Bartos Zsuzsa: Küldetés

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]

 

 

Óvatosan közeledtem. Megálltam az ajtó előtt, onnan lestem be. A szobából hangos lihegés hallatszott. Első pillantásom a makulátlan párnákra esett, amelyek szanaszét hevertek a szoba padlóján. Fehérségük vakított a kora délelőtti fényben. A szélesre tárt ablakokon őszi levegő áramlott be. A rendetlen ágyat fürkésztem, ahol ruhák hevertek, és közben pillantásom nem kerülhette el a szemközti falat. Keserűség mardosott a temérdek fénykép, újságcikk, megjegyzésre szánt adatokkal telefirkált fecni láttán.

André észrevett. Megtorpant. Egy hosszú pillanatig csak nézett rám, mintha először látna, végül önkéntelenül elmosolyodott. Lehúzta a fekete zsákoló kesztyűt, és ledobta a bokszzsák alá. Lassan kezdte tekerni a bandázst a kezéről, de hamar türelmét vesztette vele, mozdulatai kapkodóbbakká váltak.

André edzője hozzám lépett, fejével intve feléje.

– Egyre inkább a küldetésre érik – minősítette kifáradt sportolóját.

– Helyes. Így kell lennie! – Szavaim közben tudatosult bennem, hogy tagadólag mozdítom a fejem.

Az edző távozása után becsuktam az ajtót, és megvártam, amíg André leereszti kezében a palackot, amelyből mohón nyelte a vizet.

– Nem akarom, hogy elmenj! – mondtam ki.

– Jó ügynök válik belőlem, Britta. Elégedettek lesznek velem. Teljesítem a küldetésemet, utána visszajövök.

Odalépett a mozaikra hasonlító falhoz, ujját rányomta egy nagyobb fényképre.

– Sosem leszek olyan, mint Fáji André, a világhírű ökölvívó!

Egy pillanatig elhallgatott, mintha először állapíthatná meg, hogy a képről visszatekintő hasonmás sokkal izmosabb.

– Britta, gyűlölöm ezt a fickót! Gyűlölöm a bokszot!

 

2073 nyara gyorsan fordult őszbe. A Nemzeti Klónintézet tagjai délutánjaikat az épület mögötti parkban tölthették, ahol a vetkőző fák szétszórták hivalkodó színű leveleiket.

Egy idő óta minden délutánomat magam is ott töltöttem. Elsétáltam a park végében álló padhoz, amelyet két kitárt szárnyú angyalszobor őrzött. Gyerekkorom kedvenc helye. Apám kutatóként a Keltető Részlegen dolgozott, így sok időt töltöttem a Klónintézet falain belül. Ugyanazok a tanárok tanítottak iskolás koromban, akik a termékek felkészítéséért voltak felelősek, csakhogy engem gondozónak képeztek. Ez a funkció azt jelentette, hogy a felkészítendő klónegyedek hozzám jöttek a kiképzésüket nem érintő kérdéseikkel, problémáikkal.

Az elmúlt tíz évben sikerült is megfelelő hozzáállással viseltetnem a termékekhez, vagyis értelmes válaszokat adni nekik, és érzelmileg távol maradni tőlük. Azonban a Fáji André sejtjeiből tavaly keltetett klónegyednél titkolt bukást könyvelhettem el. Túl sok kérdése volt az életről, sokat járt az irodámba beszélgetésre, szinte észrevétlenül vert ösvényt férfiként a szívemhez.

Azon a délutánon azért kötöttem ki ismét a park félreeső ösvényén meghúzódó padon, mert lázongón tombolt egész világom. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy éppen Andrénak kell oly hamar küldetésteljesítésre indulnia, hiszen a többi három-négy évig képzett klónokhoz képest, ő csak egyéves volt még. Ő is úgy jött létre, mint a többiek, csupán a legszükségesebb beültetésekkel rendelkezett. Tudott járni, beszélni, értette az alapvető fogalmakat, a hétköznapi tevékenységeket, akár egy robot, de nem hordozott emlékeket.

Néztem a távolban sétáló termékeket, akiket jelenlétükben csak ügynökökként emlegettünk. Vidáman társalogtak, mint mindig. Ritkán vesztek össze valamin, és örültek minden apróságnak. Rikító színekbe öltöztek, banális dolgokon vihogtak. Felnőttek voltak, mégis úgy viselkedtek, mint gyerekek. Kavicsokat gyűjtöttek, bogarakat végeztek ki, pirosló leveleket keresgéltek, gesztenyével dobálóztak. Szinte mindennap versenyeztek, hogy ki tudja átugrani a gesztenyefa alacsonyan elágazó törzsét. Aztán másnap délelőtt ismét komolynak mutatkoztak kiképzőik társaságában, hiszen igyekeztek jó ügynökökhöz méltón megfelelni különleges küldetésük követelményeinek. Kiváltságnak tartották saját megbízatásukat.

Mivel az emberek többségének megfizethetetlen volt a klónozás, kizárólag az ország elit rétege engedhette meg magának ezt a luxuscikket. A termelt egyedek némelyike vagyonos üzletasszony másolataként keltetődött, háziasszonyi vagy gyereknevelési kisegítőnek, mások politikusok utánzataiként dublőri célt szolgáltak, de olyan filmsztárok másolatait is megismertem, akiket nemcsak maguk az eredeti emberek rendeltek meg, de gazdag, rajongó lányok is megrendelhették romantikus szórakozás céljából.

 

Ismertem már a hangot, amelyet váratlanul meghallottam. André léptei alatt valahogyan másképp zizegett az avar. A pad helyett a tölgyfa tövébe telepedett.

Csendben figyeltük a levegőbe szédülő leveleket. A szél nem szólt bele, a fa elszáradt díszei úgy pörögtek, mintha önként vetették volna magukat alá.

– Holnap este eljön Báncsa Béla a lányával, Dhiával.

Ezt mindketten tudtuk, hangom mégis úgy lejtett, mintha értesítenem kellett volna őt. Nem szólt. Kíváncsian feléje fordultam, és akkor láttam, hogy teljesen leköti figyelmét egy kezén mászkáló hangya. Mintha sosem látott volna hangyát! – fortyogtam magamban. Mégis megvártam, amíg visszateszi egy aszott levélre, melyet előtte még hosszan megszagolt. Akkor újból elismételtem szavaimat.

– Hamar lejár a küldetésem – biztosított róla. – Kiveszik belőlem a kapszulát és szabad leszek.

Szívemet kétségek dúlták. Soha nem hallottam olyan egyedről, akiből kivették a biztonsági kapszulát. Csak olyan esetekről tudtam, melyek során engedetlenség vagy hasznavehetetlenség miatt aktiválták a beültetést, és a kifakadó méreg azonnal megsemmisítette a terméket.

– Két-három évet tudsz várni rám? – nézett rám.

Mély levegőt vettem, valami fullasztott. Nem, nem tudok várni rád! – ordítottam volna legszívesebben. Szemem sarkából láttam, ahogy kabátja belső zsebéből előhúzta Báncsa Dhia fényképét, amelyet rutinszerűen magánál kellett hordania.

Megnyugodtam. A fényképnek sokkal rongyosabbnak kellett volna lennie.

 

 

Báncsa Béla kilépett az intézet nappalijából. Papp úr követte őt, az igazgatónk. Az irodájába igyekeztek. Tudtam, Báncsa rövid kikérdezéssel akarta felmérni, hogy a Fáji André nevű termék mennyire van előkészítve új környezetéhez.

Báncsa Dhiával maradtam.

Legalább tíz évvel néztem őt fiatalabbnak. Igencsak ronda nő! – próbáltam megnyugtatni magam. Sikertelenül. Dhia alakján feszes bőrkosztüm feszült, és divatosan kopaszra nyírt fejét számomra idegen szimbólumok tetoválásai borították. Hologram telefonjával szórakozott, teljesen figyelmen kívül hagyva jelenlétemet. Aztán valahogyan letört az egyik aranykörme, és úgy sápítozott, mintha a mennyezet szakadozna ránk. Kirohant a nappaliból, hogy megkeresse az apját.

Telefonját az előttem lévő asztalon felejtette. Egy másik nő alakja rajzolódott belőle elő.

– Ott vagy, szerelmem? – kérdezte az alakzat sipító hangon.

Dhia leszbikus! – jöttem rá. Az apjának fogalma sincs róla, különben nem rendelte volna meg neki Fáji Andrét! Én meg végig azt hittem, hogy a lánya nyafogó kérését teljesíti.

Az ablakhoz léptem, mint mindig, amikor gondolkodni akartam. Az épület előtti lámpafényekben Báncsa Béla extravagáns autója állt, s mellette egy idősebb, szőke nő. Valahol már láttam őt!

Percekig tartott, amíg a nyugati szárnyba értem. Feltéptem Fáji André szobájának ajtaját, és a fotókkal teleaggatott falhoz léptem. Megtaláltam rajta a keresett fényképet, amelyen a híres ökölvívó emelte poharát egy széles asztaltársaságban ülve. Egyik oldalán ott ült Báncsa Béla, mellette felesége, lánya, Dhia, és az André másik oldalán ülő fiatal lány mellett egy asszony: az autónál ácsorgott nő.

Tudtam Fáji André barátnőjéről, Parlagi Sáryról, aki gyilkosság áldozatául esett. A tettes kilétére azóta sem derült fény. Röviddel azt követően zuhant Fáji André repülője a Csendes-óceánba. Az idősebb asszonyról viszont semmit sem tudtam. Kinéztem az újságcikkből az egyetlen számomra ismeretlen nevet, és feltárcsáztam egy információszerző irodában dolgozó barátomat, akitől sokszor kértünk már adatokat a klónozandó emberekről.

– Szilveszter, tudod, ki Kérei Ágnes, és mit keresett Báncsa Béla társaságában?  – tudakozódtam idegesen.

– Egy pillanat, Brittám. Utánanézek – válaszolta készségesen a Klónintézet bedolgozója.

– Egy elit varroda tulajdonosa, Brittám – válaszolta percek múltán. – Az idén vált a hetedik férjétől. Egyetlen lánya a tavaly halt meg. Parlagi Sárynak hívták.

– Fájihoz az asszonyt Sáryn kívül fűzte valamilyen ügy?

– Nem. De Báncsához sokkal inkább. Elsőként tűnik fel neve az ejtett férjek listáján. Nem tartom kizártnak, hogy Sáry Báncsa lánya volt.

– Valószínű. Most meg a másik lányának akar így kedvezni. Szilveszter… te tudtad, hogy Dhia leszbikus? Mit akarhatnak mégis Fáji Andrétól?

– Nem tudom. De az igencsak meglepő, hogy annak a bokszoló ürgének nem volt semmilyen meccse Argentínában. Mégis két nappal azután, hogy megtalálták Sáry holttestét, utazott. Állítólag senki, még a testőrei sem tudták, hogy mit keresett azon a repcsin.

– Fáji André volt Parlagi Sáry gyilkosa – suttogtam magam elé a hirtelen sejtelmet.

Nem emlékeztem, hogy milyen hamar értem vissza a főépület nappalijába.

A vendégek éppen indulni készültek Andréval az oldalukon.

– Báncsa úr! – szóltam utánuk.

Mindenki megfordult, hogy rám nézzen.

– Én gondozónői tisztségemben tanúsíthatom, hogy az ügynök még nem ért meg a küldetésre – ziháltam.

Értetlenül néztek rám.

– Britta! Le akarod járatni az intézetünket? – pusmogta az igazgatónk, amint közelebb lépett hozzám. Aztán mosollyal arcán gyorsan visszafordult Báncsa felé.

– Biztosíthatom, Báncsa úr, hogy az intézetünk maradéktalanul kiszolgálja a megrendelői igényeket.

– Örömmel hallom, Papp úr! – szólalt meg Báncsa Béla öblös hangja. – Kisasszony! – szólított meg, rám szegezve éles tekintetét. – Látom, igazán a lelkére veszi az ügynökök sorsát. Nyugodjon meg! Fáji André jó kezekbe kerül. Tökéletesen megfelel missziója minden követelményének. Főleg, ha ökölvíváson kívül más téren is gondoskodott a kiképzésről… kisasszony… – mondta sokatmondó gúnnyal.

– Örülök… igazán… uram – dadogtam. Rettegtem a Báncsa tekintetéből érkező vadságtól. – Már csak néhány nyilatkozatot kell az ügynökünknek aláírnia… Elfelejtette…

– Milyen nyilatkozatokat? – mordult rám az igazgató.

Válaszként kérlelő tekintetet küldtem feléje.

André letette kezéből bőröndjét, és szánakozó mosollyal hozzám lépett.

– Britta kisasszony, nyilatkozom.

Köhintettem, és intettem, hogy kövessen az irodámba. Amint az ajtó bezárult mögöttünk, kitörtem:

– Nem mehetsz velük!

– Mi történt veled? Mondtam már, hogy visszajövök.

– Fogalmad sincs, hogy miről van szó. Mindent tudtunk az eredeti Fájiról, de túl keveset az alkalmazóról. Ártani akarnak neked! Fáji André meggyilkolta Báncsa lányát, és ő most bosszút akar állni – hadartam egy szusszal. – André azért ült a repülőn, mert menekült. Báncsa gyanút fogott, és bosszút esküdött. De a repülő lezuhant…

– Nem lesz semmi gond! – hitetlenkedett André. – Mondtam, hogy visszajövök érted! Az ökölvívó kedves fickó volt, de ha nem is, én nem ő vagyok. Csak hasonlítok rá. Ezt mindenki tudja.

– Nekik az ő lelkét hordozod. Azt hiszik…

– Britta! A kint rám váró emberek kedvesek, ahogyan te is az voltál, meg az összes kiképzőm. Látom rajtuk. Tisztelnek.

– Nem, nem ismered az embereket – ordítottam. – Semmit sem tudsz semmiről. Semmit. Semmit! Naiv vagy. Átkozott tapasztalatlanság! Megölnek. Előtte megkínoznak. A bosszúvágyát akarja kiélni. Gyere! Találjunk ki valamit, amiért ma nem mehetsz velük. Ha együtt találjuk ki, elhiszik. Aztán kitaláljuk azt is, hogyan szabadulj innen.

– Különleges küldetésem van, Britta! Elhívásom. Ezek az emberek sokat fektettek belém, és most bíznak bennem.

– Nem érted… – nyöszörögtem a tehetetlenség súlya alatt.

– Papp úr sosem képezne ki senkit olyasmire, amiről te képzelődsz.

– Őt csak a pénz érdekli. Mellesleg ő sem tudja, hogy mi folyik itt.

Az igazgató nyitott be az ajtón. Felálltam. Papp úr jelentős pillantást vetett rám, aztán Andréhoz fordult.

– Mehetünk?

Elment velük.

Néztem az ablakból, ahogyan beülnek az autóba, és ahogyan az igazgató utánuk integet. Forró patakokban folytak nyakamba a könnyek.

Azon kaptam magam, hogy ismét rohanva visz a lábam, ezúttal az igazgatói irodába. Hamarabb oda akartam érni, hogy aktiválhassam Fáji André kapszuláját, még mielőtt bárki bánthatná őt. Hamarabb kell meghalnia, mint reggel, és másképp, mint ahogyan Báncsa tervezi.

Az irodába léptem, maguktól kigyulladtak a fények. Idegesen húztam elő Papp fiókjából a széf kulcsát. Reszkető kézzel pötyögtettem be a kombinációt, és a nyolcvannegyedik klónegyed kapszulájának távaktiválóját kerestem.

A rekesz üresen árválkodott. Báncsa Béla mindkét távaktiválót magával vitte.

Akkor megpillantottam az egyes sorszámmal ellátott távaktiváló kijelzőjén a nevet. Harminc éve lóghatott ott. Sosem jutott eszembe.

Az erőm elhagyott. Szédültem.

Fáji André szobájához vonszoltak lagymatag lépteim. Az ajtó nyitva fogadott, ahogyan hagytam. Lekuporodtam a küszöbre és hagytam, hogy szívem összetört részei tovább zúzódjanak, porukig. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy kifogjak valamit André illatából és magamba zárjam azt.

Nem mertem többé lélegezni, nehogy kiengedjem magamból a beszippantott levegőt. Rég megvénített a sok élet, s André életébe bele is haltam. Nem tudtam megmenteni Fáji André személyében azt az embert, aki észrevette a hangyát, aki önfeledten beleszagolt a lehullt falevélbe.

A folyosóról egy vékony, sárga fénycsík bántóan hasított a szobába. A párnák rendezett sora azt hazudta, hogy a világban minden a helyén van. De a csend megmondta az igazat.

Megnyomtam a kezemben levő egyes távaktiváló gombját, amely felett piroslón villogott: Benő Britta.

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (8 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Eltűnődtem azon, mije van annak, akinek nincs múltja? Nincsenek emlékei, tapasztalatai, élményei, nincsenek sztereotípiái, kötődései, gyakorlatilag, minden mindegy a számára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük