Bálint Erika: A vizes palack

A földre zuhanó, vízzel teli műanyagpalack hangja megtörte az elfekvő osztály éjszakai csendjét.

Az ápolónő felriadt felszínes szendergéséből, megigazította magán világoskék nővérruháját, és elindult a hang irányába.

Margit szobájánál állt meg. A nyitott ajtón keresztül látta a félhomályos szobában az ágyon fekvő, nyugtalanul mozgolódó testet. Aztán meghallotta az öregasszony ijedt suttogását is.

– A víz! Hol van a vizem?– kaparászott sovány kezeivel maga mellett.

A nővér felkapcsolta az ágy feletti lámpát, lehajolt, benézett az ágy alá.

*

Margit volt a kisváros bolondja. Nap, mint nap elindult kertvárosi lakásából, nagy műanyag hálójában három teli üveg vízzel. Csak ment egyenesen előre, elérte a főteret, és ott körözött sötétedésig.

Fehér, rongyossá foszlott selyemruhát viselt, megkopott, elszürkült, valamikor hószínű félcipőt. Arcát vastag babapúder fedte.

– Ott megy Hófehérke! – gúnyolódott rajta a gyerekek több generációja. – Keresi a hét törpét! – röhögtek mögötte.

A városka jobb érzésű polgárai többször felvetették, valahogy el kéne tüntetni Margitot a város főteréről. Kínosan érintette őket a néma, elszántan körbe-körbe gyalogló nő látványa.

– Megértem magukat – mondta a szociális osztály vezetője a hozzá fordulóknak. – De van sok, tényleg problémát jelentő esetünk. Margit veszélytelen. Ráadásul segély sem kell neki, valami Amerikában élő rokona támogatja.

A rendőrség hasonló véleményen volt.

– Margit nem árt senkinek. Arra is alig van emberünk, hogy a bűneseteket kivizsgáljuk! Miért csinálnánk magunknak még belőle is problémát? – mondta a rendőrfőkapitány.

Így Margit télen-nyáron szabadon róhatta köreit a város főutcáján.

A hideg hónapokban is ugyanazt a vékony, fehér selyemruhát viselte a félretaposott, megszürkült, valamikor fehér cipővel, de érdekes módon, sosem fázott meg.

Úgyhogy az egészségügyi hálózatnak sem okozott gondot.

Mire Margit végül bekerült az elfekvő osztályra, már kevesen emlékeztek a történetére.

Pedig családja generációkra visszamenőleg abban a kisvárosban élt. Az apja patikus volt, házuk a gyógyszertárral együtt a főtérhez közeli piac mellett állt. Saroképület volt, földszintjén az üzlettel, melynek ajtaja felett bádogtábla hirdette: Angyal Patika.

A család lakása az emeleten volt, nyáron a kitárt ablakokon keresztül beáradt a kerti rózsalugas illata. Margit anyja szerette a virágokat, féltő gonddal ápolta kertjét.

1939-ben, amikor a második világháború kitört, Margit a városka lánygimnáziumának harmadik évfolyamos tanulója volt, és hivatalosan eljegyzett menyasszony. Tizenhetedik születésnapján kapott egy vékony, finom aranygyűrűt a helyi fatelep tulajdonosának joghallgató fiától.

Ha nem jön közbe a háború, Margit, a szép, fekete, életvidám lány, ugyanazt a középpolgári életet élte volna, mint a szülei. Leérettségizik, férjhez megy, gyerekei születnek.

De Hitler Adolf képében közbe szólt a sors. Bár vallásukat nem gyakorolták, szembesülniük kellet a hivatalos ténnyel, miszerint ők zsidók.

Margit anyját nagyon megrémítették a hírek, az életüket korlátozó intézkedések. Kiújult addig kordában tartott migrénje.

De férje, aki a német kultúra őszinte csodálója volt, bízott a germán szellemben, amely a felvilágosodásból táplálkozott, és számtalan művész zsenit adott a világnak.

– Viola, ne nyugtalankodjék! Csak valami átmeneti félreértés lehet, ami most Németországban történik! Hát nézze, egy paprikajancsi! – lobogtatta felesége orra előtt az újságot, címlapján Hitler fotójával.

Margit apja szívesen alkalmazta a félreértés szót, később is, a tragikus események során.

Akkor is ezt mondta, amikor 1943 elején a bátyja azt mondta neki:

– Családostul ki kell mennünk Amerikába most, amíg még talán lehet!

– Félreértés! – rázta meg a fejét az apa. – Nem jól látod. Mi itt élünk, ez a hazánk. Elképzelhetetlen, hogy a kormány hagyja, hogy az ország bármelyik állampolgárát inzultálják. Mi nem megyünk sehova!

 Töretlen hite a józan észben azzal a lágy érzelgőséggel keveredett, amely egész lényét jellemezte. Ezért még hozzátette:

– Tudod, itt élned, halnod kell!

A bátyja kevésbé volt patetikus, annál inkább gyakorlatias. Ő a családjával együtt elhagyta az országot, még az utolsó pillanatban. Később, már a háború után, ők támogatták Margitot Amerikából.

Margitot 1943-ban eltanácsolták a gimnáziumból, mint nem kívánatos tanulót. Hullottak a könnyei, hiába vigasztalta az apja:

– Meglátod, csak valami félreértés ez. Hogy lenne nem kívánatos az egyik legjobb tanulójuk?

De bármelyik hivatalt látogatta meg a lánya érdekében, mindenütt visszautasították, felsőbb intézkedésekre hivatkozva.

Nemsokára újabb csapás érte a családot. Margit apjától elvették a patikát, zsidónak nem lehetett tulajdona.

Az apa bizakodó hitét még ez sem törte meg. Megállapodott az egyik alkalmazottjával, Bélával, a sánta patikussegéddel, hogy papíron övé lesz a patika, aztán ha elmúlnak ezek a bolond idők, mindent visszacsinálnak.

De a bolond idők nem múltak el.

Sőt.

Margit vőlegényét 1943. végén behívták munkaszolgálatra.

– Tavasszal hazajövök, és megtartjuk az esküvőt! – vigasztalta a magas, fekete, jóképű fiatalember a lányt.

A gyógyszerészné ekkorra már nyugtatókon élt. Amúgy is gyenge idegeit megviselték az események.

Margit azonban az apja lánya volt. Optimizmusa sokáig nem hagyta el.

– Ne sírjon, anyuska! – vigasztalta az elsötétített szobában migrénnel kínlódó anyját. – Mire eljön a tavasz, minden megváltozik. Hazajön Ábel, és megtartjuk az esküvőt! Meglátja, maga lesz a legszebb örömanya!

Margit apja is aggódott a felesége miatt. Hogy elvonja a betegeskedő asszony figyelmét az egyre szaporodó rossz hírekről, 1944 januárjában azzal állt elő:

– Drága Violám! Azt hiszem, itt az idő, hogy nekilássunk Margitka esküvőjét előkészíteni.

És valóban, az anya kikelt az ágyból. Beszereztek mindent, amit azokban az időkben lehetett.

Akkor készült az a fehér ruha, amit aztán Margit az élete végéig viselt, és akkor készítette a messze földön híres helyi suszter a hozzáillő fehér félcipőt is.

Azonban a vőlegény nem jött haza. Margiték már rég egy táborban voltak, amikor megjött az értesítés, odaveszett.

Ő tehát nem jött, de egy júniusi reggelen csendőrök verték meg a kaput.

– Holnap reggelre készüljenek el! Fejenként ötven kilós csomagjuk lehet.

Margit anyját megint ágynak döntötte a migrén, így a lány és az apja pakoltak össze az útra.

– Ne félj, csillagom – simogatta meg az arcát az apja. – Azt olvastam az újságban, táborokba visznek minket, ahol dolgoznunk kell, de mindenünk meglesz. Talán még könnyebb is lesz nekünk ezekben a háborús időkben.

Hajnalban átjött hozzájuk Béla, a sánta patikus segéd. A család a nappaliban ült, a sarokban ott álltak az összekészített csomagok.

– Patikus úr, vigyázok mindenre! – állt meg a segéd az apa előtt. Szemében könnyek csillogtak.

Margit apja felállt, megveregette a férfi hátát.

– Na de Béla úr, ne keseregjen. Meglátja, visszajövünk, és minden úgy lesz, mint régen!

Margit egy barna papírdobozt nyomott a bizonytalanul bólintó patikussegéd kezébe:

– Béla, úgy vigyázzon erre, mint a szeme fényére!

Másnap reggel a téglagyárba hajtották őket a csendőrök. A városka lakói elfordították szemüket a szomorú menetről, mintha abban reménykednének, hogy amit nem látnak, nem is létezik.

Aztán kiürült a téglagyár. A második nap estéjén az utolsó embert is felparancsolták a marhavagonba, és a szerelvény vitte magával Margitot, a családját, a városka összes zsidó lakóját egy meg nem nevezett helyre.

*

Margit 1948 telén tért vissza a szülővárosába. Sovány volt, és arca valami természetellenes derűt sugárzott.

Először Bélához, a sánta patikussegédhez ment.

– Margitka, hát hazajött? – ölelte át sután a férfi.

A lány csak bólintott. Béla széket tolt alá.

– Nem tudom mivel megkínálni, de egy pohár vizet hozhatok.

– Az jó lesz.

– Hát anyuskája, apuskája? – tért vissza a konyhából Béla.

– Anyuska meghalt a vonaton…

Margit mereven nézte az asztalra tett vizespoharat.

– Nem volt vizünk. Érti? Nem volt vizünk… Anyuska egész éjjel sírt, Margitka, adj egy kis vizet!

– És a patikus úr? – motyogta Béla.

– Apuskát kerestettem a vöröskereszttel. Az egyik férfitáborban halt meg.

Némán ültek a homályos konyhában. Aztán Béla lassan felállt, átment a szobába, és kezében egy barna kartondobozzal tért vissza. Margit ölébe tette.

– Nézze, Margitka! Megőriztem!

A lány felállt, melléhez szorította a dobozt, és elindult.

– Hazamegyek…

Béla nem mondta meg neki, hogy az az otthon már nem létezik. A patikát államosították, a fenti szép nagy lakásból pedig társbérletet csináltak.

*

Margit lassan lépkedett a hóval borított utcákon, míg elérte házuk zöld kerítését. Átment a kerten, anyja hajdani birodalmán. A gondosan nevelt rózsabokroknak már nyoma sem volt, a tél és az emberi gondatlanság legyilkolta őket.

A lakás bejárata nyitva volt.

A lány belépett a hallba.

Az kinyíló ajtó hangjára a valamikori nappali szobából kilépett egy középkorú asszony. Margit némán állt vele szemben a melléhez szorított papírdobozzal. Az asszony már perlekedésre nyitotta volna a száját, de aztán csak állt döbbenten.

– Margitka? – kérdezte bizonytalanul.

A lány a megszürkült asszonyban felismerte valamikori szolgálólányukat, Katit.

– Hogyhogy hazajött? – csúszott ki az asszony száján, de aztán kijavította magát: – Hát itthon van?

Margit bizonytalanul, merev arccal nézett szét az idegen szagú lakásban.

– Nem mondták magának? – kérdezte Kati.

Margit csak nézett rá, és beljebb lépett.

– Leülhetek?

Az asszony befordult a nappali nyitott ajtaján, előhozott egy széket és a lány alá tolta.

Margit megsimogatta a szék vörös bársony kárpitját, régi a családi vacsorák jutottak eszébe.

Egy pillanatra úgy tűnt neki, mégiscsak hazaérkezett.

– Nem maradhat itt! – hallotta aztán Kati hangját. – Két család lakik itt társbérletben, hat gyerekkel. Alig férünk – próbálta magyarázkodással enyhíteni durvaságát az asszony.

Margit szótlanul felállt, a papírdobozt féltőn magához ölelte.

Csendesen csukta be maga mögött a lakás ajtaját.

*

Béla, a sánta patikussegéd segített neki, miután a népi demokrácia helyi képviselői elmagyarázták, hogy Margit nem mehet vissza a régi lakásba. Osztályidegen, örüljön, hogy nem telepítik ki.

– De, tekintve a tekintendőket – mondta a pocakos tanácselnök –, a régi házuk nyárikonyhájába beköltözhet.

Margit ugyanolyan szótlanul lépett ki a tanácselnök irodájából, ahogy Katit hagyta ott.

Béla szerzett neki egy ágyat és egy szekrényt, és attól fogva a nyárikonyha lett Margit otthona.

A beköltözése utáni tavaszon, amikorra már mindent elvettek tőle, Margit előhúzta az ágy alól a barna papírdobozt. Kiemelte belőle a fehér selyemruhát, a fehér félcipőt, és a cipő orrába dugott finom, vékony karikagyűrűt. Felöltözött, ujjára húzta a gyűrűt, a hálójába tett három vízzel töltött palackot, arcát a kisasztal feletti tükörben beszórta babapúderrel, és a piac melletti utcán elindult a főtér felé.

Attól fogva mindennap ott sétált, lassan, körbe-körbe.

Sem hang, sem érintés nem törölte le azt a néma, fagyott derűt az arcáról.

Aztán 2010 nyarán, egy meleg napon, Margit hirtelen megtorpant a főtéren.

Úgy állt ott, mint aki egyszerre rájött, most már biztos, hogy sosem találja meg azt, amit a hosszú, végeérhetetlen sétái során keresett.

Mereven állt, mint egy szobor.

A kiérkező mentősök nehezen boldogultak vele. Kezeit próbálták lefejteni a vizes palackokról, de nem ment.

Azokkal együtt tették be a mentőkocsiba.

*

A nővér megtalálta az ágy alá gurult vizes palackot. Szerencsére nem pattant szét a zuhanáskor.

Margit mellé tette az ágyra a másik kettő mellé, és rásimította az öregasszony madárkaromra emlékeztető csontos ujjait.

– Ne nyugtalankodjon, itt a víz! – kapcsolta le az éjjeli lámpát.

Mielőtt kilépett a szobából, még hallotta az öregasszony sóhaját.

– Anyuska, Apuska …

A műszakváltáskor fedezték fel, hogy Margit meghalt az éjjel.

Beesett, sovány mellein átölelve tartotta a három vizes palackot.

Arca nyugodt volt és kisimult.

*