Bényei Nikolett: Könnyebbik út

Behunyt szemmel hallgatom az eső halk neszét, ahogy a cseppek a tetőn landolnak. Néha felfedezek bennük egy-két dallamot, mintha saját ritmusukat dobolnák. Megnyugtató. Mindig segít elfelejtenem a világ gondját, még ha csak rövid időre is.

Megölöm magam!

Zökkent ki öcsém ingerült gyorsüzenete késő esti merengésemből. Egy pillanatig még él bennem a remény, hogy képzelődöm, de a hang erőszakosan folytatja.

Túladagolom a szert!

Kimerülten emelem tekintetemet az égre. Kezdődik minden elölről.

Tudod, hogy megteszem!

Valóban előfordult már. Alig tudtam utána rendbe hozni. Hajszálon múlt, hogy nem történt visszafordíthatatlan.

A helyedben sietnék.  Ha még látni akarsz.

Zsarolás. Remek, már csak ez hiányzott! Ezek szerint elfeledkezhetek a pihenésről. De nincs más választásom, azt már tudom, mi történik, ha figyelmen kívül hagyom az akaratát.

Nagyot sóhajtva állok fel az ágyról, és az ablakomból még utoljára vetek egy pillantást a felhőkre. Mögöttük ott ragyognak valahol fényesen a csillagok.

– Kérlek, segítsetek! – Esdeklem hozzájuk csüggedten, mint mindig ilyenkor. Ám használati utasítás ezúttal sem jár.

Amilyen gyorsan csak tudok, fogok egy taxit, és elhadarom a címet. Ezer éve, hogy utoljára otthon jártam. Apámmal sosem volt az igazi a kapcsolatom, és valószínűleg nagy megkönnyebbülésként érte, mikor egyetemistaként elköltöztem tőle. Jöhetnék azzal, hogy nem szeretett vagy, hogy elsőszülöttnek fiút akart volna, de ez nem lenne igaz. Egyszerűen csak nem engedett közel magához. Önvédelemből persze.

Az autóból kiszállva futólépésben tartok házunk felé, miközben az eső egyre csak hullik. Hideg cseppjei lassan, de biztosan átáztatják a ruhámat. A nedves anyag kellemetlenül tapad hozzá bőrömhöz. A kertkaput minden gond nélkül kinyitom. Odaérve a házbejárathoz, teljes tanácstalanságban nyomom meg a csengőt. Bár tudnám, mihez kezdjek Patrickkel!

–Nővérkém – nyit ajtót, és gúnyos hangszínéhez kárörvendő szájhúzást társít. Beesett szemei akaratlanul is megrémítenek. Rosszabb bőrben van, mint gondoltam.

– Hívtál – felelek kimérten.

– Reméltem, hogy működik még ez a kis kapcsolat közöttünk. Gyere be!

– Szeretném, ha többet nem üzennél így. – Bár képes voltam meghallani a gondolatait bárhonnan bármikor, ha ő is úgy akarta, nem szerettem. Ha csak meghallottam hangját görcsbe rándult a gyomrom. Most mi következik? Zsarolás, érzelmi erőszak? Esetleg egy újabb kísérlet, hogy véget vessen életének?

Pedig gyerekkorunkban nagyon élveztem a köteléket. Akkor még vicces történetekkel szórakoztatott az unalmas tanórák alatt. Szerencsére ez a belső hallás csak vele működött, és csak egy irányba. Máskülönben már rég megbolondultam volna.

– Segítened kell! – tér a lényegre egyből, amint becsukódik mögöttem az ajtó. – Boldog akarok lenni!

– Lehetsz is, csak szokj le a kristályról! Ebben bármikor segítek.

– Nem így! – kiált rám dühösen – Tedd rám a kezed és morogd a varázsszót! –– ragad meg két vállamnál fogva. Érzem, ahogy jéghideg, csontos ujjai mélyen belenyomódnak bőrömbe. Vastagabb pulóvert kellett volna felvennem, fut át a fejemen a gondolat. – Tudom, hogy még mindig csinálod. Ott benn a kórházban. Azokkal a nyomorultakkal! – szavainak nagyobb nyomatékot adva hirtelen megráz. Összes izmom megfeszül, próbálva tompítani a kilengést.

 – Nincs semmilyen varázsszó! – elégelem meg a kitörését, és egy jól irányzott hárító mozdulattal sikerül kikerülnöm a szorításából.

Egyébként tényleg nincs. Semmi szükség rá, egyszerűen csak működik. Endorfint tudok kiváltani érintéssel.

–  Helga, leszarom! Essünk túl rajta, mert meghalok!

– Nem tehetem.

– Gyerünk! – hihetetlen erővel ragadja meg a karom, és magához húzza. A tenyerem a mellkasához ér.

– Már nem így működik. – Szerencsére  az évek alatt megtanultam uralni, és csak akkor használni, ha tényleg akarom.

– Úgyis megkapom, amit akarok! – löki el remegve magától a kezem, majd faképnél hagy, és eltűnik a szobájában.

Nem vagyok rá büszke, de egyszer tényleg bedőltem neki, és engedtem. Semmi sem lett jobb, sőt! Akkor kezdődött minden.

–  Patrick, nem – lépek egyet a másik szoba felé. Ki tudja, mi mindenre képes! Pár pillanat múlva azonban visszatér, kezében a pipával. – Mit akarsz azzal?

– Tippelj! – kutat zsebében az öngyújtó után visszatérve a nappaliba.

Nem dőlök be a nyilvánvaló provokációnak. Ha azt gondolja, hogy ezzel ki tud hozni a sodromból, nagyon téved.

– Kizárólag kritikus állapotban lévő embereknek segítek, akiknek már a morfium sem elég. Ez nem ugyanaz a helyzet!

Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Patricknek még van esélye a normális életre. A betegeimnek viszont nem. Tízből jó, ha egy kapja meg a lehetőséget az élettől, hogy szembenézzen a terápia mellékhatásaival. A többiek legalább boldogan halnak meg.

Meg kell szereznem azt az üveget tőle! Óvatosan közelítek hozzá. Nem akarok fenyegetőnek tűnni labilis állapotában. Már csak pár lépés választ el tőle. Szinte észre sem vesz. Ügyetlenül bajlódik a tűzzel, koordinálatlan mozdulatai nem illenek a parányi tárgyhoz.

– Csessze meg! – káromkodik ingerülten. Előbbi határozottságának nyoma sincs.

Lassan kinyújtom felé a nyitott tenyerem.

– Add ezt ide, kérlek. – Válaszul csak gyilkos pillantást kapok. A szemében csillanó megszállottság rémisztő. Bár végigfut hátamon a hideg, nem hátrálok meg. Már csak egy lépésre vagyunk egymástól.

– Utálom! – csuklik el hangja. Hogy mire értette, csak találgatok. Engem? A drogot? A helyzetet?

Pár pillanat múlva váratlanul térdre rogy. A pipa és a gyújtó erőtlenül hullik ki kezei közül, és tompa puffanással ér földet a vastag szőnyegen.

Azonnal követem példáját, és gyengéden átkarolom, hogy megtartsam. Nem bírom elviselni, ha ilyen kiszolgáltatott. Kötött pulóverén keresztül is érzem a csontjait. Ezelőtt sem volt kövérnek mondható, de mióta a metamfetamin rabja, legalább öt kilótól megszabadult.

Borzasztóan megsajnálom. Szívbemarkoló ilyen elesettnek, tehetetlennek látni. Egy pillanatra minden eltökéltségem elszáll, és megfordul a fejemben, hogy talán boldoggá tehetném. Csak most az egyszer. Aztán kitaláljuk, hogyan tovább.

Szinte már látom magam előtt, ahogy békés, nyugodt mosoly jelenik meg arcán. Ahogy minden gondját elfelejti, és nem létezik számára más, csak a rózsaszín köd. Minden rendbe jönne köztünk, és olyan lenne, mint azelőtt volt. Újra nevetne mindenen. Miért ne élhetné le az életét tökéletességben?

– Inkább fordulj fel a betegeiddel együtt!– lök el két kézzel magától, majd a pár lépéssel arrébb lévő kanapé távolabbi sarkába kuporodik. Egész testében remeg.

Bár szavait nem tudom komolyan venni, akaratlanul is eszembe jut a kislány, Lola, akit ma hoztak be. Alig múlt hétéves, teste nagy százaléka megégett egy autóbalesetben. Csoda, ha Patricknek nem lesz igaza vele kapcsolatban.

Letaglózva állok. Haragudni akarok rá. Azért, amiket mondott, és azért is, hogy ezt teszi magával. De nem tudok. Hová tűnt az a srác, aki olyan helyes volt, amikor mosolygott? Aki mindenben képes volt meglátni a jót?

Jobb ötletem nem lévén, leülök mellé az ülőgarnitúrára, és várok, hogy elmúljon a rohama.

–  Nem álltál ki mellettem. Soha – motyogja az orra alá alig hallhatóan, miközben felhúzott térddel hintázik előre-hátra. Üveges tekintete maga elé bámul, valahol nagyon távol jár. Képes lesz még visszatalálni? Talán túl messze engedtem. Nem lett volna szabad, hogy idáig fajuljon a helyzet. Az elején azt hittem, képes lesz megoldani magától. Direkt kerültem, nehogy a jelenlétem megzavarja. Egyedül is ki kellett volna jönnie ebből.

– Itt vagyok – bújok oda hozzá, de semmi jelét nem adja, hogy érzékelné közelségem.

Gyengéden megérintem kézfejét, majd két tenyerembe zárom. Elmerengve simítok végig ujjain, majd a középsőhöz érve kör alakú égésnyomot veszek észre. Végetekig kiszipolyozza a testét.

– Nem használ a szer – szólal meg végül rekedten.

Nem is csodálkozom rajta, annyi szemetet tömött már magába.

– Segítened kell! – fordul felém kétségbeesetten. Fáradt szeme vérben áll, és mintha könny csillogna benne.

– Mióta nem aludtál?

– Két napja – vonja meg vállát érdektelenül.

– Apa hol van?

– Mintha érdekelne! – emeli meg hangját egy pillanatra. – Akkor segítesz?

–  Igen – határozom el magam – Cuccolj, átjössz hozzám – állok fel a kanapéról határozottan, és elindulok a szobájába. Állandó felügyelet kell mellé, nem lehet csak úgy magára hagyni egy hétre.

– Lószart! – pattan fel ő is elállva az utat, így kénytelen vagyok karja alatt átbújni. – Nem megyek veled sehová!

Cseppet sem törődöm vele. Amint beérek a szobába, csak felkapok egy táskát a földről, és elkezdem beledobálni a holmijait. Szanaszét hevernek a koszos ruhák a földön. Használt zsebkendők, és ételmaradékok szétdobálva. És az a bűz! A rohadó szendvicsek émelyítő szaga szétmarja nyálkahártyámat.

– Az egész a te hibád! Csináld a mutatványod, vagy nagyon megbánod! – kapja ki kezemből az utazót és földhöz vágja. Fenyegetően közelít és szinte egészen a falhoz szorít. Karnyújtásnyira azonban megállok előtte. Mondanom kell valamit!

– Nem, ezt csak magadnak köszönheted. Te döntöttél úgy, hogy kipróbálod – mentegetőzöm magam előtt is.

Szavaim hallatán a gyűlölet lángja új erőre kap benne. Hevesen tol neki a falnak. A fejem fülsértően koppan a téglákon, tüdőmből hirtelen az összes levegő kiszalad. A szívemet a torkomban érzem. Arcunk centikre van egymástól. Csapzott haja az ütközéstől szemébe lóg, ám így sem állhatom sokáig tekintetét.

– Csak a családot akartam megmenteni!

Nagyot sóhajtok. Mindig kihasználja a mérhetetlen bűntudatom. Felkészülhettem volna rá, hisz előbb-utóbb  ide lyukadunk ki.

Kölyökként azt hittem, ez a célom. Boldogságot hozni az emberek éltébe. Még akkor is, ha ezzel teljesen megváltozatom őket.

–  Az sikerült! Anya is biztos egyetértene!– gúnyolódik szinte epét köpve.

A gondolatra összefacsarodik a szívem. Szegény anya végül annyira nem bírta elviselni a gyötrődést, hogy megpróbált öngyilkos lenni. Mai napig pszichiátrián kezelik.

Tizennégy éves lehettem, mikor észrevettem: a családunk kezd széthullani. Anya és apa folyton veszekedtek, és egyre ritkábban aludtak együtt. Patrickkel szinte minden nap probléma volt az iskolában. Verekedések, dobálások. A legdurvább talán az volt, amikor betörte az igazgató autójának szélvédőjét egy öklömnyi kővel. Mit tehettem volna? Nem nézhettem ölbe tett kézzel, hogy esik darabokra minden, ami fontos. Hisz csak egy kisgyerek voltam!

Az elején minden rendben ment. Soha nem nevettünk annyit, mint azelőtt. Szinte minden hétvégén kirándulni mentünk. Rengeteg kellemes, szinte már tökéletes napot töltöttünk együtt. Aztán egyre furábban kezdtek el viselkedni, csak úgy léteztek. A semmibe. Mintha minden kis egyéniséget kiirtott volna belőlük az instant-boldogság. Jóvátehetetlen hibát követtem el.

– Csak te és apa úsztátok meg – fűzi még hozzá. Pedig nincs igaza. Lehet, hogy kívülről nem látszik rajta, de egészen biztos, hogy őt is megviselte. Emlékszem, mikor tudomást szerzett anya öngyilkossági kísérletéről, a szeme sem rebbent. Mintha nem is a tulajdon felesége lett volna, hanem valami egyszer-használatos tárgy, amit minden komolyabb fejfájás nélkül ki lehet dobni.

Ami engem illet, személy szerint immunis vagyok rá. Bár gondolom, ez elvárható a természettől. A skorpió sem képes megmarni magát.

– Évekig éreztem megmagyarázhatatlan ürességet. Nem tudtam élvezni az életet!

– Aztán a barátaid kezelésbe vettek.

Hogyan lehetnének akár csak a haverjai is, ha ilyesmire veszik rá?, gondoltam magamban.

– Ők legalább megoldották a problémám.

– Én is azon vagyok! – fakadok ki. – A boldogság benned van, csak meg kell küzdened érte! Képes vagy rá! Együtt megcsinálhatjuk!

Groteszk nevetésben tör ki szavaim hatására. Mikor vesztettem el őt ennyire?

– Együtt? Soha nem érezted ezt az égető érzést, amely mely bármit felülír! Bármire képes lennék, felfogtad? Bármire – magyaráz megszállottan körbe-körbe mászkálva, mint egy vadállat a ketrecében

– Igazad van – ismerem be végül. – Tényleg nem tudhatom, mit érzel.

Egy pillanatra megáll a mozgásban, és teljes figyelmét nekem szenteli.

– Add ide a pipát! – szánom rá végül magam. Ha őt nem tudom felhozni magamhoz, nekem kell lemenni hozzá. Meg kell tennem érte.

Kétkedve vonja fel a szemöldökét. Látom arcán, hogy egy pillanatra megijed: ha én elszívom előle, neki nem marad semmi.

– Neked úgysem használ már – világítok rá a keserű tényre. – Együtt kell megcsinálnunk, másképp nem fog menni.

– Szóval be akarsz állni?

– Be. Ha én tiszta tudok maradni ezután, te is. Nem lesz több kifogás! – felelem teljesen komolyan.

Mondandóm mégis elgondolkoztatja.

– És ha te is rászoksz? Majd együtt tépünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? – derül még mindig jót a feltételezésen kiskapukat keresve. Nem hibáztathatom.

– Akkor részedről probléma megoldva. Mindig lesz valaki, aki anyagot ad.

Elég nagy kockázatot vállalok, de azért van némi esély, hogy erre is toleráns a szervezetem. Vagy legalábbis tompítva hat majd.

Gyanakodva méreget. Szeretné elhinni, de tudatalattija nem engedi. Túl fontos számára a tudatmódosító. Percekig csak állunk egymással szemben. Nem akarok megszólalni, még a végén elrontom. Megijed, és visszabújik csigaházába.

Türelmem azonban meghozza a gyümölcsét. Elindul a nappaliba, ahol a pipát hagytuk. Lassan, mint a hímes tojást, felveszi, és odanyújtja. Ám amikor átvenném tőle, elkapja.

– Meg ne próbáld! – sziszegi idegesen, majd a kezembe nyomja. Lenézek a csomagra. Milyen kicsi, és mekkora bajt tud okozni! Gyerekes módon megfordul a fejemben, hogy eltörhetném, ám végül nem teszem.

– Nesze! – adja oda a gyújtót is még mindig gyanakodva. – Van elég, de azért ne szívd el az összeset! A semminél azért jobb.

Innen már nincs visszaút. Csak így menthetem meg Patricket.

Már csak alá kell gyújtanom a megtömött üvegnek. Aztán, mikor már légnemű, beleszívni. Egyszerű, mint a karikacsapás.

Idegesen szikráztatom a szerkezetet, de csak harmadjára sikerül tartósan lángot kicsikarnom belőle.

– Ezt fogd be – vezeti rá ujjam a nyílásra. – Csak akkor enged fel, amikor már gázalakú.

Másodpercek alatt felforrósodik az üveg, és elkezdi égetni bőrömet. Patrick is ugyanígy szerezte sérüléseit.

Lassan elkezd belül tekeregni a sűrű fehér füst. Azt hiszem, itt az alkalom.

A drog előtt még egyszer, utoljára ránézek testvéremre. Tekintete a pipára fókuszál. Semmi mást nem lát, csak azt. Mint az alkoholista, aki iszogató barátait figyeli. Sóvárgó pillantása erőszakosan követel. Ha én belélegzem, egy kicsit ő is megkönnyebbül.

Mélyet szívok az anyagból. Teljesen letüdőzöm, biztosra akarok menni. Várok, de semmi nem történik. Talán tényleg immunis lennék rá? Lényegtelen. Akkor is el kell hitetnem vele, hogy ráfüggtem.

Elégedett vigyor jelenik meg arcán, miközben kiveszi kezemből a gőzölgő palackot. Tud valamit, amit én még nem.

Nem sokkal később szétárad ereimben a mámort. Felnézek a plafonra. Milyen vicces az a csillár! – nevetem el magam, majd elkezdek körbe-körbe forogni. Így még intenzívebb az érzés. Karomat a magasba emelem. A hosszú pálcikák végén kis pálcikák vannak. De fura. Nem is tudtam, mennyire szórakoztatóak a kezeim – vigyorodok el elégedetten.

Hanyatt vágódom a puha szőnyegen. Olyan süppedős, hogy az egész testemet elnyeli. Apró szálai finoman cirógatják bőröm.

Behunyom a szemem. Szóval ilyen érzés lehet a betegeimnek. És ezért akarja Patrick is ennyire.

– Pat – szólnék neki, hogy most már megértem, és teljesen igaza van, szemeim azonban nem akarnak kinyílni. Olyan álmos vagyok!

– Jót aludtál? – hallom meg öcsém hangját valahonnan távolról.

– Patrick – kezdek bele, ám nem tudom, mit mondhatnék, nem sok miden rémlik. Zsong a fejem, és még a legapróbb ér is iszonyatosan lüktet benne. Azt hiszem, hányni fogok.

– Jöhet a következő adag – lép mellém a szerrel.

Végre sikerül tudomást vennem a környezetről. A szobájában vagyok. Az ágyán fekszek.

– Nem kértem. Nem kell – nyögöm ki nagy erőfeszítések árán. Reflexszerűen megrázom mellé a fejemet is. Olyan élesen hasít bele a fájdalom, hogy csillagokat látok.

– Én sem kértem, de kaptam – motyogja az orra alatt, miközben számba erőlteti a pipa nyílását. Ez valami beteg játék? – Egy kicsit lassabb folyamat lesz, de függő leszel – biztosít, s én, más választásom nem lévén, mélyet szívok a füstből.

– Térden állva fogsz könyörögni nekem! A megváltásért. És akkor együtt leszokhatunk.