Benina: A boszorka városa – 1. részlet

Három muskétásként is emlegetik a Vörös pöttyös sorozat régi szerzőit, és rengetegen várják már a könyveiket.

Ha tetszik a regény, megtalálod majd a könyvesboltokban, vagy a Könyvmolyképző márkaboltban.

Könyvbemutatók: régi szerzők november 24-én az A38-as hajón, új szerzők 25-én az Apacuka Kávéházban.

Szeretettel várunk!

——————–

BENINA A BOSZORKA VÁROSA

 

Prológus

 

Claire

 

 

A vihar tombolt a fejünk felett.

A szél minden lépésnél egyre erősebben cibálta csípőmig érő hajamat. Hannah hirtelenszőke tincseibe őrült módjára kapaszkodott. A kislány apró keze remegett az enyémben, ahogy kíméletlenül vonszoltam magam után.

A másik kezemet a Tőr égette. Izzott a tenyeremben, mintha arra próbálna rávenni, hogy dobjam el, hagyjam hátra annak, aki annyira vágyott rá.

– Claire – lihegte Hannah kimerülten. – Itt az idő, Claire!

– Fogd be! – mordultam rá ellenségesen, és hátra sem pillantva húztam tovább.

A villámok egymást kergették a fekete égbolton, de az esőcseppek elkerültek bennünket. A hideg, ami a néhány perccel korábbi perzselő forróság helyébe lépett, a csontomig hatolt.

Hannah váratlanul megtorpant, és kirántotta kis csuklóját a szorításomból. Fehér szemeivel ártatlanul nézett felém.

– Vagy én… Vagy Benjamin.

– Biztos van más lehetőség is… – próbálkoztam, de a kislány úgy ingatta a fejét, ahogy csak akkor szokta, amikor valóban nem lát más kiutat, csak amit elém tárt.

– Csak tedd meg, Claire! – noszogatott Hannah. A hangja remegett. Istenem! Ő is félt.

– Képtelen vagyok rá! – leheltem elhalóan, és a Tőr megingott a kezemben. – Hannah, én ezt nem tudom megtenni!

A Bölcs és az ő összes sületlensége. Azt kívántam, bárcsak ismernék olyan varázslatot, vagy akár létrehozhatnék egyet, amivel megfoszthatnám őt a képességétől. Hannah odalépett hozzám, megragadta a kezem, amelyben halálának biztos fegyverét szorongattam, és egyenesen a szíve fölé irányította.

– Bízom benned, Bíborhajú! – suttogta túlvilági hangon. A szája mozdulatlan maradt, nem a hangszálaival, hanem a gondolataimon keresztül szólt hozzám. – Csináld gyorsan!

Lépések lüktető zaját verte vissza a táj két fülsiketítő mennydörgés között. Nyögések és lihegések. Egyre közelebb értek, mintha az erősödő zajjal sürgettek volna.

Hannah hajába ismét belekapott a szél. Lehunyta a szemét, és várt. Lepergett előttem minden pillanat, amit együtt töltöttünk, minden beszélgetést hallottam, ami lezajlott közöttünk, és ekkor valami elpattant bennem.

A kezem a magasba lendült, és a fekete Tőrt kis mellkasának a közepébe mártottam. Hannah teste rándult egyet, majd a fegyveremen fennakadva ernyedten lógott, míg bírtam tartani. A vére melegen csurgott végig a kezemen, nyúlósan tapadt az ujjaimra.

Térdre estem, aztán a karomba emeltem. A könnyeim az ő ártat-lan vérével keveredtek, miközben a táj égiháborúban zokogott a Bölcsért.

 

 

1. A Iudex átka

 

„Nem kell kapkodni! Annyi időnk van, mint a tenger
– a következő teliholdig…

Akkor meghalunk.”

Báj

 

Kellan

 

A köd fátyolfüggönyként lebegett előttem, de még nem mozdultam. Engedtem, hogy hűvös szaténként simítson végig rajtam újra és újra, a tenger felől érkező szellő lágyan ritmikus mozgásának bábjaként. A napsütötte partot fehér homok borította. A környék szépségéhez képest nevetségesen kicsi ház állt a vízhez közel, túlságosan hosszúnak tűnő stéggel, melyet fehér korlát kísért mélyen a tenger közepe felé.

Nem akarózott előbújni a ködtakarómból. Láthatatlanul álltam a teraszon, és Claire-t figyeltem. A stég végében állt, a korlátra támaszkodva. Hosszú, sötét haját szoros kontyba fogta a tarkóján, nehogy egy szikrányi napsugár is elérje, és bíborfényben ragyogjon fel.

Mennyire gyűlöltem ezt a kontyot! Jobban szerettem volna, ha Claire rátámaszkodik a benne lángoló hatalmas erőre, és az egész világgal szembefordulva szabadon engedi gyönyörű tincseit.

De nem tette. Soha nem tette volna meg, és tudtam, ha nyíltan kérném, bájos szégyenpír jelenne meg az arcán, és zöld szeme megtelne fájó nehezteléssel.

A régi Kellan nem kérte volna ilyesmire. Meg sem fordult volna a fejében.

Az a Kellan, akibe először beleszeretett. Szentül meg volt győződve róla, hogy a mostani megtestesülésem ugyanaz. A régi Kel-lan biztonságot hordozott magában. Soha semmi szabálytalant nem tett volna, nehogy bajba sodorjon bárkit, aki a közelében tartózkodott. Én azonban alig bírtam türtőztetni magam. Napfényben fürdetni minden egyes hajszálát igazán felemelő érzéssel töltött volna el.

Fáradtan felsóhajtottam. Keserűen hatott a tenger morajlása mellett.

Belenyúltam fekete nadrágom zsebébe. Újra. Az eltelt órában századszor, mert valami arra késztetett, hogy percenként megérintsem, a kezemben tartsam, érezzem, hogy valóság, ami ott lapul. A cetli éppen annyira égette a bőrömet, mint az apró ékszeres dobozka a lelkemet. Körbetapogattam a bíbordoboz bársonyfedelét, lejjebb gyűrtem az átkozott papírfecnit, majd sóhajtva beletúrtam a hajamba.

Szembeszállni a világgal érte, az életemet adni az övéért, elfeledett pillanatokat visszahozni – ez mind magától értetődő, természetes dolognak tűnt. Mostantól más lesz. Mostantól jobban fog fájni… A szenvedés még végtelenebbnek tűnik majd, mert nincs annál nehezebb – és csodálatosabb –, mint eljegyezni egy Utolsó Bíborhajú Boszorkát.

A gondolatra kis híján hangosan felnevettem. Hitetlenkedés feszítette a mellkasomat. Igazán ezt akartam?

„Arra az esetre, ha szükséged lesz rá” szólalt meg Hannah vékony hangja a fejemben, és felrémlett előttem, ahogy néhány órával ezelőtt, ajkán keserédes mosollyal, felém nyújtotta a cetlit.

A kislány, minden orákulumok legbölcsebbike, mindig is élvezte, ha szórakozhatott velem. Egy elejtett félmondat, amelyről mindketten tudtuk, hogy kettőnk közül csak ő érti, és a lányka máris boldogan mosolygott. Tisztában volt közönyös álarcom alatt dúló bizonytalan érzelmeimmel.

Aznapi búcsúzásunk végén, amikor a zsebemet ólomsúlyként húzó fecni már éppen kezdett feledésbe merülni, Hannah rám nézett tökéletesen fehér, pupillátlan szemével, és pimasz vigyort villantott rám. Mivel szinte soha nem mosolygott, igazán hátborzongató volt.

„Biztosan tudom, hogy szükséged lesz rá” szólt utánam, minden bizonnyal még ugyanazzal a kísérteties mosolyával, míg én fogcsikorgatva távolodtam az otthonától.

A következő szellőfúvásnál engedtem, hogy a ködburok láthatatlanná fakuljon. A köd eloszlott, én pedig lassan elindultam Claire felé a stégen.

Ha nem voltam mellette, szinte minden idejét ott töltötte. Azt mondta, elbűvöli a végtelenség, amely a víz hullámaiban és mélységében rejlik. Nem igazán értettem, mit talál annyira elbűvölőnek egy hatalmas pocsolyányi sós vízben, de ezt az otromba véleményemet sikerült egy mély sóhajjal magamban tartanom.

Helyette kimondtam, amit igazán valósnak éreztem:

– Engem te bűvölsz el.

Mire legnagyobb boldogságomra elpirult.

