Bartos Zsuzsa: Alkonyőrzők – 2. részlet

Előző részlet

2. Fejezet

 A szülinaprobotból felharsant a dallamos köszöntés. A sarokból szakadatlanul ontotta magából a csokiesőt, a virágszirmokat és a lufikat, teleszórta a számítógépekkel zsúfolt, kivilágított termet. Monoton énekében lehetett valami bátorító, mert a jelenlévők arcáról tovatűnt a kezdeti zavartság, és éljenzéssel fogadták Zórát. Ő alig hogy belépett, máris legszívesebben elbújt volna. A tarka-barka masina lármásan emlékeztette a kis társaságot – köztük őt magát is –, a nap, mármint az éjszaka jelentőségére. Szükségtelenül. Augusztus elsejétől másra sem tudott gondolni, csak hogy betölti a tizedik életévét.

A következő pillanatokat csak a kollégák tapsának irritáló hangja töltötte ki, a gép elhallgatott a boldog és a szülinapot szavak között, mintha csak meggondolta volna magát.

Maysa kikapcsolta.

– Idióták! – rivallt az ünneplőkre. A fiatal sejknő barna hajában sárga rózsaszirmok akadtak fenn, szkarabeusz-zöld ruhája minden lépésnél susogott. Bocsánatkérő pillantást küldött Zóra felé, aztán mereven végignézett az éjszakai műszak öttagú társaságán, a fehérruhás orvoson, a fiatal ezredesnőn, és a három hackeren. Legfiatalabb alkalmazottját, Helimát szólította, hogy leteremtse.

– Már tavaly szóltam, hogy Zóra adatait iktasd ki ebből a bohócságból!

A hackerlány egyetlen szóval irgalmat kért, majd Zóra felé is sajnálkozó arccal súgott egy bocsánatot.

Zóra rekedten nevetett.

– Semmi gond. Többé úgysem fordul elő.

Zóra csak a robotra haragudott, amelyet legszívesebben addig rúgódott volna, amíg ripityára törik. Maysa előtt türtőztetni akarta magát, de képzeletben a kurta bakancslistájára feljegyezte a robot szétzúzását. Utolsó szülinapjához érkezett. Nem kellett volna ennyire zajosan emlékeztetni őt erre.

Egy megkésett, szív alakú léggömb landolt a lába előtt. Belerúgott, amikor a helyiség közepében lévő emelvényhez ment, majd fellépett a kerek üvegasztal mellé, és helyet foglalt az automatán szétnyíló, broméliaalakú széken. Maysa már az asztal túlsó felén ült Nashwa ezredesnővel az oldalán, aki a levegőbe kivetülő képeket forgatta digitális kesztyűbe bújtatott ujjával.

– Az utolsó képet! – kérte a sejknő.

Zóra öreg, ráncos kezét rácsúsztatta az asztal kijelzőjére, hogy rátapintson az utolsó ikonra.

Egy fiatal nő, Szilassy Nóra holoképe vetült az asztal fölé. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan Zóra hat évvel ezelőtt, és amilyennek még mindig lennie kellene. Zóra a jól sikerült hasonmásáról tekintetét visszamenekítette inkább a robotra. Úgy tűnt neki, mintha az még mindig tátogna. Maysa szerint ez a Nóra nevű lány az ő klónja, de ha így lenne, akkor neki is selejtnek kellene lennie, aki egyetlen év alatt húszat öregedik. Nem lehet az ő klónja, ha sikeresen tervezett. Ilyen egyszerű.

– Nincs ott az élménykártya, ahová a tegnap este rejtetted – szólalt meg Maysa.

– Ez hogy lehet? – hunyorgott rá Zóra.

– Ezt én is szeretném tudni. A szobalány tűvé tette érte Nóra Utód-előkészítői szobáját. Gondold még egyszer végig az események sorrendjét!

– A piros táska belső zsebébe tettem, még mielőtt Ardan Walsh kilépett volna a fürdőszobából.

– Nos, nincs meg.

– Gondolod, hogy Nóra már odaadta Tariknak?

– Ezt neked kell kiderítened. El kell menned Ankarába, hogy megkeresd.

Zóra szívverése a gyorsulás és a kihagyás közt vergődött, mint egy foglyul esett madár szárnya. Szó sem lehetett arról, hogy Tarik közelébe menjen! Még Nóra testében sem. A küldetés egyre bizarrabb lett. Az elmúlt öt évben csak londoni, tokiói, moszkvai, valamint selejttelepi megbízatásokat vállalt, sikerült elkerülnie, hogy a Természet Lándzsája nevű földalatti titkosszolgálat hacktivistáinak segítségével Maysa Nyugat-Ázsiába küldje őt kémkedni. Továbbra is kerülni akarta az olyan ügyeket, amelyeknek közük volt Maloufékhoz.

– Van fogalmad arról, hogy Tarik mekkora hülye, és hogy ezt milyen komolyan adja elő? – tört ki belőle.

– Nos, ami azt illeti, van fogalmam róla, de neked könnyebb. Téged és Nórát a testvérének néz.

– Testvér? Ugyan! Ne gúnyolódj!

– Azt hittem, te is derülsz ezen.

Zóra egy utolsó pillantást vetett Nóra képére, aztán rácsúsztatta ujját az érintős asztalra, hogy kikapcsolja a kivetülést. Francba az egésszel! Neki ehhez semmi köze!

– Vannak nálam ügyesebb kiberkémjeid – mondta csendesen, de határozottan. – Csak egy egyszeri tudatáttöltésről volt szó. Ezt most nem akarom tovább csinálni. Jó?

Az asztal szélébe kapaszkodott, és fáradt mozdulattal felegyenesedett.

Maysa hangja emelkedett.

– Nos, te tudod. Négyszáz aion pontot érő munka. A te esetedben nyolcszáz pontot is ér, attól függetlenül, hányszor csatlakozol Nóra agyára.

Zóra lassan visszaereszkedett a székre. Soha egyetlen küldetése sem ért ennyit. Hatszáz rhaxtot keresett havonta, ez csupán negyven társadalmi értékpontot, úgynevezett aion-pontot ért a Nemzetközi Demográfiai Archiváló Hivatal szerint. Maysa hiába értékelte az elmúlt években sokra a munkáját, még mindig elérhetetlen álom maradt, hogy december végéig összegyűjtse az ötezer aion-pontot, ami a VitaeStorage adatbázisba való bekerüléshez szükséges. Eddig sem volt elég ideje a pontgyűjtéshez, de most végképp kezdett kifogyni belőle. Ez a küldetés lenne az élet búcsúajándéka? A VitaeStorage-re való bekerüléshez képes vállalni ezt a közönséges ügyet. Csupán csak azokért a pontokért! És Fujairah-ért. Az emírségért, amely az egyetlen terület a világon, ahol a selejtek, a közönséges nők, a betegek, a gyengék egyenlő bánásmódban részesülnek.

Maysa bátorítóan felé nyúlt, és megszorította ráncoktól barázdált kezét.

– Jobban ismered a Nóra körül élőket, mint bárki más, és ismered Tarikot is. Szükségünk van rád. Ha megkerül az élménykártya, abbahagyod a csatlakozásokat.

– És ha nem kerül elő?

– Nos, akkor megvárjuk amíg Tarik megtalálja és elrabolja Deira Walshot. Csak annyi a teendőd, hogy a nyomába maradj, és résen légy. Ha pedig a kártyát megtalálod, akkor el kell juttatnod az Arjantin utcai Günlük szerkesztőségbe, egy Delia Iva nevű személynek.

Maysa felállt, mint aki mindent elmondott.

– Rashid, készítsétek elő a csatlakozást! – utasította az orvost. Lelépett az emelvényről, és csak a jellegzetes mentaillatát hagyta maga után. – Jó utat! – szólt vissza Zórának, mielőtt Nashwa kíséretében távozott.

Rashid doktor felköhögött, aztán a karját nyújtotta Zórának, hogy odakísérje őt a csatlakoztató-ágyhoz. A számítógépeknél helyet foglaló három hacker némán figyelte, ahogyan Zóra felfekszik és az idős úr beköti őt, kérdéseket tesz fel a hogyléte felől, tűt szúr a vénájába és az ágy karszerű kijelzőjén parancsokat futtat. Közelebb hajolt Zóra füléhez, mintha újabb felvilágosítást osztana meg vele. Beavató információival együtt mindig rálihegte savanyú leheletét is, Zóra mégis szívesen fogadta a közelségét. A laborból csak Rashid törődött a távozását megelőző és érkezését követő érzéseivel.

– London már exportálta a megrendelőjének Nórát. Tudom, nehéz lesz viszontlátni a régi ismerősöket, de ne rontsd el idegeskedéssel.

Az orvos feltette Zóra kopasz fejére az elektródákat tartalmazó sisakot, az egyik hacker pedig csatlakoztatta az elektróda kábeleit a jelerősítőhöz.

Zóra izgatott lett. Először is, utálta Ankarának a képmutató sokszínűségét. Másodszor, kételkedett abban, hogy képes lesz nyugodtan Tarik szemébe nézni. Három óra elégséges idő a kártya megtalálásához, és egyszer s mindenkorra bevégezheti ezt a kínos küldetést. Három óráig fog az ágyon feküdni öntudatlanul, miközben elméje máshol jár. Nóra agyát működteti, az ő testét uralja. A Maysának bedolgozó hacktivisták éjt nappallá téve dolgoztak az elmúlt hetekben, hogy a klónlány neurochipjének netre kapcsolódó kódját feltörjék. Innen már gyerekjáték Zóra tudatát csatlakoztatni a számítógépekre, aztán áttölteni a Nóra agyába, három óráig elnyomva a klónlány tudatát.

– Csak három óra! – nézett Rashid arcába úgy, mint aki igazolást vár.

– Csak három óra. És leszállhatunk az ügyről – súgta a fülébe Rashid. Nyugtatón végigsimított a homlokán.

Három órára még futja a négy hónap és huszonegy nap életidejéből…

Négy hónap és huszonegy nap van még hátra az év utolsó reggeléig, amikor a neurochipje minden aktiváló sejtet egyszerre fog működtetni, és a fellépő epileptikus roham véget vet az életének. Ez elvileg csak a kétszázadik életévében lépne fel, mire tervezettként már megvénült és becsületesen leélte az életét, de a felgyorsult öregedésnek köszönhetően neki tízévesen kell ezzel szembenéznie.

Valójában mindenki megbocsátaná, ha öt év munka után most azt választja, hogy a hátralevő hónapokra visszavonul az emeleti lakosztályába. Csendben figyelhetné az ablakból Fujairah zöldellő dombjait, a földeken zajló munkálatokat, a magbank őrségváltását, a távoli völgyekben sorjázó melegházakat, éjszakába nyúlóan hallgatná a sótalanító vízgyárakat. Gyönyörködne a Hadzsar-hegység látványában, aztán belealudna az otthonlét érzésébe örökre. De ha valaki tíz év alatt leéli az életét, nem távozhat középszerűen.

Nyolcszáz aion pont… Nyolcszáz aion pont…

Elnehezült szemhéja alól még érzékelte, hogy a föléje hajló arcok közül a Rashidé nyugtatón rámosolyog, aztán mindent összemosott a vakító fehérség.

***

 

Zóra a süket semmibe folyt testetlenül, pihekönnyű lett a létezés. Lassan talált kapcsolódási pontokra. Tudata mintha félálomból akarna kiverekedni, belekapaszkodott az elővillanó sárgás fénynyalábba, az áttetsző függöny redőibe. Arra eszmélt, hogy még mindig ágyon fekszik, ám egy sokkal puhább matracon, mint a Természet Lándzsájának laborjában. Elavult utcai lámpák tompa fénye sütött be az ablakon.

Leszállt az ágyról, hogy munkához lásson, átkutassa a szobát. Nóra légies testéről, amelyet most tökéletesen a magáénak érzékelt, ledobta az elefántcsontszínű selyeminget. Ujját rácsúsztatta az ablaküvegre, hogy az kitáruljon, aztán percekig állt az utcáról besütő lámpafényben. Fiatal bőrét borzongatta az ankarai levegő, amely a Fujairah-éhoz képest könnyedén hűsített. Mélyet szippantott belőle, aztán nekilátott tűvé tenni a szobát a kártyáért.

Nóra megrendelőjének, Szilassy Blankának a lakásában a berendezés alig különbözött attól a szobáétól, amelyre Zóra a Tiberiásban közösen töltött évükből emlékezett. Blanka Hassan Malouf feleségeként lakott ott, és Zórát karácsonyi ajándékul rendelte neki a férje. Lehet, hogy a lakás barackszíneihez hasonlóan Blanka sem változott az elmúlt évek alatt? Lehet, hogy az asszonynak nincs egyetlen új ránca sem?

Átkutatta az összes szekrényt és fiókot, megnézett minden ruhazsebet. A piros táska tényleg üres volt, még a személyes dolgoktól is mentes. Hogyan veszhetett nyoma az élménykártyának, amelyet ő maga tett el, még mielőtt együttlétre készült volna Ardan Walsh-sal? – bosszankodott. Akkor is éppen éjjel volt. A Sheolból Nóra valószínűleg hazament. Igen, rátalálhatott a kártyára. Ugyan hová tehette, ha mindössze három óra múlva az Utód-előkészítő szobalánya már nem találta? Talán Nóra értesítette Tarikot és továbbította neki a kártyát? Rájöhetett, hogy neki kell. Lehetséges, hogy Tarik már korábban is beszélt Nórának arról, hogy Walsh lakásából információkat kell gyűjtenie. Ha ennyi idő alatt Nóra képes volt Londonból felvenni Tarikkal a kapcsolatot és eljuttatni hozzá a kártyát, akkor Tariknak nagyon jó londoni összeköttetései vannak.

Rashid azt mondta egyszer, hogy a testtulajdonos számára előjöhetnek emlékfoszlányokként vagy álomképekként mindazok, amik tudatának elnyomása alatt történnek. Nóra tehát emlékezhetett arra, amire Tarik közvetítője kérte a múlt héten őt. De az is lehet, hogy már korábban is beszéltek a tervekről. A leglogikusabbnak az tűnt, hogy a kártya Nóra kezébe akadt már a Sheolból való távozáskor, és egyszerűen visszaadta azt Ardannak, akivel valószínűleg az áttöltődéssel járó ájulást követően sikeresen véghezvitték az aktust.

Zóra meztelen felsőtestére kapott egy keze ügyébe eső azúr dzsekit, belebújt egy szürke forrónadrágba, amely inkább Nóra pizsamájának lehetett az alsója, és combig érő lapos csizmát húzott hozzá. A Nóra fülcimpáján kitapintható dudorra tapintott, hogy a kontaktlencséjére hívjon elő adatokat. Az ujjbegyébe ültetett digitális szenzor lehetővé tette, hogy a látóterébe kerülő áttetsző kék ikonok közt navigáljon ujjával a levegőben. A személyes naplót kereste, hogy tájékozódjon a reggeli, ebéd, vacsora időpontokról, és más betervezett programokról. Abban az esetben, ha újabb csatlakozásra lesz szükség, el kell kerülnie, hogy Nóra mások szeme láttára elaléljon az áttöltődésekkor, ehhez pedig érdemes volt legalább a házi programokról informáltnak lennie.

Nóra heti programja leginkább fogadóestekből és vendégeskedésből állt. Unalmas. Inkább kihagyja. Ehhez azonban kell az átkozott kártya! Két óra múlva ott kell vele lennie a Günlük szerkesztőségében! Be kell végeznie rendesen ezt a szerencsétlen ügyet, nem ragadhat benne addig, amíg Tarik oldalán feltűnik az a gyerek. Merész lépés motoszkált az elméjében. Taxit rendelt, miközben az ajtó mögötti tükörben nézegette magát. Igen, több joga lenne mindahhoz, amit látott, mint Nórának, aki valójában csak egy hamis utánzat. Nóra azért sikeres polgár, mert őt, Zórát korábban félretervezték. Az első olyan tervezettek közül való, akinek felgyorsították a mesterséges méhen belüli fejlődését, hogy biológiailag húszévesen szülessen, de a visszalassításra még nem létezett bevált módszer. Most az összes felnőtt külsővel létrejövő utód azért sikeres, mert őrajta kísérletezték ki. Van bármi is, amire ne formálhatna jogot?

Sokszor töltötték már tudatát más tervezettek agyába, először érezte, hogy visszakapott valamit önmagából. Dehogy akart most az ajtón öregesen kisétálni! A márványpárkány sikamlósnak tűnt bentről, ám a cipője alatt szilárdnak érződött. Odalent a kert gyepe sötétlett. Két hete nyírhattak füvet – volt az utolsó gondolata elrugaszkodáskor, és az első is, amikor négyméteres magasságból macskamódra talajt ért. Arra számított, Nóra teste még az ő fiatalkori testénél is rugalmasabb és erősebb, de ennyiből nem sikerült meggyőződnie erről. Akár egy csínytevést elkövető gyerek, rohant végig az almafák közt. Egy halkan surrogó robotméh szinte becsapódott az arcába, az utolsó pillanatban kapta félre előle a fejét. Bőrén hűs táncot járt a szél, az orrát zsenge illat töltötte be. Kedve támadt belefeküdni a fűbe, belemarkolni a fekete, puha földbe, de megszokta már, hogy nem fecsérelheti az idejét.

A márványkerítéshez érve felkapaszkodott egy juharfa alsó ágaira, onnan átlendült a síkos fal tetejére. Innen az előbbinél is mélyebbre kellett ugrania, és elhasalt a járdán. Fájón felhorzsolódott a könyöke és a térde. Talpra ugrott és végigsietett a kerítés mentén, majd becsusszant a ház előtt álló taxiba. Az automata navigátornak bemondta a Gazi sugárúti címet, majd karkötőjét rányomta a műszerfal pirosan villogó szkennerére, hogy fizessen. Az emberi szívverés páratlan. Meghatározza azt a szív formája, mérete, a mellkasban lévő helyzete. Van találóbb azonosító? Kár, hogy a szívekben rejlő szándékok annyira hasonszőrűek.

Hat perccel később megérkezett, és a szemközti gesztenyefák takarásából leste a szilbarna házat. Vajon Tarik mikor és miért költözött el Tiberiásból, az apja birtokáról?

A rezidencia környékét csend uralta, csak két őrkatona járkált a kapu előtt fel s alá. Korszerűen felszerelkezetteknek tűntek, benn a házban is lehettek magasfokú biztonsági intézkedések. Ez bizony nem a Szilassy-porta, Nóra teste nélkül nehéz lenne bejutnia. Testvérként most nem ő, hanem Nóra az ügyeletes. Most Nóra az, akiről végre Tarik gondoskodhat, akit felkarolhat és okíthat. Főként, hogy már kémkedni is kihasználta őt, amikor elküldte a Sheolba.

Zóra töprengés nélkül odalépett a két őrhöz, bemutatkozott és közölte velük, hogy Tarikhoz jött. Az őr megérintette a fülében hordott, gombostűfejnyi talkerét, és tudatta Nóra érkezését a házzal.

A kinyílt bejárat mögül egy kapus jött szembe, kedvesen köszöntötte és a kivilágított nappaliba vezette, ahol hellyel kínálta.

– Mi történt, Nóra? – hallotta meg a kérdést Zóra az egyik magas ajtó felől. Szíve zavarodott ritmusba kezdett a jól ismert, rég hallott hang hallatán.

Tarik utcai öltözetben, de álmos szemmel jelent meg, és hanyagul lehuppant a szemközti fotelra. Bezzeg ő semmit nem változott az elmúlt öt év alatt, csak néhány rövid tincset tüskésre aludt a tarkóján. Íme, Maysa ellensége, akit mindenki csak úgy ismer, hogy a Golán-fennsíki magbankár fia. Íme, akit neki úgy kellett hívnia, hogy testvér.

Idegesen remegett a gyomra, amikor Tarik szemébe nézett. Tekintete kutatón futott körbe a szobában. Tarik okosállatát, a kis remetekolibrit remélte megpillantani. Oli mindig megmentette a kínos helyzeteket. Lehet, hogy meghalt?

– Nem tudok… aludni – panaszkodott.

Remek! Ennél butább szöveg eszébe sem juthatna. De igen! Van alább is:

– Itt maradhatok?

– Blanka elment otthonról? – kérdezte Tarik enyhe rekedtséggel a hangjában. Laposakat pislogott, unottan megdörgölte a tarkóját, majd karba tette a kezét.

– Nem sikerül megszoknom ezt a helyet. Annyira bizarr – súgta Zóra.

– Mindenkinek nehéz egy költözés. Meglátod, Ankara idilli város.

– Kérlek, ne neheztelj rám, amiért felzavartalak – folytatta félszeg vállvonással. – Nyugodtan pihenj vissza… én… én jól megleszek itt… a nappaliban.

– Félsz valamitől?

– Inkább bánt valami. Igen… pontosan. Nagyon bánt valami.

Tarik kérdőn nézett rá, mire Zóra előrébb csúszott a fotelon, és előrehajolt, hogy bizalmasan valljon.

– Bűn volt ellopnom Ardan Walshtól az élménykártyát, aztán odaadni neked. – Hatásszünetet tartott. Szívverése felgyorsult, amikor átérezte, hogy mindent egy lapra tett fel ezzel az egyetlen kijelentéssel.

Tarik nem értetlenkedett, nem is tagadott, mire Zóra levonta a következtetését: Nóra tényleg odaadta már a kártyát neki. Kezét a szívére szorította ijedtséget mímelve.

– Lehet, hogy életbevágóan fontos volt neki. Lehet, hogy éppen most készül megölni magát. Miattam.

– Nyugalom, Nóra! Ardan Walsh másfajta.

– Milyen másfajta?

– Olyan fajta, aki nem csinál nagy ügyet egy élményből.

Egy nő lépett be a nappaliba, szőke hajtincseit mintha megtépték és egyenként fixálták volna. Gyümölcsös tálcát és egy csésze teát hozott. Zóra magában próbálta megsaccolni, vajon házvezetőnő, vagy Tarik háreméből egy feleség, végül arra tette le a voksát, hogy mindkettő. Az arca fiatal volt és szabályos, az alakja kifogástalan, valahogyan mégis hiányzott belőle a lényeg, a szépséghez szükséges kisugárzás. Zóra szívesen véleményezte volna hangosan is.

A nő együgyűen rámosolygott, és letette a tálcát az asztalra. Tarik kínáló mozdulatot tett Zóra felé, mire ő várakozón nézett Borzoskára. Pár pillanatba beletelt, mire az vette a lapot és távozott. Zóra csak ekkor nyúlt a karikákra vágott narancsszeletek után. Az európaiak drágán jutottak eredeti gyümölcsökhöz, és a GMO-gyümölcsök hiába voltak kaphatóak különböző dizájnolt formákban, ízük túl egységesre sikeredett, alulmaradt a Nyugat-Ázsiából importált egyszerűekétől. Nóra nagyon szerethette az eredeti narancsot, ha Tarik ilyesmikkel vacakolt éjnek idején.

Zóra már az első harapáskor érezte, hogy az édes nedű végigcsorog az állán. Kényelmetlen volt, mert Tarik kitartóan bámulta. Alig várta, hogy a végére jusson mindkét elemelt szeletnek. Mások testében is utálta, ha evés közben bámulták. A férfi előrehajolt, elvett egy fehér szalvétát a gyümölcsös tálca mögül, és felé nyújtotta. Zóra utána nyúlt. Átkozott Borzoska! Direkt rejtette el az asztalkendőket!

– A tea megnyugtat majd. – Ami nyugtatóan hatott, az Tarik hangja volt. Nagyon idegesnek gondolhatta őt. Lehet, hogy mégiscsak lassabban kellene ennie? Nem. Inkább éppenséggel rájátszania!

– Lehet, hogy Walsh leugrik a Sheol tetejéről. Lehet, hogy felakasztja magát. Lehet, hogy nem iszik, eszik azóta, és többé nem is kel fel. Elalváskor magam előtt látom őt. Hullaholtan.

– Ha ennyire aggódsz, megbízok valakit, hogy szemmel tartsa. A kártyát is visszakapja jövő héten. Beszélj végre inkább arról, hogy megtudtál-e valamit Zóráról az Utód-előkészítő archívumaiban. Megígérted, hogy Edna Cohen irodájából bejelentkezel oda, és utánanézel.

Zóra rágása lelassult, a szemközti képváltós falat pásztázta, mintha onnan kellene kifürkésznie a választ. Tarik öt év után sem nyugodott bele az ő nyomtalan lelépésébe? Zakkant! Mégcsak az hiányozna, hogy meglássa őt jelenlegi állapotában!

– Meghalt – mondta ki gyorsan és szenvtelenül, még mindig a falat bámulva. Éppen két, fűben hancúrozó kiskutyus képe elevenedett meg háromdimenziósan. Hogyan nézzen a Tarik szemébe, miközben magáról beszél neki idegenként? A helyzet egyre groteszkebb lett. – A Fekete-tenger partján találtak rá a maradványaira. Talán el akart költözni egy selejtvárosba. Érthető. Odatartozott

– Nem kértem, hogy kommentáld! – lett ideges Tarik. Zóra inkább azt szerette volna látni, hogy fájnak neki a hallottak, de a férfi arcáról hiányzott ilyenfajta érzelem.

– Ádámisták tették – folytatta Zóra megindult arckifejezéssel, ezúttal egyenesen Tarik mélybarna szemébe nézve. Elszántság kezdett szétáradni minden porcikájában. Inspirálóak voltak a játékos kutyusok. – Kikötötték, csoportosan megerőszakolták. Azt mondják, manapság minden közönséges csak szórni akarja a magját, hátha mégis lesz belőle jövő. Csakhogy mivel Zóra a tervezettek közé tartozott, nem sok értelme volt életben hagyni. Merthogy ugye… ugye… nem kel ki benne semmilyen mag. Semmilyen reményt nem fűzhet hozzá egy szaporodni vágyó közönséges. Kivágták hát a nyelvét, majd odaszegecselték a füléhez. Kitépkedték a körmeit, cafatokra égették a haját, kihímezték a melleit, kifolyatták a szemét, és… és felnyársalták. Tudod… Úgy. Aztán kivették a szívét. Ez furcsa, az agya stílusosabb lett volna…

 Zóra elhallgatott, mert Tarik fenyegető tekintetet vetett rá.

– Katonák találtak rá, de későn – zárta le a részletes beszámolót.

A férfi meg se moccant, mint akit végleg a fotelba süllyesztettek. Komor, megfeszült arcát elfordította az ablak irányába.

Zóra győzelemérzete elmaradt. A férfiarcon szomorúság tükröződött, de Tariknak tombolnia kellene, összeroskadni a fájdalomtól és hangosan zokognia. Bele kellene vernie a fejét a padlóba, vagy legalább a gyümölcsöstálba, miközben azt ordítja: „Miért, Allah, ó miért?”, vagy valami ilyesmit. Ő azonban csak némán révedezett. Zóra belátta, folytatnia kell a kínok felsorolását.

– Milyen katonák? – kérdezett rá ekkor a férfi beléje fojtva a kikívánkozó szót.

Zóra hallgatott. Túl messzire ment. Menekülésként belekortyolt a levendulateába.

Ezúttal Tarik csúszott előbbre ültében.

– Olyanok, akik az ádámistákra vadásznak és nőket mentenek meg?

Zóra vedelni kezdte a teát. Ezt elrontotta. Tarik jól tudja, hogy senkit nem érdekelnek a barbár tájak áldozatai, csak a sejknő vándorkatonáit, a kramhistákat. Csak annyi maradt, hogy kibökje, igen.

Tarik felállt.

 – Köszönöm, hogy utánanéztél. Taxit hívok. Ardan Walshot illetően pedig nyugodj meg!

Zóra tiltakozni szeretett volna, kérni, hogy maradhasson. Neki másfél órán belül végig kell kutatnia a házat. El akarta mondani, hogy a lelkiismeret-furdalás Walsh miatt tulajdonképpen annyira erősen feszegeti a mellkasát, hogy öngyilkos késztetésekkel tölti meg a fejét, és most rossz ötlet hazaküldeni őt, de Tarik túlságosan ridegen fordított hátat.

Mégiscsak másképp kellett volna bejutnia a házába. A francba!  Félresikerült ez a beszélgetés. Tarik másképp szokott bánni egy húggal. Ennyire megváltozott? Úgy képzelte a vele való találkozást, hogy Tarik körbevezeti Nórát a házban, bemutatja neki az otthonát, minimum felkínálja az egyik vendégszobát, nyugtató zenét kínál neki, majd egy érezd otthon magad-puszival és egy nyitott ajtóval magára hagyja.

Zóra az utolsó teakorttyal mintha kesernyés világvégi hangulatot is szippantott volna a kiüresedő csészéből. Ijesztő volt hallani, hogy Tarik évekig kereste őt. Mi a francért csinálta? Ez már betegesen családosdi. Ha megtalálja, szemtanúja lesz az ő csúnya állapotának. Félelmetes ennek gondolata. Azt hitte, ha a férfiban letör minden reményt, akkor jobban fogja érezni magát tőle. Ennek ellenére most rettenetként tört rá, hogy Tarik a keresést abbahagyja. Már sosem fogja megtanulni, hogyan igazodhat ki magán, zavaros érzelemkavalkádján. Halottnak hazudta magát egy csésze teáért és egy narancsért? Idióta! De hát végül is halott. Lelkileg régóta az. Amióta fürödtek a folyóban és egymásnak estek, haldoklik. És nem azért, mert fizikailag hirtelen kivénült az életből, hanem mert a Meshushim vize kimosta szívéből a csodákat.

***

Zóra következő Nórára való csatlakozása másnap estefelé történt. Épp egy összejövetel előtt érkezett, amelyre tudomása szerint Tarik is hivatalos volt. A tükör előtti padlón tért magához Nóra testében. Szendén édeskés illat csapta meg az orrát, selyemruha simult a bőrére. Úgy tűnt, Nóra éppen a partira készülődött. Sajnos csiszolatlan ízlése sok kívánnivalót hagyott maga után. Zóra lerángatta testéről az unalmas fehér estélyit, lerúgta a tűsarkút, és kontyba fogta jégkék haját. A szekrényből kiválasztott egy fekete ruhát, amelyik teljesen szabadon hagyta a hátát. Fehér, DNS-spirálra emlékeztető kiegészítőket választott hozzá, és egy kényelmes fehér cipőt.

Szilassy Blanka színváltós estélyiben várt rá a nappaliban. Megdicsérte az ő öltözetét, elejtett néhány lelkesítő szót a partiról, majd előrement a házuk előtt várakozó taxihoz. Mindössze tízpercnyi utazás után kiszálltak egy sötét negyedben álló kétszintes épületnél. A holdfény világította romos táj temetőhangulatot pihegett magából. Az ósdi falakról lekopott a vakolat, a felvezető lépcsőből nagy darabok törtek ki. Zóra óvatosan lépkedett a fokokon, és nem értette, Blanka miért hozta őt ilyen hitvány helyre. Úgy volt, hogy egy partira mennek. Talán előtte még mutatni akart neki valamit? Szólnia kellene, hogy ő irtózik az elnéptelenedett városnegyedektől, a dohos múzeumoktól, és általában mindenféle elhagyatott épülettől. Vagy lehet, hogy gyanít valamit az áttöltődésről, és ezért hozta ide? Most azonnal meg kell fordulnia! Meggondolta magát, amikor meghallotta a földszintről szűrődő halk zenét. Tágas, kivilágított terem fogadta őket. Meglepetten hagyta, hogy az ajtónál elvegyék a kis, vajszínű kabátját.

A modern asztalokkal berendezett teremben összegyűlt társaságot ünneplőbe öltözött öregek alkották, akik csoportokban ülték körül az asztalokat. Blankához hasonlóan a hajdani Levitz Labs nevű európai víruskutató intézet extagjai lehettek mindnyájan, akik a világméretű genolitus járvány után a géntechnológiai programok iránti szkepticizmusukkal Kis-Ázsiába kényszerültek, és a gyógyszeripari cégek csődjének idején harmincévesen nyugdíjba vonultak. Hetven-nyolcvan éves korukra páran maradtak, de látszólag még mindig fiatalos lendülettel szerettek összejárni.

A teremben a fiatal generáció is képviseltette magát. Legtöbbjük Nórához hasonlóan frissen rendelt utód és többé-kevésbé ökopolgár. A fehér fénybe a zene ritmusára bele-belekúszó szivárványszínek megcsillantak a fal melletti vitrinekben sorakozó kémcsöveken és mikroszkópokon. Egy régi laboratóriumot alakítottak át szórakozóhellyé – jött rá Zóra. Mennyire szánalmasan nosztalgikusok! Az épület ramatysága viszont eredeti lehetett, nem dizájn. Egy földrengéskor majd összedől.

Blanka asztalánál már ült egy család, Pavlisék. A hatvanas korú, testes asszonyon banánsárga fodrokkal díszített rózsaszín ruha feszült. Szemüveges, szikár férje beszédkor hangosabban lihegett a szokásosnál. Úgy üdvözölték Nórát, mintha régről ismernék őt, és Pavlisné úgy dicsérte meg a méreteit, és arca arányosságát, mintha ezek Nóra saját erőfeszítéseinek lennének az eredményei. Buzgón ismertette össze tervezett utódával, Kalliasszal. A Nórával egykorú fiatalembert izomembernek tervezték, már-már tökéletes markáns arccal, amely jóságot sugárzó lágy mosolyra is képes volt. Felpattant, hogy kihúzza a széket neki. Zóra figyelmeztette magát, ez még nem jelenti azt, hogy Kallias Nóránál régebbi tervezésű utód, vagyis hogy érettebb lenne, hiszen azon szokásoknak és információknak a listája, amiket kódoltak az újak neurochipjébe, hosszú lehet.

Miután Blanka céklás humuszt rendelt néhány ujjmozdulattal, Zóra is lekérte az érintős asztalról a menüt, és a mesterséges húsból készült csípős sertésborda mellett döntött. Blanka odahajolt Zóra menülistája fölé, mintha útbaigazítást szeretne adni, és javaslatként rábökött ujjával a legtöbb C-vitamint tartalmazó sanolára. Az asszony közelsége először csak meglepte Zórát, aztán zavarni kezdte, végül pillanatok alatt fullasztóvá vált. Nem mert moccanni, hogy hátrahúzódjon, inkább a ráncos arc kusza vonalainak tanulmányozásával próbálta túlélni a tolakodó közelséget. Mit szólna Blanka, ha látná, hogy a félredobott korábbi utódja mostanra még nálánál is ráncosabb? Vajon ráncaik mennyire hasonlítanak? Sajnos Blanka még vén közönségesként is szebb látvány, mert ráncaiban hordozza egy élet nyomait, saját örömeit, személyes gondjait, míg az ő otthoni arca legfeljebb egy egyre ráncosabb lányéra hasonlított.

Zóra eddig sosem rágódott azon, hogy Blanka mennyire felelős a sorsáért. Mindig Hassan Maloufra gondolt úgy, mint aki az ő létezése fölött az alfa és omega, kezdet és vég. Elvégre Hassan ötlete volt az ő megrendelése, és Blanka pusztán elfogadta férjétől az ajándékot. Ha az ajándék selejt, arról mindig az ajándékozó tehet és nem a megajándékozott. Ki ne rejtene a szekrény aljára vagy dobna a kukába egy hasznavehetetlen, sőt szégyellnivaló ajándéktárgyat?

Mennyivel érdekesebb lett volna ott ülni az asztalnál úgy, hogy legalább utálja Blankát is. Nem unatkozna annyira mellette. Ám már akkor sem érzett Blanka iránt közönynél többet, amikor a nő vissza akarta őt küldeni a Pro Evolution cégnek, és kártérítést követelt. Talán mégis kár, hogy Hassan és Tarik ezt megvétózták. Ha az öreg Malouf nem társul Blankával géndonorként az ő tervezettségéhez, akkor az összes tíz éve másképp alakul. Hassan okolható azért, amiért Tarik a testvérének nézi őt. Tulajdonképpen nem lenne túlzás kijelenteni, hogy a világ összes problémájának Hassan Malouf az oka.

Zóra megérezte, hogy Pavlisné őt vizslatja. Váratlanul pislantott az asszonyra, jelét adva észrevételének, Pavlisné rásomolygott, átnyúlt az asztal fölött, és megcsipkedte az arcát. Fülcimpáján csillogott a hatalmas tengeri csillag. Az a fajta ember lehetett, aki társadalmi értékét és fontosságát akkor érzi át, ha mindenből a legjobb vagy a legnagyobb modellt választja.

– A mi Kalliasunk zoomos szemekkel rendelkezik – büszkélkedett.

A fiatalember arcáról Zórára villant egy mosoly, piros szeme csillant, ahogyan tekintetét tovasiklatta Zóra dekoltázsára, és ott mereven elidőzött. Zóra lassan rágta a hamis sertést, bizsergett a bőre. Kallias izgalmas játékot ígérő figurának tűnt. Nórának ezt is összehozza.  Valószínűleg érdekesebb lesz neki, mint az a londoni, közönséges dzsigoló, Ardan Walsh.

Visszamosolygott Kalliasra, miközben az járt a fejében, hogy Blanka is rendelhetett volna Nórának zoomos szemet, azzal könnyebben megtalálná most az élménykártyát.

Az est folyamán egyértelművé vált, amit addig csak sejtett. Amikor Blanka megrendelte Nórát, más indítékok mozgatták, mint régen az ő esetében. Egykor unatkozó feleség volt a tiberiási melegházak tövében, most viszont ankarai, hangadó polgár. Nem azért rendelt, mert aggódna az öröksége miatt, és nem is azért, mert magányában egy családtagot kívánt maga mellé. Egyszerű majmoló sznobság és megfelelési kényszer érvényesült nála. Politikusok kérhették meg rá, mint más híres közéleti személyiségeket is, abban a reményben, hogy így egyre többen belátják, bátran ráléphetnek az egyetlen járható útra. A konzervatív, kiöregedett Nyugat-Ázsiának ez maradt egyetlen választása, és ezt nemsokára még az olyanok is be fogják látni, mint a közönséges gyereket megkaparintani vágyó Maloufék.

A teremben a suttogások és kuncogások tüzes beszélgetésekké és kacajokká erősödtek. Tarik nem bukkant fel, viszont újabb vendégek ültek le az asztalhoz. Blanka bemutatta az utód nélkül érkező Igorékat, majd a velük egyszerre, de külön megjelenő fiatalabb férfit.

Ardan Walsh.

Zóra torkán megakadt a sertésutánzat falat. Köhécselt, majd a sanola után kapott.

– Rosy Walsh hozzátartozója – folytatta Blanka a férfi bemutatását. Halkabban tette hozzá: – Rosy pedig szintén akadémiánk egyik alapító tagja volt.

A férfi méreteiben nem volt ökopolgár. Elfoglalta az utolsó szabad széket, köszönő hangja ismerősen csengett.

Rosy Walsh, Rosy Walsh – kattogott a név Zóra fejében. Ennyire kicsi lenne a világ? Bárcsak ellenőrizhetné a WikiWho-ban Nóra chipjén, de a még élő közönségesekről névlistákat, adatokat nem tároltak a neten. Ennyire kicsire mégsem zsugorodhatott a világ. Ha létezik Rosy Walsh, ott kellene ülnie a férfi oldalán. Kamu. A dzsigoló kiderítette Nóra kilétét, átfestette feketére azt a tintába mártott kevés haját, és idáig követte Nórát. Bajban van a megbízatása. Maysa őrjöngeni fog. Legjobb esetben elteteti láb alól ezt az alakot. Lehet, hogy éppen neki magának kellene erről még időben intézkednie?

Ardan salátát rendelt. Zóra felkínálta neki az előtte lévő csípős öntetet, de semmi rendkívüli nem volt abban, ahogyan a férfi visszanézett rá. Kifejezéstelen maradt a tekintete, és ugyanúgy viszonyult hozzá is, mint a többiekhez, akiket most látott először. Ugyanolyan orgonalila inget hordott, mint Kallias, sárgán villogó betűkkel futott végig gallérján a reklám: „Utódrendelés 40% -os kedvezményes áron. Megvalósítjuk minden elképzelését. Megmentjük a jövőt. Remény Ankarának.”

Mégiscsak egy klónutód lehet, akárcsak Nóra – vonta le a következtetését Zóra. Vicces, mert még élt az eredeti utód. Nóra esetében is élt az eredeti, de legalább ők ketten más-más nevet kaptak. A klónozást Nyugat-Ázsia éppen divattá teszi. Mókás, hogy mennyire lesz egyre kisebb és kisebb a világ…

Zóra szívverése csillapodott, úgy ítélte, a férfi arcáról hiányzik a múlt nyoma. Nem gyűrt rá még semmit az élet, csupán egy kis borostát. Az eredeti Ardan Walsh meg aztán ki sem mozdulna érzelemszabályzó nélkül. Igaz, hiányzott a biztos jele annak, hogy ez a férfi korszerű. Talán zoomos szemek? Ugyan! Sötét a szeme, és kerüli a dekoltázsát. Talán a férfi bőre sötétben foszforeszkál, vagy akár rejtett extrákkal is rendelkezhet, mint például kabát alá rejtett szárnyak, kétéltűség, netán egy alternatív, mármint kétnemű. Valami különlegességnek léteznie kell nála.

Igorék is sertésbordát rendeltek, és mintha egyre jobban kihúzódtak volna az asztal sarkára. Isztambulból utaztak idáig, és a Blankával folytatott beszélgetésükből gyanítani lehetett, mostanában ritkán találkoznak a Levitz Labs-tagokkal. A beszélgetés hamar politikai irányba terelődött, mert Igor árulónak bélyegezte azokat, akik az elmúlt hetekben utódot rendeltek Európából.

– Mindnyájan tudtuk, hogy eljön majd az idő – védekezett Pavlis beteges köhögés kíséretében. – London pedig igencsak nagyvonalú, hogy hajlandó családtagokban kiegyezni, és utódokat tervez nekünk. Európai mintára követhetné a demográfiaiak tervezeteit is, állami egyedeket és polgárfelkészítőket létrehozva.

– Londonnak ez csak üzlet, Ianis! Azért ment bele ebbe az utódrendelési családpolitikai kompromisszumba, mert cserében levédett növénymagokat akar kapni a mi magbankjainkból. Kijátszanak. Mi is tudnánk… – hatásszünetet tartott, halkabban folytatta: –… tervezni.

– Ezt ugye nem gondolod komolyan? – suttogta Blanka. – Nincs kiskapu a londoni szabadalmi egyezmények falán. Talán az Egyesült Államokból kellene importálnunk? Ki tudja, miket kódolnának beléjük!

Ardan végig olyan közönyös arccal hallgatta a beszélgetést, akárcsak Kallias. Zóra most már elhitte, hogy a férfi Nórához hasonlóan egy klónutód, akinek jelen pillanatban minden figyelmét az köti le, hogy a szósz felülről folyatva hogyan csorog rá a salátalevelekre. Apró fejecskéket rajzolt a zöldségre, és mindenik más-más érzelmet fejezett ki. Ehhez különleges képesség szükségeltetik – ismerte be Zóra.

– Igazuk van azoknak, akik azt híresztelik rólad, hogy egyre lassabban gondolkodsz – morogta Blanka Igornak.

Zóra hosszabb ideig nézett Igorra. Tényleg, mintha az öreg feje kiakadt volna, enyhén reszketett. Blanka is mintha megsajnálta volna, barátságosabb hangnemen ecsetelte:

– Nézz szét! Viszonylag rend van a világban. Eltűnőben a nemzeti megoszlások, vallások, egyenlőtlenségek, nincsenek háborúk. Nincs több férfi, mint nő, több kínai, afrikai vagy zsidó, mint más etnikum. A selejteknek is vannak saját városaik. Az emberiség sosem élt ennyire kiegyensúlyozottan és elégedetten. Folytattad volna az irdatlan túlnépesedést fogyatkozó erőforrásokkal és egyre romló génállománnyal? Túl sokat szenvedtünk az elmúlt évszázadban. Lehet, hogy a genolitus globális katasztrófát hozott, és az emberiség lelkén mély sebet ejtett a nyomába maradt női meddőség, de felülemelkedtünk. Fennebbre, mint voltunk bármikor. Az ember legyőzhetetlen. Megtisztultunk és jóvá fordítottuk a balsorsunkat. Most magasztosabb dolgokra tudunk összpontosítani, mert már nem emésztenek fel banális létproblémák. Ez miért nem jó neked? És az miért nem, hogy a betegségek kiveszőben?

– Mert nincsenek gyógyszerek sem. Aki beteg, meghal.

– Na és? A természetben ez a normális – fortyant fel Blanka. – Természetesek vagyunk, nemde? Cserében az élő hasznosnak érzi magát, mert helye, szerepe és értéke van. Nem kell eltartania azokat, akik semmilyen hasznot nem hoznak az emberiségnek. Nincsenek öngyilkosok, abortuszok és elhagyott vagy bántalmazott gyermekek. Az egyén nem csak úgy megszületik véletlenül, hanem biztos hely és jólét várja őt, és a nők is végre intellektuális életet élhetnek tenyésztés helyett. Az emberiség végre eljutott oda, hogy a múlt hibáiból tanulva felelősséget vállaljon önmaga terjeszkedéséért. Többé nem tehetetlen néző és Földet kiszipolyozó parazita. Bölcsen tervező, aktív résztvevő az élet megszervezésében és a Föld fenntartásában. A genetikai lottó korszakának vége. Az akarat és a zsenialitás győzelmet aratott a véletlen felett.

Zóra eddig félreismerte Blankát. Lehet, hogy az asszony a konzervatív Hassantól mégis ideológiai okok miatt vált el? Érthetetlen, hogy ez a remek, haladó szellemiségű asszony hogyan tudott mégis baráti kapcsolatot fenntartani Maloufékkal, házi patikával segítve őket.

Az asztalnál Pavlisné gondosan közel hajolt Kalliashoz. Egy ideig a vállán lévő porszemcséket sepregette, aztán zsebkendőt húzott elő, odatartotta a férfi orra elé, és rászólt, hogy fújja ki az orrát. Zóra zavart pislogással szegezte tekintetét a tányérjára. Meggondolta magát. Inkább Blankával indul haza, Kallias még túl fiatal. Ennél azért még Nóra is többet érdemelt.

– A francba, Blanka! – csattant fel Igor. – Ankara külpolitikája csőd. Most majd Maloufé következik. Sajnos, előbb-utóbb átverik majd őt is a hülye kompromisszumokkal. Neked pedig teljesen elvették eszedet a kretén új ideológiák. Rád sem ismerek. Én nem utódot akarok! Gyermekunokákat. Szoptató anyákat!

Blanka letette a villáját, kissé ő is felemelte a hangját.

– Hagyni, hogy a súlyosan megromlott génállományú individuum szaporodjon saját dugási kényszere szerint? Anélkül, hogy bármi felelősséggel tartozna az emberiség jövőjének?

– Közönséges liba! – állt fel Igor. Ledobta a szalvétáját, és köszönés nélkül elhagyta feleségével az asztalt.

Blanka is felállt, és odahajolt Ardanhoz. Valamit súgott a fülébe, a férfi pedig túlontúl értelmes arccal bólintott. Aztán Blanka Zóra felé fordult.

– Ardan a mi körzetünkben lakik. Hazavisz. Nekem még maradnom kell, a polgármesterrel megbeszélésem van.

Zóra jó kislányként nagyot bólintott, felállt, és nyájaskodással kísérletezve elköszönt Pavliséktól, aztán elindult a kijárat felé. A kabátmegőrzőnél az Ardan-utánzat fatuskóként várta, hogy kivegye, és magára öltse a kabátját. Úgy tűnt, voltak illemszabályok, amelyeket elfelejtettek telepíteni ennek a pasinak a neurochipjére. Kallias egész biztosan másképp viselkedne. A kétségek kezdtek visszakúszni a tudatába, lenyúltak egészen a mellkasáig.

Odakint a forró arcába esti levegő csapott, a kabát alatt is megborzongott. Ardan néma maradt az autóban is, és Zóra majd megveszett a köztük levő csend nyújtotta bizonytalanságtól.

– Miért nem tartott veled a megrendelőd? – kérdezett rá.

– Az anyám? – A férfi egykedvűen kérdezett vissza, pillantással sem méltatta. Zóra nem tudta, attól szorul-e éppen vasmarok a torkára, hogy Ardan milyen elszánt mozdulatokkal programozza be az úticélt, vagy attól, hogy „anyám”. Mély levegőt vett. Nyugi! Biztosan a megrendelője kérte, hogy így szólítsa őt. Próbált emlékezni, Kallias hogyan szólítja Pavlisnét. Vannak, akik „anyámnak” szólítják a megrendelőiket? Lehet, hogy neki is így kellene szólítania Blankát? Mindegy. Blankának aligha fontos ez a formalitás, és ő is csupán csak azért kerüli az anyámozást, mert akkor Hassant apámnak kellene hívnia. Ahogyan Tarik is teszi…

Soha!

– Ágyban fekszik már húsz éve – mesélte Ardan szenvtelenül.

– Beteg?

– Mi másért feküdne?

– Sajnálom.

– Nem hiszem, de kedves tőled.

Zóra gyomra összeszorult, hányinger környékezte. A fülcimpájára tapintott, hogy látóterébe hívja az órát. Lecsatlakozásig még bő húsz perce volt. Szerencsére hamar hazaértek. Időközben aktiválódhatott Ardan chipjén az illemkódex alkalmazás, és hatást gyakorolhatott a férfi ösztöneire, mert a házig kísérte őt. Ott Zóra karkötőjét az érintős kilincsre nyomta, hogy beléphessen, miközben jó éjt rebegett. Éppen be akarta csukni maga mögött az ajtót, amikor Ardan lefogta azt, és a nyomába lépett. Zóra kesztyűs kezet érzett a szájára tapadni, valami hideg és éles kíméletlenül nekifeszült a gégéjének. Egyetlen pillanat alatt történt.

– Helló, Indigó! Hol a kártya?

A férfi lehelete égette a fülét, a hangjában bujkáló visszafojtott düh megrémisztette.

Egy pillanatig lehunyta a szemét, próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. Mégiscsak a dzsigoló az. A francba! Egy közönséges alak mióta képes ekkora frászt hozni őrá, Maysa sejknő ügynökére? Jogos a félelme. Most éppen jogosan fél! Létezhet veszélyesebb egy olyan dühös embernél, aki az érzelmeit sokáig elnyomta, és ezért nem tanulta meg kezelni őket?

Szája sajgott a kesztyűs tenyér kemény szorítása alatt. Tekintete egy holdfénycsíkba kapaszkodott, amely Nóra szobája felé keskeny ösvényt festett a padló absztrakt mintázatán.

– Milyen kártya? – nyöszörögte.

A támadó férfi nem érthette a szavakat, levette a kezét a szájáról, ellenben a fenyegető eszközét jobban nekinyomta a torkának, ha ez egyáltalán lehetséges. Zsebkéssel jön rá? – nézett Zóra maga elé riadtan. Ennél primitívebb aligha lehetne.

– Nem tudom, milyen kártyát kérsz tőlem – kiáltotta, hátha meghallják valahol a szomszédban.

– Közönséges vagyok, ostoba nem.

Zóra sajgó égést érzett meztelen vállán. Valami végigcsorgott a karján. Vér. És piros a kés éle. Megvágta. Most meg rángatja őt, befelé a nappaliba. Véres lett a cuki fehér DNS-nyaklánc. Ez az alak hülye! Meg fogja ölni őt. Vagyis Nórát. A küldetésnek és az aion pontoknak annyi.

A nappaliba érve, a túlságosan pengeszerű, és hosszú késél visszavándorolt a nyakára, végigkarcolta a vállát. Orrába fémes szag tódult. Odakapott a fülcimpájához, hogy segítséget hívjon az interneten, de elvétette a dudort, a negyedik helyett a harmadikra tapintott. Látóterében információk jelentek meg a fegyverről: Frank Beltrame-bicska, tizenhárom hüvelykes. Francot érdekelte!

– Ne érj a füledhez! – sziszegett fülébe a férfi.

– Tarik… Tarik Malouf elvitte. Neki kellett – Kiszáradt ajkán csak úgy kiszaladtak a hebegő szavak, maga sem értette, mi ütött belé.

– Tarik Malouf? A magbankár?

– Igen, ő, te szánalmas senkiházi köcsög. Ezt kapd be! – emelkedett dühe a rémülete fölé. –A befolyásos Tarik Malouf. Mi esélyed vele szemben?

– Hol van most?

– Örülj, hogy nem tudod. Letépi a kesztyűdet, hogy leszedhesse a körmeidet. Felszegeli a nyelvedet, kifolyatja a szemedet, leperzseli a füledet…

– A WikiWeird-ről töltöttél le ilyen remek fantáziát? Még egyszer megkérdem, és magyarul: hol van? – A férfi szájában fura akcentussal olvadt össze a két szó, amint angolról átváltott Blanka anyanyelvére, amelyet Nóra chipjébe is betápláltak.

– Hétfőn jön vissza Ankarába – bökte ki Zóra a pletykát, amit az asztaloknál szedett össze fél füllel.

– Megvárjuk.

Zóra homályosan látott, megbicsaklott a lába. Nocsak várják! Ezúttal tényleg elfogyott a levegője. Előbb csak forgott a világ, aztán szétmosódott.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.8/10 (13 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Zsuzsa!

    Hát nem könnyítetted meg a dolgomat, folyamatosan oda kell figyelni minden apró részletre a történetedben, ami nekem biz isten tetszik. Igaz, hogy volt olyan, már az első rèszletben is, amikor többször kellett elolvasnom egy-egy részt, mert elsőre nem jegyeztem meg mindent.
    Mégis úgy gondolom, hogy ez egy lenyűgözően, hitelesen és részletesen megalkotott világ, amiben nagyon tetszik a magyar szál 🙂
    Kíváncsian várom a folytatást és sok sikert! 🙂

  2. Kibontakozott az egész háttér, most már senki sem tehet fel olyan kérdést, amely a meg nem értésben gyökerezik. Pontosítok. Kérdést mindig fel lehet tenni, de mostantól a meg nem értés már nem az íráson múlik. Valamennyi információ birtokában indulhatunk a kaland követésére. Akinek nem sikerül, az nem szokott hozzá a sc-fihez, a velőtrázóan valódi tudományos-fantasztikus irodalomhoz. Ez ugyanis az. Eredeti ötlet, eredeti háttér, eredeti figurák – legalábbis számomra. Nem olvashattam a világ valamennyi sci-fijét, elképzelhető, hogy létezik már valahol ennek a világnak egy másik lenyomata, én nem ismerem.
    A regény az eddigiekben tömören ábrázolta a kort és a helyszínt, ennek ismeretében könnyű útja lesz annak, aki figyelt. Aki nem… az nem szokott a modern sci-fi tempójához.
    Olvasó, írótársak tárjátok nagyra képzeletetek kapuját, és merüljetek el a kalandos, tudományos, fantasztikus történetbe! Szerintem megéri.

  3. Kedves Zsuzsa!

    Gratulálok a második részlethez is! Továbbra is lenyűgözött a rengeteg eredeti új részlet, mely kiderült itt. Most már legalább tudjuk, hogy Nóra/Zóra/Indigó nem skizofrén, hanem átveszik a tudata fölött az irányítást… Ezzel kapcsolatban felmerült bennem egy kérdés. Azt írod, hogy Nóra feltételezhetően hozzá tud férni az agyában ahhoz az információhoz, hogy mi történt vele, amíg Zóra kontrollálta a testét. Akkor viszont nem lenne lehetséges Zóra számára, hogy belekukkantson Nóra saját emlékeibe?

    Számomra egyébként túl sűrű volt az információadagolás. Nem értek egyet azzal, hogy a jó sci-fiben mindent egyszerre az olvasóra kell zúdítani, hadd kapkodja csak a fejét, ő akart hard sci-fit, magára vessen. Amikor hosszú bekezdéseken keresztül minden mondatban két-három új információt is be kell fogadnia az olvasónak, az szerintem már nem stíluselem, hanem felelőtlenség. Véleményem szerint hasznosabb lenne, ha egységnyi szövegre valamivel kevesebb új infó jutna, viszont azokat kicsit jobban bemutatnád. Persze ez függ attól is, ki a célközönséged: ha konkrétan a hard sci-fi fanok kemény magjának írsz, akkor lehet, hogy fölösleges felhigítanod a szöveget. De ha az átlagos, sci-fit sem megvető, de nem is csak ebben utazó olvasókat is szeretnéd bevonzani, akkor talán célszerűbb lenne emberi skálán adagolni az információt… 🙂

    Ettől függetlenül fenntartom, hogy a háttérvilág összes apró részlete tetszett, és nem tanácsolnám kihagyni egyiket sem. Sőt, talán épp azért érzem túl sűrűnek a szöveget, mert többet szeretnék megtudni az egyes részletekről, azokról is, amiket csak úgy odavetsz egy szóval.

    Az egyetlen apróság, ami számomra hiteltelennek tűnt ebben a világban, az a sok udvariassági gesztus, amit még ebben a jövőbeli korban is — feltételezésed szerint — a férfiak a nők felé mutatnak (székkihúzás, kabátfelsegítés, hazakísérés). Azért gondolom hiteltelennek, mert bár jól tudom, hogy kis országunkban ezek a szokások a mai napig makacsul tartják magukat, négy évnyi nyugat-európai tartózkodás után az a tapasztalatom, hogy errefelé szinte teljesen kihaltak ezek a gesztusok… Nincs férfi, aki előreengedne egy nőt az ajtón, vagy föl akarná segíteni a kabátját, legfeljebb néhány idősebb úr, de ők se nagyon próbálkoznak már, mert tudják, hogy a fiatalabb generációhoz tartozó nők el se fogadnák ezt. Itt ez szinte már nevetséges, ciki. Függetlenül attól, hogy ez most miszerintünk jó vagy rossz irány, a nyugati kultúra errefelé halad jelenleg. Ezért nehéz számomra elképzelni, hogy egy olyan jövőbeli társadalomban, amiben progresszívnek számít a társadalomért élés, a környezettel való fenntartható viszony és a nők intellektuális egyenjogúsága (melyekre a nyugati kultúra jelenleg is nagy hangsúlyt fektet), továbbra is megjelenne, illetve bárki számára kívánatos lenne az udvariasságnak ez a “lovagias” formája.

    Nem feltétlenül kell velem egyetértened, sőt, kíváncsi lennék a véleményedre ezzel kapcsolatban!

    Üdv, és még egyszer gratulálok!

  4. Kedves Phoenix!
    Nem engem kérdeztél, de az udvariasság kérdésén éppen a napokban gondolkodtam el, hadd osszam meg veled – és másokkal – azt, amire jutottam. Az udvariasság, és általában a szokások meg az erkölcsök mindig az élet szükségszerűségéből adódnak. Máshol a ruházatról beszélgettünk, és felötlött bennem, hogy az arabok nem azért hordanak burnuszt, mert az tetszik nekik, hanem azért, mert az véd legjobban a sivatag pora ellen. A nőt azért engedjük előre, mert ő a “gyengébb”. Ha a tárasaslomban a nő nem “gyenge” nincs miért előre engedni, de ettől függetlenül ha most egy bevásárlóközpont forgóajtajában előre engedek egy nőt, akkor átengedem neki a munka nehezét. Szóval az ilyen szabályok nem a Szentírásban vannak rögzítve. Maradhatnak vagy sem, függően attól, ahogy a szerző megrajzolja a hátteret.
    A minden mondatra figyelés fontos, ha valaki jó sci-fit olvas. Akkor is, ha az nem hard sci-fi. Az Éhezők viadalából elfújna egy lapot a szél, nagy gondba kerülnél, ha az egész értelmét szeretnéd befogadni, de még a cselekményt is csak döcögve emészthetnéd meg. Pedig azt a regényt egyesek fantasy irodalomnak titulálják.
    Bocs, hogy belebeszéltem!

  5. Köszönöm a hozzászólásokat.

    Phoenix és Attila, nem tartom a regényt hard sci-fi-nek, nagyon távol áll tőle. 🙂 A hangsúly társadalmi kérdéseken, emberi kapcsolatokon van, és persze pár szereplő kalandozásán. A háttér csak a kalandoknak nyújt terepet és a kapcsolatok alakulását teszi érthetővé, de nem a háttér és annak részletei a célom. (már csak ezért sem lehetne hard) 😀
    Azzal viszont egyetértek, hogy túl sűrű az infoadagolás. A cselekmény haladt előre, az információk robogtak vele, nekem is lobogott utánuk a hajam. 😀 Ezt megtetézte az, hogy hajlamos vagyok nem bontani ki részleteket, elemeket, hanem csak úgy bedobni őket. Nem tudom, mennyire szolgálhat mentségemül, hogy végig pörgős a ritmus. Sajnálom, hogy a felelőtlen információadagolás rontotta az olvasói élményt.
    Az udvariassági gesztusok még válhatnak fontossá akár a távoli jövőben is. Ezt mindig az éppen aktuális trend és a szerepek hordozzák, és még egy rakás vonatkozás van, ami befolyásolhatja. Ne értsd félre, nem állásfoglalás akar lenni, ki szoktam nyitni az ajtót, egyedül veszem fel a kabátomat, néha még kalapálok is ezt-azt, és tudok sokat cipekedni 😛 tehát nem ilyen szándékokkal került bele, hanem a kiinduló ötlet az volt, hogy: mikkel próbálkozhatnának (még) kellemes polgárokká tenni azokat, akiknek mondjuk hiányzik a társas kapcsolatokban szerzett élettapasztalat. 😀 De ami még inkább itt ennek a háta mögött áll, hogy a közönséges társadalom nemek szempontjából picit meghasonlott, (a nők helyzete finomvegyes lett) 🙂 és egy ilyen sznobul törekvő, vegyes világvárosban fontos lehet egy-egy gesztus. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük