Bencze Annamária: Akarat – 1. részlet

1.

Az életösztön alapvetően ott él minden emberben. Amíg nem fenyegetett veszély, nem is tudtam, hogy ennyire erős ösztönről van szó. Amikor megéreztem, hogy milyen törékeny az emberi lét és mennyivel hatalmasabb erők léteznek rajtunk kívül, rögtön felébredt nyugalmas szunnyadásából, hogy segítségemre keljen.

Ha élni akarok, élni is fogok. Ezt mondogatom magamnak. Csak kitartónak kell lennem és hinnem abban, hogy képes vagyok egymagam megbirkózni a veszélyekkel.

Amit megtanultam azonban, hogy a küzdés nem mindig egyenlő a megoldással. Néha éppen azzal tehetem a legtöbbet, ha egyszerűen csak várok. Mint amikor örvénybe kerül valaki. Akár képletesen, akár valójában ragad magával a körforgás, jobb, ha hagyja magát az ember egyszerűen sodródni. Egy ideig ugyan úgy tűnhet, mintha tényleg az előrehaladásért kapálózna. Mégis, előbb vagy utóbb rádöbbenünk, hogy a part még sehol sincs. Kétségbeesetten kergethetjük a kiutat, holott csak egyhelyben forgunk.

Hagyni kell, hogy az események csak megtörténjenek. Az örvény majd kidob a felszínre, ha eljön az idő. Az egyetlen, amit tehetek, hogy visszatartom a lélegzetem, elengedem magam és várok.

Várok, hogy a vihar lecsituljon és eltűnjenek a felhők. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan képesek távozni is. Minden visszakerül a helyére, mintha meg sem történt volna és az egész hamarosan feledésbe merül. Akkor majd felállok és újult erővel nézhetek a világra.

Mert én akkor is élni fogok.

Hirtelen rezzentem össze a lábamra nehezedő súlytól. Fejemet ijedten felkaptam a párnámról, majd Analeigh arcát megpillantva rögtön vissza is helyeztem a kényelmes pozícióba. Egy halk morgással egybekötve tüntetőleg visszahúztam magamra a takarót.

− Húgom, semmi előjáték? Egyből rám ugrasz?

− Jó reggelt, Lana – csicseregte Ana vidáman, kérdéseimet figyelmen kívül hagyva. – Nem győztem kivárni, míg felkelsz! Egy cseppet sem zavar, hogy hétágra süt a nap? Pedig ez elég szokatlan, főleg ősszel. London kifejezetten ért az időjárás összekuszálásához.

Nem hittem a fülemnek. Még el sem indult a reggel, és Analeigh máris képtelen volt uralkodni magán. Élénk hanghordozása egy pillanatra sem hagyott alább. Persze ezt nagyon értékeltem benne. Azt már kevésbé, hogy rendszerint elfelejtette, mennyire használhatatlan voltam reggelente. Egyszerűen nem voltam képes feldolgozni semmit, míg az agyam hajlandó nem volt együttműködni. Kiváló példa lennék a halottnak a csók esetére.

− Örülök Ana, de nekem ehhez még korán van. És felvertél az álmomból – tettem hozzá nyomatékosan.

− Ami azt illeti, már elmúlt nyolc óra és egyébként is ébren kéne lenned.

Kócos fejemet meglepő gyorsasággal dugtam ki a takaró alól.

− Hogy micsoda?

− Bizony, álomszuszék. Úgyhogy behoztam neked a kávédat.

Analeigh az éjjeliszekrényen lévő bögrére mutatott, majd a kezében tartott újsággal kezdett zörögni. Kíváncsian felkönyököltem, mire ő a kezembe nyomta a mosolygós csészémet.

− Életmentő vagy – konstatáltam valamivel több életkedvvel.

− Tudom – vigyorgott Ana. – Azon felül pedig híres is!

Ana széttárta előttem a lapot, amit addig szorongatott. Szememet összeszűkítettem, hogy megkeressem, mire is célozhatott. Álmosságom azonnal elillant, amikor megláttam az egész oldalas képen egyik festménye mellett ülve. Hosszú, szőke haja és szemébe lógó frufruja pontosan úgy állt, mint most − beállítás nélkül is hibátlanul. Hóbortosan színes ruhái jól jellemezték személyiségét. A másik oldalra tekintve hosszas sorok hirdették a közelgő kiállítását. Elérte, hogy a reggeli morcosságomat felülírja egy egyre nagyobb mosoly.

− A hónap művészének választottak – pillantottam meg a vastagon szedett címfeliratot. Óvatosan felültem a bögrével egyensúlyozva, hogy magamhoz ölelhessem Analeight. – Annyira büszke vagyok rád!

Az én egyetlen húgom az első önálló kiállítására készült, amelyben egy kis rész nekem is jutott. Ugyanis abban a boltban került megrendezésre, ahol én is dolgoztam. Ritkaságokkal foglalkozó antikváriumban vállaltam állást, ahol a legkülönfélébb dolgok fordultak meg. Egyesek csak a woodoo részlegért tértek be, valakik keresztet vetve sétáltak el az ajtó előtt, de akadtak „igazi mágusok” is, akik szentül hitték, hogy ott lelhetnek értékes mágikus eszközökre. Számomra a megnyugvás szigetét jelentette a hely. Annyira különc volt, hogy ott könnyedén elvegyülhettem, bármiféle feltűnéskeltés nélkül.

Az emeleti galéria kávézójában ücsörögtem pár hete, amikor beugrott az ötlet – miért is ne lehetne kiállítást tartani éppen ott? A bolt azon része üres volt, nemrégiben bővítettük vele a csupán az üzletet. A dísztelen falfelületen csak egy falióra kapott helyet, szinte kiáltott a művészeti alkotásokért. Még aznap felvetettem az ötletet Helennek, a főnökömnek, aki kifejezetten lelkesedett az újításért. Ő minden javaslatot támogatott, ami pozitívan hatott a bolt látogatottságára.

− Jaj, Lana, ez olyan hihetetlen – folytatta Analeigh. – Muszáj valamivel megköszönnöm neked a fáradozást!

− Ne viccelj – mondtam, majd belekortyoltam a kávéba. – Már azzal megköszönted, hogy időben felkeltettél.

Homlokomra ráncok szaladtak, amint lenyeltem a kávét. Analeigh rendszerint összekutyulta a dolgokat a konyhában – és általában az életében is –, de eddig még sosem sikerült a kávéba cukor helyett sót öntenie. Nem igazán értékeltem, hogy ezzel éppen engem tisztelt meg, de nem tudtam rá haragudni.

Elnyomtam a fintort, hogy ne bántsam meg a lányt.

− Jut eszembe – álltam fel az ágyról –, nekem nem ártana készülődnöm.

Analeigh az ajtó felé kezdett araszolni, míg én a szekrényhez léptem. Sietnem kellett, ha el akartam érni a buszt.

− Nem szeretnél esetleg meglátogatni ma a boltban? – néztem vissza Analeighre a kitárt szekrényajtó mögül. – Amennyien mostanság betévednek, megunom az életemet.

− Mennék, de sokáig leszek a műteremben. Be akarom fejezni a festményeket – Analeigh oldalra billentette fejét. – De mi van azzal a sráccal, a munkatársaddal? Ryan, ugye?

− Mi lenne? – pislogtam rá értetlenül.

− Ő nem dobja fel a napjaidat? Nem hiszem, hogy az a helyes pofi üres belsőt takarna.

− Ryan fiatalabb nálam.

− Három évvel – forgatta szemeit a lány. – Az nem jelent semmit.

− Még csak tizennyolc éves, Analeigh.

− Pedig van ebben valami, hogy is mondjam – emelte fel szemöldökét elgondolkodva –, izgató. Friss hús!

− Na, kifelé, te nagyon huncut – vágtam hozzá a kezem ügyébe kerülő pulóveremet. – Ryan csak egy barátom és ennyi.

− Hát jó – egyezett bele Analeigh, de már láttam is, hogy átsuhan valami azon a végtelenül kíváncsi arcán. – Azért ne mondd, hogy nem lennél benne egy kis papás-mamásban…

− Analeigh!

Felemeltem a hangomat, de abban a pillanatban el is nevettem magam. A lány védekezően tartotta maga elé kezét.

− Jó, jó. Abbahagytam. És kösz a pulcsit!

Analeigh a magasba emelve támadásom fegyverét arcán elégedett vigyorral sétált ki a szobámból.

− Remélem nem most láttam utoljára azt a felsőt – kiáltottam utána.

Fejcsóválva elmosolyodtam, majd folytattam tovább a készülődést. Elővettem néhány, a hangulatomhoz éppen passzoló darabot, majd visszahajtottam a szekrény ajtaját. A tükörre pillantva magamhoz próbáltam a fekete-fehér mintás kardigánt és sötétkék farmert. Éppen megfelelő volt. Ezzel elvegyülhettem a tömegben és nem keltettem feltűnést. Volt a szelíd hétköznapiságban valami, ami megnyugvással töltött el.

Háromnegyed kilenckor már a szélcsengő ismerős dallamára léptem be az üzletbe, megelőzve két munkatársamat. Ryan és Lindsay rendszerint utánam érkeztek meg, így mindig maradt elég időm kényelmesen elkészülni.

Hátramentem a pult mögötti kis irodába, hogy az öltözőrészben – ami egy függönnyel elkerített kis helyiség volt – átvegyem a felsőmet. A munkapóló bal oldalán, a szarvast ábrázoló logó alatt az Artemisz felirat szerepelt. A bolt névadója keltette fel a figyelmemet, amikor állást kerestem, mivel az istennő karakterét mindig is közel éreztem magamhoz. Egyenesen jelnek tekintettem a hirdetést.

Bíztam a jelekben, mivel jól működő ösztöneim voltak. Eddigi életem során már sokszor segítettek. Nem igazán beszéltem erről másoknak, Analeighnek is csak ritkán, ha éppen köze volt hozzá. Így is eléggé csodabogárnak éreztem magamat. Az emberek félnek a rendhagyó dolgoktól, amelyek eltérnek a normális viselkedéstől. Ha valakinek előálltam volna azzal, hogy „Hé, figyelj, volt egy megérzésem. Szerintem nem kéne igent mondanod arra az állásra”, akkor valószínűleg nevetség tárgyává váltam volna vagy ami még rosszabb: önzőnek tituláltak volna. Inkább meghúztam magamat, mintsem hogy ilyenek miatt kerüljek a középpontba. Nem is az én feladatom volt mások megvédése. Szerintem mindenkiben ott lapult az a kis hang, ami fontos helyzetekben megszólalt. A különbség csupán annyi volt, hogy én hallgattam is rá.

Éppen fehér pólóm gallérját igazítottam, amikor csilingelést hallottam. Kidugtam fejemet az irodából és megpillantottam Ryan vidám arcát.

− Szép reggelt, Lana! – néhány öles lépést megtéve a fiú már mellém is ért. – Hogy van a kedvenc kolleginám?

Táskámba csúsztattam a leváltott felsőmet, mielőtt visszafordultam volna hozzá. Ekkor azonban a fiú meztelen felsőtestével találtam szemben magam. Ryan anélkül szabadult meg a pólójától, hogy a függöny mögé bújt volna, így teljes egészében elém tárultak kidolgozott izmai. Annyira zavarba jöttem, hogy ujjaimat orrnyergemre szorítottam és szememet lesütve válaszoltam.

− Igazán jól. Nyugis hétvégém volt.

Egy röpke momentumra azért kíváncsiságom felülkerekedett és kinyitottam egyik szememet. A fiú egyenletesre barnult bőrszínén tűnődve szálkás vállától egészen nadrágja vonaláig elkalandoztam. Egyből dominóként összecsukló lányok sora jelent meg a képzeletemben, akik kezüket homlokukhoz emelve sóhajtoznak utána. Mivel Ryan testi adottságait elnézve ez nyilván így volt.

− Jó neked – szólalt meg, amint munkafelsője nyakán kidugta a fejét. A mozdulattól rövid, szőkés haja összekócolódott. – Nálunk megint áll a bál. Már nagyon elegem van belőle.

Lévén, hogy sosem voltam igazán jó mások vigasztalásában, hiába szerettem volna valami bíztatót mondani neki. Még szomorkás arckifejezésétől sem jutott eszembe semmi olyan, amivel lelket önthettem volna a fiúba. Nem voltam éppen a szavak embere. Gyakran én szolgáltam ugyan lelki segélyként – vagy még inkább lelki szemetesként −, de már az is elég megnyugvással szolgált, hogy a hozzám fordulók nem tartották magukban a gondjaikat. Attól, hogy kibeszélték magukat, máris megkönnyebbültek.

− Ó – böktem ki végül, de azonnal korholni kezdtem magamat gondolatban. Hát, ez igazán együtt érző volt, Lana.

Odakintről hangoskodás szűrődött be, nem sokkal később pedig egy koccanás is megszakította beszélgetésünket. Titkon hálát adtam ezért.

Mindketten kimentünk, majd a pulthoz érve Lindsayt láttuk berobbanni az ajtón. A szélcsengő vadul lármázott, az aprótermetű lány pedig azonnal hadarni kezdett.

− El sem hiszitek, mi van odakint! – kezével megborzolta haját. – Tiszta őrültek háza! Tuti valami apokalipszis közeledik, mert mindenki kifordult magából.

− Hétfő reggelhez képest nagyon pörögsz – jegyezte meg Ryan unottan. Hangulata folyamatosan hanyatlott, amióta szóba jött a hétvégéje. Megsimogattam a karját, amit a már megszokott mosolyával díjazott.

− Nem csoda, Marjorie már megint tombol – utalt Lindsay a mellettünk lévő virágbolt tulajdonosára. – Tudjátok, van az az újonc, akit a múlt héten vett fel. Na, a szerencsétlen kiöntötte a hipós vizet az utcára, ami elfedte a repedést a járdán, abba belelépett egy nő a magassarkújában és kis híján kibicsaklott a bokája. Szóval fenyegetőzni kezdett, hogy majd ő mindenkit feljelent – folytatta erősen gesztikulálva. Annyira beleélte magát, hogy nagy levegőt vettem, mintha csak én tartottam volna a beszámolót. – Ekkor Marjorie hozzávágott egy krizantém-köteget, ami elég morbid húzás, ha azt vesszük. Elvégre azok ártatlan virágok, amik majd a sírokon végzik, másrészt szerintem metaforikusan eltemette a nőt magát is. Utána meg lesipította a póthaját szegénynek. Csakhogy közben nem vette észre, hogy egy fickó egyenesen a teherautója felé tart a vontatójával. Belehajtott a teherautóba, ami még mindig dugig volt a kipakolatlan virágokkal. Azt hittem, Marjorie felrobban mérgében.

Ez megmagyarázta a kintről beszűrődő hangokat.

− Jó ég – szólaltam meg, amikor végre fellélegeztem. Ryan kérdő tekintete ébresztett rá, hogy az addig visszatartott levegő miatt reakcióm elég drámainak tűnhetett. – De nem sérült meg senki, ugye?

− Nem – felelte a lány –, néhány koszorúalapot leszámítva, bár egy ideig tényleg hittem, hogy egy jól irányzott jobbossal kiüti a pasast. Ez a nő mindig alkot valamit, bár ezt azért nehéz lesz überelnie.

Meg sem várva, mit mondunk, Lindsay az emeletre trappolt. A héten ő volt beosztva a kávézóba.

A lány temperamentumától elmosolyodtam, majd hullámos hajamat copfba kötöttem és Ryan mellé ültem a magasított székre.

− Hú – fújt egyet a fiú –, Lindsayt rá kellene kötni egy szerkezetre, hogy lecsapolják és az egész harmadik világnak elegendő mennyiségű energiát kapnánk.

Elmosolyodtam. Fogalmam sem volt, honnan ez a kicsattanó erő, de sosem láttam még elfáradni a lányt. Én azonban egyedül a látványtól képes voltam lemerülni.

Bekapcsoltam a számítógépemet. A jobb alsó sarokban lévő kis boríték jelezte, hogy bejövő üzeneteim vannak. Valószínűleg megint azzal megy majd el a délelőttöm, hogy válaszolgatok az érdeklődő levelekre. Ryan szidni kezdte a gép lassúságát és ettől valahogy ismerős érzésem támadt. Déjà-vu, talán.

− Kávét valaki?

Lindsay a korlát mögül nézett le és szinte előre hallottam, Ryan mit fog válaszolni.

− Gondolatolvasó vagy!

Furcsa érzés fogott el, mintha már ismertem volna ezt a jelenetet. Még azelőtt az ajtóra pillantottam, minthogy az kinyílt volna. Amikor megszólalt a szélcsengő, Ryan is felkapta a fejét. A kintről beszűrődő napfény még homályossá varázsolta az alakot, aki belépett, én mégis tudtam, ki közeledett felénk. Pedig ezelőtt sosem látogatott meg a boltban.

2

Sarah sietett egyenesen a pulthoz. A lány néhány évvel lehetett idősebb tőlem és a szomszéd lakásban lakott. Úgy egy éve költözhetett be.

Nem egyszer megesett, hogy rossz passzban indultam haza, a kapualjban pedig összefutottunk. Amint beszélgetni kezdtünk, elmúlt minden feszültség, ami addig nyomasztott. A negyedik emeletre felérve, Sarah tanácsait meghallgatva pedig már tudtam is, mit fogok tenni, hogy jobbra forduljanak a dolgaim. Különleges kisugárzása volt. Jól esett a hasonló emberek társasága, túlságosan is kevesen tartoztak azok közé, akik ki tudták zárni a rosszat a világukból. Sarah hozzáállása a problémákhoz már félig megoldást jelentett a gondokra.

Szerettem volna több időt vele tölteni, de valamiért elérhetetlennek tűnt. Mintha legtöbbször egy más világban járt volna gondolatban. Kedves volt és hihetetlenül együtt érző, de mintha egyben egy igazán távolságtartó személy is lett volna.

Mindezek ellenére ezúttal egy egészen új arcát ismertem meg. Zaklatottnak tűnt. Ijedtséget véltem felfedezni szemeiben, mely meglehetősen szokatlan volt tőle. Köszönés helyett elém csúsztatott egy kulcsot.

− Lana – szólalt meg –, nagy szívességet kell kérnem tőled.

Bizonytalanul bólintottam, miközben pillantásom közte és a kulcs között ingázott.

− El kell utaznom pár napra, sürgős az ügy. Megtennéd, hogy vigyázol addig Cleóra? Tudod, milyen kis gyámoltalan tud lenni.

Bólintottam. Cleopatra Sarah gyönyörű ragdoll macskája volt. Sokszor találkoztunk a folyosón egy-egy állatorvosi vizit után. Gyakori vendégek voltak, mivel kölyökkorától beteges volt szegény.

Ahogyan Sarah megjelent, sokkal nagyobb dologra számítottam.

− Hogyne, nem gond – feleltem egy mosollyal kísérve. Annak ellenére, hogy Sarah is igyekezett ezt viszonozni, a szemei elárulták. Jól tudott távolságot tartani és ezáltal titkokat is őrizni – alig tudtam róla igazán személyeset −, nem tagadhatta volna le, hogy valami baj történt.

− Hálás vagyok – mondta, majd a táskájában kezdett kotorászni. − Kikészítettem a tápját is a bejárat mellé, de nem eszik sokat, ha nem vagyok mellette. Itt van egy névjegykártya – nyújtotta át −, az állatorvos száma, ha esetleg kelleni fog.

Sarah lassan hátrálni kezdett. Szememet továbbra sem tudtam levenni arcáról. Egy alkalmat sem tudtam felidézni, amikor ennyire feldúltnak láttam volna.

− Köszönöm, Lana. Megpróbálok mielőbb hazaérni!

− Csak nyugodtan, nem lesz gond.

Elvégre mi is neveltünk már háziállatot. A macskatartás jelenleg könnyebbnek tűnt, mivel Cleót nem kellett naponta többször sétálni vinni, mint régebben a kutyánkat. Egyedül attól tartottam, hogyan fog hozzánk viszonyulni, mint ideiglenes gazdákhoz.

Ahogy láttam Saraht visszapillantani az ajtóból, hirtelen ráeszméltem valamire. Nem is miattam vagy a macskája miatt aggódott annyira. Volt ott egy titok, ami mögé nem láthattam. Sarah sokkal inkább magát féltette.

A nap folyamán többször is eszembe jutott Sarah. Nem emlékeztem, mikor utazott el akár egy teljes napra is. Bár Analeigh nélkül valószínűleg én is egyedül laktam volna, ez egyáltalán nem számított ritkaságnak manapság. És minden bizonnyal én sem mozdultam volna ki otthonról. Sarahban akár a jövőbeni képemet is láthattam volna.

Minden egyedül láttam őt, vendégek nem jártak hozzá. A falakon pedig mindent átszűrődött. Még az is, amire egyáltalán nem voltam kíváncsi. Az alsó szomszédunk rendszerint egy „egészségedre” felkiáltással konstatálta, ha valamelyikünk tüsszentett otthon. Hiába a külön lakások, a társasházban lakók magánéletébe bármikor bele lehetett hallgatni. Sarah-ét kivéve. Nála mindig csend honolt.

Alig tudtam róla vagy akár a rokonairól valamit. Ugyanakkor nem voltunk annyira közeli viszonyban, hogy ilyen jellegű dolgokat feltétlenül megosszon magáról. Néhány konyhába kölcsönkért hozzávalón kívül csak akkor beszélgettünk, ha épp összefutottunk a kapuban vagy a lépcsőházban.

Rossz érzésem volt, ha a reggelre gondoltam. Valami nem volt rendjén.

A negyedik emeletre érve elhaladtam a bejáratunk előtt. Eggyel tovább mentem, hogy benézzek Sarah lakásába. Még nem jártam bent ezelőtt, így akaratlanul is végigfuttattam szememet a berendezésen. Az elrendezés éppen a tükörképe volt a miénknek. Belépve ugyanúgy az egy légterű nappali és étkező kapott helyet. Balra esett a konyha, szembe egy szoba, míg a másik háló és a fürdő jobb oldalra.

Habár a mi lakásunkban meleg színek domináltak és művészlelkek révén igencsak elharapózott néha a rendetlenség, ez Sarah lakásáról egyáltalán nem volt elmondható. Modern, egyszerű vonalak, fémes berendezések és szigorú rend jellemezte leginkább a helyiséget. Valamint hófehér falak és bútorok. Meglepően egysíkúnak tűnt.

A bejárat melletti falon egy kép lógott. Sarah egy idősebb férfi oldalán ült, aki talán az édesapja lehetett. Ez volt az egyetlen kép és egyben személyes tárgy, amit ilyen rövid idő alatt felfedeztem.

Kezdtem egyre inkább betolakodónak érezni magam. Inkább hívogatni kezdtem Cleót. Nevére a macska le is ugrott a szemben lévő ablakpárkányról és hatalmas nyávogással üdvözölt. Lehajoltam, hogy megvakargassam a fejét, melyet elégedett dorombolással fogadott. Felemeltem őt és a tápot a földről, majd átvittem magunkhoz. Nem tellett sok időbe, míg otthonosan a kanapéba fészkelte magát és összegömbölyödve elaludt. Az átállás könnyebben ment, mint gondoltam.

Egy gyors zuhany után átöltöztem, majd a festőállványom elé ültem. Már hónapok óta dolgoztam egy tájfestményen, de elakadtam. Hiányérzetem volt. Gyakran anélkül töltöttem hosszú perceket a vászonra meredve, hogy felemeltem volna az ecsetet és egyetlen vonást is hozzátettem volna a képhez. Ennek ellenére szívesen néztem, mert megnyugtatott.

Egészen kiskoromban jelent meg előttem először ez a táj, méghozzá álmomban. Miután elvesztettem az édesanyánkat és még mielőtt apám lelépett volna, ebbe az álomképbe menekültem.

Sűrűn gyötörtek rémálmok, amelyekből megtanultam felébreszteni magamat. Kénytelen voltam, mert nem tudtam már elviselni azokat a borzalmakat, amelyeket akkor láttam. Valóságosnak tűntek. Emlékszem, hogyan éreztem a bőrömön, amint apám mérgesen rángatott és kiabált velem. Ahogy az is élénken élt a tudatomban, amikor anya kórházi szobájában csipogtak a műszerek.

Számomra az egyetlen megoldás volt a menekülés. Csak tudatosulnia kellett bennem a ténynek, hogy álmodom, utána összeszorítottam szememet és már fel is keltem.

Gyermeki kíváncsisággal vetettem magam a kísérletezésbe. Arra gondolta, ha fel tudtam ébreszteni magamat, akkor talán alakíthattam is az álmokat. Akárhányszor sikerélményem volt, az ösztönzött az újbóli próbálkozásra. Keresnem kellett egy helyet, hogy elszakadva a külvilágtól csak én lehettem, gondok és problémák nélkül.

Anya halála után – apám szerint – pszichológusra volt szükségem. Így hát hetente kétszer ott lógattam lábamat a rusnya, nyikorgó kanapén. Emlékeztem a fabútorok illatára, a díszpárnákra és arra, hogyan vizslatott a pszichológusnő. Nem szerettem vele beszélgetni, főleg nem az érzéseimről. Mivel nem sikerült sokat haladnunk, a hölgy azt tanácsolta, hogy foglaljam el magam azzal, ami örömmel tölt el és egyben el is lazít. Hát, én ezt tettem. Csak éppen egy kissé rendhagyó módon.

Meghallottam, amint kinyílt a bejárati ajtó. Ana hangos táskazörgéssel egybekötve lépett be.

− Mi a…

Analeigh elfojtott káromkodására felálltam a székemből. Elfeledkeztem róla, hogy ő még nem tudott Cleóról. Kezében a partvisunkkal találtam rá, míg éppen, hogy félre tudtam állni a hangosan nyávogó Cleo útjából.

− Végig bent volt egy macska, Lana, és te nem vetted észre? – nézett rám hitetlenkedve a lány, miközben a partvissal mutogatott.

− Analeigh, tedd már azt le – szememet egy pillanatra becsuktam, majd mélyet lélegeztem.

− Sarah macskája, vigyáznunk kell rá.

Kicsalogattam Cleót a sarokból és ölembe véve ringatni kezdtem őt. Ana lepakolta a bevásárlótáskákat az asztalra. Fejcsóválásából ítélve nem lelkesedett túlságosan az új jövevényért.

− Nyugi, nem mindig ilyen ám – suttogtam Cleo fülébe. – Csak akkor, ha éhes.

Analeigh szemei erre felcsillantak.

− Jó, hogy mondod. Van itthon valami ehető és már készen van? Éhen veszek.

A konyhába léptem, hogy felmérjem a terepet. Kivettem a tegnapról maradt kínai édes-savanyú csirkefalatokat és újramelegítettem. Mire asztalhoz ültünk, Cleo már el is foglalta az egyik széket. Analeighvel ilyenkor szoktuk átbeszélni a napközben történteket. Szerettük ezt a hagyományt fenntartani. Általában nem sokat volt itthon, így jól esett néhány együtt töltött perc esténként.

Ana hozta a megszokott formáját. Mindig történt vele valami. Ma csupán rossz megállóban szállt le, mert vitába szállt az egyik csoporttársával a laposecsetek sörtéjét illetően és emiatt késett egy előadásról is. Ez azonban semmi sem volt ahhoz a teljesítményhez képest, amit általában produkálni szokott. Nem voltam benne biztos, hogy a sors állítja folyamatosan kihívások elé vagy alapjáraton sikerült neki minden félre, amihez hozzákezdett. Az apróságokkal nem volt semmi gondom, még nevettem is rajtuk. De amikor kölcsönvette az ősrégi Roverünket, melyet még anya vezetett és darabokban kellett elszállítani, nos, akkor inkább sírni támadt volna kedvem. Elmondása szerint jó messze állt meg minden más parkoló járműtől, hogy még csak véletlenül se történjen semmi baj. Mire azonban visszaért a vásárlásból, az egyetlen markoló autó a környéken, amelynek jelenléte a mai napig indokolatlan, úgy döntött, hogy benéz az autóba a szélvédőn keresztül. Bizarr látványt nyújtott, hogy a megbillent jármű komplett markoló szerkezete az addig ülésnek nevezett maradványokon csücsül. Nem is értettem, hogy az egész hogyan lehetséges. Erre egyedül Analeigh volt képes.

Ha ez még nem lett volna elég, a biztosítást akkor már két hónapja nem fizette be. Az elmaradást nem tudtuk rendezni határidőn belül, szóval bele kellett nyugodnunk, hogy elköszönjünk az autótól.

Analeigh volt a garanciám arra, hogy a napjaim ne legyenek unalmasak.

Vacsora után elpakoltam, majd a szobámba mentem. Úgy döntöttem, beállítom az egyik sorozatot háttérnek, míg el nem alszom. Általában igényeltem a háttérzajt. Nem bírtam igazán jól az egyedül alvást.

Átfordultam az oldalamra. Egyre inkább az álmom kezdett foglalkoztatni. Szerettem volna, ha ott folytatom a képeket, ahol legutóbb abbahagytam. Még utoljára az órámra pillantottam, és kiszámoltam, hogy pontosan kilenc óra jut a pihenésre. A gondolattól elégedetten hajtottam fejemet a párnára és pilláimat lehunyva már tudtam, hamarosan újra látom az áhított álomképet.