, és várja a férfit, aki azt ígérte, hazajön, és eddig sosem szegte meg a szavát.

Az idegen megérezhette a lány csöndje mögött húzódó, ki nem mondott szavakhoz kapcsolódó érzelmeket, ugyanis megszólalt, hiába nem szeretett ok nélkül beszélni.

– Connor Cod vagyok.

A kezét nyújtotta, mert hozzá akart érni a lányhoz, és alig bírta visszatartani a mosolyát, amikor a karcsú, fehér ujjak az övéihez értek.

– Kate Sullivan. Nagyon örvendek, Mr. Cod.

– Szintúgy.

Csendben álltak a kimondatlan szavak kavarta lusta szellőben, és Katie már bánta, hogy olyan könnyen odaadta a pokrócokat, mert most nem volt indoka maradni, ugyanakkor egyetlen porcikája sem kívánta a távozást. Ha mélyet lélegzett még mindig érezte magán Robert szagát.

– Akar inni egy csésze kávét? Kihűlt már, de valahogy el kell fogynia.

Connor nem titkolta, mit akar, mert egész életében a lehető legegyenesebb úton próbált járni, és ez a nyíltság felébresztett valamit Katie-ben, vagy inkább új életet lehelt valami halottba, és az idegen rettenetes ízű kávéját kortyolgatva arra gondolt, hogy van, aki minden nap ezt issza, és mégsem panaszkodik.

– Miért van itt? – kérdezte Connor, a hátát az egyik szalmabálának vetve, a kalapját egészen hátratolva. Az arca durva volt, ezer és ezer ránc, amiknek nem kellett volna még ott lenniük, de kék szeme fiatalon énekelt olyan dalokat Katie lelkének, amik elől a lány legszívesebben elbújt volna, valamiért mégis inkább felemelte a fejét, és a férfi arcát figyelte, vékonyívű szája egyenes vonalát, többnapos borostáját, vállig érő, szőkésbarna haját, a tekintetében bujkáló kérdéseket.

– Mert nincs lovam, hogy messzire vigyen.

A férfi az állások felé nézett. Három jóvágású herélt ropogtatta csendben a szénát, de Katie csak a fejét rázta, és a szája sarkában olyan szomorú mosoly ült, ami egyszerre volt gyönyörű és könnyfakasztó, a tekintete pedig tele volt jósággal, forró, asszonyi megértéssel, elfogadással, és csupa olyan dologgal, amit csak kényszerből tanul az ember.

Connor előre hajolt, és megérintette a mosolyt, óvatosan, ahogy az újszülött csikót szokás, elcsodálkozva azon, mennyire törékeny dolog is ez, mennyire illékony és kiszámíthatatlan, csodálatos és veszélyes. Katie nem gondolkozott, mielőtt az idegen tenyerébe hajtotta volna a fejét.

– Nem lehet – mondta, és a bőre puha volt Connor kezében. – Isten nem engedi a hűtlenséget.

A cowboy szó felállt, és a kezét nyújtotta a lánynak. A pokrócokat a hóna alá fogta, a kávé maradékát egy húzásra felhörpintette, aztán megrázta a fejét, mint egy berzenkedő ló, és elindultak kiféle, a lány léptei hangtalanok voltak a sarkantyúk csilingelésében.

Az istálló mögé érve a férfi megállt, és felnézett a csillagokra.

– Holnap nagy vihar lesz, de ma még az összest láthatja, ha egy kicsit hunyorog.

Katie pedig hunyorgott, és nem engedte el a férfi kezét.

– Isten azokban a csillagokban van, nem keresztekben és kápolnákban. Isten a szélben van, és a lovam patája alól felszálló porban, és nincs ember, aki tudná, mit akarnak és mit nem a csillagok.

Katie mosolya nem látszott a sötétben, de Connor érezte, ahogy érezte a lány csontos, mégis meleg testét maga mellett, és az ereiben lüktető vért a Katie csuklóján köröző hüvelykujja alatt.

– Jöhetett volna korábban is. Úgy hamarabb megtaláltam volna Istent – mondta halkan a lány, a tekintetét még mindig a végtelenségig húzódó égen tartotta.

– Mikor vesztette el?

Katie nem válaszolt.

– Magának a sokadik ilyen asszony vagyok, igaz? – kérdezte aztán minden ingerültség nélkül, nem nyájasan, egyszerűen csak kedvesen, ahogy eddig is tette.

– Igen.

Katie pulzusa felgyorsult, száguldott, mint a fák közt menekülő musztáng, és a mosolya, az a jóságos, gyöngéd mosolya végre valóságossá vált.

Az ajka pont olyan puha volt, mint Connor képzelte, és amikor a lány ránézett, az éjszaka sötétje ellenére is csillogó, szürke szemekkel a férfi tudta, hogy mindketten hazudtak.

Katie nem találta meg az istenét a csillagokban, ahogy nem volt a sokadik ilyen asszony a férfi számára. Csak a második, de az első már évekkel ezelőtt elsodródott tőle, magával ragadták egy nagyváros fényei, és úgy húzta le az ujjáról a gyűrűt, mintha sosem lett volna ott, táncolt és énekelt, és néhány hónapon belül idegenné vált Connor számára.

Éjszaka volt, amikor Katie felébredt. Az istállóban voltak, a meleg szénában, és Connor éppen a nyerget tette fel a hozzá képest túlságosan is kicsi lovára, a lámpás fényében a haja aranynak tetszett.

– Eljön velem?

Katie felállt, a vállán valamivel összébb húzta a kendőt.

– Minden asszonynak felajánlja ezt?

– Nem.

– Értem – mondta némi hallgatás után a lány, a mosolya nyom nélkül tűnt el az arcáról. Connor látta a szemében, hogy valóban érti.

– Nem mehetek.

– Isten miatt?

– A fiam miatt. A férjem megölné, ha itt hagynám. Nyomoréknak született, és ezt Robert sosem tudta megbocsájtani neki.

Katie szája sarkában megjelent egy utolsó, apró mosoly. Egymás mellett sétáltak végig az istálló folyosóján, és Connor volt, aki a lány keze után nyúlt.

– A férje rá fog jönni.

– Igen.

Connor arca kiismerhetetlen volt.

– A lova túl kicsi ahhoz, hogy maga lovagolja. Valahogy mégis elcipeli.

A férfi a tarka kancára nézett, és a lány látta a szemén, hogy tudomásul vette a döntését. A zöldzsindelyes ház sarkánál kétfelé fordultak. Katie lába már a legfelső lépcsőfokon volt, amikor a férfi után szólt.

– Mr. Cod! Köszönöm.

A cowboykalap felfelé emelkedett, a kanca ügetésre váltott.

Katie egy pillanatra felnézett a csillagokra, mielőtt belépett volna a néma házba, és a férfi istenét kereste a sötétkék víz alatt csillogó drágakövekben. Mosolygott, amikor besétált a fia szobájába, és megcsókolta Sam homlokát.

Az idegen a tejfogú lankák felől érkezett, az árnyékát túlzó vonásokkal mázolta el a felhők mögött lassan eltűnő nap, de Katie még a csalfa vonalak ellenére is látta az apró pónin ülő alakot, és a mellettük ügető, másik lovat.