Becca: Azázel, a pokol angyala (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.
Fájdalmas nyögést hallok. A hang rekedt, kimerült. Újabb nyögés. Basszus, ez én vagyok!
Hunyorogva felnézek, ismét felnyögök, amikor a szobám lassan kirajzolódik körülöttem. Ez a hang inkább megkönnyebbült, mintsem fájdalmas. Az orgonaszínű falak, az ággyal szemben lévő kép, amin a színek egymásba folynak, megnyugvással töltenek el. A saját otthonomban fekszem, nem egy idegen szobájában, pedig a tegnap éjszaka után bármi megtörténhetett volna. A felesek úgy szaladtak le a torkomon, mintha vizet innék, a látásom egészen homályos lett, az emberek szétcsúsztak a szemeim előtt.
Ahogy felülök, megszédülök, a fejem fájdalmasan lüktetni kezd. Elgémberedett ujjakkal masszírozni kezdem a halántékomat, aztán az orrnyergemet is hasonló kezelésben részesítem.
Soha többé nem iszom!
Amikor belevágtam az egyetemi életbe, a bulikat vártam a legjobban. Azokat a tipikus egyetemi partikat, ahol szétrúgjuk a ház oldalát, és másnapig nem tudunk magunkról semmit. Mondanám, hogy tegnap este végre sikerült elérnem ezt az állapotot, de nem ez volt az első eset. Az elmúlt hónapokban sokkal többet buliztam, mint az előző évben. Sakál részegre ittam magamat, meg sem tudom számolni, hány pasival smároltam. Nem hogy a nevükre, de még az arcukra sem emlékszem.
A lábam a hideg padlóhoz ér, de nem állok fel rögtön. Tudom, meg fogok szédülni, és visszahuppanok a puha matracba – ez elmúlt időszakban minden egyes másnap így kezdődött. De most nincs kedvem beállni a szokásos mókuskerékbe, és lefutni ugyanazokat a köröket. Ma igenis összeszedem magamat, és annak ellenére, hogy a fejem majd széthasad, az agyamban egy death metal együttes zúz, a szemeim minden pislogásnál annyira szúrnak, hogy könnyezem, nem fogom az egész napomat ágyban tölteni.
Megmozgatom a lábujjaim, a csontok ropogása felér egy hangos üvöltéssel. Miközben elindulok a fürdőszobába, beletúrok a hajamba. Az ujjaim gubancos, zsírosodó hajba ütköznek, elhúzom a számat. Ideje lenne felállítanom magamnak néhány szabályt, ami a bulizást, a töménytelen mennyiségű alkoholvedelést és a pasizást illeti.
Megengedem a kádba a vizet, amíg megtelik, a kis lakásban eldobált ruhadarabjaim után kezdek vadászni. A pulóveremet az előszobában, a harisnyámat a nappaliban, a kanapé háttámláján, a szoknyámat a szobámban találom meg. Egy fél pár, fekete platformos magassarkún majdnem sikerül átesnem, ahogy kidülledő szemekkel az éjjeliszekrényemen lévő ébresztő után nyúlok, amin éppen váltanak a számjegyek: 5:13.
Átaludtam az egész napot, bassza meg!
– Nem mintha lenne bármi dolgom ma… – mormogom magam elé, megrántva a vállamat. A fürdőben lekapom azt a néhány ruhadarabot, ami még rajtam van, a szennyesbe dobom, s elégedett nyögés közepette elmerülök a hatalmas, hófehér habban. A víz forró, hosszú másodpercekig égeti a bőrömet, de néhány perc elteltével, ahogy a meleg a bőrömön át a csontomig hatol, ellazulok. Mintha a körülölelő hő visszaadná az erőt a sejtjeimnek, pedig tudom jól, nem érdemlek ilyen gyors regenerációt. A kád mellett álló szennyeskosárra pillantok, amibe elsüllyesztettem a bugyimat és a melltartómat, ami a tegnap esti buli után rajtam maradt. Csoda, hogy ezek nem csusszantak le rólam. Legalább most amiatt nem kell törnöm a fejemet, hogy kivel bújtam ágyba, és emiatt újabb szégyenteljes pillantásokat vetnem a tükörképemre.
Hátrahajtott fejjel a fehérre meszelt plafont kezdem el bámulni. Érzem, ahogy a hajam benedvesedik, aztán már átázva tapad a hátamhoz. A szálak csiklandozzák a bőrömet, de nem veszek tudomást róluk. Pont, ahogy arról sem, amit az életemmel teszek.
Nem voltam mindig ilyen. Sőt! A mostani önmagammal ellentétesen viselkedtem. Gyerekkorom óta egy álomvilágban éltem, egy olyan lufit szorongattam a kezemben, amiben a tökéletes életről alkotott képem volt. De néhány hónappal ezelőtt kidurrant a gumi, amiről azt hittem, hogy áthatolhatatlanul vastag. Nem tudom, az évek vékonyították-e el, vagy mindig is ilyen volt, csak túl vak voltam ahhoz, hogy meglássam. Már nem is igazán számít. A rózsaszín, gyermeki álmokkal teletöltött luftballon kidurrant, és csak néhány, szakadt szélű darab maradt meg, amik folyton emlékeztetnek arra, aki voltam. A naiv kislányra, aki azt hitte, felnőtt. Aki hitt a csodákban és az emberekben.
Bryan. Így hívták azt, aki elindított a lejtőn. Talán mindig is a szakadék közelében voltam, és egy sziklán egyensúlyoztam, ami addig a pillanatig tartott, míg ő meg nem adta a kezdő lökést. Onnantól kezdve, hogy szakított velem, elkezdtem gurulni. Mindent, amit addig akartam, amik fontosak voltak, az életem alappilléreit fent hagytam a csúcson, és minden egyes nappal, ami eltelt azóta, minden szóval és tettel egyre messzebbre kerülök tőlük.
Bryan és az én történetem a gimi utolsó évében kezdődött. Jobban mondva, akkor kerültünk közel egymáshoz. Mivel ő a focicsapat tagja volt, én meg a szurkolócsapaté, sokszor voltunk egymás közelében, de egészen az utolsó évig nem alakult ki köztünk semmi. Sokszor titkon figyeltem őt, elolvadtam a mosolyától, de megtartottam magamnak ezeket az érzéseket. Nem is tudom, milyen csoda folytán jöttünk össze. Olyan hirtelen történt az egész, hogy még most sem igazán értem. Az egyik meccsük után ünnepeltünk, a csapatkapitányuk házában volt a buli, ami egészen addig unalmas volt, amíg el nem kezdtünk beszélgetni. Fogalmam sincs, hogyan keveredett mellém a kanapéra, vagy mi volt az első mondat, amit követett rengeteg másik. Azon az estén, órákon keresztül ültünk a barna bőrkanapén, és mindenféléről beszélgettünk.
Minden tökéletes volt. Bryan álmaim megtestesülése, jóképű, okos és kedves. A kapcsolatunk úgy alakult, ahogy a nagy könyvben meg van írva, lassan haladtunk, hétről hétre egyre jobban megismertük egymást. Beleszerettem. Tizennyolc évesen elterveztem az egész jövőmet, amit nélküle el sem tudtam volna képzelni. Pontos terveim voltak, meg voltam győződve arról, minden úgy fog alakul, ahogy szeretném, hiba nélkül. Ugyanarra az egyetemre járunk, ő folytatja a focit, aztán leigazol az egyik profi csapathoz, én továbbra is szurkolólány maradok, közben kiválasztok valami szakot az egyetemen, ami a legközelebb áll az érdeklődési körömhöz. A diplomaosztó utánra terveztem az esküvőt, néhány éven belül az első közös babánk is megérkezett volna.
De Bryan elvétette a lépést. Elrontotta a terveimet. Darabokra tépte a jövőmet, az egyetlen utat, amit láttam magam előtt. Sosem gondoltam volna, hogy szükségem van arra, hogy készüljön B terv is. Ráhibáztam.
Egy éve voltunk együtt, az első szemeszter végéhez közeledtünk, amikor végül megtörtént az első szerelmeskedésünk. Bryannek voltak rajtam kívül már barátnői, de nekem ő volt az első barátom. Tapasztalatlan és fülig szerelmes voltam. Mindig is azt akartam, hogy az a fiú vegye el a szüzességem, aki életem szerelme, és egy napon gyűrűt húz az ujjamra. Az első lesz az utolsó is. Amikor ezt közöltem vele, egyszerűen nevetni kezdett rajtam. Pontosan emlékszem arra a pillanatra. Szerda volt, délután négy óra, az ágyamban feküdtünk, mindössze egy vékony takaró volt rajtunk. Bryan mellkasán feküdtem, mindig is imádtam hallgatni, ahogy a szíve ütemesen dobban a fülem alatt. A hajamat simogatta, de amint meghallotta, amit mondok neki, a keze megállt a levegőben, és többet nem ért hozzám. Nevetni kezdett, majd komoly tekintetemmel találkozva csendben maradt. Úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, viccelek-e vagy tényleg komolyan gondolok minden egyes szót. Végül benyögte azt, amit sosem gondoltam volna: ő szeret engem, de nem hinné, hogy egy gimis szerelem olyan sokáig kitarthat, hogy házasság legyen belőle. Jól megvagyunk, de ki tudja, meddig lesz ez így. Fiatalok vagyunk, nem ragadhatunk le egy partner mellett, mások felé is nyitnunk kéne.
Keserű epe ízét érzem a számban, ahogy újra erre gondolok. Olyan hirtelen mozdulok meg a kádban, s ülök fel, hogy megszédülök. Más sem hiányzik, minthogy belehányjak a fürdővizembe.
Szedd össze magad!
Egy marék habot veszek a kezembe, jobbra-balra forgatom, mintha egy jósgömb lenne, amiben megláthatom, mit tartogat számomra a jövő. Tovább folytatom a züllést, vagy végre boldog leszek?
Miután Bryan ezt mondta, elkezdtünk máshogy viselkedni egymással. Ő távolságtartó lett, én próbáltam egyre jobban a kedvében járni. Talán én magam üldöztem másokhoz azzal, hogy minél jobban próbáltam megtartani. A kevesebb több lett volna… ki tudja.
Másfél hónappal később szakított velem. Nem csak az viselt meg, hogy a fiú, akit életem szerelmének hittem, kitette a szűrömet, hanem az, hogy elveszítettem mindent, amiről azt hittem, hogy az enyém lesz. Akár egy épület, ami rossz alapzatra épült, úgy omlott össze az életem. Hetekig alig mozdultam ki a lakásból, éjszakánként telebőgtem a párnámat, amikor az edzéseken megláttam, az öltözőbe kellett menekülnöm, mert újra bömbölni kezdtem. Végül a barátnőim elrángattak egy buliba, mert szentül meg voltak győződve arról, hogy segíteni fog rajtam néhány ital és a jó társaság. Pechem volt, mert Bryan egy csajjal jelent meg, akinek öt perc után már a torkán dugta le a nyelvét. De ahelyett, hogy fülem-farkam behúzva hazafutottam volna, inni kezdtem. Nem a szokásos sört, hanem feleseket. Whiskey-t, tequilát, abszintot. Hirtelen vakmerő lettem, vissza akartam vágni. Azt akartam, hogy Bryan lássa, nem csak ő szórakozik jól, én is ugyanúgy ismerkedek másokkal. Túl sok bátorságom lett a piáktól, csábító dögnek éreztem magamat, miközben rávetettem magamat az exem egyik csapattársára. Csak arra emlékszem, hogy a fiúnak nagyon széles vállai, és egy tetkója volt a bal kulcscsontja alatt. Azt terveztem, csókolózom vele, aztán megnézem Bryan arcát, de amikor kinyitottam a szemem, egy üres szobában találtam magamat, a srác éppen a bugyimat húzta félre. Mielőtt bármit mondhattam volna, már a lábaim között volt, és kemény lökésekkel mozgott bennem. A torkomból meglepett nyögés szakadt fel, amikor eltalált egy pontot, és nem tudtam más csinálni, mint lehunyni a szememet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. De más volt. Teljesen más, mint amit Bryannel csináltunk. Rosszabb és jobb. Rosszabb, mert nem volt benne érzelem, nem éreztem, hogy én kellek neki. Jobb, mert a testemre figyelt, a belőlem áramló rezgésekre, csak az élvezet számított. Másnap megfogadtam, több ilyen nem lesz. Nem akartam beállni a sorba, egyike lenni azoknak a pompon lányoknak, akiket a hátuk mögött mindenféle ribancnak elmondanak, mert egyik farokról a másikra ugranak.
Rohadtul elcsesztem. A következő buli ugyanúgy végződött, a pasi volt csak más. Másnap ugyanaz a fogadalom, amit ismét megszegtem. Minden party-n eláztam, igaz, hogy a bugyim nem mindig csusszant le, de annyi sráccal flörtöltem, hogy a számukat sem tudom. Smároltam velük, amikor táncoltunk, hozzájuk dörgölőztem, néha egyszerűen csak félre kellett volna húzniuk az alsóneműmet, és könnyűszerrel megdughattak volna az emberek között. Egyike lettem a ribanc pompon cicáknak. A csajok egy része irigyel, amiért helyes csávókkal kavarok, másik része megvet. A pasik meg… nos, nem tudom, mi játszódik a fejükben, de nem hinném, hogy többet látnak bennem, mint egyéjszakás kalandot.
A víz kezd kihűlni, ezért gyorsan megmosom a hajamat. A törölközőmmel jó alaposan átdörzsölöm a bőröm, a hajamat egy másikkal a fejem tetejére csavarom. A turbánommal, a karikás szemeimmel és a nyakamon lévő, hatalmas szívásnyommal a gáznál is gázabban nézek ki. Mikor szívták ki a nyakam? Egyáltalán ki volt az a barom, aki ennyire elintézett? Az ördög vigye el! – szisszenek fel, ahogy a forró, kissé felduzzadt bőrömhöz érek.
A fürdőből a nappaliba lépek ki, ahol legalább tizenöt fokkal kevesebb van, mint odabent volt. Dideregve markolom meg a törölközőmet, miközben átvágok a helyiségen, hogy az ablakot becsukjam. Mostanában folyamatosan kinyílik ez a rohadt ablak, éppen ideje lenne szerelőt hívnom.
Már majdnem elérem a libegő függönyt, mikor kővé dermedek. Lassan fordítom oldalra a fejemet, aztán felkiáltok:
– Mi az isten?! – Az ujjaim még erősebben markolják a meleg anyagot, ami hiába takar a térdemtől a mellkasomig, olyan, mintha meztelen lennék. A jeges borzongás nem csak a csupasz karjaimon száguld végig, hanem az egész testemen.
– Sokkal inkább az ellentétje – válaszolja a velem szemben álló, kissé oldalra döntött fejjel. Sötét hajának néhány kósza tincse a homlokába hullik, barna szemével tetőtől talpig végigmér.
– Mi van, bazdmeg? – sikítom kétségbeesve. A fal felé kezdek hátrálni, úgy kapaszkodva a szerencsétlen textíliába, mintha bármi segítséget is várhatnék tőle. Ez csak egy törölköző, a fenébe is! Többre mennék valami nehéz tárggyal, amivel talán sikerülne kiütnöm ezt a fickót. Bár, hogy mennyi esélyem lenne ellene, fogalmam sincs. Rettentő magas, és ahogy a bőrdzseki feszül rajta, nem mondanám cingárnak. A hanyag testtartása önbizalomról árulkodik, az ökölbe szorított kezek azt üzenik, van mitől tartanom,.
Az idegen háta mögé pillantok, a bejárati ajtó felé. A retesz a helyén van, a kulcs is a zárban, pont, ahogy éjszaka hagytam. Mi a…?
– Az ördög kifejezés helytállóbb lenne, mint az Isten – feleli szórakozottan. Hosszú, fekete farmerba bújtatott lábával tesz felém egy lépést, aztán még egyet. A bakancsa hangosan koppan a padlón, amitől a szívem ugrálni kezd a mellkasomban. Ez nagyon nem oké!
Addig megyek, míg a hátam a falhoz nem simul. Bárcsak kaméleon lennék, és beleolvadhatnék a környezetbe!
– Húzz el a lakásomból! Ha még egy lépést teszel, hívom a zsarukat! – A remegésemet meghazudtoló gyorsasággal nyúlok a szekrény felé, ahonnét olyan sebesen kapom fel a telefonom, hogy én is megdöbbenek. A szilikon tok belesimul a kezembe, de hiába van nálam a mobilom, nem merem használni. Egy percre sem vehetem le a szememet erről az emberről. Annyi idő alatt, míg feloldom a billentyűzárat és beütök három számjegyet, simán leüthet, megkéselhet vagy akár le is lőhet. Basszus! Mi van, ha nem is kirabolni akar, hanem egy ámokfutó csupán, aki szeret öldökölni?
– Ti, emberek, annyira ostobák vagytok! – húzza el a száját undorodva. – Tökéletes teremtmények, mi? Viccnek is rossz!
Hirtelen terem előttem, egyetlen mozdulattal kikapja a kezemből a mobilt. Nem veszi le rólam a szemét, amikor földhöz vágja, majd a csattanást követően a bakancsa sarkával rátapos. A készülék recsegve megadja magát a súlyának.
Hitetlenkedve meredek a nálam alig idősebb srácra. Széles homloka, magas arccsontja van, az orra egyenes, alatta pedig kissé telt, fintorgó száj húzódik. Ha nem próbálna éppen kirabolni, halálra ijeszteni és talán megölni, még helyesnek is mondanám.
– El kell, hogy keserítselek, de erre eléggé rábasztál! Egyetemista vagyok, csóró, és a legdrágább holmimat éppen most tetted tönkre. Ráadásul mi ez a duma? Mi, emberek? Miért, te mi vagy seggfej? Attól, hogy nincs ki mind a négy kereked, és azzal szórakoztatod magad, hogy mindenkihez betörsz, még ugyanolyan vagy, mint én! – vágom dühösen az arcába. Fogalmam sincs, honnét jönnek ezek a szavak a számra, hisz’ még egy önvédelmi órán sem voltam, ahol megtanulhattam volna, hogyan kell a hasonló eseteket kezelni. Nem fogom tudni kiütni, ha arra kerülne a sor.
Nem kellene provokálnom. Nem úgy néz ki, mint aki rá van szorulva mások pénzére, úgyhogy tuti pszichopata. Az pedig köztudott, hogy őket jobb nem kóstolgatni, vagy tovább hergelni, mert az ember gyakran hullaként végzi. Alig múltam húsz éves, a halál nem szerepel a terveim között. Na, nem mintha olyan sok tervem lenne, mióta Bryan elküldött a búsba…
– Vajon mi lehet benned? – dörmögi maga elé, szemeivel újra és újra végigmérve az arcomat. A hozzá intézett szavaimat mintha meg sem hallaná, a homlokát ráncolva mustrál. Tényleg igaz lehet, hogy az ilyen bolondok, mint ez a srác, hangokat hallanak a fejükben? Mindenféle tévképzetük van, mellette még belső utasítások is, amik a rosszra vezérlik őket? El sem hiszem, hogy ilyenekről gondolkozom, amikor alig pár centire áll tőlem egy elmeháborodott, aki betört a lakásomba!
– Figyelj, ott a szobámban a laptopom, vidd csak el! Mással nem szolgálhatok, mert tényleg elég csóró vagyok. Ha kell, ott a bankkártyám, de maximum húsz dolcsi van rajta, úgyhogy… – darálom le, de mintha ezt sem hallaná. Ugyanúgy bámul, közben egyetlen egyszer sem pislog. Zakkant. Nem gyengén őrült az ipse.
Újabb perc telik el, a velem szemben álló meg sem mozdul. Bámul rám, a szája megfeszítve, mintha magában küzdene valamivel. Biztos a bolond démonai suttognak neki mindenféle őrültségek.
– Mire vársz még? Fogd meg, ami tetszik, aztán takarodj isten hírével! – kiáltok rá. A szívem vadul zakatol, a félelemtől remeg a törölközőt szorító kezem, de nem tudok tovább uralkodni magamon. Az, hogy csak bámul és bámul, sokkal ijesztőbb, mintha éppen kirámolná a lakásomat. Akkor legalább tudnám, mire kell számítanom, de így… Ugyanúgy leüthet vagy megerőszakolhat a következő pillanatban.
– Isten! – szisszen fel gúnyosan. Hátat fordít nekem, aztán a fejét jobbra-balra forgatva körbesétál a nappaliban, mindent alaposan szemügyre vesz. Mintha csak leltárt készítene arról, mit volna érdemes a hóna alá csapni és ellopni. Nem tudom elhinni, hogy ez a pasas egy egyszerű betörő! Nem mintha sok rablóval találkoztam volna eddig, de nem gondolnám, hogy így festenek a tolvajok.
A túrája végén leül a piros kanapémra, a jobb karját a háttámlára dobja, a bal lábát lazán átveti a másikon. Nyugodt és magabiztos. Pont, amilyennek egy vérbeli pszichopatának lennie kell. Nem kellene kapkodnia? Bemenni a szobába, a hóna alá csapni a laptopot, fenyegetőznie vagy hasonló? Legalább kicsit be lehetne szarva, hogy lebukik vagy hirtelen bekopog valaki, aki keresztülhúzza a számításait.
Újra az ajtóra nézek. A szívem mélyén tudom, hogy senki nem fog nekiállni őrülten verni, hogy engedjem be, de azért reménykedem. A szemem ismét a kulcsra és a láncra esik, ami a helyén van, teljesen érintetlen. Hogy a francba jött be ez a pszichopata?
– Nem talált – csóválja meg a fejét. Az arca még mindig merev és tökéletesen semmitmondó, egyedül a tekintete árulkodó. A mandula formájú szemek olyanok akár a gesztenye, melyekben őszinte gyűlölet vert tanyát. Újra végigmasírozik rajtam a hideg, de ennek most semmi köze ahhoz, hogy az ablak nyitva van. Az íriszei mintha minden melegséget kiűznének belőlem, csak a jeges borzongást hagyják maguk után.
– Jobbra – mutat az ablak felé, ahol a függöny meglebben a széltől. A tejfehér anyag úgy mozog, akár egy hastáncos, aki képes a mozgásával elbűvölni az embereket. Lassan ide-oda ring, a mozgása földöntúlian kecses. Földöntúli szarba hozott ez a rohadt ablak.
Nem, nem, nem! Ez lehetetlen! A húszadik emeleten lakom, nincs tűzlétra, úgyhogy ha a srác nem pókember, aki képes a falon mászni, akkor képtelenség, hogy igazat beszél.
– Nem szeretnél végre kirabolni, és elmenni? Felőlem akár az ablakon át is távozhatsz – hátha a betonra kenődsz. Hangosan nem mondom ki, de biztos vagyok benne, a tekintetem mindent elárul. Az ébenfekete szemöldökök felszaladnak, aztán fintorogva megcsóválja a fejét. Mintha düh szaladna át az arcán, de erre nem mernék megesküdni.
– Kösz, nem, még maradok. Nyugodtan csukd be az ablakot, nem azon keresztül távozom majd – közli gúnyosan. A szemeim kipattannak a helyükről, kinyitom a számat, hogy rákérdezzek, de inkább becsukom. Most komolyan egy dilis tévképzeteiről akarok beszélni? Ha repülni akar, hát repüljön! Bár jobban örülnék, ha tőlem távol próbálgatná a képzeletbeli szárnyait, és nem az én ablakomból ugrana ki, hogy szállhasson. Más sem hiányzik, mint egy rakat rendőr, aki kérdéseket tesz fel, miután a dilis agyveleje beteríti a járdát.
– Ez kezd túl unalmas lenni – fintorogja. Csettint egyet, mire az ablak hirtelen becsukódik, a hideg fuvallat megszűnik. A nappaliban pillanatok alatt meleg lesz, de mintha a bőröm nem érzékelné. Egyre jobban rázkódom, a gyomrom fel-le liftezik. Hányni fogok. Pillanatokon belül kidobom a taccsot.
Részeg vagyok még mindig – jövök rá. Más magyarázata nem lehet mindannak, ami történik. Megjelenik egy pasi a lakásomban, a zárt ajtón keresztül, azt állítva, hogy felmászott a huszadikra. Aztán egyszer csak csettint egyet, és láss csodát, az üvegtáblák újra a helyükön vannak, és elszigetelnek a hűvöstől.
– Érzem rajtad a félelem szagát! – nevet fel halkan. Az ajkai között kis rés keletkezik, hófehér fogakat látok. – Azt hiszed, a megszokott dolgok unalmassá válnak, amikor újra és újra ugyanazt kell érezned. De a félelem! – csettint egyet a nyelvével, majd gurgulázón, gonoszan felnevet. – A félelem megunhatatlan. Nem csak a másik gyengeségét tapintod ki, a saját lényed is felmagasztalod azzal, hogy ezt váltod ki másokból. Még, hogy jó, ha szeretnek! Hidd el nekem, Shaya, az a legcsodálatosabb, ha félnek tőled!
– Ki az ördög vagy te? – suttogom reszketve. Ha létezik a pszichopatánál még rosszabb fogalom, akkor az erre a pasira tökéletesen illene.
A nevetése hangosabbá válik, végül kacagni kezd. A szemeiben gyűlölet, elégedettség táncol, miközben sátáni kacajt hallat.
– Pontosan az vagyok! Az ördög, maga Lucifer! – villannak fel vörösen a szemei.
A fülemben visszhangozni kezd a nevetése, a két vérvörös, izzó írisz lassan elhomályosul, végül teljesen eltűnik, hosszú, sípoló hang kíséretében, mely mintha az egész tudatomat kitöltené.

2.
Az ágyamban ébredek, a takaróm az államig fel van húzva, mégis didergek. Szükségem van néhány percre, míg teljesen magamhoz térek, aztán megemelem a vastag paplant. Egy szál törölközőben fekszem, bár az anyag teljesen száraz. Tényleg képes voltam így bebújni az ágyba?
Lassan sikerül összeszedni a gondolataimat, amik még mindig az álmaim befolyása alatt állnak. Újra Bryant láttam, azon a napon, mikor először jelent meg egy másik lány oldalán. A fájdalom úgy hasított belém, akár a legélesebb kés, amit valaha készítettek.
Nagyot sóhajtok, vakon a szekrény felé nyúlok a mobilomért, de csak a hűvös fát tapogatom végig. Egyik éltől a másikig nyúlkálok, az ujjaim halk, súrlódó hanggal futnak a sima felületen.
– Hol az ördögben vagy? – morgom.
A szemeim hirtelen pattannak ki, olyan gyorsan ugrom fel, hogy beverem a fejemet az ágytámlába. Felszisszenve nyúlok a lüktető bőrömhöz, ahol a nedves hajamba ütközöm bele először.
Vizes haj, törölköző a testem körül, az ördög szó hallatán a barna, majd vörös tekintet. Az egész lénye, az összes szava mintha egy elcseszett diliházas jelenet lett volna egy gagyi filmben. Azt mondta, ő az ördög, a szeme pedig vörösen izzott fel…
Kiugrom az ágyamból, sokkal gyorsabban, mint terveztem, aztán kiszaladok a nappaliba. A lábaimban remegés szalad fel-le, érzem, a térdemnek elég lenne egy kis lökés, és mentem összecsuklana, de valahogy sikerül tartanom magamat. Ide-oda forgatom a fejemet, keresem az idegent, az ijesztő tekintetét, de mindössze a szoba csendje fogad. A kényelmes kanapémon nem terpeszkedik senki, az ablakom csukva van, az ajtó zárva.
– Csak egy álom volt… egy álom volt – csóválom meg hitetlenkedve a fejemet. A szívem heves dobbanásai lassan normálisra váltanak vissza, végül elnevetem magamat. Hát persze, hogy csak egy buta illúzió volt! Hogy is lehetne valóság? Egy férfi, aki valami csoda folytán megjelenik a huszadik emeleten lévő lakásomban a zárt ajtón keresztül? Ráadásul mindenféle sületlenségekről magyarázott, mint egy totál hibbant, aki megszökött a bolondokházából.
A mobilomat nem találom meg. Hiába kutatom át többször is a kis lakásomat, nem bukkanok a nyomára. Biztosan elhagytam a buliban – húzom el a számat. Az elmúlt három hónapban két telefont is sikerült elveszítenem. Csalódottan bezárom magam után az ajtómat, és elindulok az egyetem felé. Ahogy kilépek az épületből, összehúzom a kabátom cipzárját, megborzongok. Utálom a hideget! Lassan beköszönt a tél, a nap egyre ritkábban süt ki, és sokkal inkább csak fényt ad, mint meleget. Az ősz végéhez közeledünk, napról napra hidegebb van, az éjszakák hosszabbak.
Negyedóra alatt beérek az egyetemre, ahol egyenesen a kis előadóba megyek, ahol a filozófia órám lesz. Néhány perc van már csak kezdésig, szinte az egész terem tele van. Az utolsó sor felé veszem az irányt, a barátaim mind itt ülnek. Tracey a legjobb barátnőm éppen a mobilján pötyög valamit, vékonyra szedett, szőke szemöldökeit összehúzva, fintorral a száján bámulja a képernyőt. Mellette Ashley ül, aki teljesen az ellentéte fekete hajával és barna bőrével.
– Mi a helyzet? – ülök le Ashley mellé. Mindketten felpillantanak, aztán vigyorogni kezdenek. Minden buli után ezeket a sunyi, információra éhes tekinteteket kapom tőlük, amitől a falra tudnék mászni, közben jól arcon köpném magamat. Szerintük fiatal vagyok, aki végre elkezdett élni, és kipróbálja, mi mindenre van lehetősége ­– szerintem viszont szimplán egy idióta vagyok, aki pasikat próbál ki.
– Ezt mi is kérdezhetnénk! Mi történt szombaton? Láttuk, hogy nagyon belehúztál! Őszintén szólva, amikor Josh odament hozzád és két perc után lesmárolt, legszívesebben kitéptem volna az összes hajszáladat – Tracey kertelés nélkül esik nekem. – Tudod, hogy hetek óta arra a csődörre pályázom, Shaya! Igazán meghagyhattad volna nekem! – biggyeszti le rózsaszínre festett ajkait. Ashley megforgatja a szemeit, aztán a részleteket követeli. Tracey hamar megbocsájt, heves bólogatással kezd bíztatni:
– Gyerünk már, csajszi! Legalább had tudjam meg, mekkora farka van annak a szépfiúnak!
– Tracey, ne már! – húzom el a számat. Egy dolog csinálni, egy másik beszélni róla. Ma már pirulás nélkül vetkőzöm le mások előtt, de amikor beszélni kellene róla, újra szűzkislány leszek. Egyszerűen az lehet az oka, hogy még mindig nem barátkoztam meg azzal, amiket csinálok, és szégyellem magam, hiába élvezem abban a néhány percben az orgazmus mámorát.
– Egy: nem akarok farok méretekről meg hasonlókról beszélni. Kettő: fogalmam sincs, nem feküdtem le vele.
– Viccelsz, ugye? – hüledezik Tracey. Ashley még mindig felhúzott szemöldökkel figyel, várja a további részleteket. Bárcsak sokkal többel tudnék szolgálni nekik! Már csak azért is, mert akkor legalább emlékeznék valamire az estéből.
Megcsóválom a fejemet, nem kell választ adnom, Mrs. Clarke éppen belép az előadóba és a szokásos, óriási vigyorával köszönt minket. Alig lépi át a küszöböt, de már mesélni kezd, a mai előadás témáját vázolja fel.
– Komolyan nem dugtál Josh-sal? – súgja Ashley. Oldalra pillantok, a kíváncsi szemek még mindig engem bámulnak, ahelyett, hogy az idős professzorasszonyt tűntetnék ki a figyelmükkel.
– Nem. Akadjatok már le a témáról! Tracey vizsgáld meg te magad, hogy mekkora van neki, engem nem érdekel! – sóhajtok nyűgösen. Elfordítom a fejemet, a tollam kupakját lepöccintem és látványosan felcsapom a füzetem kemény fedelét. Sosem volt a kedvencem a filozófia, de sokkal érdekesebb annál, hogy a barátnőim tovább faggassanak. Mindig ez történik, de ma valahogy nincs hozzá türelmem. Nem akarok pasikról és bulikról beszélni.
Az utolsó előadás után az öltözőbe megyünk. Néhány perc alatt magunkra rántjuk az edzőcuccunkat és az egyetem hatalmas csarnokába gyülekezünk. Minden délután, öt órától fél hétig csak a miénk az egész terem, senki nem zavarhat meg minket a gyakorlásban. Persze néha beülnek a focisták bámulni minket, de ez általában ösztönzően szokott hatni a csapatra. Még a legfáradtabbak is kihúzzák magukat ilyenkor, és kétszeres erőbedobással dolgoznak, mint néhány perccel korábban.
– Oké, akkor kezdjük a szokásos bemelegítéssel, aztán a hármas mozgáskombinációt gyakoroljuk! Utána megcsináljuk az ötöset, de ma nem állunk meg a piramis közepénél! Azt akarom, hogy teljes legyen végre az a csodás alakzat, és a tetején Daisy úgy lengjen, mint egy győzelmi zászló! Értettétek? – kiabálja az edzőnő.
– Igen! – ordítjuk vissza egyszerre.
Bemelegítünk, lenyújtjuk az izmainkat, utána kisebb ugrások, szaltók következnek. A magas, sportos, ma éppen szürke Nike melegítőbe öltözött edzőnk fel-le járkál, szigorú tekintetével a legapróbb hibákat is kiszúrja. Mindig száztíz százalékot követel tőlünk. Nem csak a mozgásunknak kell tökéletesnek lennie, hanem a kinézetünknek is. Nem lehetünk ziláltak, alulöltözöttek, sőt még csak nem is kapkodhatjuk a levegőt. Néhány hónapja volt egy fellépésünk, ahol Ashley nem tudott vigyorogni, mert nem kapott levegőt az utolsó ugrások után. Azóta folyamatosan figyeli, jó-e a légzés technikánk. Néha legszívesebben ordítani kezdenék Ms. Baynes-szel, de szeretek szurkolni. Szeretem, amikor valami klassz zenére mozgunk, amikor pár másodperc alatt három–négy szaltót is csinálok, vagy mikor két ember válláról felugrom a levegőbe. Ilyenkor szabadnak és boldognak érzem magamat. Mintha minden gond megszűnne addig, míg táncolok és ugrálok.
Minden úgy megy, ahogy máskor. Az első egy óra kemény edzés, amit Ms. Baynes sasszemmel figyel, egészen addig gyakoroltat velünk, míg tökéletesen nem lesznek a kombinációk és összhangban mozgunk. Az utolsó fél órában magunkra szokott hagyni minket, ilyenkor a táncmozdulatokat gyakoroljuk.
– Csajok, én azt mondom, ma legyünk mind szinglik! – kiáltja Tracey, és mielőtt valaki reagálhatna, felharsan Beyoncé-től a Single Ladies.