Valahányszor dilemmám támadt, hogy mit szabad mondanom neki, mindig a legegyszerűbb megoldás felé vezetett. Mondjam ki, amire gondolok, mert ő azt a véleményt tartja elfogadhatónak, és minden mást, ami csak kegyes hazugság lenne, megvetett. Mennyire imádtam ezért!

Igyekeztem csöndesen lépkedni, nehogy meghallja az érkezésemet. Szerettem volna nesztelenül mögé osonni, hogy hátulról a karjaimba vonhassam. Szinte már éreztem, ahogy karcsú teste görcsbe rándul a döbbent rémülettől, de aztán felismer, és hozzám simul. Érezni véltem selymes bőrét, ahogy puhán csúszik érdes érintésem alatt, hófehér nyári ruhába bújtatott teste pedig teljesen behódol nekem. Legalább annyira, mint amennyire én hódolok minden porcikájának, tökéletes szépsége előtt.

Ekkor felém fordult, a gondolataim pedig úgy tűntek el a fejemből, mintha lefolyón engedtem volna le őket. Feledésbe merült a bíborszínű ékszeres dobozka a zsebemben, az alatta gyűrődő fecni, Hannah titokzatos mosolya, amikor a lánykérésről faggattam. Nem maradt a fejemben semmi, csak Claire.

Az egész világom középpontja volt – feketére festettem volna a napot is a kedvéért, vagy ha azt kéri, elcsenek egy fényes csillagot az éjszaka sötét bársonytakarójáról, hogy csak neki világítson. A szél csak miatta táncolt a mezőket tarkító virágszirmokon, a nap az ő kedvéért ragyogott melegen, és ha bánkódott, a felhők vele szomorkodtak, az ő könnyeit ontották. Csak kérnie kellett volna, és én az utolsó csepp véremig azon munkálkodom, hogy teljesítsem a kérését. Csak boldognak akartam látni.

Ő azonban nem kért semmit. Soha nem kért tőlem semmit, mintha az a képtelenül nevetséges gondolat vert volna benne gyökeret, hogy a puszta létezésemért kellene hálásnak lennie. Pedig én voltam a szerencsés. Minden lépést követően, melyet felé tettem, egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy a karomban tartsam őt.

Különös bizsergés szurkálta a tarkómat, mintha valaki figyelt volna bennünket a túlsó partról. Oda kellett volna néznem, hogy ellenőrizzem, de képtelen voltam elszakítani a tekintetemet Claire arcáról.

Érzékien telt ajkai mosolyra húzódtak, ahogy pillantásával végigkísért a stégen. Már nem is emlékeztem, miért gondoltam, hogy észrevétlenül mögé lopakodhatok, amikor mindig, szinte azonnal megérezte a jelenlétemet. Szeme drágaköveket megszégyenítő csillogással ragyogott, és újra elöntött az érzés, hogy ez a lány a végze-tem.

– Mikor értél vissza? – kérdezte üdvözlésképpen, amikor végre odaértem hozzá.

Nem feleltem. Nem akartam társalogni, nem akartam udvariasan szende mosolyokat kényszeríteni az arcomra, amikor ilyen emésztően heves tűz lángolt bennem utána.

Bár hallottam hangjának jellegzetes rekedtségét, láttam a szeme alatt a pirosságot, ahogy az összegyűrt papír zsebkendőt is a kezében, de a lángok már a gondolataimba férkőztek. Később kérdezek. Most…

Érinteni, ízlelni, érezni akartam őt, hiszen már legalább nyolc órája annak, hogy hajnalban magára hagytam az apró nyaraló hálószobájában. Meztelen volt, a haja sátorként terült szét a párnán, míg ő hason fekve szendergett. Fájdalmasan gyönyörű és izgató volt, ahogy a fehér takaró hátát csupaszon hagyva gömbölyű fenekénél ferdén körbeölelte, hogy alátekeredve felfedje szexi lábait.

– Hogy van Hannah? – próbálkozott újra, amikor nem válaszoltam.

Szemöldökét összehúzta, de ajkán zavart mosoly táncolt. Nem tudta hová tenni a hallgatásomat.

Megvontam a vállam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a tarkómban a bizsergést.

– Önelégült, ahogy mindig.

Claire elnézően felnevetett. Kezét felcsúsztatta a mellkasomon, én pedig sóvárogva hajoltam előrébb. Tudtam, mit akar, és ő tisztában volt vele, hogy ezt látom is a szemében. Valahányszor, ha csak egy órára is elváltunk, utána szükségem volt rá, hogy azonnal megérintsen.

Nem akárhol: az arcomon, a hegen… Wentworth átkozott átka következtében vágásnyom éktelenkedett a homlokom közepétől a jobb szemhéjamon keresztül, le egészen élesen kiugró járomcsontomig. Sosem foglalkoztam különösebben a külsőmmel, de ez a sebhely valahogy folyamatosan azt az érzést erősítette bennem, mennyire nem vagyok megfelelő Claire számára.

Ahogy ebben a pillanatban belenéztem a szemébe, megkönnyebbültem, mint minden egyes alkalommal, mert nem láttam benne undort. Az iránta érzett végtelen szerelmem, sosem szűnő vágyam ott csillogott a szemében, ott tükröződött a mosolyában, ott vibrált az érintésében, ahogy ujjával finoman követte a heg vonalát.

– Milyen homályba burkolt szörnyűséggel kínoz már megint? – faggatott, de csak fél füllel hallottam. A gondolataimat, érzékeimet cirógató ujjai kötötték le.

Hannah bölcselkedéseit együtt próbáltuk kibogozni. Claire mindig jó érzékkel tapintott rá a mondanivalója lényegére, engem azonban bosszantottak a rejtvények. Ezt a mostanit különösen nem szerettem volna az orrára kötni: még a végén hamarabb rájönne a megfejtésre, arra, hogyan is kell feleségül kérnem, mint én magam.

A szél felerősödött, és a kontyából néhány tincs kibomlott. A sötét hajszálakra azonnal lecsaptak a delelőn magasodó nap sugarai, és aranyló táncukkal bíborszínbe vonták a vidám fürtöket. Claire zavart idegességgel kapott oda, hogy visszaigazítsa őket, én pedig bosszúsan érzékeltem a fenyegető szúrást a tarkómnál.

Türelmetlenül toltam félre a hajával matató kezeit, és szinte haragosan tapasztottam a számat az övére. Az emberek annyit szöszmötölnek, köntörfalaznak, mindenfélét csinálnak, csak éppen azt nem, amire igazából vágyakoznak. Claire az Utolsók egyike volt, de emberek között nőtt fel, szinte emberként, így akarva-akaratlan ráragadtak olyan szokások, amelyek számomra feleslegesnek tűntek.

Ajkai meghökkenten, de engedelmesen nyíltak meg előttem, én pedig egyre hevesebben dobogó szívvel fogadtam el mindazt, amit adott. Éreztem, ahogy ujjai felsiklanak a karomon; beleborzongtam a cirógatásba, és még szorosabban vontam magamhoz. Már abban sem voltam biztos, hogy kap-e rendesen levegőt, de mikor rászántam volna magam a lazításra, beletúrt ködtől nyirkos hajamba.

Közel voltunk ahhoz a határhoz, amit ha átléptünk, már nem is gondolkoztunk a visszavonuláson. Claire közelebb húzódott hozzám, mintha ő is érezné azt a folyamatos késztetést – soha nem lehetett elég közel, soha nem volt megállás, legszívesebben a másik bőre alá csúsztunk volna, vagy még beljebb, egészen a szíve legmélyéig.

Egyre szaporább légzésünk neszei közé tovasikló suttogás férkőzött. Egyszerre merevedtünk szoborszerű mozdulatlanságba. Éreztem Claire remegését, ahogy lángoló szenvedélye dermedt rémületté, az enyém pedig feszítő haraggá mélyül.

Az első gondolatom az volt, hogy a hátam mögé tolom, mert az erdő felől éreztem a fenyegetést. A tengervíz azonban valahogy sötétebbnek tűnt, mint amikor még csak sétáltam fölötte a stégen. Tisztában voltam vele, hogy egyetlen felhő sem takarta el előlünk a napfényt, mégis…

A hullámok mélyebbről jövőnek, fenyegetőbbnek látszottak. A felszínen csúszkáló napsugarakat elnyelte a mélységből feltörekvő feketeség, mintha a tenger megrettent volna attól a valamitől, amit magába zárt.

A levegő hőmérséklete váratlanul a felére csökkent, leheletünk párafelhőként gomolygott előttünk. Más halálra rémült volna, de Claire teste elernyedt a karomban. Megkönnyebbülten mosolygott fel rám, majd az erdőnek arra a pontja felé fordult, ahonnan a bizsergés forrását véltem érezni.

– Semmi baj! – simított végig megnyugtatóan a karomon, amikor látta, hogy még mindig milyen görcsösen merev vagyok. – Csak Milan érkezett.

Fenébe a kölyökkel!

Ha őszinte akartam lenni, el kellett ismernem, hogy kedveltem Milant. Milan azonban korához méltó pimasz elégedettséggel és öntudatlan, arisztokratikus méltósággal cipelte a rárótt terhet. A fejemet tettem volna rá, hogy még élvezi is, ha nem egy közeli barát áldozta volna az életét az ügyükért. Ősszel, éppen fél évvel ezelőtt történt, hogy Claire apja, Vulcan – aki nem mellesleg teljesebb démon, mint én – szabályszerűen kivégezte a halálbrigádjával Davidet, Claire gyámját.

A férfit a White-ok nevelték fel, ő pedig ezt azzal hálálta meg, hogy a család tragédiáját követően magához vette Claire-t. Nagybátyjaként nevelte, óvta és szerette. Lin, a felesége, korábban Claire hű testőre volt, ám miután az esküvő után egy hónappal megözvegyült, már nem látta veszedelmesnek Vulcan hatalmát.

David halott volt, Lin lelépett a démonpapával, és Milan most itt lebegett felénk bő, hófehér nadrágjában és testhezálló ingében, melynek gombjai ezüstszínűen csillantak meg az egyre halványuló fényben.

– Hideget hoztál, de örülök neked! – mondta Claire, és kibontakozott a karjaimból, hogy üdvözölhesse a fiút.

– Nem is értem, hogy bírjátok elviselni ezt a hőséget – vágott vissza Milan, de valami mintha hiányzott volna belőle. Talán a pajkosság? Gondolatban megráztam a fejem. Túl sokáig voltam Han-nah társaságában, úgy tűnik, kezdtem többet látni a dolgok mögé, mint amit valójában rejtettek.

Milan bőre szinte tejfehér volt. Nem sápadt, hanem valóban feltűnően világos színű, ami egyébként illett combközépig érő jégszőke hajához, mely olyan szabályos egyenességgel omlott a hátára, mintha csak odarajzolták volna. Ő maga is tökéletesen beillett volna a jégszobrok közé, amelyeket előszeretettel farigcsált, ha éppen nem azon volt, hogy megzavarjon bennünket.

A szeme volt az egyetlen, amit még nem ért el a jég. A jég, melynek egyfelől ura, másfelől rabja volt. Ahogy minden Utolsó Bíborhajúnak, úgy neki is élénkzölden csillogott, mint a napsütötte smaragd. Ez az élő drágakő ezúttal komolyságot sugárzott, hiányzott belőle a megszokott pimaszság, nélküle nem is látszott önmagá-nak.

Milan gyöngéden, de barátságuk mélységéhez képest röviden ölelte magához a tőle csaknem két fejjel alacsonyabb Claire-t. Úgy láttam, neki nem tűnt fel a fiú különös kisugárzása.

– Mesélj, hogy van Regina? – kérte a fiút, majd megragadta a kezét, és figyelembe sem véve annak erőtlen tiltakozását, maga után húzta, míg vissza nem ért mellém a stég végébe.

A harmadik társuk említésére Milan arca megvonaglott, de egy pillanat múlva rendezte vonásait, én pedig azt gondoltam, képzelődtem. Az az átkozott jóslat kavart meg, a legdühítőbb pedig az volt, hogy Hannah pontosan tudta ezt. Pontosan tudta, mennyit kell elárulnia, és mikor.

– Úgy néz ki, mintha boroshordót rejtett volna a ruhái alá – vázolta szeretetteljes hangon, és éles metszésű ajkának sarkában az emlék okozta mosoly bujkált. – Ráadásul úgy megy, mintha fenéken találták volna valami kacsaártással, már csak a csőr hiányzik az arca közepéről.

Claire tiszta nevetésére borzongás futott végig a gerincemen, és egyre inkább ingerelt, hogy a kölyök ilyen sokáig köntörfalaz.

– Miért jöttél? – kérdeztem, és a hangom élesebben csengett, mint szerettem volna.

Milan tekintetében felismerés villant. Tudta, hogy tisztában vagyok a viselkedésével, épp csak az okai homályosak előttem. Claire rosszalló pillantással dorgált meg, de mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, Milan megelőzte.

– Valóban nem kizárólag baráti látogatásra jöttem. Kettős küldetést teljesítek, az egyik pozitív, a másik negatív, de legnagyobb sajnálatomra mindkettő az én dolgom.

– Miről beszélsz? – kérdezte Claire zavarodottan. Apró kezét idegesen csúsztatta a tenyerembe, én pedig bátorítóan burkoltam be a markommal.

Milan eddig leszegett fejjel állt, mintha szégyellné magát előttünk, de egy mély sóhaj után felemelte az állát, megacélozta a tekintetét. Úgy tűnt, mielőbb szeretné letudni a feladatát, bármi legyen is az.

– Moldomus Tanácsának küldöttjeként érkeztem ma hozzátok! – Claire-ből kiszakadt egy öntudatlan „Wow!”, de a kölyök folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Az Utolsók és a Kevertek védelmében Moldomus nagy hatalmú, tiszteletre méltó, ősi tudással bíró Tanácsa évekkel ezelőtt úgy határozott, hogy nem enged bemocskolódott lényt határain belülre.

Betanult szövegnek tűnt… Egy nagyon kellemetlen következményekkel járó szövegnek. A gyanakvásom ismét a felszínre törekedett. Olyan volt, mint egy műanyag labda, amit a figyelmen kívül hagyással próbálok víz alatt tartani, de az nem hagyja magát, és ellenállhatatlan erővel nyomul a felszín felé.

Ujjaim szorosabban ölelték körbe Claire idegességtől nyirkos kezét.

– Ezt eddig is tudtuk… – vetette közbe kissé rideg hangon, amivel kivívta Milan metsző pillantását.

– Regina áldott állapota végéhez közeledik, és ragaszkodik hozzá, hogy te is jelen légy a gyermeke születésénél…

– De én megmondtam, hogy… – csattant fel élesen Claire, ám azonnal el is hallgatott, mert Milan jelezte, hogy folytatja.

Szerettem volna már túl lenni ezen a néhány perces színjátékon. Irritált a formaságok ilyen mértékű betartása egy olyan kölyöktől, mint Milan. A hozzá hasonló korú fiatalok – nemre való tekintet nélkül – általában nem tisztelik a hagyományokat, őseik örökségét, sőt a saját életüket sem. Éppen ezért természetellenesnek hatott a fiú alázatos hangja, ahogy előadta a mondandóját.

– A Tanács úgy döntött, hogy a Moldomusi Iudexre bízzák a döntést.

– Mire? – Claire hangjába kétségbeesés vegyült. Érezte, hogy baj lesz. Már ő is tudta, hogy Milan rossz híreket hozott, rossz döntések követeként van jelen.

Reszelős volt a hangom, ahogy megszólaltam.

– Nem mire, hanem kire. A Moldomusi Iudex egy bíró.

Milan zöld szeme fémesen felvillant, és azonnal korrigált.

– A Bíró. Egyetlen személy, aki már évtizedek óta hoz döntéseket, és hajtja végre őket – magyarázta Milan, és miközben hallgattam, valamit hiányoltam belőle. Túlságosan elhivatott volt, hiányzott belőle a hozzá illő lazaság. – A Iudex figyelembe vette Regina és a Tanács kérését, de tisztában van vele, hogy te csak Kellannel vagy hajlandó átjönni hozzánk.

– Milan, nem térnél a lényegre? – szakította félbe türelmetlenül Claire a fiút, mire az lemondóan felsóhajtott.

Kezeit a háta mögé téve, szálfaegyenes derékkal és rezzenéstelen arckifejezéssel közölte velünk az elkerülhetetlent.

– A Iudex alaposan megfontolt minden nézőpontot és kérést, leginkább azonban a Moldomus biztonságát tartja szem előtt. Úgy döntött, nem ad nektek választási lehetőséget, mert valószínűleg úgysem jutnátok dűlőre a megfelelő időn belül. Ennek oka az egymás iránt érzett szerelmetek, mely elvakít benneteket.

– Miről beszélsz?

Claire szeme lassan sötétedni kezdett, éreztem, hogy keze felizzik a tenyeremben. Az én apró Claire-em épp most váltott át világpusztító boszorkává. Elnyomtam egy elégedett mosolyt, és meg sem próbáltam visszafogni. Ha ki akar törni, hát tegye. Végre történik valami, ami eltér a megszokottól.

Egyre mélyebb árnyalatú felhők gomolyogtak a fejünk felett, a víz már olyan fekete volt, mint a legsötétebb tinta, és elnyelt minden fényt, melynek tükröződnie kellett volna a felszínén.

Milan nem vett tudomást a természeti jelenségről, csak állt, mint egy szigorú tanár. Zöld szemében mintha némi sajnálkozás bujkált volna, mielőtt azonban erről megbizonyosodhattam volna, elkapta rólam a pillantását. Folyamatosan beszélt, mintha ezzel próbálná igazzá tenni a szavait. Lassan derengeni kezdett bennem egy felismerés, de nem engedtem, hogy befészkelje magát a gondolataim közé. Az képtelenség. Eszelős képtelenség!

– A Iudex úgy határozott, hogy beengedi Kellant Moldomus városába egyetlen holdtölte erejéig, de a démonnak végig viselnie kell az átkot, melyet rá kiszabott.

– A Iudexetek meg akarja Kellant átkozni? – Claire hangjába ezúttal határozottan pánik keveredett, és szinte már láttam magam előtt, ahogy védelmezni próbál attól a bírótól.

Tetszett a gondolat, hogy harcoljon, vagy szabályt szegjen, de ne értem. Akartam, hogy lázadjon, csináljon valami őrültséget, mert úgy hittem, ez hiányzik az életéből. Tudtam, hogy élvezné, de nem így. A bűntudat tönkretenné.

Finoman megszorítottam a kezét, mire azonnal visszavonult. Mennyire szerettem benne ezt a feltétlen bizalmat, mellyel megajándékozott! Büszkeséggel töltött el, és különleges adománynak tekintettem, hogy az én Claire-em kérdezés nélkül hátrál meg valamitől csak azért, mert én erre intettem.

– Milyen átok? – kérdeztem, mire Milan újra rám nézett.

A pillantása kemény volt, akár a gránit, szemének csillogó zöld színe viszont egészen elmélyült, mintha a smaragdra tintát cseppentettek volna. A szél egyre hevesebben süvített körülöttünk, a felhők háborúját fémes villanások kísérték. Tomboltak az elemek, és egyre hidegebb levegő ölelt körül bennünket.

A víz felől csobbanást hallottam, de már nem érdekelt, mi lehet ott, mert bármi legyen is, Milan hívta ide. Csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy a korábban elfojtott gondolatbuborékot alaposabban elemezzem, és a végeredményt feldolgozzam…

Claire-nek nem fog tetszeni, gondoltam, miközben elkeseredetten lehunytam a szemem. Elengedtem a kezét, és egy lépéssel eltávolodtam tőle. Nem tudtam, Milan mire készül, de biztos voltam benne, hogy ezúttal megtapasztalhatom, mekkora ereje van a kölyöknek. Moldomus bölcs Tanácsa, egész népessége nem fogja egy ügyetlen tacskóra bízni a iudexi titulust.

– Őszintén sajnálom – mondta.

– Tudom – bólintottam.

– Ha lenne más megoldás…

– Nem! – csattantam fel keményen. Nem akartam finomabb bánásmódot, mint amit kiszabtak rám. Vállaltam volna bármit, csak ne kelljen távol tudnom őt magamtól.

– Miért érzem úgy, hogy lemaradtam valamiről? – kérdezte fojtott ingerültséggel a hangjában Claire.

– Ne avatkozz bele! – mondtam válasz helyett, kissé nyersebben, mint szerettem volna. Ellenkezni akart. Rá sem kellett néznem, hogy tudjam.

Vakon nyúltam felé, megragadtam a nyakszirtjénél, és magamhoz húztam. Mielőtt egyetlen hang is kiszökhetett volna a torkán, számat az övére tapasztottam, de kivételesen nem adtam át magam az érzésnek. Puha csókja volt, és csábított a folytatásra, de ahelyett, hogy a szememmel kizártam volna a külvilágot, inkább jelt adtam Milannak.

A kölyök egy bizonytalan, sajnálkozó pillantás után határozottan nyújtotta felénk a karját. Jégszőke haja viharosan örvénylett körülötte. Olyan volt, akár egy ókori görög istenség, amely eljött a halandókhoz ítéletet mondani.

Milan szeme bíborszínben felizzott, mire éreztem, hogy Claire megdermed.

Amplexus water! – mennydörögte Milan, Claire pedig kivágódott a karomból. Döbbenten elkerekedett szeme volt az utolsó, amire emlékszem, mielőtt elkezdődött az őrület. – Én, Moldomu-si Iudex, a sellők átkával engedlek a Boszorkák ősi városába. A következő holdtöltéig a Black Mermaidek családjába tartozol, és bár a Boszorkád mellett maradhatsz, engedelmeskedned kell a Család-főnek.

Hallottam, ahogy beszélt, tisztán értettem minden egyes szót, amit kiejtett a száján, de képtelen voltam bármire is reagálni. Fájdalom borította el a testemet, belenyilallt a lábamba és a csípőmbe. A mellkasomat mintha izzó lávával töltötték volna meg. Úgy éreztem, elpusztulok.

Nem kaptam levegőt, fulladtam, közben folyamatos csipkedést éreztem a lábujjaimban. Letéptem magamról a ruhát, hallottam az anyag szakadását, de nem éreztem a körülöttem dúló vihar szúró hidegét a bőrömön. Elhomályosult a látásom, és kétrét görnyedtem, mintha nagy erővel hátba vágtak volna. Tehetetlenül markolásztam a mellkasomat, de az égető légszomj nem múlt el, sőt, inkább fokozódott.

Tornádó kelt életre a tüdőmben, és forró parazsat szórt szerteszét a testemben. A hátam hirtelen nehéznek bizonyult, könyörögni akartam a kölyöknek, hogy szedje ki a lapockám alá rejtett köveit. Túl súlyosak, túlságosan fájdalmasak voltak ahhoz, hogy sokáig el bírjam viselni őket. A levegő is égetett. Éreztem, ahogy szúró fájdalom karistolja végig a bőrömet, melyet nem fedett ruha.

Az érzékeim kisüléssel fenyegettek. Élénknek tűnt minden, pedig én haldokoltam. Nem akartam, hogy Claire ilyennek lásson – az égési sérülés mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Hátrálni próbáltam, de a lábujjaimat csipkedő görcsök hirtelen fokozódtak. Mintha apró harapásokkal próbáltak volna nyújtani valamerre, formálni valamivé, amivé a testem nem volt képes változni.

A fogacskák azonban kitartóak voltak, belekapaszkodtak a csontjaimba, minden egyes porcomba, és húztak, míg már ordítottam a fájdalomtól. Zuhantam hátrafelé, de nem bántam, csak legyen már vége. Elegem volt a látogatókból, a Iudexből, Moldomusból, és szerettem volna végre kettesben maradni Claire-rel.

Víz simítására tértem magamhoz néhány perccel később. Első gondolatom az volt, hogy valószínűleg a partra húztak, miután beestem a tengerbe. Megmozdítottam a csípőmet, és nyújtózkodva próbáltam friss oxigénnel megtölteni a tüdőmet. Egyik sem sikerült.

A szemem tágra nyílt a rémülettől, amikor rádöbbentem, a víz alatt vagyok!

Három alak lebegett körülöttem, két férfi és egy nő, de egyiknek sem volt normális kinézete. Lábuk helyén fényes, fekete halfarok mozgott.

Rosszat sejtve néztem le magamra, és a döbbenettől elakadt a lélegzetem. Vagy az lehetetlen, ugye? Tüdővel nem lélegezhetek a víz alatt. Mégis éreztem, hogy a mellkasom ütemesen emelkedik és süllyed, és közben tiszta levegő áramlik bele.

A testem látványa viszont már korántsem volt ennyire könnyen megemészthető. A bőrömet valami különös, áttetsző anyag vonta be, ami deréktájon egészen elsötétedett, és onnantól lefelé apró pikkelyek borították. A lábaimat mintha egy zsákba húzták volna, egy hosszú és erős halfarok formájú zsákba.

Elszörnyedve meredtem lefelé. A Iudex átka szerint egy hónapig sellőként kell élnem. Eddig úgy gondoltam, bármire képes lennék, hogy Claire mellett maradhassak Moldomusban is. Most azonban, ahogy sellőfarkamat bámultam bambán, felvetődött bennem a gondolat, nem lesz-e ez így már kicsit sok nekünk.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.3/10 (6 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Tetszik. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a továbbiakban is magával ragadó, olvasmányos marad a történet. Gratulálok a szerzőnek, és további szép sikereket kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük