Berecz Ramóna: Az én hibám (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet

A kedvenc sorozatomban mindig tudtam, mi fog történni – ezért szerettem jobban az életnél.

Amikor hirtelen elsötétült a tévéképernyő, meghökkenve bámultam a feketeségbe. Nem volt kedvem felállni, de a távirányító nem volt az ágyamon. Mielőtt felpattantam volna, a szoba túlsó felén megzördült a redőnyöm.

– Mi a…? – pislogtam a hirtelen ért fény hatásától.

Azt hittem, egyedül vagyok, de a nővérem, Laura az alacsony, mahagóni komód mellett állt. Az egyik kezével a távirányítót fogta, a másikat karcsú derekán pihentette, miközben dacosan bámult. Kifújt egy kósza, sötétbarna tincset a homlokából, majd a füle mögé igazította, de egy másodpercre se vette le rólam a tekintetét.

– Mit csinálsz? – kérdeztem. Visszanéztem a falra rögzített sötét tévére, ami mintha engem vetített volna ki. A nagy ürességet, ami bekebelez minden élő és szép dolgot.

– Beszélni szeretnék veled, de mindig megy a tévé.

– Oké, de mondd gyorsan! – Vágyakozva a távirányítóra néztem.

– Ezúttal nem fogsz lekoptatni! – Dühös hangja hallatán újra az arcára vándorolt a tekintetem. Feszült volt és haragos. – Már azt sem tudom, mikor beszéltünk utoljára. De ha az kell hozzá, akár az áramot is lekapcsolom.

– Mondd már!

– Beszéltem anyával. Mivel abbahagytad az egyetemet és nem dolgozol, azt mondta, haza kell menned.

A szívem kihagyott egy ütemet. Ökölbe szorult a kezem, és alig bírtam megállni, hogy ne húzzam ki a takaró alól, hogy egyenesen a falba nyomjam. Elképzeltem a fájdalmat, amit éreznék, a testvérem meglepődött arcát és a repedést a falon, amihez igen nagy erő kell. A legfélelmetesebb, hogy ott lett volna bennem. Inkább arra használtam, hogy visszafogjam magam. Lassan szétnyitottam a kezem, és vettem egy mély lélegzetet.

– Miért hívtad fel?

Laura beljebb lépett, és a tévém alatti fapolcot kezdte bámulni. Elvett róla egy tiarát, amit az egyik szépségversenyen nyertem, majd visszatette a helyére. Játszott vele. Türelmetlenül néztem, ahogy megkocogtatja az ezüstös követ a tetején, majd a gyöngyberakáshoz ér. A polc legszélén megcsillant valami. Ott bujkált a törött tiarám, melynek közepén lévő repedt, szív alakú kristálya visszaverte a redőny résein át beszűrődő nap sugarait. A nővéresmre nézve tudatosult bennem: ő nem vette észre a legfényesebbet mind közül. A bosszantóan tökéleteseket csodálta.

Megrebbent a szemem, amikor szóra nyitotta a száját. Pontosan tudtam, mit akar mondani: „Megváltoztál, Szandra.” Keveset beszéltünk egymással, de nem a tévé miatt. Mindig ugyanoda jutottunk ki: megváltoztam.

– Biztos, hogy nem megyek haza! Ne hozd fel ezt többé! – hadartam, hogy esélye se legyen kimondani a nyilvánvalót.

– Szandra…

– Nem! – kiáltottam. – Nem megyek! Itt maradok!

– Majd keress meg, ha lehet veled beszélni! – indult el az ajtó irányába. Miután becsapta maga mögött, folytattam a sorozatot, de most nem tudta elterelni a figyelmemet. Két falon és egy folyosón keresztül is áthallatszott hozzám a testvérem zokogása. Azt gondolta, hogy már nem szeretem… Sőt, szerintem abban sem volt biztos, hogy érzek egyáltalán valamit. De szerettem, és a baleset óta mindent kétszer olyan erősen éreztem. A fájdalmától elszorult a torkom. Felhúztam a térdem, és beletemettem a szégyentől lángoló arcomat.

Mindig mindent elrontok.

Tudom, hogy mindenki hibázhat, de amit én elkövettem, nem hozzám tesz, hanem minden nap egyre többet és többet vesz el belőlem, amíg már nem marad semmi.

Kikapcsoltam a tévét. Lassan álltam fel, lábamat ólomsúlyúnak éreztem, ahogy kiléptem a folyosóra.

Régen gondolkodás nélkül odavágtattam volna, de most már minden más volt. Nem szerettem beszélgetni, mert tudtam, hogy senki sem érthet meg és nem érezheti azt, amit én. De az élet megy tovább, és még nem haltam meg…

Mire észbe kaptam, már a testvérem szobája előtt álltam, de nem kopogtam be rögtön. Egy percnél is tovább álltam ott, mire végre rávettem magam arra, aminek természetesnek kellett volna lennie.

– Ra-ra! – léptem be, de nem érkezett a szokásos, „Sza-sza” válasz. Gyermekkorunk óta az volt a mi közös szokásunk, hogy így szólítottuk egymást. Számítottam arra, hogy nem fogja viszonozni, mégis fájt.

Nem szólalt meg rögtön, csak nézett rám ázott pillái alól, és azt hittem, megszakad a szívem a látványától. Ez is az én hibám…

– Meglep, hogy egyáltalán képes vagy kedveskedni. Azt hittem, már nem érdekel téged semmi – vágta a fejemhez. Pontosan erre a dühös, mégis megtört hangnemre számítottam.

– Nem akarod, hogy itt legyek. Azt szeretnéd, hogy hazamenjek anyáékhoz, ezért hívtad fel őt. Meg akarsz szabadulni tőlem.

Összepréselte az ajkát, majd fújtatott egyet.

– Szandra, mikor jut el végre az agyadig, hogy mi mind segíteni akarunk neked?

Láttam, mennyire nehezére esik visszanyelni a könnyeit, de megtette. Erőt vett magán, a szemét beletörölte a ruhája ujjába. Gyönyörű, kerek arcán fekete csíkokban kenődött el a szemfesték, ami befogta a fehér felsője ujját. – Hónapok óta magadba roskadva ülsz, és nem veszed észre, hogy másnak sem könnyű. Szeretlek, de így nem maradhatsz itt. – Közbe akartam vágni, de amikor észrevette, hangosabban folytatta, hogy esélyem sem legyen rá. – Most meg kell hallgatnod! Nem tudok ennyi villanyszámlát egyedül fizetni. Egész nap ki sem kapcsolod a tévét, még éjszaka is megy…

– Nem tudok nélküle elaludni.

– Egy dolgot kértem: hogy most az egyszer hallgass végig, de te mindig félbeszakítasz. Éppen azt akartam elmondani, hogy van megoldás! – jelent meg az arcán egy halovány mosoly. – Anya megengedi, hogy maradj, és kifizeti a részedet is egy ideig.

– Miért tenne ilyet?

Ők állták a per egész költségét, ha pedig nem megyek vissza az egyetemre, ki kell fizetni az állami támogatást is. Márpedig nem fogok visszamenni. Nem tudtam elképzelni, miért szánnának még több pénzt arra, hogy folytassam ezt a szánalmas semmittevést. Aztán az agytekervényeim lassan beindultak, és hirtelen az a sejtésem támadt, hogy az ajánlat mögött valami más rejtőzik. Igazam volt.

– Van egy feltétel – emelte fel a mutatóujját, majd felnyitotta az ágyán lévő laptopot, és megnyitott rajta egy weboldalt. Ahogy letelepedtem mellé a franciaágyra, megcsapott a samponjának jellegzetes narancsos illata.

„Itt a segítség” – ez volt a bejegyzés címe. Értetlenül néztem, de nem kérdeztem semmit, tovább olvastam az oldalt, remélve, hogy magamtól rájövök, mi lehet ez.

„Programunk olyan embereknek segít, akik nehezen dolgoznak fel egy veszteséget.”

Kezdtem megérteni a helyzetet, de egyszerűen nem tudtam, mire véljem. Azt hittem, ezt már megbeszéltem a családommal. Nem akartam pszichológust, sem terápiát, vagy bármiféle önsegítőcsoportot.

„Ez a program megváltoztatta az életemet. Újra tudtam kezdeni mindent.” – írta valaki. Alatta válaszként:

„Én nem újrakezdtem, pontosan ott folytattam, ahol abbahagytam.”

Rengeteg ezekhez hasonló hozzászólás díszelgett az oldal alján.

„A szerelmem halála után nem tudtam, hogyan lehetnék boldog. Most az esküvőmet szervezem. Őt mindig szeretni fogom, de kaptam egy új esélyt az élettől, de leginkább magamtól, ami a program nélkül nem sikerült volna. Köszönöm.”

Forrónak éreztem az egész testemet. Hiába sejtettem, miről van szó, addig maradt bennem némi remény, ameddig meg nem hallottam a testvérem lelkes hangját.

– Ígéretesek, igaz? Ami rögtön megtetszett, azok a bíztató kommentek, amit egymásnak írtak az emberek, ráadásul a pszichológus is hozzászólt, aki az egészet létrehozta. Módszeréről még könyvet is írt. Azt olvastam, a csoportmunka fontosságán van a hangsúly. Meg is rendeltem, hátha így többet tudok neked segíteni.

– Jártam pszichiáterhez – próbálkoztam a laptopot bámulva, amiről – bármennyire is szerettem volna – nem tűnt el a szöveg. A sorok farkasszemet néztek velem, és semmiképpen sem hagytak nyerni.

– Alexandra, ami veled történt, az… – kereste a szavakat, de nem találta őket. Félrekaptam a pillantásomat a képernyőről, hogy ránézzek. Aggodalmas volt az arca, leromboltam az iménti lelkesedését. – Már nincsenek rémálmaid?

– Nincsenek – vágtam rá. Igazat mondtam. Már egy ideje nem láttam álmomban a balesetet. Volt egy időszak, amikor a szememet sem mertem egy másodpercnél tovább lehunyni, mert a képzeletem csúnya játékot űzött velem. Hallottam, ahogy egy test a motorháztetőmnek csapódik, láttam a hó nedvességével keveredett vért… Azt hittem, az a büntetésem, hogy sohasem lesz vége. De vége lett.

– Hiszek neked. De a doki szerint bármikor visszatérhetnek, és a pánikrohamok is. Ha ilyesmi történne, akár csak egyszer is, mindenképpen szólj!

Ezt már nem tudtam megígérni. A rémálom és a légszomj elmúlik; rengeteg légzőgyakorlatot ismertem, így felesleges lett volna őt ezzel terhelni. Inkább témát váltottam.

– Ő a doktornő? – mutattam rá az egyik profilképre. Bólintással felelt, és oldalra fordult, hogy lássa a reakciómat. – Kedvesnek tűnik – vontam meg a vállam.

Nem olyan volt, mint a legtöbb pszichológus. Ő mosolygott a képen, nem pedig komoly vonásokkal nézett a kamerába. Negyvenes évei elején járhatott, de a kisugárzásában volt valamiféle életteli fiatalosság.

– Nem gondolod, hogy az egész kamu, hogy kicsalják az emberektől a pénzt? – kérdeztem.

– A program ingyenes. Szerintem jót tenne neked. Ugye, tudod, hogy neked segítség kell? – kérdezte óvatosan, hiszen az őrültek legfőbb tünete, hogy nem is sejtik magukról, hogy azok.

– Tudom, hogy megváltoztam, de abban nem vagyok biztos, hogy ezen változtatni akarok – feleltem őszintén. – Talán beszélnem kellene a pszichiáteremmel – kapaszkodtam az utolsó mentsváramba. Reméltem, hogy nem tartja majd jó ötletnek, hogy tud majd érvelni ellene, és lebeszéli róla a családomat.

– Már felhívtam. Holnap tud is fogadni téged.

– Nem tudtam, hogy még szoktál vele beszélgetni. Hetek óta nem rángattál el a rendelőjébe.

– Már nem volt hozzá erőm – sóhajtott.

Lehunyta a szemét, és mélyen magába szívta a levegőt, mintha fohászkodna. Amikor felnézett, arca könyörgő volt, mint akinek rajtam áll, vagy bukik az élete. Ketten cipeltük a terhemet. Csak bámultam őt, és éreztem, hogy tennem kell valamit.

– Elmegyek hozzá.

 

Ahogy a nővéremmel a kórház folyosóján sétáltam, nyomasztó hangulat kerített hatalmába. A baleset óta teljesen másként tekintettem erre a helyre. Mindig is itt akartam dolgozni orvosként, de egyértelműen más, ha te vagy az, aki mások szerint segítségre szorul. Eddig mindig reményt láttam az emberek szemében, ahogy ráléptek a gyógyulás felé vezető útra, de most nem éreztem mást, mint szenvedést, kétségbeesést, halált…

Megálltunk Dr. Hangácsi Ferenc rendelője előtt. Mindig is utáltam itt várakozni.

A nővérem leült a hátam mögé, de még így is tudtam, hogy engem bámul. Idegesített, így inkább egy sóhaj kíséretében lehuppantam mellé.

Nyílt az ajtó, és a molett asszisztensnő szemében felismerés villant, amikor észrevett engem.

– A doktor úr már vár, Alexandra.

Amikor beléptem, a feszengésem csak fokozódott. Azok a tejfehér falak, és zöld függönyök… Nem értem, miért gondolják, hogy a zöld szín nyugtató hatással van a páciensekre. A zöld a kórház színe, a betegségé. Egykor talán tényleg pozitív benyomást keltett, de mára már – legalábbis számomra – felér egy kínzási módszerrel.

– Foglalj helyet! – mondta a pszichiáter mély, búgó hangon. Megköszörültem a torkom, miközben helyet foglaltam vele szemben, az íróasztala előtt. Naná, hogy az is tejfehér volt, kórházzöld terítővel. – Mesélt a nővéred az önsegítő csoportról. Szerintem nagyon jó hatással lenne rád.

Ettől féltem…

– Azt is mesélte, hogy anyával megzsaroltak? Haza kell mennem, ha nem jelentkezek.

– Ezt nem említette. De úgy látom, rátapintott a gyenge pontodra.

Sohasem beszélt velem formálisan, már első perctől tegezett. Szerintem a fejembe látott, és tudta, hogy azzal nálam nem ér el semmit, ha sztereotip módon zajlanak a beszélgetéseink. Már-már szimpatikus volt a számomra.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? Mármint ilyen hamar egy olyan csoport részévé válni, ami teljesen idegen? – Próbáltam feltenni olyan kérdéseket, amik egyben jó érvelések is. – Nem lenne túl nagy falat?

– Úgy hiszem, hogy ezekkel az emberekkel megértenétek egymást. Hasonló traumán mentek keresztül, mint te. Nem vagy egyedül.

– Tudja, hogy de…

– Ezt csak te látod így. Éppen ezért kellene egy ilyen közösségbe menned. Ismerem Dr. Kovács Szilviát. A munkássága elismert a pszichológusok és pszichiáterek körében is. Sokan olvastuk a könyvét, többen adoptálták is a leírt módszereit. Szeretnéd, hogy meséljek erről?

Nem…

– Igen – sóhajtottam.

– Ez egy úgynevezett zárt csoport. Ez azt jelenti, hogy nem cserélődnek a tagjai, ami azért jó, mert így egy biztonságot adó, támogató csoport részese lehetsz. Úgy gondolom, hogy neked éppen erre van szükséged. A legtöbb önsegítő program anonim, és nincs vezetője. Talán ezt a csoportot úgy tudom a legjobban leírni, hogy a terápia és önsegítő program határán mozog.

– Miért nem egyik, vagy másik?

– Éppen ezt dolgozta ki a könyvében a doktornő. Egy csoportterápia nagyon kötött, Dr. Kovács Szilviát pedig mindig is úgy ismertem, mint aki szeret a saját feje után menni, persze teljesen hatékonyan.

– Ezért létrehozott egy saját módszert és csoportot, ahol minden úgy van, ahogy ő akarja? – horkantottam. Az asszisztens, aki a sarokban gépelt, rosszallóan rám nézett a zaj hallatán.

– Pontosan. Ha nem gondolnám azt, hogy hatásos, nem ajánlanám neked. Volt pár páciensem, akik a gyógyszeres kezelés után odamentek. Ez amolyan utolsó fázisa a gyógyulásnak.

– Akkor miért nem ajánlotta eddig? – fontam össze a karomat. Nem lepődött meg a kérdéseimen, és a stílusomon. Már megszokhatta fél év alatt.

– Mert el kellett telnie némi időnek, hogy felhozzam. Még nem álltál rá készen, aztán pedig nem jöttél többé.

– Most már készen állok?

– Úgy gondolom, igen. És ezt én magam fogom elmondani a nővérednek.

Túl jól ismert. Valószínűleg mást mondtam volna Laurának, mint ami valójában bent zajlott. Kellett pár hét, hogy igennél és nemnél többet mondjak a pszichiáternek, de sajnos az a fajta ember vagyok, aki szereti elfoglalni magát. És mivel itt nem volt sorozat, így egyszer csak beszélni kezdtem.

– Megtisztelne vele – húztam el a számat.

– Elmész a programra?

– Nem szeretek költözködni…

2. fejezet

A nővérem rendkívül vidám és izgatott lett, amikor telefonon értesítettek az önsegítő program helyéről és időpontjáról. Én is megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy ez a feltétele annak, hogy vele élhessek. Talán azt remélte, egy csapásra megváltozik az egész életünk.

A program reggelén Laura szinte kicsattant a boldogságtól. Még a ruhámat is kikészítette, ami jól jött, mert magamtól rég nem vettem fel semmi elegánst.

Lelki szemeim előtt láttam, ahogy kutat a szekrényemben, mert biztosra vettem, hogy a fekete, csipkés ujjú felsőt a legmélyéről halászta ki. Régen imádtam. Volt időszak, amikor minden héten felvettem, de a balesett óta az olyan dolgok, mint az öltözködés hidegen hagytak. Az ember nem is tudja elképzelni, hogy a kényelmes melegítőket és pizsamákat mennyire meg lehet szeretni.

Most, hogy újra megláttam, vágyakozva simítottam végig az anyagán. Elképzeltem magam benne göndör hajjal, leheletnyi sminkben.

Milyen boldog lenne a nővérem, ha újra így láthatna! – jutott eszembe. Próbáltam kiverni a fejemből ezt a gondolatot, de befészkelte magát az agyamba, így végül engedtem a kísértésnek.

Fé óra elteltével, amikor már felöltöztem, bizonytalanul a fürdőszobatükör elé léptem. Kiszaladt a tüdőmből az addig visszatartott levegő. A régi énemnek még csak a nyomában sem jártam. Az az Alexandra élettel teli volt, sportos és szép, de most a tükörben egy sovány, kimerült, torzított mását láttam. Egy legbelül halott lányt…

Kivert a víz, a pánik kezdett elhatalmasodni felettem. Egyszeriben a spirál a szememen túl soknak tűnt, a rúzs az ajkamon túl élénknek, a ruhám túl kihívónak, a hajam… Mindenből túl sok volt!

Elvettem egy vattakorongot, reszkető kézzel nyúltam a sminklemosó után, ám ekkor meghallottam a visszafogott kopogást.

A testvérem elnyílt ajkakkal meredt rám, amikor belépett. Lassan közelített meg, mintha attól félne, hirtelen köddé válok. Megérintette az egyik tincsemet, végig húzta rajta az ujjait, majd hagyta, hogy visszahulljon a vállamra.

– Gyönyörű vagy. Tudod, mit látok most? – Megráztam a fejem, és vártam, hogy folytassa. – Egy igazi Sza-szát.

A szemében visszatarthatatlan könnycseppek jelentek meg; olyan cseppek, amiket csakis Sza-sza kaphat, mert Alexandra nem érdemli meg. Nem azt látta, amit én a tükörben. Becsapta saját magát is.

A hátam mögé rejtettem a vattakorongot, amivel az imént majdnem nekiestem a sminkemnek. Hosszú idő után most először láttam igazán boldognak; ezt nem vehettem el tőle.

– Gyorsan reggelizz meg, mert hamarosan indulunk – jelentette ki fülig érő szájjal, miközben megtörölte könnyes arcát, majd szinte táncolva lépett ki a fürdőszoba ajtaján.

Annyira szerettem volna utána kiáltani, hogy inkább maradjunk itthon, csináljunk pattogatott kukoricát, és nézzük meg a Neveletlen hercegnőt, mint régen. Egy utolsó, kétségbeesett próbálkozás lett volna az önsegítő program elkerülésére. De nem tettem.

Közös utunk csendesen telt. Bár közel sem kellett volna kínosnak lennie, mégis kényelmetlen volt számomra. A szavak nélküli percek alatt Laura és én is elmerültünk a saját kis világunkban. Én feszengtem. Féltem a doktornőtől, az emberektől. Mindenki el fog ítélni azért, amit tettem. Leplezni próbálják majd, de engem egy percre sem téveszthetnek meg.

Három lámpa is zsinórban zöldre váltott előttünk, egyetlen pillanatra sem kellett megállunk. Úgy látszott, a sors is minél hamarabb az önsegítéshez akart vezetni. De hirtelen megpillantottam, ahogy a zöld sárgává válik, majd végül pirossá. Az előttünk haladó régebbi BMW tulajdonosa a gázra taposott, és átsuhant a piroson. Nyüszítve takartam el a szemem, nem akartam látni a következményeit.

– Szandra! – A nővérem gyengéden megérintette a kézfejemet, amit soha többé nem szerettem volna letenni. – Jól vagy? – Lassan lefejtette az ujjaimat az arcomról, de a szemem csukva maradt. Nem akartam látni, nem hittem neki. Előttem az út vérben ázik. Egy mozdulatlan test van az autónktól pár méterre, és egy összeroncsolódott autó, ami nekiment egy másiknak.

Ránk dudáltak, amikor Laura nem indult el a zöld jelzésre, de úgy tűnt, őt csak én érdekeltem.

– Alexandra! Tényleg nem történt semmi baj.

A dudák egyre hosszabbak és sűrűbbek lettek. Zavartak. Annyira, hogy a fülemre tapasztottam a kezem. Laurának nem volt más választása, el kellett indulnia. Amikor az éles hangok eltűntek, és meggyőződtem róla, hogy rendben áthaladtunk a zebrán, lassan kinyitottam a szemem.

– Engedd, hogy segítsünk neked! – mondta a testvérem.

Nem egyeztem bele, de nem is ellenkeztem. Az út újra csendben telt. Az imént nem is történt semmi, és ehhez tartottam magam.

– Itt leszek nem messze – mondta, miután megérkeztünk. – Csörgess meg, ha végeztél, és pár perc múlva jövök is.

Az önsegítő gyűlést a városi könyvtár egyik termében tartották. A ruhatáros elmagyarázta, hova menjek, így hamar megtaláltam.

Nagyot nyelve nyitottam be a terembe, és egyszeriben minden tekintet rám szegeződött. Nem tarthatott tovább néhány másodpercnél, mégis egy örökkévalóságnak érződött, amíg lassan, bizonytalan léptekkel megközelítettem a többieket, akik félkörívben ültek. Az öklömbe gyűrtem a ruhám ujját. Próbáltam palástolni, de már attól elöntött a bizonytalanság, hogy ennyi idegen arc vett körül.

A teremben tucatnyi pad, és kétszer annyi szék volt. Elhúztam egyet, hangja élesnek hatott a némaságban, ezért inkább felemeltem. Egy magas, afrikai és egy szőke lány között foglaltam helyet. Feszengve ültünk, fészkelődtünk, nézelődtünk, pedig nem volt semmi érdekes a teremben. Fehér falait csak egy-két könyves poszter díszítette, berendezése néhány padból és székekből állt. Velünk szemben két fiú beszélgetett, akik látszólag ismerték egymást.

Nyílt az ajtó, amire mindenki felkapta a fejét; a doktornő lépett be rajta. Ami legelőször eszembe jutott róla, hogy egy igazi energiabomba. Úgy toppant be, mint aki maratont készül lefutni.

Volt szék bőven, amire leülhetett volna, de ő mégis egy padot választott, ahonnan mindenkit jól láthatott. Olyan érzésem támadt, mintha általános iskolában lennék, és várnám, mit mond a tanító néni.

A nő hangosan, határozottan szólalt meg.

– Szép napot! Dr. Kovács Szilvia vagyok. Az első lépés, hogy megismerjük egymást, és elmondják, miért ülnek most itt, ebben a teremben. A mai gyűlés csak ennyiből fog állni.

Meglepődtem, amiért ilyen hamar belecsapott a közepébe. Azt gondoltam, valami nyitóbeszéd-féle fog következni, de nagyot tévedtem.

– Doktornő, lehet egy kérdésem? – szólalt meg az afrikai lány. Valószínűleg itt született, ugyanis nem beszélt akcentussal, és bőre sem volt olyan sötét, így arra következtettem, hogy félig magyar lehet.

– Persze – válaszolt egy halvány mosoly kíséretében. – Azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk. Minden kérdésnek örülök.

– Az e-mailben tizenhárom embert írtak, de mi csak öten vagyunk. Miért? – Ahogy az arcára sandítottam, biztos voltam benne, hogy már láttam. Nyíregyházán nem sok afrikait látni, így emlékeztem az egzotikus arcára.

– Ez egy nagyon jó meglátás, köszönöm a kérdést. Valóban tizenhárom ember jelentkezett. A legtöbben elveszítettek valakit vagy elhagyták. Maguk öten viszont… – nézett egyenként mindenki szemébe. Pillantása átható volt. – Önök a saját hibáikat nem tudják feldolgozni, így a kollegámmal úgy döntöttük, a két ügyet külön kezeljük. Más módszereket alkalmazok ebben a csoportban, mint a munkatársam a másikban. Ezért is volt jó ötlet a regisztráció. Általa különböző ágazatokat hozhattunk létre, így mindenki a megfelelő emberek közé kerülhetett.

Kórusban bólintottunk, mert ez érthető magyarázat volt, ráadásul ez a tény enyhített a feszengésemen.

– Készen állnak a bemutatkozásra? – Újra végigpásztázott minket, aminek következtében én is magamba szívtam némi energiát. – Ki szeretne lenni a legelső? – kérdezte, de senki sem jelentkezett, ahogy az várható is volt. Az egyik, sötétebb hajú fiút kezdte mustrálni. Úgy tűnt, őt szemelte ki a feladatra. – Kezdhetnénk itt, fiatalember! Mutatkozzon be, és mondja el, miért van itt!

– Ezt maga bizonyára már tudja – szólalt meg cinikusan, a regisztrációra utalva, ahol alaposan kikérdeztek minket. Hideg kék szemével állta a doktornő pillantását, akinek az arcáról nem hervadt le a mosoly.

– Igen, bizonyára. Nem kell beszélnie, ha nem szeretne. Anonim is maradhat, ha úgy kívánja, semmi sem kötelező.

Pár másodpercig úgy tűnt, hogy a fiú nem fog megszólalni, ám amikor a doktornő elfordította a fejét, ő mégis belekezdett.

– Marci vagyok. Őszinte leszek, nem önszántamból vagyok itt, amit talán már sejtettetek. A közmunka mellett ide is kötelező volt eljönnöm, de néha… Nem is, inkább állandóan úgy érzem, azt is megérdemelném, hogy örök életemre lecsukjanak. Röviden mondanám csak el, mi történt, ha nem bánja – nézett a doktornő csillogó szemébe, aki megadóan és kedvesen bólintott. – A legjobb haverommal – fordult a mellette ülő fiú felé, egyértelművé téve, hogy róla beszél – és a húgával mentem bulizni, akivel jegyesek vagyunk. Ittunk, nem is keveset. Nem maradt pénzünk taxira, elittunk mindent, ami nálunk volt, így én vezettem. – Mélyen beszippantotta a levegőt, egy pillanatra lehunyta a szemét, mint aki újra átéli az egész eseménysorozatot. – Beleborultunk egy árokba, és a mennyasszonyom azóta kómában fekszik. Nem szeretném most részletezni, mit érzek…

– Megértjük. Talán az lenne a legjobb, ha a kört a barátja folytatná.

– Rendben. A nevem Kornél, és én önszántamból vagyok itt. Magam miatt is, és azért, hogy a legjobb barátomat támogassam – paskolta meg Marci vállát. – Én is ugyanúgy hibás vagyok a történtekért; a két sztori között csupán annyi a különbség, hogy Marci előbb ért a vezetőüléshez, mint én. De nem akadályoztam meg, nem próbáltam leállítani. Egyedül a húgom volt az, aki nem akarta, de nem tudott máshogy hazajutni, így beszállt az autóba. Őt sem állítottam meg. Nem csak te vagy hibás, haver, ugyanúgy én is az vagyok.

A két fiú úgy nézett egymásra, mint ahogy a testvérek szoktak. Kornél kedvesebbnek tűnt a barátjánál. Világos haja, meleg barna szeme és lágyabb vonásai miatt kellemesebb volt a kisugárzása. Egyértelmű volt, hogy a srácok között elválaszthatatlan kötelék van. Egyikőjük sem okolta a másikat, csakis saját magát.

– Van itt még valaki, aki hasonló okok miatt van ma közöttünk.

Mielőtt a doktornő kémlelni kezdett volna, már tudtam, hogy én következem. Azt hittem, ülési sorrendben haladunk, így még nem készültem fel teljesen, azt sem tudtam, mit szeretnék mondani.

Nagy levegőt vettem, muszáj volt elkezdenem, mert már minden szempár rám szegeződött.

– Sziasztok! A nevem Alexandra. Mint ahogy a doktornő is mondta, én is azért vagyok itt, mert autóbalesetet okoztam. – Hosszú szünetet tartottam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék még.

 – Milyen következménye lett ennek a tettnek? – kérdezte a doktornő.

Bizonyára arra gondolt, mi lett a személlyel, akit elütöttem, de kitértem a válasz alól, és úgy tettem, mintha félreértettem volna őt.

– Remek kérdés. Éppen ezért vagyok itt. Elmondtam a saját történetemet, és csak arra tudok gondolni, hogy mi lesz a sorozatom következő részében, pedig pontosan tudom, hogyan folytatódik. – Egész jó mentésnek éreztem. Ez is egy következmény volt… Az én következményem. – Én sem magamtól jöttem, az anyukám és a testvérem szerették volna, hogy részt vegyek a gyűlésen. Ha rajtam múlna, otthon ülnék, és nem kellene a sorozatra gondolnom, mert az ágyban fekve tévéznék. De… – Nehezen hagyták el a szavak a számat. – Ha tudna rajtam segíteni, az nagyon boldoggá tenné a családomat.

– Megteszem, amit tudok. Megígérem.

Úgy tűnt, a doktornő csak akkor nem mosolyog, amikor ígéretet tesz, mert most bíztatóan nézett, még egy halovány mosoly sem játszott az arcán.

Tekintete átvándorolt a mellettem ülő szőke lányra, aki épp úgy tett, mint én; ő is mély lélegzetet vett, majd beletörődően belekezdett.

– Amanda vagyok. – A hangja remegett, valószínűleg nem szeretett a középpontban lenni, pedig most mindenki őrá figyelt. – A szüleim tanácsolták, hogy jöjjek el ide, ugyanis az elmúlt időszakban történt egy tragédia az én hibámból. A hétéves kishúgom eltűnt, amikor én vigyáztam rá. A parkban sétáltunk, én pedig válaszoltam egy üzenetre Facebookon. Pár másodperc volt csak… A családom nagyon rendes velem, sohasem mondták, hogy én tehetek róla. Viszont néha érzem, látom rajtuk, hogy így van. Nem is igazán szoktunk erről beszélgetni, mert túlságosan fájna. Még mindig abban reménykedünk, hogy épségben előkerül. A statisztikák ellenünk szólnak, de szeretnék hinni a csodákban, a boldog befejezésben.

Az utolsó mondata hatásos volt. Úgy tűnt, mindenki gondolkodóba esett, vajon mi lenne számára a legjobb befejezés, de én nem tudtam megválaszolni ezt a fel nem tett kérdést. Talán ott folytatnám, ahol abbahagytam, és visszamennék a suliba, vagy újrakezdeném, és találnék egy nagyon jó munkát, esetleg a kettőt együtt tenném. Nem tudtam elképzelni, hogy valamit kezdjek magammal, de néha jó volt eljátszani a gondolattal.

– És elérkeztünk az utolsó történethez – jelentette ki a doktornő, amikor úgy érezte, elegendő teret hagyott a gondolatainknak. – Kezdheti, drágám – fordult a mellettem ülő lány felé, aki nem volt bátortalan, már-már lelkesen szólalt meg. Meglepődtem, mert eddig senkin sem vettem észre hasonlót.

– Helló, Audry vagyok. Velem már régebben történt a tragédia, több, mint egy éve. Magamtól jöttem ide, mert nagyon örültem neki, hogy talán segítséget kaphatok feldolgozni a történteket. Meghalt a legjobb barátnőm. Lehetőségem lett volna megakadályozni, de nem tettem ellene semmit… – Képtelen voltam eldönteni, hogy hatásszünetet tart, vagy csak össze szeretné szedni magát. – Öngyilkosságot követett el, és előtte ezt meg is írta nekem. Elhagyta a barátja, nekem pedig vele kellett volna lennem, de nagyon sokat kellett tanulnom, ezért elnapoltam. Amikor megírta, hogy mit tervez, nem hittem neki – kezdte idegesen tördelni a kezét. – Akkor úgy éreztem, semmi oka rá, nem mutatott öngyilkos hajlamokat. Mégis, a tragédia után rádöbbentem, hogy igenis voltak jelek, csak nem vettem észre.

– Megosztaná velünk, mik voltak azok a bizonyos jelek? – kérdezte a doktornő, majd hozzátette: – Ha bárki ilyen helyzetbe kerülne, mire érdemes figyelni? Ez hasznos tudnivaló.

Audry nem ellenkezett. Sok idő eltelt az öngyilkosság óta, és hiába látszott rajta, hogy még fájt neki, mégis könnyebb volt róla beszélnie, mert volt ideje leülepedni a történteknek.

– Nagyon a megszállottja lett a srácnak. Mindig róla beszélt, mindig vele akart lenni. Sírt, ha egy napig nem találkoztak. Én erre persze azt hittem, hogy csak nagyon szerelmes, de igazából ez nem volt normális dolog. Ha nem találkoztak, akkor nem evett, ha pedig igen, akkor kétszer annyit. Nehéz beazonosítani, mik a jelei, mert az ember csak utólag döbben rá a miértekre. Amikor történik, nem is figyelünk oda ezekre, csak ha már muszáj elgondolkodnunk rajta.

– Köszönjük, nagyon hasznos volt. Igazából ez a bemutatkozás az első fejezet első bekezdése volt számunkra. Minden héten kapni fognak egy szorgalmi feladatot. Nem kötelezem önöket semmire, azt tesznek, amit szeretnének, de ezek a feladatok az önök érdekeit szolgálják. Szeretném, ha hétköznap kicsit megismerkednének egymással, és tennének együtt valamit, ami a hibáikhoz kapcsolódik.

Marci Kornélra nézett, amit a doktornő azonnal észrevett, és nem hagyta szó nélkül.

– A lényeg, hogy új embereket ismerjenek meg, akik hasonló problémával küzdenek, mint önök, ezért csoportokra osztom önöket. Kornél, és Alexandra együtt, valamint Audry, Marci és Amanda. Persze, csak ha nincs ellenvetésük – tette hozzá. Végig úgy beszélt, mintha szabad teret adna nekünk, de ez nem volt igaz. Kornéllal kellett lennem, a lányoknak pdig Marcival.

Kornél arcára néztem, ő ugyanezt tette. Megijesztett a tudat, hogy valakivel muszáj találkoznom. Hiába mondta a doktornő, hogy semmi sem kötelező, én annak éreztem. Teljesen más egy egész csoporthoz beszélni, figyelni az ő szavukat, mint kettesben lenni valakivel. De ahogy a tekintetem összekapcsolódott Kornéléval, hirtelen már nem tartottam ettől. Csak egyetlen másodperc… Ennyi ideig tartott, mégis bíztatást, melegséget sugallt felém.

– Ne feledjék, a szorgalmihoz hozzá tartozik az is, hogy tegyenek valamit közösen. Tegyék meg az első lépésüket – szólt lendületesen a doktornő, arca szinte izzott a lelkességtől.

– Ezt nem nagyon értem – mondta Amanda zavartan. – Mi az első lépés?

– Azt magukra bízom. Lehet tanácsot adni a másiknak, hogy mi legyen az első lépés. Jövő héten pedig megbeszéljük, ki mit tett, hol jártak. A módszerem sajátos. – Átható pillantást vetett ránk, mi pedig visszatartott lélegzettel hallgattuk a magyarázatot. – Úgy vélem, a gyógyulás nem a négy fal között, hanem azon kívül történik, ha teszünk érte. Van kérdés? – Senki sem szólalt meg. – Ennyi lett volna a mai foglalkozás. Jövő szombaton találkozunk. Viszontlátásra! – És ezzel olyan energikusan távozott, ahogy az elején belépett, mi pedig csak ültünk ott szótlanul, még arról is megfeledkezve, hogyan kell lélegezni.