Benina: A boszorka városa – 2. részlet

2. A Catek krónikái I.

 

Tévedni emberi, a tévedéshez ragaszkodni viszont esztelen dolog.”

Lucius Annaeus Seneca

 

Victoria

 

Kr. e. 2012.

A kezdetektől létezem.

A tudatom a teremtésem pillanatában kialakult. Fizikailag rohamos fejlődésnek indultam, és az elmém születésemkor már egy nyolcéves szintjén állt. A gondolataim szabadon gyártották magukat, de képtelen voltam feldolgozni az információkat. Nem lett volna szabad meghallanom őket.

Nem láttam semmit – a fényt később ismertem meg –, de mindent hallottam. A testembe zárva kerestem a válaszokat, a kérdések pedig csak zsongtak, akár egy méhraj. Tudni akartam a magyarázatot, érteni, mint mondanak a szavak!

Nem sikerült…

Haragudtam miatta. Tomboltam. Az elmémmel ütöttem a rácsokat, melyeket körém húztak, és melyek nem engedték, hogy akár egyetlen hangom is keresztülhatoljon rajtuk. A saját testem lett a börtönöm.

Sokszor úgy vélték, alszom. Többen voltak, mindig más, de ketten folyamatosan figyelemmel kísérték a fejlődésemet.

Egy mélyen zengő gordonkahang simított végig zaklatott érzelme-imen:

– Nem vagyok benne biztos, hogy helyesen döntöttünk, Ratus. Nem vagyunk istenek… Nincs jogunk ehhez!

És egy másik, táblacsikorgatós, mely hidegen, érzelemmentesen hasította ketté az elődje okozta nyugalmat:

– Nem élőlényt teremtünk, Hatred! Csupán egy hatékony harcászati eszközt fejlesztettünk ki, amivel könnyebbé tehetjük a Testőrök és a Boszorkák életét.

Érintést éreztem a mellkasomon. Nehéz volt, hatalmasnak tűnt, átjárta a visszafogott erő.

– Lélegzik – állapította meg Hatred, gyönyörű gordonkahangjába vád és bűntudat vegyült. – Élőlényt hoztunk létre!

– Nincs igazad! – ragaszkodott az állításához Ratus. Bár azelőtt soha nem nevezett meg senki, mégis, amikor újra megszólalt, tudtam, hogy a szavait hozzám intézi. – Cat! Emeld fel a karod!

Nem akartam engedelmeskedni. Büszkeség, harag és dac kergette a vért az arcomba, ahogy küzdöttem a kényszer ellen. Éles fájdalom hasított a fejembe, végigfutott a gerincem vonalán, és ívben hátrafeszítette a testemet. Az énem meghasonlott. Kettéhasadt. A rácsok falakká erősödtek, gubót alkottak, és hermetikusan elzárták az engedelmes részemtől az önálló akaratomat.

A karom a magasba emelkedett.

Hatred nehéz érintése alól kiszabadult a mellkasom. Körülölelt a csend. Nyomasztott… Szinte fulladoztam tőle. Hatrednek inkább meg akartam felelni, mint Ratus rideg parancsának, mégis a karom továbbra is a levegőben tartottam. Lezárt szemhéjam alatt a szemembe szúró fájdalom jelezte nemtetszésemet, majd valami forró csurgott végig a halántékomon. Tompa nyomást éreztem a bőrömön, amiről azonnal tudtam, hogy Hatredé.

– A gépek nem könnyeznek, Ratus – mutatott rá, némi diadalittas színezettel a hangjában. – Élőlényt alkottunk, és a Bölcs azt mondta, ez okozza majd mindenki vesztét.

Ratus hangja ingerülten csengett, amikor visszavágott.

– Ahogy azt is mondta, hogy a következő Bölcs több mint négyezer év múlva fogan meg. És azt is mondta, mielőtt egy zsoldos végzett vele, hogy ez a lény, legyen bár élő vagy gép, először pusztulást, majd felvirágzást hoz a népünknek. Egy zsoldos, Hatred! – Ratus hangja megbicsaklott a felindultságtól. – Egy átkozott zsoldos végzett vele!

– Tudom. – Hatred válasza bólintásnak hangzott, higgadtságára Ratus dühösen felcsattant.

– Akkor ne mondd, hogy egyetlen könnycsepp jelent valamit! – ordította, mire akaratlanul ökölbe szorítottam a levegőben tartott kezem. – Ne mondd, hogy nem érte meg! Megérte, és meg fogja érni, hogy minden zsoldos végre oda kerüljön, ahová megérdemli.

– Ratus…

– Nem! Nem érdekelnek az erkölcsi előadásaid, és nem érdekelnek az elveid! A lányom holtan fekszik, mert elkéstem ezzel. – Bökést éreztem a vállamnál. Le akartam engedni a karomat, de képtelen voltam parancsolni magamnak. Ratus hangjába keserű fájdalom vegyült. – Többé nem hallgatok rád! Miattad késtem, mert erre kértél, és emiatt ő halott! Soha nem bocsátom meg neked!

– Bene Praeparatus Sapientia! – harsant fel hirtelen a gyönyörű gordonkahang őszinte haraggal, majd alig egy gondolattal később megenyhülve szólította újra. – Ratus… Megértem a fájdalmad, de ha a Bölcs úgy akarta volna, hogy megakadályozható legyen a saját halála, akkor megtette volna. Biztos vagyok benne, hogy felkészített erre téged is.

– Erre nem lehet felkészülni – Ratus sóhaja elkínzott beletörődésként hatott. – A saját vérem, Hatred! Az én vérem volt, és meghalt. Nincs többé… A mosolyát a feledés szürkesége rejti el előlem, a hangja, a nevetése sűrű ködfüggönyön keresztül jut el hozzám. Felébredek reggelente, és azon tűnődöm, a lelkem melyik részéből lett kitépve egy darab. Nem látom, de érzem, mert a fájdalom elemi részemmé vált. Egy darab volt belőlem, és büntetlenül szakították el tőlem.

– A fiú megbosszulta.

Hatred megjegyzése félbeszakította Praeparatus monológját. A kijelentés kizökkentette búskomorságából, és a hangjából ítélve eltávolodott tőlem.

– Agaipos Lucas Dafendos… Gyere csak ide, kölyök! – Lépések visszhangoztak, amiből arra következtettem, hogy vagy barlangban, vagy egy nagyobb teremben vagyunk. A lépések halkabban csengtek, nem csattogtak úgy, ahogy a többieké. Bizonytalannak tűntek. Amikor végleg elhalkultak, Ratus hangja újra felcsendült, mire libabőrös lett a magasban tartott karom. – A Védelmező. Ez volt a lányom utolsó jövendölése… Tudtad?

És akkor meghallottam Őt. Abban a végtelen pillanatban tudtam, hogy Ő lesz a végzetem. Ebben a megalázott helyzetben, amikor az akaratomat láncra verték, a tudatom kiélesedésének mozzanatában, így kellett látnia engem.

– Nem, uram! – Tökéletes hangja volt. Óvatos, mégis magabiztos, határozott. Úgy éreztem, szinte cirógatja a dobhártyámat, különleges rezgést küldött felém, mely végigszáguldott a gerincemen. Alig használt fülem szomjasan vágyott a következő mondatára. – Úgy tudtam, EZ volt az utolsó jövendölése.

Váratlanul éles csattanás borzolta fel a terem nyomasztó csendjét. Hallottam, ahogy Hatred meglepetten felszisszent, és hallottam a fiú légzését – fújtatott. Nem csinált mást, csak fújtatott. Haragosnak
tűnt.

– Nem engedtem, hogy megszólalj, Testőr!

Mi történt? Látni akartam! Kinyitottam a szemem, de azonnal össze is szorítottam. A szemgolyómba éles fájdalom hasított, egészen az agyam hátsó lebenyéig hatolt. Fel akartam sikoltani, de képtelen voltam hangot kiadni, így egyszerűen csak hagytam, hogy a kín ívben hátrafeszítsen.

Praeparatus hideg hangja kúszott a fülembe, ahogy kezdtem visszanyerni az eszméletem.

– Ne erőlködj, kicsi Cat! Nem rendelkezel azzal, ami engedi teljesíteni az agyad parancsait. A testi szükségleteidet kielégíted, hogy működőképes legyél, de az önállóságod ezen a szinten megreked. Nem mosolyogsz, nem érzel, nem csinálsz egyáltalán semmit, amíg egy Tisztavérű meg nem parancsolja neked!

„Szolga vagyok!” – tudatosult bennem. Létrehoztak, megteremtettek, hogy valaki másnak jobb legyen. Felsejlett a fejemben egy gondolat: kinyitni a számat, megfeszíteni a nyakam és az állkapcsom izmait, hogy végül hangot adjak az ellenkezésemnek, a nemtetszésemnek. Az agyamba hasító szúrás azonban azonnal elfeledtette velem, mit is akartam.

Csakhogy én nem akartam felejteni! Egy gombóc alakult bennem. Valahol nagyon mélyen, egy olyan helyen a fejemben, aminek nem lett volna szabad léteznie. Aminek a létezéséről nem tudhattak, különben azonnal kiirtották volna belőlem. Elhatároltam tőlük. Mivel állandó sötétségben tartottak, így azt a kis zugomat fényesen fehérnek képzeltem el. Egy nap végre rendesen láttam a helyet, ahol tartottak.

Mérnöki pontossággal megalkotott, négyszögletű terem volt, fémesen csillogó falakkal, padlóval és mennyezettel, a zugomat ezért bűbájos kör alakúnak képzeltem el.

Az ajtajára pedig csak ennyit festettem:

 ∞

3. Vitriolkönnycsepp

 

„Ott motoszkált benne a gondolat, hogy talán bűnös gyengeségre vall valakit olyan odaadóan szeretni…”

Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál

 

Claire

 

Kellan sellővé változott. Egész életem során – ami mostanában elég mozgalmasan alakult – még soha nem döbbentem meg ennyire. Az, hogy „elakadt a lélegzetem”, egészen új értelmet nyert.

Az egyik pillanatban még magához húzott, aztán mintha valami hátrarántotta volna, bezuhant a vízbe, és ott lebegett a hullámokban, a lábai helyett halfarokkal, mint valami sellőistenség.

Első döbbenetemből felocsúdva éreztem, ahogy a haragom újra lángra lobban, és arra az egyetlen személyre irányul, akire zúdíthattam.

Még hogy Moldomusi Iudex! Majd meglátjuk!

– Sagitta fervidus! Elegendő volt a puszta gondolat, és máris Milan felé tartott egy, a semmiből előröppenő, lángoló nyílvessző. A felkaromnál éreztem felizzani a bőrömbe ivódott varázsigét. Milan haja örvénylett a teste körül, ahogy félméternyire a talaj fölött lebegett. Tudtam, hogy hasonlóképp festhetek, mint ő, tudtam, hogy az én szemem is éppoly karmazsinvörösen izzik, mint az övé, hiszen mindketten Tisztavérűek voltunk, az Utolsó Boszorkák közül valók. Regina volt a harmadik, és bár csak nemrég ismertük meg egymást, mégis testvéri kötelék alakult ki közöttünk.

Mostanáig legalábbis így volt.

Fervidus scutum! Milan érzelemmentes hangját mintha a fejemben hallottam volna. Előrenyújtott kezéből lángcsóvát lövellt, de az ahelyett, hogy felém száguldott volna, domború falat emelt elé. A lángpajzs hárított.

A háta mögött mozgást érzékeltem. Amikor odanéztem, Trixie-t láttam felénk rohanni. Milan kis termetű testőre vérmes indulattal szaladt, és a kéztartásából tudtam, hogy ártást próbál rám szabadítani. Visszavágásként már megfogalmazódott bennem a Flam-maglobus, amikor oldalról hirtelen sűrű, fekete füstfolyam csapódott Trixie törékeny testének, méghozzá olyan nagy erővel, hogy ledöntötte a lábáról.

Vicky. Az én macskaszerű, ázsiai kinézetű, latexgöncökben mász-káló, akarat nélküli szolgám, a Catem. A Catek nemzetsége arra született, hogy a Tisztavérűeket szolgálja, és az őszi tragédiát megelőzően a Bölcs, Hannah nekem ajándékozta fajának utolsó darabját. A kis átkozott sorsíró előre tudta, hogy szükségem lesz rá. Han-nah-t nem tiszteltem, Vickyről viszont nem szerettem úgy beszélni, mintha érzéketlen tárgy lenne. Megvolt mindennek a maga oka.

– Ensium fervidus! Immanis calcaturae! Inflammo!

A gondolataim egymást kergetve vonultak hadba értem, a hara-go-mért, és alighogy eszembe jutott egy ártás, máris követte egy má-sik. Milan csaknem rezzenéstelenül, őszinte bűnbánattal az arcán tűrte, ahogy egymás után sorjáztak. Nem akartam észrevenni, hogy valahányszor a lángpajzsa elnyelte egy-egy bűbájomat, az arca fájdalmasan megvonaglott, mintha legalábbis secuazzal sújtottam volna rá.

– Szólj nyugodtan, ha befejezted a roston sütésemet! – szólalt meg fáradtan Milan, a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Megkínzott tekintettel nézett rám a lángpajzs mögül. – Mert én befejezem a védekezést.

Szavai gátat szabtak szabadon garázdálkodó gondolataimnak. Meglepve, kérdőn viszonoztam a pillantását, ő pedig tehetetlenül széttárta a karját.

– Nem harcolok veled, Claire. Csak a dolgomat végeztem. Kellan félig démon, és elvileg be sem tehetné a lábát Moldomusba. A Tanács sokkal rosszabbat tett volna vele…

Nem engedtem, hogy a józansága felülkerekedjen a haragomon.

– Hallom, hogy beszélsz, de nem érdekel, amit mondasz! Egyszer már elvesztettem őt.

– Tudom! – ordította zaklatottan.

– Akkor azt is tudod, hogy egyetlen pislantással sem élsz tovább, ha baja esik! – kiabáltam vissza. – Védtelenebb ebben a formájában…

– Moldomusban senki nem akar majd ártani neki – bizonygatta, de kétséges volt, hogy engem vagy önmagát próbálta meggyőzni.

Úgy éreztem, elárultak. A következő izzó ige már a gondolataim peremén volt, viszketett a tenyerem, de tudtam, hogy nem fogom bántani. Megéreztem Őt, mielőtt megszólalt volna.

– Protectus! Kellan mély baritonja csak az én fejemben csendült fel. Megrovó, mégis végtelenül türelmes hangszínnel, amit oly gyakran használt velem, ha túllőttem a célon.

Egyetlen féldémonom védőbűbája áttetsző buborékként burkolta körbe Milant. Haragudnom kellett volna rá emiatt, vagy legalább neheztelni, de ahogy megfordultam, még arra is képtelen voltam, hogy szemrehányó pillantással nézzek rá.

– Nem bánthatod őt, Claire, mert én engedtem, hogy megátkozzon – mondta a vízfelszín alól, miközben a stég szélére térdeltem. Hiába mozgatta a száját, nem bukkant elő buborék minden egyes szótagot követően, ahogy azt vártam volna, a hangja viszont egészen különleges volt. Visszhangot vert a fejemben, és megrezegtette az egész testemet. Nem emberi, hanem sellőhangja volt.

Csak a felsőtestét és az arcát láttam tisztán. Testének alsó, uszonyos része beleolvadt a sötét mélységbe. Tökéletesen láttam a szemét, melyen sebhely futott keresztül. Olyasvalaki átkának a nyoma, akiről soha nem beszéltünk. A nevét soha nem ejtettük ki, de mindig hálával gondoltunk rá. Egy átkozott heg, cserébe az életünkért.

– Nem fáj? – kérdeztem tétován, a létezésének erre az új formájára célozva.

Ajkának finom rándulásából már tudtam, hogy hülye kérdés volt.

– Már nem.

– Mi lesz most?

– El kell mennem velük – mutatott a háta mögé, ahol három sötét alak derengett. Ha kicsit feljebb lebegtek volna… De nem tették. Szándékosan nem, hogy ne láthassam a külsejüket.

– Mikor jössz vissza?

– Hamarabb, mintsem hiányolni kezdenél – mosolyodott el, így a jobb szemét keresztülszelő heg alsó sarka elferdülve húzódott felfelé.

Elhúztam a számat.

– Elkéstél.

Mosolya kiszélesedett, és egyik karjával felnyúlt, hogy megérintsen. Alapvető szükségletünk volt, hogy bizonyos időközönként megérintsük egymást. Ha nem tettük, bizonyára fizikai fájdalommal járt volna, bár sosem vártunk addig, hogy megbizonyosodjunk erről a feltevésünkről.

Előrehajoltam, hogy érezzem az érintését. Már felkészültem bőre hűvös nedvességére, a keze azonban teljesen száraz volt. A víz lepergett róla, mintha valami víztaszító anyaggal vonták volna be, mely nem engedi megtapadni. Kapva az alkalmon, mohón szorítottam arcomhoz a kezét, és belecsókoltam a tenyerébe. Lehunyt szemhéjam alól egy könnycsepp gördült végig a bőrünk találkozásánál. Lenéztem rá a víz alá, láttam, hogy obszidiánfényű tekintete elhomályosult.

A szemem sarkából mozgást észleltem, a legnagyobb árnyék ingerült mozdulatot tett, és a víz mintha megremegett volna. Mivel a stégen térdeltem, és a vízben lebegő párom kezét szorongattam, úgy érzékeltem, mintha földrengés vonult volna végig a parton.

Haragosan pillantottam az árny felé, és akaratlanul megszorítottam Kellan csuklóját.

Ez most sürget engem? – kérdeztem a felháborodástól fojtott hangon.

Kellan finoman megcirógatta az arcom a hüvelykujjával.

– Ne köss bele!

– Miért ne?

– Először is azért, mert mindent hall. Tisztábban hallatszik itt a hangod, mint amikor odafönn voltam. Másrészt: ő a Családfő.

– És?

– Fogalmam sincs, mit jelent ez pontosan. Azért kell velük mennem, hogy elmagyarázzanak bizonyos dolgokat. – Frusztráltan felsóhajtott, és láttam a másik karjában az elfojtott mozdulatot, hogy beletúrjon a hajába. Most elmaradt, mert fényes, fekete tincsei a válla körül lebegtek hátrasimulva, szabadon. – Ne balhézz senkivel, rendben? Milan tette a dolgát, én is teszem az enyémet.

– De…

Cirógató hüvelykujja előrecsusszant az állkapcsom vonalán, hogy finoman elhallgattasson.

– Ha ez a módja, hogy melletted maradjak, akkor vállalom. És te is elviseled, mert szeretnél ott lenni Regina és Cameron babájának a születésekor. – Egy röpke pillantást vetett valahová a hátam mögé. – És hívd vissza Vickyt, mielőtt megöli a Iudex Testőrét.

Égnek emeltem a szemem.

– Egyéb kérés?

– Igen, van! – Huncut fény villant tökéletesen fekete szemében. – A ruháimhoz ne nyúlj! Csak hagyd ott, ahol vannak. Ígérd meg!

Nem értettem ugyan, de a témát nem éreztem elég fontosnak ahhoz, hogy vitába szálljak miatta. Vállat vontam és bólintottam.

– Rendben. Még valami?

Ekkor a vízen újabb remegés futott át, pedig láttam, hogy Kellan már szólásra nyitotta a száját. Bosszúsan néztem a nagy árny felé.

– Ha tovább folytatod, könnyedén a helyi étterem legnépszerűbb specialitása leszel!

Mielőtt belelendülhettem volna a – korántsem üres – fenyegetőzésbe, Kellan keze hátracsúszott, és a tarkómnál fogva lehúzott magához. A csók szenvedélyes volt, ahogy mindig, kisajátító, ahogy csak a legsötétebb pillanataink előtt szokott, és rövid, mint még so-ha. Ennek ellenére éreztem, hogy csillog a szemem, amikor lenéz-tem rá.

A végtelennek tűnő pillanat megmerevedett, amikor egy felhő kecsesen arrébb kúszott felettünk, szabad utat engedve a napfénynek. Egy sugár éppen ránk esett. Láttam magam Kellan obszidiánfekete szemében, a hajam bíborvörös árnyalatban fénylett a szoros kontyban.

A napfény a szélmozgatta felhők táncát követve ismét arrébb csúszott, ezúttal a vízre vetve forró ragyogását. Kellan teste megmerevedett, és döbbenten meredt a saját karjára, melyet továbbra is a vízfelszín felett tartott. A nap fénye elérte ugyan a víz alatt is, de amit a szabadon maradt karjával művelt, elképesztő volt. Hosszú, erős ujjai mintha görcsbe rándultak volna, szőrtelen bőre felhólyagzott, akár egy allergiás reakciónál.

Nem kiáltott fel, és nem mutatott semmit, de éreztem a fájdalmát. Nem átéreztem, csak tudtam, hogy kínokat él át, a döbbenet-től viszont mozdulni sem tudott. Újra megfogtam naptól sérült karját, belecsókoltam sebes tenyerébe, majd finoman lenyomtam a víz alá. Abban a pillanatban, ahogy a sós tengervíz alá süllyedt, a bőre kisimult, a hólyagok eltűntek, és Kellan arcába is visszatért némi szín.

Elképedve kereste a pillantásom, én pedig hősiesen kicsikartam magamból egy biztató mosolyt.

– Menj! Találd meg a válaszokat! – mondtam, és amikor hezitálni láttam, fejemmel a mögöttem álló házunk felé intettem. – Addig összecsomagolok.

– De az én… – kezdte, de félbeszakítottam.

– Nem nyúlok a ruháidhoz! Nem engedem, hogy Vicky kiengedje a vadabb énjét! Nem csinálok főfogást a Családfődből! – soroltam bőszen, és ezen a ponton elgondolkodva ütögettem meg az államat a negyedik ujjammal, a gyűrűssel.

Kellan különös pillantást vetett rám, de mielőtt alaposabban kielemezhettem volna, hogy mire gondolhatott, a kifejezésnek már nyoma sem volt.

– Nem maradok olyan sokáig távol, hogy újabbakat tudj kreálni – mosolyodott el féloldalasan.

Bizonytalan pillantást vetett a ruhái felé, mielőtt egyetlen sötét villanással eltűnt a mélységben.

„Egek! Reményem sincs, hogy valaha megunjátok ezt az ömlengést, ugye?”

Lucas reszelős hangja csiklandozta az elmémet. Felálltam és hátrafordultam. Olyan volt, mint mindig. Ő volt az egyetlen, aki még Kellannek is úgy tudott belenézni a szemébe, hogy fel kellett hozzá emelnie a fejét. A nap barnára cserzette a bőrét, sötét hajába napszítta szálak vegyültek. Hatalmas volt, tekintélyt parancsoló, és bár barátságosan mosolygott, a bal arcát szinte kettészelő sebhely emlékeztetett arra, hogy milyen sok mindent nem tudok vele kapcsolatban. Sosem engedte, hogy megérintsem a hegét, és amikor szóba hoztam, olyan vehemenciával vette el a kedvem a kérdezősködéstől, hogy többé nem próbáltam firtatni, hogyan szerezte.

Milan kicsivel távolabb állt, és türelmetlenül dobolt a lábával. Az ítéletemre várt. Még nem döntöttem, mennyire intenzív a haragom az irányában, ezért inkább Lucas felé indultam, aki a ház hatalmas verandáján várt.

– Hadd találjam ki! Hannah? – Lucas félmosolya felért száz bűnbánó igennel. Elhúztam a számat. – Egyszer biztosan meg fogom ölni a kis átkozottat!

– Vigyázz, mit mondasz! – rótt meg kedvesen. – Még a végén önbeteljesítő jóslattá válik.

– Úgy legyen! – csúfolódtam, majd mikor odaértem hozzá, előrehajolt, és engedte, hogy átkaroljam a nyakát. Baráti puszit nyomtam borostás arcának sebhelymentes felére, inkább a magam, mint az ő megnyugtatására. Lucas nem szerette az érintést. Tudtam, hogy bár meghalna értem, és különleges helyet foglalok el az életében, mégis gyűlölte, ha a szükségesnél hosszabb ideig hozzáértem.

– Leállíthatnád a szörnyedet, hogy hagyja életben a Testőrömet! – jegyezte meg Milan, némi ingerültséggel a hangjában.

Elengedtem Lucast, és épp időben néztem fel rá, hogy még lássam szürke szemében felvillanni a fájdalmat, mielőtt magára öltötte kifürkészhetetlen arckifejezését. Nem értettem, de nem is erőltettem meg magam. Ha Lucas titkait akartam volna megfejteni, ahhoz egy moziteremre és egy múltkivetítő ártásra lett volna szükségem. Na, meg temérdek időre, amivel sehogyan nem sikerült rendelkeznem.

– Vicky! – szólaltam meg csöndesen, de elég éles hangon ahhoz, hogy tudjam, a Catem mostanra már elengedte Trixie-t. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, Vicky a lány mellett áll, testét füstszerű ködfelhőbe burkolva, hogy ha szükséges, azonnal cselekedhessen.

Bizsergés futott végig a levegőben, amitől libabőrös lett a karom. Ebből arra következtettem, hogy Milan éppen elmés úton puhatolózik a Testőrénél a hogyléte felől. Trixie velős „Menj a francba!” válasza halvány mosolyt csalt az arcomra, Lucas azonban komolyan nézett el a fejem fölött. Valamiért tudtam, hogy Vickyt figyeli.

– Kellan hamarosan visszatér, csomagolnod kell! – mondta Milan, mire ingerülten szembefordultam vele.

– Te csak ne vedd a nevét a szádra! És eszedbe se jusson parancsolgatni nekem! Engem nem érdekel, milyen titulusod van bárhol a nagyvilágban. Hátba támadtál, és ezt nem bocsátom meg neked!

Milan fáradtan nézett az égre.

– Gyerünk már, Claire! Légy egy kicsit rugalmasabb!

– Ha így folytatod…

– Tudom, tudom, rántottát csinálsz a golyóimból, de addig is, indulhatnánk végre!

Csípős visszavágások sorakoztak a nyelvemen, de gátat húzott eléjük a Kellannek tett ígéretem. Nem bántok senkit. Se az arrogáns Családfőt, sem ezt a pelenkás bírát, aki a szabadidejében a barátomnak tettette magát.

Vicky odaért hozzánk, barna szemében zaklatott árnyak kergetőztek, de rövid haja tökéletesen simult a fejére, latexruhája második bőrként tapadt karcsú testére, és még a légzése sem árulta el, hogy az imént ölre ment valakivel. Lucas szenvtelen arckifejezéssel félreállt, hogy bemehessek a házba, de az ajtóban visszafordultam Milanhoz.

– Megértem az indokaidat, és mint Utolsó, egyet is értek a döntéseddel. A biztonság a legfontosabb. – Milan arcára gyanakvó kifejezés ült ki. Nem alaptalanul. – Barátként azonban hűtlen voltál hozzám. Az árulásod egy nap visszaüt rád. Az látja kárát, aki olyan fontos a számodra, mint nekem Kellan.

Fojtott nyögés hallatszott Lucas felől. Kérdőn néztem fel rá, de ő lesütötte a szemét, és sajnálkozva ingatta a fejét.

– Hogy lehetsz ennyire ostoba?

Megszeppenve néztem oldalra, mert a felháborodás Trixie-ből tört elő. Milan Testőre soha nem viszonyult hozzám ennyire negatívan. Ahogy ránéztem, szinte alig ismertem rá. Szeplős arca lángolt, vörös fürtjeit mintha szélvihar lobogtatta volna, holott már szélcsend volt. A kedves, kis Trixie-ből előtört valami őrült démon, és úgy tűnt, igencsak megneheztelt rám valamiért.

– Állj le! – szólt rá Milan meglepő higgadtsággal.

– De hiszen…

– Nem tudja, mit csinált! Vonulj vissza!

Trixie haragján átsütött a megbántottsága, ennek ellenére lenyelte mérgét, és csöndben állt, lesütött szemmel.

– Megmagyaráznátok? – kérdeztem a jelenlévőket.

– Később – felelte Lucas.

– Csomagolj! – intett a fejével Milan az ajtó felé.

Egy pillanatig még tétováztam a küszöbön, majd vállat vonva sarkon fordultam, és besiettem a hálószobába. Nem hallottam lépteket, nem érzékeltem senki jelenlétét, mégis biztosan tudtam, hogy Vicky ott van a nyomomban. Milan keserű pillantása megmaradt bennem. Tudtam, hogy valami nagy dolog történt az imént, valami rossz, amit én idéztem elő. Frusztráló és ijesztő volt, ezért kivételesen örültem, hogy nem maradtam egyedül.

A hálószobába lépve olyan hirtelen torpantam meg, hogy Vicky belém ütközött.

– Zárd be az ajtót, és senkit ne engedj bejönni! – suttogtam, de ez egyértelműen parancs volt. Azelőtt sosem dirigáltam senkinek, Vickyt is csak kértem, de mióta egyszer kiderült, hogy tudott Kellan közelgő haláláról, mégsem akadályozta meg, képtelen voltam emberszámba venni. Igaz ugyan, hogy aztán zokszó nélkül átsétált velem a miénkkel párhuzamos világba, hogy áthozhassuk az ottani Kellant, és igaz, hogy többször adta értem az életét, és végül minden jóra fordult, mégis… Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a Cat nem rendelkezik önálló akarattal.

Kifejezéstelen arccal bezárta az ajtót, és megállt előtte. Néma volt, ahogy mindig, mégis úgy láttam, hogy barna szemében gyakran csillannak meg gondosan leplezett érzelmei. Nem tudtam kiigazodni rajta.

Pillantásom visszakúszott az ágyra. Világos szobánkon végignézve elöntött a forróság, ha arra gondoltam, mennyit láttak ezek a falak a Kellannel töltött perceinkből. A csontfehér, bevetett ágy azonban most más volt. Egy folt csúfította el a fehér ágyneműt. Ahogy közelebb léptem, láttam, hogy nem folt, hanem egy boríték.

Fekete boríték, rajta vérvörös betűkkel a nevem. A kézírás minden kétséget kizáróan csak egyetlen emberé lehetett. Azonnal felismertem, hisz annyi helyen láttam korábban. A füzeteimben, megtoldva a gyakran hiányos jegyzeteimet. Az igazolásaimon, amikor hirtelen rosszullétekre hivatkozva csak kísérővel lóghattam el egy-egy óráról. A nagybátyám, David esküvői szertartásán, a menyasszony aláírásaként.

Lin.

Hajdani Vigyázóm, akit az első mentorom, Gideon halála után küldtek, amíg az utolsó mentorom, Kellan meg nem érkezett az életembe. Lin olyan volt számomra, mint egy nővér.

Végigsimítottam a borítékon. Óvatosan, mintha hamuból lenne – féltem, hogy egy hirtelen mozdulattól elporlad.

Vigyázott rám, gondoskodott rólam, ha arra volt szükségem. Az életét adta volna az enyémért. A Sors keserű fintora, hogy végül egy összecsapás során David volt, aki ezt megtette. A baleset emléke keserű fájdalommal szúrt belém.

Könnycsepp gördült végig az arcomon, amikor felemeltem a borítékot.

Nem csoda, hogy Lin összeomlott. Akkor apám, a folyamatosan az életemre törő Raekwon Vulcan White oldalán távozott, és egészen mostanáig nem is hallottunk felőle. Szegény David forogna a sírjában, ha látná, hogy a felesége, amint megözvegyült, összeállt a családi ellenséggel. Anyámat is Vulcan ölte meg elvakult féltékenységében. A Tisztavérű Utolsó Boszorkákat, ha kioltanak egy életet, az az átok sújtja, hogy démonként kell tovább élniük. Anyám halott, apám démonná lett, és szenvedélyesen gyűlöli egyetlen lányát.

A boríték nehezebb volt, mint első látásra gondoltam. Mintha legalábbis fémlemezt rejtettek volna el benne. Vajon mit akar ezzel Lin? Miért küldött üzenetet? Miért most? Miért hallgatott idáig?

Haraggal váltunk el. Ő volt az, aki haragudott rám. Azelőtt is láttam mérgesnek, gyakran bosszantottam szándékosan, mert annyira vérmes tudott lenni. Olyan dühösnek, mint akkor, azonban soha. Megborzongtam, ahogy felidéződött bennem az emlék, aztán kényszerítettem magam, hogy végre elolvassam az üzenetét.

Megfordítottam a borítékot, hogy felnyissam, de láttam, hogy nincs leragasztva, csupán bele van tűrve a zárólap. Ez jellemző Linre. Mindig mindent úgy intéz, hogy legyen kibúvó. Semmi sem végleges.

Kíváncsian húztam ki a zárólapot, és akkor valami megváltozott. Vagy az események pörögtek fel, vagy én lassultam le, mindenesetre úgy tűnt, egyetlen pillanat alatt zajlottak le az események, miközben én mozdulatlanul tátottam a számat.

A szobában elsötétült minden. Nem a szó szoros értelmében, hanem érzelmi téren, ha lehetséges ilyen egyáltalán. Alig emlékeztem a külvilágra, a boldogságra, arra, hogyan kell mosolyogni, csak üresség vett körül. Rémisztő magány, fekete öröm, mert a gonosz boldogan nevetett a nyomoromon.

A Catem felszisszent, és a szemem sarkában motoszkáló mozgásból arra következtettem, hogy elindult megóvni valamitől. De hát, mi is árthatna nekem? Hiszen ez csak egy üzenet Lintől! A boríték lassan felemelkedett a tenyeremből. Utána akartam kapni, de ekkorra már biztosan éreztem, hogy le vagyok lassulva. Vízben is gyorsabban kocognék, mint jelenlegi szárazföldi állapotomban.

Valami csöpögött. Minden csepp visszhangot vert a szobában. Néztem az előttem lebegő borítékot, ami lassan elkezdett átalakulni. Más formát öltött, leginkább egy fekete vízcseppre kezdett hasonlítani.

Só ízét éreztem a számban. Döbbenten meredtem az előttem formálódó borítékra, melyen az én nevem állt. Már tudtam, mire hasonlít. Nem vízcsepp volt, hanem könny. Az érzések pedig… Te jó isten! Lin elküldte nekem a fájdalmát, ami nem csillapodott az idő lassú előrehaladásával.

A boríték fájdalmasan gyönyörű könnycseppet alkotott, amelyen a hegyétől spirálszerűen látszott a nevem. Felemeltem a karomat, és a tenyeremmel fölfelé a fekete könnycsepp felé nyújtottam. Valamiért arra gondoltam, talán a tenyerembe hull.

– Jaj, Lin… Annyira sajnálom! – suttogtam alig hallhatóan.

A könnycsepp pedig remegni kezdett. El akartam rántani a kezem, és védelmi varázst vonni Vicky és körém, de a nyelvem megbénult, a karom pedig még mindig lassú volt, mintha száradó iszapba mártották volna.

Lin üzenete hirtelen felgyorsult. Szemmel is alig követhető mozgással lecsapott a csuklómra, mint egy magasból támadó ragadozó madár. Éles szúrást éreztem a csuklóm belső felén, ahová belemártotta magát a könnycsepp, és amelyről félelmetes gyorsasággal ivódott a bőrömbe a piros felirat. A fekete könnycseppen még az állt, Claire, de a bőrömön csak annyi jelent meg cikornyás betűkkel: Halálvető.

A felirat hűvös csípéssel égette a bőrömet, és Lin hangja csendült fel a kiürült könnycseppből.

– Minden a Te hibád, Claire White! De én segítek rajtad. Megteszem, amire senki nem képes, még te magad sem. Néhány heted maradt csupán, használd ki! Élj! Nincs ellenméreg, nincs gyógymód. A szer, akár a higany, bejárja tested minden vénáját, artériáját, a szerveidet, és a végére eléri a szíved. Ne küzdj ellene! Nem érdemes, hiábavaló. Jobb lesz így Kellannek, jobb lesz a barátaidnak, mindenkinek. Nyugodj békében, Claire White!

A következő pislogásnál a könnycsepp elengedett, felemelkedett előttem, és abban a pillanatban, ahogy végre visszanyertem a gyorsaságom, pukkant egyet, majd szürke füstként elpárolgott.

Vicky arca bújt elő a füstből, szemében tisztán tükröződött saját rémületem. Bármi volt is ez, semmi jót nem jelentett. Nagyon nem. És az időzítés nem is lehetne pocsékabb. Kellan bele fog őrülni… Én is beleőrülnék, ha azt mesélné, hogy egy haragosa mérgezett könnycseppel ajándékozta meg.

Keményen néztem Vicky szemébe.

– Nem beszélhetsz erről senkinek! Kellannek különösképpen nem!

A Catem nem felelt, csupán egy célzatos pillantást vetett a csuklóm belső oldalán virító Halálvető feliratra, ami jelenleg enyhe csípős érzést okozott.

– Igen, igen, igen… – mormoltam zaklatottan. – El kell fedni. El kell fednem, de mivel?

Aztán bevillant. Olyan rég nem hordtam, és tekintve, hová is indultunk, különösképp magyarázatot sem igényelt. Az ágy melletti komódhoz siettem, és kihúztam a felső fiókot. Ott volt. Anyám kendője.

– Claire, indulnunk kell! – kopogott be Lucas az ajtón. Úgy tűnt, semmit nem vett észre, semmit nem hallott. Tökéletes!

A feliratra tekertem anyám kendőjét, és egy figyelmeztető pillantás kíséretében kisétáltam a Catemmel az ajtón.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.5/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük