A régimódi, tömörfa bútorokra aranyport szóró októberi napsugarak megfényesítették az üveges vitrin porcelán panoptikumát.
A szomját oltó kislány, a tükröt kezében tartó hölgy, meg a szárnyukat sosem mozdító madarak halott szemekkel meredtek Mirára, és ő úgy érezte, mintha saját élete múzeumában ülne, ebben a mindig levendulaszagú kiállító teremben, ahol a mama szeretetből és biztos meggyőződésből hálót szőtt köré, mely áthatolhatatlan volt és sűrű, mint a Csipkerózsika álmát őrző vadrózsák indái.
Mira felállt, kinyitotta a vitrin ajtaját, és az összes porcelánt belesöpörte a konyhából behozott szemeteszsákba.
A törött szárnyú madarakra zuhanó hölgy elengedte tükrét, a szomját oltó lányka kezéből kiesett a pohár, és Mira utánuk hajította a hófehér csipketerítőket is, azzal a naggyal együtt, amely a mama ágyát takarta.
Amikor végzett, magasra emelte a zsákot, és elengedte. Csörömpölve zuhant a padlóra, aztán csend lett, ő meg csak állt, némán, mint aki végrehajtott egy elkerülhetetlen halálos ítéletet.
Nézte a nappali közepén terpeszkedő zöld fotelt, ülőpárnájának megkopott bársonya a mama nyomát őrizte. Ennek is mennie kell, döntött, nem akarom, hogy a mama életének relikviái újra gúzsba kössenek. Holnap a levendulával töltött tüllzacskókat is kihajítom, megfojt ez a szag. Sőt, gondolta, eladok minden kacatot, és kifestetem az egész lakást.
A pszichológusa nem tartotta jó ötletnek, hogy visszaköltözik a mama házába.
– Magában ott toporzékol valaki, akit itt az ideje szabadjára engedni – mondta. – El kell végre szakadnia az édesanyja világától.
De hát hova menjen?
Ahol eddig élt, ott már csak megtűrt lakó, mert a ház Gáboré, és csak a vagyonmegosztáskor fog kiderülni, mit kap ő azért a húsz évért cserébe, míg eltűrte minden félrelépését.
Gábor egy fél éve jelentette be, hogy elmegy, mert szerelmes, és ő, ahelyett, hogy üvöltött és sírt volna, hogy negyven évesen itt hagyja őt, csak állt némán, mint a kuka, mert valahol mélyen tudta, ő is hibás mindezért.
Mégis, a becsapottság érzése a szó szoros értelmében fullasztotta. Orvostól orvosig járt a panaszaival, míg végül a belgyógyász azt mondta, nincs semmi szervi baja, talán keressen fel egy pszichológust.
– Asszonyom! A helyzet az, hogy a felettes énje teljesen elnyomja az ösztönös énjét, és ez okozta a házassága kudarcát is – összegezte véleményét a szemüveges orvos.
Mira keserűen bólogatott magában, persze, a felettes énem, akinek mama a neve.
*
Megszólalt a bejárati ajtó csengője.
Mira magára kapta a kardigánját, és kiszaladt a kertkapuhoz. Egy magas, baseball sapkás férfi állt ott. Épp csak biccentett Mirának, és mint akinek drága az ideje, köszönés helyett azonnal kérdezett.
– Klára asszony?
Mira eddig sose látta a férfit.
– Ki maga?
– A kertész.
Mira tudta, hogy anyja pár éve felfogadott egy férfit, aki segített neki a ház körül, és akiről aztán szuperlatívuszokban beszélt, hogy mennyire szorgalmas és megbízható, hogy egy úriember, és nem is tudja, mi lenne vele nélküle, különösen a hosszú teleken.
– Maga Tamás?
A férfi bólintott.
– A mama meghalt. Holnap lesz a temetése.
– Nem tudtam, hogy beteg.
Mira nem akart egy idegennel részletekbe bocsátkozni, de annyit még odavetett:
– Szívroham.
A férfi arcát beárnyékolta a baseball sapka siltje, Mira nem látta a szemét, de mintha mélyebben vette volna a levegőt, mielőtt megkérdezte:
– Hol lesz a temetés?
– A budafoki temetőben.
– Sajnálom – biccentett a férfi, és mintha ezzel az egyetlen mozdulattal el is köszönt volna, elhajtott a biciklijével.
Micsoda bunkó, gondolta Mira, azt se mondta bú vagy bá, egyszerűen elhúzott, pedig meg akarta kérni, jöjjön vissza majd a temetés után, mert most, hogy ő fog itt lakni, lehet, neki is szüksége lesz a segítségére.
*
Tamást megdöbbentette a váratlan halálhír.
A temetésre nem ment el, de aztán kisétált a sírhoz, és vitt egy csokor sárga rózsát, Klára asszony kedvencét.
Szerette az öregasszonyt, aki a gyümölcsösben elvégzett munka után gyakran behívta a konyhába, egyen valamit. Örömmel tálalt, ha már a lányom nem jön, legalább maga fogyasszon, Tamáska, mondta.
Tamás általában óvakodott a közeli, személyes kapcsolatoktól, de Klára asszonnyal kivételt tett. Nemcsak megebédelt nála, de mindannyiszor türelmesen végignézte azokat a képeket is, amelyeket olyan büszkeséggel mutogatott a lányáról, akinek hosszú, világos színű haja volt, s akit Tamás emiatt Szőkének nevezett magában, és akiről annyi mindent tudott már, mielőtt a kertkapuban először találkoztak.
Jázmin illata volt, fényes, búzamező színű haja, és a negyven évétől meg a bánattól árnyékos arca.
Akkor csak pár szót váltottak, és a Szőke nem mondott neki semmit arról, mi lesz a gyümölcsössel meg a virágokkal, jöjjön-e ezután is. Igaz, ő sem hagyott időt erre, elrohant, annyira összezavarta a találkozás a Szőkével, meg Klára asszony halála.
Sajnálta volna, ha többet nem mehet a kertbe, mert évekig a két kezével alakította és formálta, közelebb állt hozzá minden emberi lénynél.
Ismerte a növények évszakokkal változó igényét, azok pedig hálás szépséggel és bőséges terméssel fizettek a törődéséért. Ő szerette a kertet, az meg szerette őt. Ennyi elég is volt neki, nem vágyott többre.
Évek óta kerülte az embereket, nem akart mások dolgairól hallani, mint ahogy ő sem osztotta meg saját élete részleteit senkivel. Úgy akart élni, ahogy talán mindig is kellett volna, ahogy az apja tanította neki. Egyszerűen.
De ő annak idején valaki akart lenni. Csillogó, izgalmas életre vágyott. Megkapta: ügyvéd lett.
Szárnyaló karrierje felrepítette, és onnan a magasból visszatekintve elhalványultak a részletek. Mire rájött, hogy hamis volt a fény, amely csalogatta, már késő volt.
A baleset után bezárta jól menő ügyvédi irodáját, és ritkán még elvállalt egy-egy ügyet, de ideje java részében kerteket gondozott. Értett hozzá, még otthon az apjától megtanulta.
A kétkezi munka mindig megnyugtatta, ezért örült, amikor a Szőke egy reggel felhívta, hogy igényt tartana a szolgálataira, menjen át, segítsen neki a ház kiürítésében.
*
Tamás a megbeszéltek szerint, pontban reggel hétkor jelent meg a kertkapuban.
Mira most nézte meg jobban, és magában Clint Eastwoodhoz hasonlította, ő volt a filmjeiben ilyen férfiasan marcona, rezzenéstelen arcú figura.
A férfi kezén meglátszottak a szabadban végzett fizikai munka nyomai, mégis, volt benne valami elegancia, és ez a kettőség, meg a már-már durvaságnak ható szótlansága furcsa elegyet alkotott, mely egyszerre taszította és vonzotta Mirát.
Idegesítető volt a némasága, de jó volt nézni, ahogy a nehéz bútorok ellenállás nélkül engedelmeskedtek neki. Megfeszülő majd elernyedő izmai magabiztos harmóniával dolgoztak, és Mira önkéntelenül összehasonlította Gáborral, akinek teste már magán hordozta az elfoglalt főorvos mozgáshiányos életének jeleit.
Tamás kopott farmert és pólót viselt, de reggelenként a friss szappanillat és az arcát fedő borosta egyforma hosszúsága elárulta, hogy ez a hangsúlyosan hanyagul öltözött, szótlan macsó azért szokott tükörbe nézni, nem olyan elvadult, mint mutatni szeretné.
Mira mosolygott magában ezen az átlátszó álcán, de arról persze szó sem lehetett, hogy ezt szóvá tegye, mert társalgásuk az első naptól fogva szinte kizárólag technikai kérdésekre szorítkozott, mi megy a szeméttelepre, mit visz majd el az ócskás, mikor jönnek a festők, mikor érkezik az új bútor.
Amikor panaszkodott a barátnőjének, hogy mennyire levegőnek nézi őt Tamás, és csak foghegyről válaszolgat, bármit kérdez tőle, Márti csak nevetett.
– Végül is nem társalkodónőnek szegődött. Vagy tetszik neked, Tündérbaba?
*
Tamás már találkozásuk első pillanatában érezte, hogy baj lesz, olyan vakítóan csillogott az a fényképekről már jól ismert hosszú, búzaszínű haj, és olyan megindító volt az elveszettség a Szőke negyven évesen is szép arcán.
Tamás Klára asszonytól tudta, hogy valami gond volt a házasságával, és sajnálta, hogy most még a gyász is rászakadt, de erővel elnyomott magában minden érzést és rokonszenvet. Nem az én dolgom, mondogatta magában. Boldoguljon a Szőke, ahogy tud.
Próbálta süketen tartani érzékszerveit, nem észrevenni a mellette dolgozó asszony mellére simuló pólót, a fenékre feszülő farmernadrág karcsú derékba futó ívét, az orrába minduntalan befészkelő, tavaszi kertet idéző jázmin illatot, mert nem akarta megbillenteni életének nehezen megszerzett egyensúlyát.
A balesetre – melyben elveszítette feleségét és kislányát –, mindig úgy gondolt, az ő hibája volt, hiába mentette fel a szakértői vélemény. Sose tudta megbocsátani magának azt a reggelt, amikor dühösen markolta a kormányt, és nem az utat figyelte, mert a felesége veszekedett vele, amiért ő az éjszakát megint nem otthon töltötte.
A múló évek alatt megtapasztalta, hogy az önvád a legszigorúbb bíró, és a bűntudat a legvaskezűbb börtönőr. Amíg az apja élt, sokszor biztatta, kezdjen új életet, fiatal még, ne vezekeljen.
De Tamás nem vezekelt. Ő félt. Retteget, hogy nem alkalmas arra, hogy igazán szeressen.
Ezért, amíg tehette, és amíg magányosságból kovácsolt páncélja megvédte, harcolt a Szőke vonzása ellen.
*
Márti persze csak akkor jelent meg, amikor már az utolsó könyvet is feltették a helyére, és Tamás éppen menni készülődött.
Mira nem is várt mást a barátnőjétől, ő sosem csinált semmi olyat, amihez nem volt kedve, és ez a tevés-vevés-takarítás tényleg nem az ő világa volt.
Rendszeresen felhívta Mirát, megkérdezte, hogy halad új élete építésével, aztán megdicsérte, látod, Tündérbaba, ügyes vagy te, és letette a telefont.
Most hatalmas csokor virággal és egy megpakolt szatyorral robbant be a lakásba, ünnepelni fogunk, jelentette ki, és már szedte is elő a bort meg a sajtokat, pillanatok alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánná varázsolta a rozzant kerti asztalt.
Tamás mormogott valamit az orra alatt, hogy akkor ő most megy, de Márti megragadta a karját, szó se lehet róla, az egyik ünnepelt éppen ő lesz, ennek a nagy átalakulásnak a hőse, aki pótolhatatlan jelenlétével annyit segített a barátnőjének.
A férfi még mondott volna valamit, de Márti kivonszolta a teraszra, és belenyomta az egyik fonott székbe.
Mira nem tudta, hogy a bor tette-e, vagy barátnője mindenre fittyet hányó, elsöprő temperamentuma, de Tamás kikényszerült szótlansága páncélja mögül. Nem beszélt sokat, Márti mellett nem is lehetett volna, de ellazultan forgatta kezében a borospoharat, és nem állt fel ő is, amikor Márti menni készült.
Mira kikísérte barátnőjét a kapuhoz, és mire visszaült Tamás mellé, a délután narancssárgája sötétbe fordult, csípőssé vált az idő.
Behúzódtak a nappaliba.
Ültek az asztal mellett. Az arcukat meleg sárgára festő gyertya fénye felhígította a poharakba töltött bor sűrű vörösét is, akár egy könnyű nevetés a nehéz bánatot.
Először semmiségekről beszélgettek. Tamás elmesélte Mirának, mi mindent tud róla a mamától, és Mira csak nevetgélt, hogy akkor biztos látta őt meztelenül is, mert az a kiságyas kép a mama egyik kedvence volt.
Kinyitottak még egy üveg bort, aztán tétova szavakkal beszélni kezdtek magukról, mint két magányos vándor, akik összetalálkoznak egy útkereszteződésben, és hogy könnyítsenek magukon, kirakják a másik elé régóta cipelt szomorú batyujuk tartalmát.
Mira ellazult, kereknek és egyszerűnek tűnt minden. Ott ült mellette a férfi, akit lopva annyiszor figyelt, feltárta szótlansága titkát, és ahogy nézte és hallgatta, önmagában most megválaszolta Márti nevetve feltett kérdését.
Igen, tetszik neki Tamás.
A CD-lejátszóból szólt a zene, Manu Chao énekelt, és Mira megfogta Tamás kezét.
– Táncoljunk!
– Nem tudok táncolni.
– Nem baj.
És akkor, ott a nappaliban, egy időre eltűnt a mama, eltűnt Gábor, eltűnt Mira felettes énje a pszichológussal együtt, csak Manu Chao volt, és a dal: Me gustas tu…
Mira nem beszélt spanyolul, nem tudta mit jelent a me gustas tu, de azt tudta, hogy valami nagyon jó dolog történt, mert, ahogy együtt mozogtak a zene ütemére, hosszú idő után megint boldognak érezte magát.
A férfi meleg keze erősen tartotta és irányította őt, jó volt vele táncolni, és énjének örömre és továbblépésre éhes része egy pillanatra úgy érezte, igen, ez az!
De mikor a zene elhallgatott és Tamás magához húzva megcsókolta őt, a keze pedig a mellére tévedt, a Gábor-féle testi és lelki csőd emléke megálljt parancsolt, és ő ijedten hátrahőkölt.
– Ne, kérlek ne…
Azon az estén a kertkapuig kísérte Tamást, és a férfi olyan hirtelen tűnt el szeme elől a sötét utcán, akár az ébredéssel semmivé váló álom.
Amikor visszaért a teraszra, akkor vette észre, hogy Tamás az asztalon felejtette az ezüst öngyújtóját.
*
A beköszöntő ősz meggyilkolta a keret, és a nyári virágok halott, elszáradt szárait először az avar szomorú barnasága fedte be, aztán pedig mindent eltakart a hideg, téli fehérség.
A házavató után pár nappal Tamás felhívta Mirát, aztán küldött egy sms-t, de ő egyikre sem válaszolt.
Nem akarta látni a férfit, haragudott rá, és magára is.
Magára azért, mert még a házassága csődjén sem volt túl, és máris belehajszolta magát egy újabb kudarcba, Tamásra meg azért, mert annyira sietett, nem hagyott időt neki, és ő még nem volt kész egy testi kapcsolatra.
És talán soha nem is leszek, gondolta, mert csak egy hideg baba vagyok. Tündérbaba.
*
A Tündérbaba nevet még Márti ragasztotta rá kamaszkorukban.
Egy utcában laktak, és elválaszthatatlanok voltak, annak ellenére, hogy a mama sose szerette Mártit, mert ő aztán – hosszú fekete hajával, rikító ruháival, kirobbanó temperamentumával –, a legkevésbé sem felelt meg a tisztességes életről alkotott elképzeléseinek. Sokszor jegyezte meg rosszallóan, biztosan van ebben a lányban egy vonóval.
Márti vad volt és féktelen, mindenben Mira ellentéte, és az is maradt. Neki is elvei voltak. Sose ment férjhez, mert nem akarta senki szaros gatyáit mosni, és széttenni a lábát akkor is, ha nincs hozzá kedve. Így egyszerűbb, mondta mindig, és valóban, sosem bonyolította túl a dolgokat, ha megtetszett neki valaki, legyen az férfi vagy nő.
– Nem kellett volna azt a macsós kertészt lepattintanod! – vizslatta Mirát egy november végi szombaton.
Mira dühös volt, hogy Márti megint a szexszel jön, pedig jól tudja Gáborral is ez volt a baj, és azt is tudja, hogy többek között emiatt jár pszichológushoz.
– Jó, bocs – tette össze színpadiasan a két tenyerét Márti. – És mit mondott a doki?
Mikor Mira elmesélte, hogy a pszichológusa szerint a probléma az, hogy túl sokáig munkáltak benne a mama szelíd mantrái arról, hogyan viselkedik egy erkölcsös nő, úgy általában, és pláne az ágyban, Márti csak nevetett.
– Ezért kár volt pszichológushoz menned, Tündérbaba! Ingyen és bérmentve én is megmondtam volna neked.
És különben is, dohogott Mirának, nem a pszichológusnál kéne nyavalyognia egy vagyonért, hanem végre bele kéne vetnie magát az élet sűrűjébe, hiszen nincs már a mama az elveivel (bocs, tette hozzá, az isten nyugosztalja szegényt, de akármit is mantrázott, az ágy nem arra való, hogy csipketerítővel letakarják); és nincs már az a fatökű férje sem. Márti Gáborra is haragudott, mert szerinte ahhoz, hogy a hálószobában rosszul menjenek a dolgok, minimum két ember kell.
– Mit nyüglődsz, szabad vagy, mint a madár – mondta.
– Csak az a baj, egy pasit se tudok három lépésnél közelebb engedni magamhoz. Tamást is elszúrtam – mondta Mira.
Márti legyintett.
– Kutyaharapást szőrivel!
És attól fogva buliról bulira hurcolta őt, bemutatta férfiaknak, és ha Mira eleget ivott, le is feküdt velük, mert ilyenkor könnyebb volt leküzdeni azt a három lépés távolságot, és mert remélte, ez lesz a gyógyszer, ami helyrehozza énjének megbillent egyensúlyát.
De az alkalmi kalandok után felébredve csak nézte az ágyában fekvő idegeneket, és igyekezett még a reggeli kávé előtt megszabadulni tőlük.
És legtöbbször persze a férfiak is tőle. Behúzott nyakkal osontak a kerti úton kifelé, nem hagyva mást hátra maguk után, csak a szex szagú ágyat.
És ilyenkor mindig megszólalt benne a mama hangja és figyelmeztette, erkölcstelen, amit csinál.
– Olyan vagyok, mint egy kurva! – panaszkodott Mártinak.
– Hülye vagy te, Tündérbaba, nem kurva! Túlbonyolítod az egészet, egy kis szex nem a világ! Élvezd!
És Mira, ha őszinte akart lenni magához, néha valóban élvezte a szexet.
Voltak férfiak, akik fellépésükkel sokat ígértek, de aztán feledhetővé váltak, de voltak a testi szerelemnek igazi szürke eminenciásai is. Felszabadították Mirát, és teste érzékenyen válaszolt érintésükre.
Sok mindent megtanult a szexről, a nőnek lenni lét új dimenziói nyíltak meg előtte, és ő negyven évesen fedezte fel a saját testét, és jött rá arra, hogy ez a test mennyi mindent képes kérni és adni.
Szilveszter este Márti tűzgolyóként robbant be a lakásba, és Mirának még kérdezni sem volt ideje, a barátnője már a gardróbszekrényből hajigálta ki a ruhákat.
– Öltözz! Elmegyünk ünnepelni.
– Nincs kedvem. Le vagyok robbanva.
– Na, pont ezért. A Gyóntatószékben majd rendbe jössz.
– Mi?
– Így hívják a helyet.
Mira vonakodott, de Mártinak persze sosem lehetett nemet mondani, ha valamit a fejébe vett.
Most öltöztetője és sminkese lett Mirának, aztán olyan elégedettséggel szemlélte őt, mint egy szobrász, aki befejezte élete fő művét.
– Dögös – mondta.
A taxiban Mira kezébe nyomott egy fehér pirulát.
– Vedd be!
Az éjszaka hosszú volt, és másnap reggel Mira fejfájással ébredt, az ágy hánykolódó tenger volt alatta, a legkisebb mozdulatra is szédülés fogta el.
Erjedt levegő töltötte be a szobát, lehet, hogy hányt valahová az éjszaka, de nem emlékezett rá, és nem volt ereje utánajárni. Majd később, gondolta, később…
Mikor megcsörrent a telefon és felvette, olyan nehéznek érezte, mintha egy kősziklát kellene a füléhez emelnie.
Márti volt.
– Na?
– Mit na?
– Milyen volt az éjszaka?
– Jó.
– Ennyi?
– Elszálltam.
– Ez volt a cél, nem?
– Ja. De többet nem megyek.
– Mert?
– Túl heteró vagyok ehhez.
*
Tamás a szilvesztert egyedül töltötte. Nem volt ez újdonság, hiszen a baleset óta nem járt el sehová, de most valahogy fájóbb volt a magány.
Ő is vádolta magát, hogy hiába zakatolt benne folyamatosan az a belső, újabb hibáktól rettegő hang, hogy ne tedd, ne csináld, ő pár nappal a kudarcos házavató után mégis felhívta a Szőkét, de az asszony nem vette fel a telefont.
Később egy sms-t is írt neki, azzal az önmaga előtt is nevetséges szöveggel, hogy mi legyen a kerttel.
Erre sem kapott választ, és ő szenvedett, dühös volt magára, hogy jobb meggyőződése ellenére azon az őszi estén nemcsak az emlékeit árulta el az asszonynak, de a testén sem tudott uralkodni.
És teljesen illogikus módon, de hibáztatta Klára asszonyt is, hogy szavakkal és fényképekkel addig traktálta őt a Szőke szépségével és erényeivel, míg egyszerre csak az ő szemével kezdte látni az asszonyt, és már szerette, mielőtt megismerte volna.
Aztán hetekig egymás mellett dolgoztak, a házavatón pedig magához ölelte az asszonyt, akinek kertet idéző jázmin illata végleg elmosott benne minden józan megfontolást, és az addig viselt páncél megrepedt. Nem tudta tovább védeni őt. Mindennél jobban akarta a Szőkét.
Mirát.
*
A Gyóntatószékben ünnepelt szilveszter után Mira rájött, hogy most meg egy idő óta Márti premisszái szerint él, és ez az őrültbe fogja kergetni, mert a mama és Márti ily módon folyamatosan harcolnak benne, és ebben a dörgés-villámlásban valahol ott lapul ő, aki egyik végletből a másikba zuhan, és nem tudja megtalálni valódi önmagát.
– Próbálja meg végre a saját útját járni! – mondta neki a pszichológus. – Magában túl erős a kötődés vágya. Ez önmagában nem baj –, tette hozzá – ha megfelelően tudja kezelni. Próbáljon egy alkalmas partnert találni!
Ja, gondolta Mira, egy megfelelő partnert.
A tél folyamán ritkán mozdult ki otthonról, a munkája nem igényelte, egy irodalmi folyóiratnál volt szerkesztő.
Volt ideje gondolkodni. Sok mindenre rájött.
Már tudta, hogy felesleges volt a mama porcelánnippjeit összetörnie, és mindenért őt hibáztatni, mert nemcsak a mama volt az oka, hogy az a sűrű, vadrózsa indákhoz hasonló háló fogva tartotta őt.
Ő nem nőtt fel, mert nem akarta észrevenni, hogy házasságában először csak a teste vált boldogtalanná, aztán a lelke is, mert amit ő szerelemnek hitt, nem volt más, mint ragaszkodás a megszokotthoz. Azt hitte, elmismásolható az élet, és elég annyi, hogy amikor Gábor félrelép, akkor ő meg félrenéz, és a csipketerítős álom folytatódik tovább.
És sokszor forgatta kezében azt az ott felejtett ezüst öngyújtót is, és Tamásra gondolt, aki azon a késő októberi estén megcsókolta. Akkor olyasmit érzett, amit Gábor mellett soha, és talán, ha akkor birtokában lett volna a saját testével kapcsolatos magabiztosságnak, minden másképp alakult volna.
Lehet, hogy Tamás az ő karmája, ő meg elbaltázta, mint annyi mást az életében.
Egy februárvégi napon kiment a kertbe. Az olvadó hó alatt látszottak a tél pusztításának eltakarítatlan nyomai, a barna egyenruhás gyümölcsfák gondoskodás után kiáltottak, és Mira arra gondolt, meg kell adni a fáknak a lehetőséget, hogy újra kezdjék az életet.
És önmagának is. De csak márciusban merte felhívni Tamást.
*
Amikor Mira telefonált, jöjjön, mert a kert romokban hever, Tamás dühös lett.
Nincs időm, csapta le a telefont.
Pedig mindig remélte, hogy Mira jelentkezni fog, hogy számára is többet jelentett az az este, mint egy felejthető kalandot.
Azonban a hosszú várakozás alatt felgyűlt megalázottság most azt sugallta, ne ugráljon úgy, ahogy Mira fütyül, keressen az asszony magának másik kertészt, ha kertészt akar.
Később mégis meggyőzte magát, hogy az a kert az ő keze munkája, nem hagyhatja cserben, itt a tavasz, a növényeknek szüksége van rá, és ennek nincs köze Mirához.
A kertkapu kulcsa még nála volt, úgyhogy egy napon bejelentés nélkül ment át, mint régen, amikor dolgozni járt oda.
*
Meleg napokkal köszöntött be a március, és új életre hívta a kertet. A tulipánok és nárciszok földbe dugott hagymái engedelmeskedtek a napfény és az enyhülés parancsának, itt-ott színes virágot hoztak, de a gondoskodó emberi kéz hiányában rendszertelenül, csak ahogy a tavasz játékos kedve diktálta.
Mira a nappaliban dolgozott, amikor a teraszajtón át meglátta Tamást.
Hát átjött, gondolta, akkor nem haragszik.
Napok óta fogalmazgatta magában a férfinak szánt mondatokat. A magyarázatot, hogy mi történt és miért, azon az őszi éjszakán, amikor visszautasította; az indoklást, hogy az első pillanattól fogva vonzónak találta őt, de időre volt szüksége; és a vallomást, hogy hányszor szorongatta kezében azt az ottfelejtett öngyújtót és mennyit gondolt rá.
De aztán a szépen megszerkesztett gondolatok sosem hangzottak el ebben a formában.
Mira elővette a hűtőszekrényből az erre az alkalomra tartogatott bort, és az üveggel meg a poharakkal együtt kiment a kertbe.
Megállt Tamás mellett
– Nem innál egy pohár bort?
Mintha az élet ismételte volna magát, most megint az a Tamás állt előtte, aki legelőször, ott a kertkapuban. Ránézett Mirára, csak biccentett, ez volt a köszönés, aztán egy nemet jelző fejmozdulattal elutasította.
– Sok a dolgom.
Mira leforrázottan állt, szégyellte magát a hosszan és gondosan megfogalmazott érvek miatt, mert hogy is gondolhatta, hogy érdekli Tamást az ő lelki élete, hiszen az őszi beszélgetésből tudta, hogy ha a szükség úgy hozta, minden ujjára kaphatott egy nőt, hát miért pont vele, egy problémás negyvenessel akarna foglalkozni.
De dacot is érzett, mit képzel ez magáról, hogy csak így visszautasítja?
Azért is a teraszon maradt, pedig hűvös volt még az idő. Felnyitotta a borosüveget.
Az első két pohár után majdnem elsírta magát. Elszorult torokkal nézte Tamás hátát és szuggerálta, forduljon már meg, hát nem veszi észre, hogy szüksége van rá, hogy nem véletlenül hívta fel?
A sokadik pohár után már dühös volt. Hát nem úgy szokás az emberek között, hogy megbeszélik, ha gondjuk van egymással? De ez nem ilyen, ez a most is hátat fordító, gondolta, ez, aki úgy tesz, mintha az élete múlna azon, hogy rám néz-e vagy nem.
Mire végzett az üveg borral, már utálta Tamást. Meg van sértődve, mert nem dőltem vele rögtön ágyba… úriember!?… egy bunkó… pedig éreztem, hogy kellek neki… most meg játssza a közönyöst … hát nem akarom én az éltét, nem akarok én semmit … csak egy kicsi, egy ici-pici figyelmet…
*
Tamás látta, hogyan pusztítja el Mira a bort, és látta azt is, amikor lépteivel megnyújtott S betűt formázva bement a házba, majd egy újabb palackkal tért vissza. A teraszajtóban megbotlott, majdnem elesett, de aztán szerencsésen elérte a székét.
Tamás ekkor a fához támasztotta a gereblyét és felment a teraszra.
Mira nem nézett rá, az üveggel harcolt; basszus, aki kitalálta a dugót, motyogta.
Tamás kivette kezéből a palackot és kinyitotta.
– Nem kéne többet innod.
Mira csak intett Tamásnak, üljön le, és bizonytalan kézzel megtöltötte mind a két poharat.
Csend volt, mint ítélethirdetés előtt. Az asszony búzaszőke haja a védelem tanújaként ragyogott a késő délutáni napfényben, a szél Tamás orrába kergette az ismerős jázmin illatot, és a vád, Tamás megalázottsága, lassan semmivé foszlott.
Aztán Mira kotorászni kezdett a zsebében, előhúzta Tamás ezüst öngyújtóját, és mint egy mindent eldöntő bizonyítékot az asztalra tette.
– Vártalak – mondta –, hogy visszajössz érte… Értem.
Felállt, elindult a nappali felé, de megint elveszítette az egyensúlyát. Bizonytalanul támaszkodott az asztalra, ekkor Tamás mellé lépett, felemelte, és bevitte a házba.
A kanapé előtt lefejtette nyakáról az asszony szorosan ölelő karját, és lefektette.
– Tamás, én…– motyogta Mira.
A férfi ráterített egy plédet.
– Aludj.
*
Mira reggel zúgó fejjel ébredt, nem tudta, csak képzelődik, vagy tényleg kávé illatot érez.
A konyhában ott találta Tamást.
– Hát te?
– Itt maradtam. Nem voltál jól az este.
Huhh, az biztos, hogy nem voltam jól, gondolta Mira, és szerette volna tudni, vajon mivel traktálta Tamást, és történt-e közöttük valami, de gondolatai rakoncátlanul szétszaladtak a fejében.
– Lezuhanyzok – hagyta ott Tamást a konyhában.
Sokáig állt a forró víz alatt.
A meleg, szappanillatú gőzfelhőben már nem akart semmire sem gondolni, eldönteni, hogy jó-e, hogy itt maradt Tamás, vagy nem, csak élvezni akarta azt az egyre erősödő érzést, hogy bármi történt közöttük az este, most nagyon bánná, ha a férfi elmenne a reggeli kávé előtt.
Amikor kilépett a fürdőszobából, Tamás a kanapén ült, előtte ott gőzölgött a két kávé.
Mira leült mellé, és amikor a férfi megfogta a csészéért nyúló kezét és magához húzta őt, aztán megcsókolta, és keze a mellére tévedt, Mirában figyelmeztető hangok nélküli békés bizonyosság áradt szét. Úgy ölelte Tamást, ahogy előtte senkit.
Csipkerózsika felébredt.
*