Bencze Annamária: Akarat – 2. részlet

Előző részlet

3

Nyomást éreztem a mellkasomon, amint álomba zuhantam. Szememet csukva tartottam és hagytam, hogy a lágy szellő simogassa arcomat. Orromat a magasba emeltem és hosszasan magamba szívtam az illatot, melyet a fuvallat sodort felém. Elmosolyodtam, amikor felismertem.

Fahéj.

Felnéztem. Eltűnődve figyeltem az őszies színben játszó fákat, melyek körülöleltek egy kis tavat. A vizet éppen csak borzolta a szellő, míg a levelek halkan zsizsegtek, amint összeértek. A távolban magas, sötét hegyláncolat húzódott, tetejüket örök hó borította. Ez volt a hely, ahova eleinte menekültem, ha gondom támadt. Időközben azonban akadt más indok is, amiért idevágyódtam.

Kezeim finom anyagot markoltak. Ahogy lenéztem, világosbarna hajam a szemem elé hullott. Félresöpörtem a gyenge napfénytől vörösesen csillanó tincseket, hogy jobban lássam a meseszép ruhát. Deréknál húzott, földig érő darab volt, mely hátul uszályszerűen hosszabb volt. Lágy esésétől az anyag fodrokat formált. A hátán lévő kivágás egészen derekamig húzódott, éreztem a szellő cirógatását szabadon maradt bőrömön.

Amikor ismét felemeltem tekintetemet, szívem nagy dobbanással reagált a tó mellett várakozó alakra. A férfi ott állt, mint mindig. Háttal állva, csöndesen szemlélte a tájat. Sűrű, sötét haja kontrasztot vetett fehér ingével. Ahogy kezeit zsebébe csúsztatta, vállának formás izmai körvonalazódtak.

Ő volt az indok, amiért annyira vártam, hogy itt lehessek. Tizenkét éves koromban éreztem először, hogy részese az álmaimnak. Akkor történt, hogy előre megálmodtam, valami baj fog történni. Anya még aznap kórházba került, néhány nappal később pedig elveszítettük őt. Ugyan a hiányát nem pótolta semmi, az űrt valamelyest enyhítette, hogy a férfi aznap megmutatta magát. Kézen fogott és azóta is gyakran megjelent, hogy segítsen nekem. Rengeteget beszélgettünk és megosztottam vele életem minden fontos momentumát. Feltétel nélkül szeretettem és bíztam benne, hiszen ő ismerte még a legmélyebb titkaimat is.

Mosolyogva indultam felé, mire a falevelek hangosan tiltakozni kezdtek rájuk nehezedő súlyom alatt. A hangtól egy pillanatra megálltam. Mély levegőt vettem és vártam a férfi reakcióját.

Ő lassan oldalra fordította fejét. Láttam arcának élét és finom vonásait, amelyek kontrasztban álltak a már megszokott borostájával. Mire megpillantottam szürkéskék szemeit, már egész testével felém fordult. Várta, hogy odalépjek hozzá. A szellő irányt váltva mögülem kezdett fújni, mintha csak noszogatni akart volna, hogy elinduljak.

Le sem vettem róla a szememet. Eszembe jutott, amikor korábban még nem láttam arcát. Számtalanszor próbáltam vonásokat társítani férfias alkatához. Már-már szürreális elvárásaim voltak vele szemben.

A képzeletemmel ellentétben mégsem úgy nézett ki, mint amire akkor számítottam… Sokkal vonzóbb volt, mint azt valaha képzeltem.

− Hát itt vagy – mondta halkan, bársonyos hangján.

Elindultam felé, de ő továbbra sem mozdult. Várt, hogy én közelítsek hozzá. Talán elővigyázatosságból maradt egy helyben. Mintha arra számított volna, hogy egyetlen rossz mozdulata is megriasztana, és űzött vadként próbálnék menekülni majd az álmomból.

− Örülök, hogy látlak – szólalt meg ismét, amikor már előtte álltam. Titokzatos mosoly bujkált arcán, amint végigmért. Megköszörülte torkát és elmélyítette hangját. – Csodásan fest, mint mindig, kedves Lana Mae Miller.

Mosolyától apró gödröcskék ültek arcának két oldalára, míg szeme szinte ragyogott az örömtől.

− Maga is igazán elegáns, kedves Alexander Hayes – mondtam felvéve viccelődő stílusát.

Néztük egymást, amíg össze nem szorítottam számat. Abban a pillanatban mindketten nevetni kezdtünk. Szerettem Alex nevetését. Olyan volt, mintha egy angyalt hallgattam volna. Szeme összeszűkült széles mosolyától, amitől még boldogabbnak látszott. Attól pedig én is jobban éreztem magam.

Nevetésem halkulni kezdett, majd mosollyá szelídült, amint Alex megérintette arcomat. Elvesztem álmodozó tekintetében.

Belegondoltam, mennyire régóta ismertem már őt. Kinézete semmit sem változott az évek folyamán. Egyetlen ránc sem utalt arra, mennyi év eltelt már azóta, hogy először találkoztunk. Egyedül szeme sarkába futottak apró vonalak, amikor mosolygott, ő maga a régi maradt. Ugyanolyan kedvesen és türelmesen viszonyult hozzám, nem számított, mennyire összekuszálódtak fejem fölött a szálak, és hogy mennyire elveszettnek éreztem magamat olyankor. Tisztában voltam vele, hogy néha nehéz volt velem boldogulni, ő azonban sosem éreztette ezt velem.

Alexszel ellentétben viszont, én nagyon is más lettem. Egészen kicsi lánykából nővé értem. Az évek folyamán azonban nem csak külsőm formálódott. Tizenkét évesen, amikor Alex először megmutatta magát, még barátként tekintettem rá. Rengeteg esemény alakította azóta a jellememet. A kamaszkor és az egetverően fontos kérdések, mint a szerelem, egyre jobban kezdtek érdekelni. Gyakran megfordult a fejemben, hogy az addig biztonságot nyújtó férfi talán többet jelent számomra, mint egy egyszerű barát. Másképp kezdtem rá nézni. Észrevettem, hogy fénylő szemei nem csupán örömöt ébresztettek bennem, hanem kíváncsiságot is.

Már nem azért vártam a találkozást, hogy beszélgessünk. A gyomromba költöző bizsergés tett türelmetlenné, melyet a közelében éreztem. Az izgatottság, mely rám telepedett elalvás előtt, a vonzalom, melyet kiváltott belőlem, mind arról árulkodtak, hogy mennyire gyengéd érzelmek fűztek Alexhez.

Mégsem mertem felhozakodni a témával. Nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítsem őt. Habár, ha lett volna valamiféle jel vagy utalás, amiből egyértelműen kiderült volna, hogy ő is viszonozza érzelmeimet, hát, nem hezitáltam volna többet.

Zavarba jöttem a hosszúra nyúlt csendtől és az elkalandozott gondolataimtól. A földre pillantottam, mintha valami fontosat vettem volna észre, pedig csak a levelek zörögtek lábainknál.

− Ma megint éreztem – mondtam ki hangosan.

− Valami olyasmit, amit már megálmodtál?

− Nem vagyok benne biztos – gondolkodtam el. – A boltban kezdődött. Mintha előre láttam volna, hogy mi fog történni.

Alex közelebb lépett és ismét zsebébe csúsztatta kezeit. Összevonta szemöldökét egy pillanatra, mielőtt megszólalt volna.

− Gondolod, hogy van jelentősége?

Oldalra néztem, hogy Alex látványa ne vonja el figyelmemet és vissza tudjam idézni azt a furcsa hangulatot, amit Sarah váltott ki belőlem. Határozottan éreztem, hogy valamiért fontos volt. Máskülönben nem nyugtalanított volna ennyire.

− Rossz előérzetem van – feleltem végül, majd összeszorítottam ajkaimat.

Reakciómat látva Alex bátorítóan fülem mögé igazította hajamat és ujjait nyakamra csúsztatva pihentette. Legszívesebben becsuktam volna a szememet, hogy jobban átadjam magam érintésének, de féltem, azzal elárulom magamat.

− Tudsz tenni valamit, hogy segíts rajta?

− Aligha.

Le akartam hajtani fejemet, Alex azonban megállított a mozdulatban. Állam alá nyúlt és tekintetemet ismét övére irányította.

− Akkor ne törd magad!

Elmosolyodtam. Alexnek igaza volt. Tehetetlen voltam, amíg nem tudtam, mitől is támadt a megérzésem és feleslegesen aggódtam. Bár az igazi megkönnyebbülést csak az jelenthette volna, ha Sarah mielőbb visszatért volna arról az útról.

− Szabad tudni, kiről van szó? – kérdezte Alex.

− A szomszédunk az. Megkeresett ma a boltban és kifejezetten zaklatottnak tűnt.

Alex bólintott egyet.

− És ez a szomszéd… – Alex homlokráncolva tekintett rám, mintha magamtól is tudnom kellett volna a mondat befejezését. Egyelőre azonban tanácstalanul pislogtam vissza rá.

− Szóval – köszörülte meg torkát. – Ő nő vagy férfi?

Kifújtam a levegőt, ami a koncentrálástól addig bent ragadt. Megkönnyebbültem. Erőlködnöm kellett, hogy visszafogjam a mosolygásomat, ami annyira az arcomra kívánkozott. Először érzékeltem, hogy Alex a gondolataim mögé akar látni és nem csak puszta érdeklődésből. Sokkal személyesebb okból adódóan volt kíváncsi a szomszédunk nemére.

Nyeltem egyet, hogy eltüntessem arcomról az örömöt.

− Nő – feleltem röviden.

Alex ismét bólintott. Talán csak beleképzeltem, de mintha az izmai ellazultak volna. Állkapcsa már nem tűnt olyan feszültnek és egy gyors mosoly is átsuhant az arcán.

A mellkasomban nyomást éreztem. Az elfojtott boldogság motoszkált bennem. Annyira szerettem volna még kihasználni az alkalmat és Alexszel maradni. Ezután viszont elvonta figyelmemet egy falevél, amely egy közeli fáról hullott le és éppen kettőnk között ért földet. Egyre homályosabbnak tűnt. Éreztem, hogy fel fogok ébredni.

− Nem akarok még menni – sóhajtottam fel elkeseredetten.

Alex vigasztalóan a vállamra helyezte kezét. Gyengéden simított végig karomon.

− Látlak még, Lana. Hamarosan.

Szeme ugyanúgy csillogott és mosolygott, mint addig, hangja azonban szomorúan csengett. Még utoljára megérintettem arcát és igyekeztem minden egyes részletét magamba zárni.

Reggel, a buszmegállóban leszállva megpillantottam Ryant közeledni az utcán. Intettem neki és bevártam őt.

− Jó reggelt, Kiskirály – köszöntem mosolyogva.

Ryant gyakran hívtuk Kiskirálynak. Gyakran büszkélkedett azzal, hogy a neve ezt jelenti. Még általános iskolában kapták a feladatot, hogy kutassák fel nevük eredetét, jelentését. Amint megtudta, hogy mennyi királyi is valójában, egy hétig papírkoronát viselt a fején. Ezt fényképekkel is alá tudta támasztani.

Ryan nem volt kifejezetten irányító típus, inkább életkorára volt fogható a néha előtörő parancsolgatása. Mindennek úgy kellett lennie, ahogyan ő elképzelte. Emiatt nem csak kitűztük az üzenőfalunkra az egyik képét, de rajta is ragadt a becenév. Természetesen ez ellen nem volt kifogása.

Annak ellenére, hogy néha nekiállt dirigálni, nem akartuk letörni a lelkesedését, inkább poénnal ütöttük el a próbálkozásait. Azért akármennyire is szerettük Ryant, mégiscsak két lány akaratával állt szemben.

A fiú megállt mellettem és egy öleléssel üdvözölt. Akkor szúrtam csak ki, hogy a vállán, háta mögé hatalmas utazótáskát cipelt.

− Hát, te hová készülsz? – néztem a fiúra.

Ábrázata rögtön megváltozott és igyekezett mindenhova nézni, hogy kerülni tudja a szemkontaktust.

− Ja – pillantott le a táskára –, csak néhány napot távol töltök otthonról.

Nem akartam tovább firtatni a témát. Annyiban biztos voltam, hogy valami nem volt rendben náluk, de semmiképpen nem kényszerítettem ki belőle, mi volt pontosan a baj. Engem is nagyon idegesített, amikor olyan dolgokról faggattak, melyekről egyáltalán nem volt kedvem beszélni. Mindennek megvolt a maga ideje. Ryan is megtalálja majd a módot, hogy elmondja, ha szeretné.

Nem tudtam rá neheztelni emiatt. Elvégre pontosan tudom, milyenek is tudnak lenni a családi gubancok. Csak remélni tudtam, hogy még időben segítséget kér, amennyiben úgy alakulna.

− Jó a sapkád – próbáltam terelni a témát.

Ryan tekintete ettől megenyhült és ismét a réginek tűnt. Mosolyogva igazította meg magán a baseball-sapkáját. Akármennyire is gondok nyomasztották, egészen könnyen feloldódott, ha megfelelően kezelték őt.

− Nézd, milyen türelmetlen valaki! – bökött maga elé.

Követtem a tekintetét, egészen az antikváriumig, ahol egy magas férfi álldogált. A kirakatot szemlélte, talán a nyitást várta. Magasságával egyébként is kitűnt a tömegből, de nem ez volt az egyetlen, amitől a figyelmem rögtön rászegeződött. Bőrkabátjának feltűrt ujjai feltárták egészen a csuklójáig kanyargó tetoválásait. Egészen rövid idő alatt végigfutattam agyban, honnan is indulhatnak a minták és meddig is tarthatnak.

A szél fellibbentette a férfi válláig érő sötét haját egy pillanatra, mely láttatni engedte markáns állát. Vonzónak találtam őt, a maga rejtélyes és különc módján. Aztán, mintha megérezte volna, hogy közeledünk, felénk pillantott. Egészen gyorsan, olyannyira, hogy ha éppen pislogtam volna, talán észre sem veszem, felemelte egyik szemöldökét, mintha felismert volna.

− Te ismered? – kérdeztem Ryant, hátha neki szólt a reakció. A fiú morgásából ítélve, és abból, ahogyan az idegen kitartóan fürkészte arcomat, nem Ryannek címezte.

Szája halvány mosolyra húzódott, amitől hihetetlenül magabiztosnak tűnt. Zavarba jöttem a gondolattól, hogy belém látott és máris felismerte, mennyire kábultan mértem őt végig az imént.

− Gyönyörű napunk van – szólalt meg erős, mély hangján, amint mellé léptünk.

Ryan az orra alatt motyogott valamit, amit szájhúzás követett. Ezt anélkül is tudtam, hogy ránéztem volna. Már elég ideje együtt dolgoztunk ahhoz, hogy kiismerjem a reakcióit.

Az idegent azonban láthatóan nem zavarta Ryan rosszalló tekintete. Csak egy dologra figyelt. Rám. Egy pillanatra sem fordította el a fejét, mióta kiszúrt minket. Köszöntem neki, majd kinyitottam az ajtót.

Ryan maga elé engedte őt, de sejtettem, hogy szó sem volt udvariasságról. Egyszerűen csak figyelemmel akarta követni minden mozdulatát. Nem tudtam hova tenni a bizalmatlanságát, de nem is akartam őt kérdőre vonni. Egyből hátramentem, hogy átöltözhessek, míg Ryan az iroda ajtajában támaszkodva felváltva figyelt engem és a polcok közé bújó idegent.

− Nem tudom, feltűnt-e neki, hogy odakint be van borulva – mondta felém fordulva halkan. − Mi ebben a gyönyörű?

− Ryan, ne legyél már ilyen pokróc.

− Nem vagyok az – fonta össze a karját maga előtt. – De szerintem egyáltalán nem a felhőkre célzott. Sokkal inkább rád.

− Legalább jól kezdődik a napom. Egy ártatlan bók volt.

− Nem tetszik ez a fazon. Valami nem stimmel vele.

Visszafojtottam egy bosszankodó sóhajtást, majd a függöny mögé bújva átvettem a pólómat. Részben igazat adtam Ryannek abban, hogy a férfinek egészen különös kisugárzása volt, ami mássá tette őt. De ez nem feltétlenül jelentett rosszat.

Összefogtam a hajamat, miután elpakoltam a ruháimat, majd elhúztam a függönyt. Ryan még mindig az ajtóban állt és gyanúsan méregette a férfit. Oldalazva bújtam ki az ajtón, mert észre sem vette, hogy már végeztem. Elhaladtam mellette és igyekeztem pillantásommal tudtára adni, hogy túlzásokba esik, melyet látszólag meg is értett, mivel bement az irodába. Leültem a számítógéphez és óvatosan leskelődni kezdtem a monitor fölött. Kíváncsi voltam, mi iránt érdeklődött ennyire a férfi, hogy már nyitás előtt itt várt.

Akkor tűnt fel, hogy a polcok teteje éppen szemmagasságba estek neki. Én meg lábujjhegyen próbáltam elérni azokat a könyveket, melyeket ő minden erőfeszítés nélkül láthatott. Megtámasztottam államat, hogy kényelmesebben tudjam figyelni őt. Egyszerűen vonzotta a tekintetemet.

Gyomrom azonban rögtön összeszorult, amint az irányomba nézett és gyorsan elkaptam a szememet. Könyököm is lecsúszott a pultról és ügyetlenkedve próbáltam úgy tenni, mintha észrevettem volna valamit a képernyőn. Hát, ez aztán diszkrét volt – kritizáltam magamat gondolatban.

Idegesen nyúltam a gépház kapcsolója után, amikor a sötét képernyővel találtam szembe magamat. A férfi annyira elvonta a tekintetemet, hogy elfeledkeztem erről a mozdulatról.

Hallottam, hogy felém indult. Minden lépésével egyre nagyobbat vert a szívem.

− Tudnál segíteni? – kérdezte a pulton áthajolva.

Habár csak két szót ejtett ki, én máris úgy éreztem, órákig képes lennék hallgatni ezt a hangot. Elszakítottam tekintetem a monitorról és pillantásom rögtön találkozott a mélykék szempárral. A hideg árnyalattal szöges ellentétet vetett hangjának lágy tónusa. Erős karjait keresztbefonta és fejét oldalra döntve várta válaszomat. Megköszörültem torkomat, melyet a félénkségem fojtogatott, de elszalasztottam a lehetőséget.

Megszólalt a telefon mellettem és addigra Ryan is megjelent a pult mögött.

− Vedd csak fel – szólalt meg, aztán a férfihoz fordult. – Majd én segítek.

Ryan már nem látta, milyen értetlenül bámultam utána. Vagy inkább nem akarta észrevenni. Érdekes véletlennek tartottam, hogy pont akkor bukkant fel, amikor beszélgetésbe elegyedhettem volna a jóképű idegennel. Úgy sétált el mellettem, mintha csak hozzá szóltak volna. A férfi vonakodva ugyan, de követte őt. Kifújtam a levegőt, mely már azóta feszített, hogy a pulthoz lépett, majd a telefonért nyúltam.

− Artemisz Antikvárium, tessék.

− Lana – szólt bele Lindsay köhintve egyet. Rekedtes hangon folytatta mondandóját. – Attól tartok, nem tudok bemenni a kávézóba.

− Ó, Lindsay. Megfáztál?

Egészen szokatlan volt így hallani a lányt. A bolt megnyitása óta itt dolgoztam, azaz tizenhét hónapja, Ryannel együtt. Akkor még egyetemre jártam, de annyira megtetszett, hogy teljes munkaidőt vállalva itt ragadtam. Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Nem is kívánhattam volna ettől jobb munkahelyet.

Lindsay egy hónappal később csatlakozott hozzánk, miután a kávézó is üzemelni kezdett. Azóta ez volt az első alkalom, hogy energiája megcsappant. Egyenesen azt éreztem, hogy a világ rendje felborulóban van.

− Valami vírus lehet – hallottam a lány csalódott hangját. – Ledöntött a lábamról.

− Semmi gond, beugrom helyetted. Te csak pihenj és gyógyulgass!

Vetettem egy gyors pillantást a fiúk felé. Szinte tapintható volt a feszültség közöttük.

− Köszi. Igazán – szipogott Lindsay.

Mire elköszöntünk, Ryan visszaért mellém és száját összeszorítva a szék támlájára támaszkodott. Figyeltem, ahogy a különös férfi visszanézett rám a bolt ajtajából, mielőtt távozott volna. Szemei rögtön megtalálták tekintetemet, és szája sarkában mosoly bujkált. Csak akkor eszméltem rá, milyen bárgyú vigyor ül arcomon, amikor Ryan ciccegő hangot hallatva visszahúzott a valóságba.

− El ne ájulj tőle.

Megráztam kicsit a fejem, majd Ryanre néztem.

− Neked meg mi bajod?

− Az, hogy fogalma sem volt arról, mit keres. Az ilyen fazonokat nem érdeklik a könyvek meg a régiségek. Totál el volt tévedve.

− Jó, és?

Ryan hitetlenkedve nézett vissza rám.

− Mit és? Minek jön be egyáltalán az üzletbe?

Ajkamat harapdálva merültem a gondolataimba. Még sosem láttam itt korábban a férfit, pedig biztosan emlékeztem volna rá. Nem volt épp hétköznapi a megjelenése és ez éppen az üzletről sem volt elmondható. A könyvek mögötti polcokon például apró viaszbábuk ültek, amiktől frászt lehetett kapni. Valaki pedig odáig volt értük és egyenesen gyönyörűnek tartotta őket. Nagyjából az idegent is így lehetett volna leírni.

− Szerintem felfújod ezt az egészet – mondtam végül vállamat megrántva.

− Te meg feltűnően véded őt.

Felpattantam a helyemről. Valóban, ha valakit támadtak, én ösztönösen a védelmére keltem, akár ismertem az illetőt, akár nem. Nem tűrtem jól a kiközösítést. Alaptalannak éreztem az ellenszenvet, amit Ryan a férfi táplált, elvégre semmi olyat nem tett, ami felháborodásra adott volna okot. Képtelen voltam megérteni, miért ítélte el őt azonnal.

Egy ideig álltuk egymás tekintetét, majd Ryan fejcsóválva a székébe ült. Nyakát kezdte masszírozni és a képernyőre szegezte szemeit. Hogyne, sokkal fontosabb volt a számítógép, mint az, hogy értelmesen lezárjuk a beszélgetést.

Nem erőltettem a társalgást. A lépcső felé indultam, majd megálltam az első fokon, amikor Ryan megszólalt.

− Hova mész? – kérdezte válla felett átnézve.

Anélkül válaszoltam, hogy ránéztem volna:

− Lindsay hívott. Nem jön ma.

Nem számítottam arra, hogy reagálni fog valamit is, de tévedtem. Ryan sértődötten morgott maga elé: – Hurrá. Nem is lehetne jobb ez a nap.

4

Aznap este nem tudtam elaludni. Merengve néztem a mélylila mennyezet és a fehér díszléc találkozását. Amikor egy óra elteltével is a falat elemeztem, felkeltem az ágyamból. Kimentem a konyhába és főztem magamnak egy csésze nyugtató teát.

Analeigh még a nappaliban tévézett, így leültem mellé a kanapéra, és egy ideig néztem a késő esti beszélgetős műsört vele együtt. A lány jókat nevetett, amitől mindig kizökkentett a gondolatmenetemből. Rájöttem, hogy szememet csak pihentettem a képernyőn, és valójában kötött le, miről is szólt a műsor. Háttérzajnak viszont tökéletes volt – addig sem voltam egyedül.

Gondolataim szüntelenül Ryan körül forogtak. Olyan volt számomra, mint egy oltalmazó testvér. Annak ellenére, hogy fiatalabb volt nálam, az első pillanattól szót értettünk egymással. Teljesen elhatárolódott a korabeliektől. Érettebb viselkedése miatt gyakran elfeledkeztem a személyiségét meghazudtoló életkoráról. Zárkózottsága révén azonban igazán közel csak néhány embert engedett magához. Ennek okáról sosem beszélgettünk, de én türelmesen építgettem a kapcsolatunkat. Ki akartam érdemelni a bizalmát. Éppen ezért zavart annyira, amiért megtörtem ezt a folyamatot.

Rosszul esett, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz a boltban, miután felmentem a galériára. Még zárás után is csak egy köszönést eresztett meg irányomba, majd a metró felé sietett. Úgy éreztem, hogy megbántottam őt, habár fogalmam sem volt, mivel, mert egyáltalán nem szándékosan tettem.

Nyomasztott, amiért hirtelen visszahúzódott a saját csendes kis világába. Lehajtottam a fejemet és a teámra pillantottam. Úgy néztem, mintha abban rejlett volna a megoldás. Talán egy kicsit tényleg segített. Olyan érzésem támadt Ryantől, mintha megpróbáltam volna megmarkolni a teát magát. Minél jobban összezártam kezemet, a folyadék annál inkább kicsúszott volna a szorításomból. Egy idő után már hiába enyhítenék a fogáson, nem számítana. Túl késő lenne és ugyanilyen volt Ryan is. Úgy kellett vele bánni, mint a sikamlós folyadékkal.

Éreztem, hogy a nyűgösség kezd úrrá lenni rajtam. Egyedül arra vágytam, hogy kizárva lehangoltságomat végre le tudjak pihenni. A tea és a műsor kombinációja egészen hatásosnak bizonyult altatóként. Elköszöntem Analeightől és a szobámba mentem. Cleo követett és még előttem huppant be az ágyamba.

Lekapcsoltam az éjjeli lámpát és behunytam szememet. Éreztem, hogy hamarosan megszabadulok a gondoktól. Egy valakit ismertem, aki már számtalanszor bizonyította, hogy képes kiszakítani a valóság nehézségeiből.

Alex.

A tó mellett álltam. Apró falevél hullott a víztükörre, mely egyre növekvő karikákat rajzolt maga köré. A fodrok lassan ismét elsimultak. Addigra már nem zavartak a miértek és a nyűgösség, kitisztult fejjel tudtam szemlélni a tájat.

A szél a lábaimhoz kotort néhány elszáradt levelet. Fehér ruhám barázdáiban leltek menedéket. A fuvallat magában hordozta az illatot is, amelytől már tudtam, nem vagyok egyedül.

− Le fogsz cserélni?

A hang felé fordulva megláttam Alexet. Fehér inge hanyagul lógott rajta, mintha sietve készült volna el. Felül kigombolatlan maradt, míg ujjai hetykén felgyűrve feszültek alkarján. Szemem elkalandozott a szabadon hagyott bőrfelületén. A bal csuklója feletti sebhelyen akadt meg a tekintetem. Egy vágás forradása volt, ami valószínűleg sosem fog eltűnni igazán. Még nem árulta el, hogyan is szerezte. Csak annyit mondott, hogy meg akar óvni attól, ami a sebhelyeket okozta.

Elvégre Alex őrző volt. Az ő feladata volt ezen a síkon a védelmeznie. Habár én magam sem tudtam, mik ellen. Kiskoromban beszéltünk erről utoljára. Azóta már el tudnám viselni, akárhogyan is szerezte a sebhelyeit és akármilyen lények ellen is küzdött. De ez az idő nem volt alkalmas ennek megtárgyalására. Alex szemei kiismerhetetlenül figyelték reakciómat.

− Mi a baj? – kérdeztem félénken.

− Baj nincs. Csupán Blaire szerint akadt egy udvarlód.

Gyomrom összeszorult a szavaitól. Nyoma sem volt a legutóbb tapasztalt jókedvének. Kezei makacsul rejtőztek zsebében, de tisztán láttam, hogy ökölbe szorítva tartotta őket.

Az udvarló megnevezés biztosan a könyvesboltban lévő férfit takarta. Kétségkívül vonzó volt, és nem tudtam eltekinteni a ténytől, hogy ő valóban ott volt, nem csak az álomvilágban.

Jaj, Blaire – sóhajtottam. Blaire volt az én őrangyalom. A kis fecsegős. Az ő feladata is a védelmem volt, csak éppen a való életben, a saját síkomon. Jó irányba terelgetett és megérzéseket sugallt. Ahogy Alex mondta, ő volt a kis hang a fejemben. Blaire kifejezetten örült, hogy nyitott vagyok a tanácsaira és hallgatok is rá. Sokat köszönhettem már neki. Vele azonban még sosem találkoztam. Alex szerint ez egyáltalán nem baj, ugyanis ő lenne egyben az utolsó is, amit az életemben még megpillantok, így hát nem akartam siettetni a dolgot. Szerinte az őrangyalok egyébként is makacs lények voltak, akik túlságosan ragaszkodnak a merev szabályokhoz.

Habár Blaire egyedi eset volt. Megvoltak ugyan a rigolyái, melyek miatt Alex néha idegeskedett, de nagyon segítőkész volt mindig, ami kettőnket illetett. Az őrző és az őrangyal között nem alakul ki olyan szoros kapcsolat, mint a védelmezettel. Mégis szükséges, hogy legalább néha kommunikáljanak. Alex azonban ezt a feladatát igencsak túlteljesítette, Blaire pedig kiváló társnak bizonyult ebben. Nem tudott nyugton maradni, ha történt velem valami újdonság. Előre kifecsegett mindent, így mire elaludtam, Alex már konkrét kérdéshalmazokkal várt.

− Nincs udvarlóm – reagáltam röviden. Úgy döntöttem, a legrövidebb út egyben a legőszintébb is.

Láttam Alex arcán, hogy ettől valamivel több magyarázatot várt. Ha nem kötődtem volna hozzá annyira, akár fel is háborodhattam volna. Elvégre nem kérhet számon rajtam hasonló dolgokat. Mégis, jól esett a törődése.

Alex felvonta egyik szemöldökét és arcom rezdüléseit figyelte. Valószínűleg látta rajtam, hogy olyan témába tapintott, amely zavarba tud hozni, így igyekeztem elnyomni a bennem gyülekező feszültséget.

− Blaire szerint elég jóképű – folytatta a szembesítést Alex.

A földre szegeztem tekintetemet. Sejtésem sem volt, mit akart ezzel elérni, de nem voltam képes a szemébe nézni. Volt valami a pillantásában, amitől úgy éreztem magam, mintha rosszat tettem volna. Alex egy percre sem nézett félre, ezzel pedig tovább nehezítette a dolgomat.

− De azt is mondta, hogy veszélyes lehet – törte meg végre a csendet.

− Veszélyes?

Erre a szóra felkaptam a fejemet. Alex vonásai kisimultak és alig észrevehetően bólintott.

− Letompította Blaire érzékeit. Nem tudott veled kommunikálni, ami elég szokatlan, lévén, hogy milyen szájhős.

Alex arcomhoz emelte kezét és finoman fülem mögé igazította a hajamat. Sokszor ismételte ezt a mozdulatot és én mindig egyes alkalommal azt kívántam, bár tovább tartana az érintése.

Mivel Alex legalább másfél fejjel magasabb volt nálam, a nyakam zsibbadni kezdett. Túlságosan sokáig néztem fel rá. Kihasználva az alkalmat becsuktam szememet és tenyerébe fektettem arcomat.

Alex halk sóhaja után ujjai tarkómra vándoroltak és a hajamba markoltak. A fülemhez hajolt és egészen közelről éreztem leheletét a nyakamon. Fedetlen bőröm azon nyomban libabőrössé vált.

− Vigyázz magadra, Lana. Nem akarlak elveszíteni…

Utolsó szavait Alex már csak suttogta. Jólesően megborzongtam közelségétől.

Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy az érzelmei mondatták ezt vele és nem a kötelesség. De sajnos én vagyok Alex munkája és egyben a védelemre szoruló alany is. Valószínűleg csak szakmai ártalom.

A szél elcsendesedett körülöttünk. Mintha elkotorta volna közülünk a feszültséget. Már nem éreztem magam kellemetlenül, sem szorongóan. Hagytam, hogy Alex közelsége hatással legyen rám.

− Nekem is szokatlan érzésem támadt tőle – mondtam Alexre felpillantva.

Ahogy oldalra húzta száját, felismertem, hogy mennyire kettős értelme lehetett a mondatomnak. Azonnal javítani akartam, de Alex megelőzött.

− Nézd, nem szólhatok bele abba, hogyan éled az életedet. Nem lenne fair.

− Tudom – fűztem hozzá gyorsan. – Nem is engedném.

Viccelődni próbáltam, de a várt hatás elmaradt. Alex komolyan tekintett vissza rám. Máshogyan kellett kísérleteznem.

− Soha nem avatkoztál a döntéseimbe, és ezért hálás vagyok. Ha bármivel megbántottalak, akkor ne haragudj érte.

− Nem tudnál megbántani – simított végig arcomon. – Amíg úgy érzed, helyesen cselekszel, én támogatni foglak.

− Néha magam sem tudom, mi a helyes.

Alex közelebb lépett hozzám.

− Megtanultam valamit veled kapcsolatban – mondta. – Minden szituációból a legtöbbet hozod ki. Nem találkoztam még ilyen makacs és kitartó lánnyal, mint te.

− Ezzel azért tudnék vitatkozni.

− Ne duzzogj – mosolyodott el végre. – Arra céloztam, hogy ha az udvarlódnak is így mutatod be magad, lehet, hogy elmenekül.

Hitetlenkedő hangot hallattam, aminek hatására Alex végre felengedett. Röviden felnevetett, majd engesztelően magához húzott.

− Nem hallom, hogy „csak vicceltél” – dünnyögtem anélkül, hogy visszaöleltem volna őt.

− Mert nem is mondtam – vigyorgott tovább Alex.

A hajamba csókolt, mielőtt eltávolodott volna tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Igyekeztem fenntartani a sértődött szerepet, de aligha tudtam volna tovább ellenállni az ártatlan képének.

− Szóval úgy hiszed, hogy elűznék magamtól bárkit a személyiségemmel?

− A legkevésbé sem – szegte fel állát. – Arra céloztam, hogy téged ki kell érdemelni. Aki elmenekül, az nem való hozzád.

Lassan bólintottam.

− Így már jobb.

Összefontam magam előtt a karomat, Alex kapva az alkalmon a könyökömnél támasztott meg. Ujjaival alkaromat cirógatta. Úgy éreztem, minden alkalmat megragadott, hogy hozzám érhessen.

− Csak azt akarom mondani – Alex továbbra is a karomra szegezte tekintetét, úgy szólalt meg −, hogy nagyon szerencsés az az ember, aki az udvarlód lehet.

Kezemet Alex mellkasára helyeztem. Olyan hívogatóan közel került hozzám, hogy nem tudtam ellenállni. Alex izmai érintésemtől megfeszültek inge alatt. Elmosolyodtam. A tettek sosem hazudnak, az ösztönös reakciók mindig elárulják az illetőt.

Felpillantottam rá. Szemében eddig nem látott vágyakozás tükröződött, a szívem pedig egyre vadabbul kalimpált és fülemben is éreztem a fokozódó lüktetést. Alex kezei tovább vándoroltak, és a derekam köré fonódtak. Simogatásától akaratlanul is felsóhajtottam. Sokkal nagyobb hatással volt rám, mint azt korábban hittem. És ez már nem csak a kamaszkorban elindult kíváncsiságom része volt, de még csak nem is egy egyszerű fellángolás.

Először éreztem, hogy Alex viszonozza az érzelmeimet.