[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-programozo-konyve” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/balint-endre-a-programozo-konyve-827.html”] 1. rész[/button]
1-3. Boruss Szilárd színre lép. Marton Béla története
…egymagam a programozók szobájában.
Medve elkóborolt valamerre. Ebédidőben a földszinti laboros lányok körében tette a szépet nagy buzgalommal, ám a siker reménye nélkül, mégsem adta fel. Tevékenységét jobb híján kellemes időtöltésnek szánta. A titkárságra is bemerészkedett olykor, hasonló szándékkal és eredménnyel. Számomra nem hagyta meg, mit csináljak, töprengésbe mélyedtem hát, mit is javíthatnék programocskámon. Úgy éreztem, hogy már a végére kellett volna érnie a feladatnak, és a többszöri ellenőrzés dacára mégiscsak hiba csúszott bele. Valami szeszélyes, nehezen felismerhető hiba, alattomos ERROR, amit nem jelenít meg hibaüzenet, nekem mégis muszáj felismernem, ha nem akarok rögtön az első önálló feladatommal szégyent vallani. Gondolataimba merülve nem is törődtem vele, hogy a hátam mögött halkan kinyílt az ajtó. Azt hittem, Medve jött vissza. Lassú, csoszogó léptek vezettek asztalomig, a jövevény megállt. Egy ideig nem mozdult, végül köhintett, és megkérdezte:
– Min dolgozik, fiatal barátom?
Az ismeretlen hangra felkaptam a fejem. Alacsony, kissé görnyedt öregúr alakját pillantottam meg, aki a képernyőmet tanulmányozta. Bő nadrágját vékony szíj fogta össze kis pocakján évtizedek óta elavult divat szerint. Beesett mellére barna, kötött kardigán simult. Úgy festett, mint egy nagypapa, aki most kelt fel a kandalló előtti hintaszékből. Fegyelmezett gondolkodáshoz szokott, tipikus értelmiségi arc. Hátrafésült, immár őszesen szürke, párhuzamos hajszálak, aranykeretes, vékony szemüveg mögött élénken csillogó tekintet, szélein kissé kesernyésen legörbülő, keskeny száj. Értelem és színjózanság együtt.
A tudósok közül valaki, gondoltam.
Átnyújtottam neki a rövidke, nyomtatott programlistát. Beletekintett, majd elmosolyodott, vagy helyesebb úgy fogalmaznom, hogy szeretetteljes érzés derengett fel az arcán. Mintha régen látott, kedves ismerőse fényképét tettem volna elé.
– Jól látok? Valaki megint előkaparta ezt az ósdi kacatot? – szólalt meg öregségtől fátyolos hangján.
Meghökkenve néztem rá. Nem értettem, mire gondol.
– Ó, ó, ó! – visszakozott. – Igazán nem akarom elrontani a mulatságát, fiatal barátom, de ennél sokkal jobb programokat is írtak már erre a problémára. Nézzen utána a szakirodalomban, azután ha kedve tartja, egyszer majd társalgunk róla! Addig is érezze jól magát körünkben!
Szórakozottan körbetekintett, majd távozóban még odaszólt:
– Nehogy feladja a szavaim miatt, fiatal barátom! Sosem szabad feladni! Próbálkozzon, ha eleinte reménytelennek tűnik is! Kitartás nélkül semmire sem viszi az ember!
Egy perc sem telt bele, Medve megérkezett.
– Mit keresett itt az öreg? – kérdezte látogatómra célozva, még látta leballagni a lépcsőház fordulójában.
Tanácstalan arccal tártam szét a kezem. Medve fölemelte a házi telefon kagylóját.
– Bizonyára nem valami apró-cseprő dolog miatt mászott fel ide személyesen – jegyezte meg.
– Olyan fontos ember? – kérdeztem naivan.
Medve megrökönyödve nézett rám.
– Te nem ismered?
– Nem mondta meg a nevét.
– Boruss Szilárdnak hívják, ő ennek az intézetnek az igazgatója. Mellesleg nemzetközi hírnevű matematikus.
Elnémultam a meglepetéstől. Medve néhány telefonnal kiderítette – mégiscsak tartózkodtak mások is az épületben –, hogy Boruss Szilárd nem utazott el a tervezett konferenciára, más tennivalói adódtak, inkább bejött délelőtt. Felvilágosított továbbá, hogy igazgatónk szakmai körökben olyan respektusnak örvend, hogy válogathat a meghívások között. Nincs a világnak az az egyeteme, amelyik ne fogadná szívesen vendégelőadóként. Megtudta azt is, hogy látogatásának célja az én szemügyre vételem volt. Látni akarta, kit vett fel helyettese újonnan az intézetbe, amíg úgy volt, hogy ő Genfben tartózkodik.
– Ha bemutatkozott volna… – kezdtem mentegetőzni. Kényelmetlenül éreztem magam, de Medve leintett.
– Ne is törődj vele! Az ő korában már nem csoda, ha kissé szórakozott az ember. Különben is folyton elvont problémákon jár az esze. Biztosan most is elterelte valami a figyelmét.
Nekem nem úgy tűnt. Hacsak nem… az ósdi kacat?
Programom futását figyeltem ismét, de semmi érdekeset nem fedeztem fel rajta, hamar eluntam hát az egyre növekvő számok nézegetését. Közöltem Medvével, hogy a megoldásra bizonytalan ideig várnia kell. Azt nem tartottam szükségesnek hozzátenni, miként minősítette Boruss Szilárd a feladatot.
– Nem sürgős az eredmény – jelentette ki Medve nagyvonalúan.
– Ha ma nem végzek, bekapcsolva hagyhatom a számítógépet éjszakára? – kérdeztem, vagy inkább javasoltam.
– Azt már nem! – torkollt le nyomban. – Tűzrendészeti előírás is van a világon. Ki ne gyulladjon miattunk az épület!
Homályos, rossz érzés kezdett mocorogni, szétterjedni bennem, mélyről jövő, oktalan félelem, összepréselte a szívemet. Azért sem hagytam eluralkodni magamon. Szándékosan legyűrtem, és erővel Medvére irányítottam figyelmemet, aki így okított:
– Holnap is lesz nap. Leállítod szépen a programot, és reggel majd onnan indítod, ahol abbahagytad.
Bólintottam, s ezzel rendben is volt a dolog. Tartottam tőle, hogy Medve bosszús lesz, amiért nem végzett hamar a program, de alighanem belátta, hogy nem én tehetek róla, ha a vártnál nagyobb értéknek adódik a végeredmény.
A téli délután már kezdte alkonyi homályba burkolni a Káprázat utca házait, odakint a köd is sűrűsödött. Felgyújtottuk a villanyégőt, amitől szobácskánk hangulata minden ridegsége ellenére otthonosabbá, csaknem meghitté vált. Medve mind gyakrabban fordult el képernyőjétől, s bámult elmélázva a semmibe. Úgy találtam, itt a megfelelő perc, hogy előhozakodjak a témával, ami reggel óta nem hagyott nyugodni, mint a köröm alá fúródott szálka.
– Marton Béla mikor jön? – pendítettem meg a húrt.
– Ne törődj vele! – morogta Medve.
– Holnap itt lesz?
Morgás, dünnyögés. Medve nem nézett rám, úgy felelte:
– Nem hiszem.
Elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom lerázni magam.
– Mi van vele? – tettem föl immár nyíltan a kérdést.
– Semmi különös – felelte kelletlenül. Világosan látszott, hogy nincs ínyére a faggatózásom, de én azért sem tágítottam.
– Valamit csak kell tudnod róla – okoskodtam –, elvégre neki is te vagy a főnöke, nem igaz?
Kiderült, hogy nem. Medve szuszogott, fel-felsóhajtott, végül kénytelen-kelletlen magyarázkodni kezdett:
– A programozó csoport vezetője valójában Marton Béla. Rám csak ideiglenesen bízták a csoport vezetését, amíg ő távol van. Két évvel ezelőtt az intézet Franciaországba küldte, hogy részt vegyen egy projektben. Béla rendkívül tehetséges programozó, nem csoda, hogy ő kapta a megbízást. Elbúcsúzott mindenkitől az intézetben, útnak is indult, azonban soha nem érkezett meg. Máig sem tudjuk, mi történt vele. Nyoma veszett, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Többé nem érkezett hír felőle. – Mélyet sóhajtott. – Sokan irigyelték őt a kiküldetés miatt. Ezek úgy vélik, egyszerűen lelépett, hogy anyagilag megszedje magát. A magával vitt dokumentációt éppenséggel értékesíthette, méghozzá magas áron. Akadt köztük nem egy titkos minősítésű irat, tele friss kutatási eredménnyel. De én nem hiszem. Nem tudom elképzelni róla…
– És a rendőrség?
Lemondóan legyintett.
– Kereste az Interpol is, de eredménytelenül.
– Te mit gondolsz?
Medve lehorgasztotta a fejét.
– Attól félek, nagy baj érhette. Marton Béla nemcsak kiváló programozó volt, hanem megbízható ember is. Tűzbe tenném érte a kezem. Ha ilyen soká nem jelentkezik… – elakadt a szava, majd erőt vett magán, és így folytatta: – Gyakran elképzelem, hogy egy szép napon megáll az intézet előtt egy elegáns, nyugati kocsi. Béla száll ki belőle, feljön ide, vidáman vállon vereget, megkérdi, mint azelőtt, na mi az, kispajtás, halad a munka? Aztán leül a régi helyére, elmesél egy jó viccet, amit frissen szedett össze odakint, és megy tovább minden úgy, mint régen. Eh, tudom, ostobaság…
Keserves arccal újra csak legyintett. Elszorult torokkal az üres asztal felé sandítottam, ahol Marton Béla emléke Medve jóvoltából két év múltán is elevenen élt. És attól kezdve titkon én is azt reméltem, hogy egyszer csak nyílik az ajtó, és belép rajta…
1-4 . Dormász Vendel fali posztere. Titkos megbízatás
… Dormász Vendel igazgatóhelyettes hivatott.
Programom futását hiába bámultam, az mindig éppoly fürgének mutatkozott, és éppoly eredménytelennek is. Vajon meddig még?
Töprengésemből a telefon csengése riasztott fel. Melinda hívott, az egyszemélyes titkárság (Melindácska kisasszony, jutott eszembe Józsi bácsi szava, a portásé az első reggelen), hogy Dormász Vendel igazgatóhelyettes úr vár a szobájában. Medve, mikor meghallotta, hová készülök, hümmögött egy sort.
– Ne vedd készpénznek, amit mond, viszont ne is ellenkezz vele semmiben! – kötötte a lelkemre. – És arra is nagyon ügyelj, mit beszélsz Melinda előtt! Jobb, ha tudod, ők ketten… – ujjaival egyértelműen jelezte a köztük levő viszonyt. Megköszöntem az értékes felvilágosítást, és lesiettem az első emeletre.
Melinda titkárnői szobája középen helyezkedett el Boruss Szilárd igazgatói irodája és Dormász Vendelé között, ő maga az ajtóval szemközt ülve fogadta a belépőket. A fiatal nő láttán elakadt a lélegzetem. Ily elbűvölő jelenséggel eddig csak filmen és újságok címlapján találkoztam. Jó eséllyel pályázhatott volna bármely rangos szépségkirálynő választás koronájára.
Ugyan, nem nagy szám, legyintett Medve, mikor később szóba hoztam előtte, ne is foglalkozz vele (rögtön tudtam, savanyú a szőlő)! Elmesélte, hogy amikor Melinda az intézethez került, még korántsem volt feltűnő jelenség. A szolidan öltözködő, szemüveges, halk szavú titkárnőből, mint rút kiskacsából a hattyú, úgy bontakozott ki rövid idő alatt a nagyvilági nő. Rafináltan összeválogatott, divatos holmikat kezdett hordani, bátran élt a különféle arcfestékekkel, szemüvegét pedig végleg a sutba hajította. Egész lénye határozottabbá, temperamentumosabbá vált. A bámulatos szépséggé formálódott titkárnőt azután a folyosói pletykák hamar összehozták Dormász Vendellel, és nem alaptalanul. Igazgatóhelyettesünk nagy nőcsábász hírében állott, aki tudta élni az életet. Titokban irigyeltem és csodáltam ezért. Nem kétséges, hogy Melinda korábbi jellegtelenségének tovatűnése és erotikus vonzerejének kibontakozása Dormász Vendel hatására ment végbe, az ő elvárásainak megfelelően. Gyakran látták kettejüket, amint péntek délutánonként Dormász sötétített ablaküvegű, metálszín Audiján hajtanak el. Úgy hírlett, a cél tavasztól őszig az igazgatóhelyettes balatonfűzfői luxusnyaralója és vitorlás jachtja, ahonnét hétfő reggel lebarnulva, felfrissülten kerültek elő. A téli hónapokban síelni jártak az osztrák Alpokba.
Jómagam már csak e rendkívüli metamorfózis végső fázisát szemlélhettem titkolt vágyakozással. Ha felbukkant, epekedve bámultam a folyosón lépdelő formás lábszárait, észbontóan karcsú, sportos alakját, mindenkor gondosan kikészített, szép arcát, magasra tornyozott, bronzvörös haját, amelytől egyébként is magas termete királynői méreteket öltött, s a szemlét mélyről fakadó sóhajjal végeztem be, hasonlóan az intézet férfi dolgozóihoz. Meggyőződésem volt, hogy érdeklődési körén mindig is kívül maradok, kivéve talán, ha megütöm a lottó főnyereményt.
Várakozásomhoz képest Melinda meglepően figyelmesen, sőt barátságosan fogadott, ami – persze fölöslegesen – megdobogtatta a szívemet. Mikor beléptem, kifestett, gyönyörű szemével kíváncsian megbámult, majd biztatóan rám mosolygott:
– Te vagy az új programozónk, ugye? Eredj be, az igazgatóhelyettes úr már vár téged. És ne lepődj meg semmin! – küldött még utánam egy könnyed, talányos figyelmeztetést. Elgondolkozni sem maradt időm. A titkárnő pazar látványától épp csak magamhoz térve röpke pillantást vetettem az ajtóra, amelyen aranyszínű táblácskákon Dormász Vendel tudományos titulusai sorakoztak, majd benyitottam, és menten földbe gyökerezett a lábam.
A teremnyi szoba bútorait úgy helyezték el, hogy semmi ne takarhassa a bejárattal szemközti falat, amelyet teljes egészében, a padlótól a plafonig egy dzsungelt ábrázoló poszter borított. Csakhogy korántsem közönséges poszter volt ez: a holográfia segítségével térhatásúvá varázsolták. Mindenfelé fatörzsek szálltak a magasba, súlyos trópusi levelek látszottak suhogni, liánok, folyondárok tekergőztek az ágakon. Az ajtónyitásra beindult egy rejtett lejátszó, amely a szoba négy sarkában elhelyezett hangszórókból őserdei hangokat hallatott: kígyó csörgését, madárfüttyöt, aláhulló páranedvesség csepegését, távoli rikoltozást. Ha mozdultam, a térhatás következtében velem mozdult a látvány egésze. Lenyűgözve álltam ott.
Dormász úgy nyomult ruganyos lépteivel a látóterembe, mint egy pompás ragadozó. Nem volt már fiatal, ötven körül járhatott, de remekül tartotta magát. Enyhén túlsúlyos testét elegáns öltöny takarta. Drága cipője, Rolex karórája, gyémántos nyakkendőtűje, mint a menedzsereké. Arcán a jó házigazda megnyerő kifejezése honolt.
– Klassz, mi? – kiáltotta fiatalos hevülettel. Elégedett mosoly ömlött szét arcán. Csak álltam álmélkodva, s nem bírtam kinyögni egy értelmes szót.
– Otthon a hallban van egy hasonló – folytatta –, a Niagara-vízesés! Ha ránézel, mintha a felszálló, hajnali vízpára közepette egy csónakban sodródnál megállíthatatlanul a folyón, hogy a következő pillanatban a lezúduló víztömegekkel együtt bukj át a sziklák peremén, egyenesen az előtted tátongó szakadékba! Fantasztikus!
Így könnyű levenni a nőket a lábukról, gondoltam irigykedve, nekem az életben nem fog telni ilyen játékszerre. Lelkesedése mégis magával ragadott.
Körbejárva megszemlélt.
– Úgy látom, épp a megfelelő embert sikerült fölvenni – állapította meg elégedetten. – A külső sokat elárul, barátocskám, többet, mint hinnéd. Rólad például lerí a szorgalom és a megbízhatóság, a tehetség és a fegyelem. Mind-mind rendkívül fontos tulajdonság, hogy eredményes munkát végezhess az irányításom alatt. Csakhogy végre ismét két programozónk van!
Addigra már belém lopta magát Medve kétségbeesett hite, bizakodása. Nem árulhattam el az ő két éve tartó várakozását.
– Hárman vagyunk – szóltam elszántan, és az ismeretlen Marton Bélára gondoltam.
Dormász legyintett, ujjain megcsillantak az aranygyűrűk.
– Látom, Medve máris telebeszélte a fejedet! Ne is tagadd, tudom én jól, honnan fúj a szél! Ő meg az a Marton jó barátok voltak, és tudom, hogy a mai napig várja a hazatértét. Álom ez, semmi több, hidd el nekem! Marton alighanem rég megtalálta a számítását odakint. Elég tágas a nagyvilág! Aki pedig egyszer megérzi a pénz szagát, az többé nem jön vissza ebbe az országba kutatónak, éhbérért robotolni mostoha körülmények között. Ostobaság reménykedni, hogy valaha is visszatér! Ne is vesztegessünk rá több időt, nem ezért hívtalak. Foglalj helyet!
Kávét és konyakot hozatott Melindával. Elnéztem a finom mozgású titkárnőt, ahogy elébünk helyezte a megrakott tálcát, ahogy közénk hajolva csészékbe töltötte a gőzölgő kávét, miközben beszippanthattam parfümjének illatát. Végül megnyerő mosolya, amelyből távozásakor juttatott nekem is, megszépítette a napomat. Dormász fikarcnyit se törődött vele, szempillantásra sem méltatta, máris a konyakosüveget kapta kézbe, s lecsavarta a kupakját.
– Hosszú ideje folynak a vezetésemmel bizonyos munkálatok az intézetben – fogott mondandójába, közben rutinos mozdulatokkal töltött a konyakospoharakba. – Erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy a közeljövőben a tudományos világot megrengető, páratlan szenzációt eredményezzenek. A kutatások egyik kulcsfigurája Marton Béla volt, de sajnálatos módon az ő munkája nem fejeződött be. Máig sem sikerült őt pótolnunk. Medve nem alkalmas erre. Ő munkában megfásult, középszerű programozó, hétköznapi igényszinttel. Nekem olyan emberre van szükségem – e szavaknál ültében előrehajolva mélyen a szemembe nézett –, aki ennél többre vágyik, s ezért tenni is hajlandó! Aki friss szemmel, előítéletektől mentesen tud gondolkozni! Aki kimagaslót képes nyújtani a szakmájában!
Komolyan úgy gondolja, hogy én erre alkalmas leszek, tolult fel bennem a kérdés, de nem hagyott szóhoz jutni.
– Látom a jelet rajtad, barátocskám! – mondta jelentőségteljesen, s közben kidülledt szemmel meredt rám. – Nagyszerű döntés volt épp téged felvenni! A mi professzor-igazgatónk nem sokat konyít a gyakorlati dolgokhoz, de ezt most jól csinálta. Te nagy dolgokra születtél, és én – megdöngette mellét –, én fogom megnyitni előtted az utat a siker és a hírnév felé. Velem mindezt elérheted, feltéve, hogy engedelmesen követed az útmutatásaimat! Igen, barátocskám, nagy emberré teszlek, híres emberré! Meglátod! Dőlni fog hozzád a pénz, piacvezető cégek ostromolnak majd állásajánlataikkal, és a nők csapatostul hevernek a lábad előtt!
Nem tagadom, a hallottak meglódították képzeletemet, s feledve Medve intelmét, fantáziám máris álomképeket kezdett szőni. Dormász beszéde magával ragadott. Képes volt fellelkesíteni hallgatóságát, mint a legnagyobb hadvezérek. Hevületem közepette hangjából a jövő meseszép ígéretét véltem kihallani.
Hirtelen stílust váltott, arca komoly és szigorú kifejezést öltött.
– Egyet azonban ne feledj! Ez az egész ügy most még titoktartást követel. Megértetted, barátocskám? Senkinek egy szót se, miután elhagytad ezt a szobát!
Izgalomtól remegő hangon biztosítottam, hogy megértettem, néma leszek, mint a sült hal. Ez tetszett neki, elégedetten dőlt hátra.
– Hamarosan beavatlak a részletekbe – mondotta –, addig is megkérlek valamire. Igen jelentős dolgot szeretnék rád bízni.
Fontosságom tudatában feszülten figyeltem, mi lesz a dolgom.
– Amikor ez a Marton elutazott külföldre, nem adta le addigi munkáinak a teljes dokumentációját. Barátocskám, én bízom az emberekben, bízom ebben a Martonban is. Ellentétben másokkal, én nem tételezek fel semmi rosszat felőle. Bizonyára csak a feledékenység volt az oka, mi más is lenne, de egész sor kutatási eredmény veszett miatta kárba. Rendkívül fontos lenne, hogy ezek előkerüljenek. Ne kérdezősködj senkitől, az nem a te dolgod, csak arra kérlek, tartsd nyitva jól a szemed! Ha belebotlanál Marton anyagába akár kézzel írt, akár nyomtatott vagy elektronikus formában, az nagy előrelépést jelentene számunkra a célhoz vezető úton!
Ígéretei szárnyakat adtak, könnyű testtel, lebegve léptem ki a titkárnői előszobába. Dormász összes ígérete közül az fogott meg leginkább, minek is tagadnám, amit a kegyeimért csapatostul versengő nőkről festett elém. Majd máris alább adtam. Soha nem vágytam háremre. Elég lenne nekem egyetlen nő, akit szerethetek, akit mindig magam mellett tudhatnék…
Az álmok titkárnője, amint elhaladtam mellette, épp a kozmetikusával beszélt meg időpontot. Hát igen, kellett megállapítanom lehiggadva, a jövő szép kilátásaiért még sokat kell tenni. A telefontéma oly fontos volt, hogy Melinda búcsúpillantásra se méltatott miatta…
Kedves Aranymosó! Igazán nem szeretném a gondjaidat szaporítani, és azt sem tudom, van-e a két ünnep között programozó a környéken, aki megvalósíthatná, amit kérek.
Alábbi véleményemben leírtam, hogy vissza kellett lapoznom az első részhez, mert mindenre nem emlékezhettem nagyjából két hónap elteltével. Nagyszerű lenne, ha ezt a visszalapozást a regények frissen megjelent részletei fölé illesztett link segítené. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki szeretné frissíteni az emlékezetét.
Köszönöm szépen!
Vagy én voltam figyelmetlen, vagy ennyire gyorsak voltatok.
Az első esetben elnézést kérek, ha a második eset igaz, akkor köszönetet mondok.
Jól gördül és felkeltette az érdeklődésemet is.
Azonban
1. már az első részben megakadtam a kitűzött feladaton. Remélem, nem én olvasom pontatlanul, de számomra ez a feladat hamar befejeződik.
(Emlékeztetőül: „Vizsgáljam meg egy algoritmus működését a pozitív, egész számokon! Az algoritmus ekképp festett: ha a vizsgált n szám páros, osztani kell 2-vel, ha viszont páratlan, szorozni 3-mal és hozzáadni egyet. Az így kapott új számra azután ugyanezt a szabályt kell alkalmazni ismét és ismét, amíg 1-et nem kapunk végeredményül.”)
Egyrészt nem világos teljesen a feladat. Mit keresünk?
Bármely pozitív egész inputra kell nézni egyszer-egyszer, vagy „végignézi” a végtelen számosságú pozitív egészeket, hogy kijön-e rájuk az 1 végül? Mi a program eredménye? Az az n, amelyre megkapom az 1-et az algoritmua elvégzése után?
Miért nem áll le a program?
Hiszen ha kezdjük az 1-gyel 1*3+1=4; 4/2=2; 2/2=1 – Vége a program futásának.
Ha 2-re „futtatom le”, még gyorsabb: 2/2=1.
Vagy mit értek rosszul?
2. van egy másik programozástechnikai gondom is.
Ez a feladat annyira elemi, hogy nem tudom követni, mire gondol az igazgató, amikor sokkal jobb programokra utal. Hiszen mindössze egy vizsgálat van benne (akkoriban IF), hogy páros-e a szám, elemi műveletek, és max. egy ciklus, ha végig akarunk menni a számokon vagy beolvasás, ha inputra működik.
Vagy mit értek rosszul?
Kedves Ildikó!
Az 1. részben, az algoritmus ismertetése után Medve hozzáfűzi:
„– Figyelj csak! Az algoritmus több-kevesebb lépés után, függetlenül a kiinduló számtól, úgy tűnik, mindig az 1-hez vezet. A te programod azonban olyan kivételes számokat keressen, amelyek másként viselkednek! Olyanokat, amelyek SOHASEM veszik fel az 1 értéket, akárhány lépésben alkalmazod rájuk a szabályt!” (nagybetűs kiemelés tőlem)
A főhős pedig – még mindig az 1. részben – a megoldó programról:
„Úgy képzeltem el, hogy a program addig fog vizsgálni minden számot, amíg eggyé nem válik, akkor továbblép a következőre. ”
Tehát nem az 1-gyé válás a leállás feltétele! A tervezett program igazából nem is állna le soha, épp csak nem lépne tovább, ha az éppen vizsgált szám sohasem válik 1-gyé, és így az utoljára felvett értéket mutatná mindig a képernyőn, ami egy idő után feltűnne a program futását figyelő személynek (aki ekkor még nem sejti, meddig is kell várnia az eredményre).
A program rendkívüli egyszerűségét illetően igazad van, ezt az elbeszélő főhős is sajnálattal konstatálta az 1. részben:
„Nem volt hosszú program, épp csak elkezdtem írni, máris a végére értem. Ujjbegyem bizsergett, folytatni szerettem volna, de hiába, nem volt mit tenni, a program máris készen állott.”
A kutya a dolog matematikai hátterében van elásva. Nem szeretnék előre pletykálni, de már az 1-7. és az 1-8. fejezetben kiderülnek jobbítási lehetőségek, és a későbbiekben is történik fejlesztés.
Kedves Attila!
Örülök, hogy figyelmesen olvasol, és fölfedezed az ellentmondásokat. Megint csak utalni tudok rá, hogy az 1-5. részben majd maga a főhős is azon töpreng, ki is vette fel őt, és a sok hasonló – látszólagos! – ellentmondással együtt mindez magyarázatot nyer a regény végére. Ha nyomtatott könyvben jutnál idáig az olvasásban, nyilván feltételeznéd, hogy a történet logikája kerek, én is kérek megelőlegezni annyi bizalmat, hogy nem sült marhaságokat írok össze. Például a hologramos háttér később komoly szerephez jut, igaz, erre a 2-3. fejezetig kell majd várnod. Ez most még a regény eleje, ami nem a problémák megoldásának a helye, hanem az általad is emlegetett, később elsülő puskák (lesz jónéhány) falra pakolásának ideje.
Külön köszönet az észrevételezett pozitívumért! Évek óta hirdetett ars poeticám, hogy szépirodalmi eszközökkel próbálom előadni sci-fi mondandómat, remélem, nem egészen sikertelenül.
Kedves Endre!
A csapda, hogy itt ennyi olvasható, mindannyiunknak nyitva áll, és szép sorjában bele is sétálunk, mert nem tehetünk mást. Igyekszem a kísértéstől távol maradni, és nem novellaként értékelni egy regény első néhány oldalát, de csak abból gazdálkodhatok, amit látok. A szándékosan elhelyezett ellentmondások és olvasó félrevezetések között az első néhány oldalon még azt sem mindig tudjuk felfedezni, hogy mi az, ami a szerző tévedése, lazasága, vagy az igazi csapda, ami az olvasó kedvéért került oda valamilyen később megjelenő cél érdekében.
Lehet, hogy az egyetlen mondatommal, ami a regény későbbi oldalaira vonatkozna tévedek, („A szerző a történettel foglalkozik, de szerintem jobban kalandoznak a gondolatai, mint ahogyan egy ilyen szigorú rendet beharangozó történet esetében megtehetné.”)de ez egyelőre még nem látszik meggyőzően. Meglehet, hogy emiatt a kissé csapongó pontosság miatt nem támad kedve valakinek az olvasásra. Ha lesznek további részek, én még kitartok, de jobban szeretem, ha az első néhány oldalon már többet megtudok pl. a műfajról. Fel kell készülnöm arra, hogy mennyi humort, vért, komolyságot, fejtörést stb. fogok kapni. Itt az a bajom, hogy ez még nem derült ki, de lehet, hogy ez az én felületességem következménye. Egyelőre úgy látom, kicsit kuszák a felvázolt háttér ecsetvonásai.
Remélem, hogy tévedek, és a könyved a későbbiekben ezt bebizonyítja!
Jó munkát és sikereket – meg Boldog Új Évet Kívánok!
Attila
Csak félve merek hozzászólni, mert a matematikai ismereteim igencsak megkoptak már…
Józan ésszel azt mondanám, hogy erre a problémára nem kell programot kell, mert be lehet bizonyítani, hogy az eredmény mindig egy lesz. (Páratlan számokra: Egy páratlan szám felírható így: a+1, ahol „a” páros. Kivétel az 1, de arra láttuk, hogy igaz. A képletbe helyezve: (a+1)x3+1=3a+3+1=3a+4. Páros számot 3-mal szorozva mindig páros számot kapok, ahhoz ha 4-et hozzáadok, páros marad. Páros számra ugyanígy le lehet vezetni: Vagy a kettő valamelyik hatványa, és akkor a végén 2/2=1, vagy kettővel osztogatva előbb-utóbb páratlan szám jön ki, amire ld. fent)
Biztos vagyok abban, hogy a későbbiekben lesz valami turpisság, aminek következtében értelmet és jelentőséget nyer a program, de ha a levezetésem jó, akkor akadékoskodhatna a programozó, hogy minek erre program, és a főnöke meggyőzhetné őt (és az olvasót), miért van rá mégis szükség.
Ha matekból megbuktam, akkor persze ne vedd figyelembe a megjegyzésemet! 😉
Jav: „nem kell programot írni”
Kedves Attila és Endre!
Először válasz Attilának:
Talán azért érezheted kuszának, mert még csak az alapok lerakása zajlik, úgymint a szereplők bemutatása, az alaphelyzet felvázolása. Több fontos szereplő, pl. az 1. rész címadója, Ambrus Hajnal, valamint a bevezetőben említett Joysteen még meg sem jelent. Továbbá helyes – mondhatnám: szándékom szerinti – a bizonytalanságod. A műfajról annyit tudhatsz előre, hogy sci-fi, a többi menet közben derül ki. Az életben is meglepődsz olykor, nem igaz? Például azt hiszed, kaptál ajándékba két színházjegyet, de közben kirabolják a házad. (Ez egy régi anekdota, ha nem ismered, egyszer majd szívesen elmesélem.)
A jókívánságokat és hozzászólásodat köszönöm, és neked is BÚÉK!
Endre felvetésére:
Ha jól látom, azt vezetted le, hogy az algoritmus hatására a páratlan számokból biztosan páros lesz, a párosokból pedig – egy vagy több lépésben (pontosan annyiban, ahányszor a 2 szerepel a páros szám prímtényezői között, hisz annyiszor felezhető) – biztosan páratlan. (Akkor lesz éppen 1, ha kettő hatványa volt). Ez sajnos kevés annak általános bizonyítására, hogy minden szám végül az 1-hez vezet.
Nem buktál meg, a matematikai bizonyítás általában kemény dió. Ebbe a problémába már sokaknak beletört a bicskája a legnagyobbak közül is.
Helyesen gondolod viszont, hogy „a későbbiekben lesz valami turpisság, aminek következtében értelmet és jelentőséget nyer a program”. Igyekeztem valódi sci-fit írni, ahol a tudomány és a fantasztikum nem merül ki a lézerkardok, a repülő csészealjak és a hipertér-ugrás használatában, hanem a fősodorban egy valódi matematikai probléma (ld. az algoritmust) lehetséges következményeiről szól.
Neked is köszönöm a hozzászólást, és neked is BÚÉK!
Kedves Endre :)!
Természetesen nem merek veled vitatkozni matematikáról, hiszen olvastam az adatlapodat ;), mindenesetre felkeltetted az érdeklődésemet. Hogyan tudnék rákeresni erre a problémára, van neve?
Viszont továbbra is javaslom, hogy a regényedben többet akadékoskodhatna a programozó, hiszen ha Medve azt válaszolná neki erre, amit most te nekem, vagyis hogy hohó, a nagyok közül is sokaknak beletört a bicskája…, jobban felcsigázod az olvasót.
Boldog új évet!
Elnézést kérek azoktól, akiknek nem tudtam személyre szóló választ adni. Ha előbb nem, jövő héten sort kerítek rá. Addig is mindenkinek sok szeretettel: BÚÉK!
Még annyit: igen, a problémának van neve.
Collatz-sejtés
Bocsánat, nem olvastam újra a teljes első részt, megelégedtem az emlékkel, hogy „fura” a feladat.:)
Várom kíváncsian, mit lehet csiszolni a programon.
Ma reggelre megkaptam a negatív lektori értékelést, így a továbbiakat már csak a játék kedvéért…
Az eddig elmaradt válaszaim (nem sorrendben):
Becade István: Nem értem a hozzászólásodat. A főhős megírta az icipici programot, és elkezdte futtatni. Hibajelzés nem volt, de eredmény sem, ezért gyanakszik hibára. A program olyan számot keres, ami sohasem válik eggyé a leírt algoritmus hatására, ami egyébként nem más, mint a Collatz-sejtés (neten bőségesen utána lehet olvasni), de a főhős ezt csak később fogja megtudni. Megválaszoltam a problémádat? Vagy mást nem értesz?
Kósza Látomás: Sajnálom, hogy nem tetszett. Vannak itt más scifi művek, azokkal talán több szerencséd lesz. Én meg bízom benne, hogy elsősorban a régivágású scifi rajongók közt lesz, akinek művem felkelti érdeklődését.
Géczy Krisztina: Dormásznak megvan az élőbeni mintája, talán ezért sikerülhetett életszagúbbra a többieknél. Jól sejted, a „két pólus”-elméletedet a regény igazolni fogja.
Rácz Tibor: Köszönöm az elismerő szavakat. Versenytárstól különösen jólesnek, már csak sportszerűségük miatt is.
T Bogdányi Franciska: A matematikai problémának garantáltan lesz szerepe, méghozzá kulcsfontosságú. Elnézést, ez scifi. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy mindvégig szakmai részletek taglalása folyna. Meg merem kockáztatni, hogy az is élvezheti (ill. a negatív értékelés miatt most már csak élvezhetné) a regényt, aki az iskolában sosem szerette a matekórát.
Melinda esetén az elbeszélés időrendje tudatosan meg lett törve, így tűnt praktikusnak, hogy egyszerre el lehessen mondani mindazt, amit róla a továbbiakhoz tudnia kell az olvasónak.
Marton Béla… a főhős belecsöppent egy helyzetben, aminek időben messzire nyúló, bonyolult előzményei vannak, amikre ő csak apránként ébred (vagy ébresztik) rá.
Szeretettel várok minden további hozzászólást. Minden szerzőnek várva várt újdonság végre más(ok) szemével látni a művét.
Javítás: „a főhős belecsöppent egy helyzetbe”
a végén „n” nélkül, természetesen
Először is elnézést kérek, a korábbi bejegyzésemért, ugyani első részként más írása ugrott be, ami nagyon nem tetszett, és nem néztem utána. Szerintem nem rosszabb a regényed, mint a többieké, de úgy tűnik ez kevés a könyvkiadáshoz. Sok kezdő író – köztük én is – egy mű olvasásakor arra gondol, ilyent én is tudok, és nekiugrik. Hogy tud, vagy sem, teljesen mindegy, ugyanis az „olyan” addigra kevés. Mindig másoknál jobbat kell próbálni írni. Jobbat sztoriban, stílusban, és minden téren, ha lehet. Ez nyilvánvalóan nem könnyű feladat, de ha nem sikerül, csak olyanok vagyunk, mint mások, ami könyvkiadáshoz kevés.
Sokszor említettem, hogy a kezdő regényírók – általam vélt – legnagyobb hibája, hogy regényben gondolkodnak, ahelyett, hogy kiírnák magukból, ami bennük van. Például, amikor neki áll kiírni, akkor leül, és írja a gondolatait, az ötletét. Amikor viszont regényt akar írni, a tudata alatt az dolgozik, hogy meglegyen a megfelelő hossz, és olyan dolgokat is leír, amelyek fölöslegesek. Pl. x szereplőnek azért kék a zakója, mert a szürke elszakadt, mert beleakadt egy szögbe, mert az a szög kilógott, mert a sufni már régi volt, és korhadt, mert állandóan esett az eső, stb. (Egy kedves barátom ezt nevezi női írásnak. :-)) Többek közt ilyenektől válik unalmassá a regény. Tudom, túl szélsőséges a példám, de a lényeg, hogy regény esetén is peregnie kell a cselekménynek, mert a stílus – bármilyen jó – max. három oldalig köti le az olvasót. Írói naivitás úgy gondolkodni, hogy x fejezetig bemutatom a helyszínt, a szereplőket, elindítom a cselekményt, és majd valamikor a közepe felé hű de izgalmas lesz. Valaki egy honlapon azt írta – és ez irányadó lehet minden író számára – amikor az olvasó bemegy a könyvesboltba, a cím, és a címlap felkelti az érdeklődését, leemeli a könyvet, megnézi az árát, elolvassa a hátulját, aztán belelapoz. Egy bekezdést mindenki elolvas, kettőt kevesebben, és aki végigolvassa az adott oldalt, nagy eséllyel meg is veszi. Következésképp Minden oldalnak, ha lehet, minden bekezdésnek érdekesnek kell lennie. Természetesen a stílus is megfoghatja az olvasót annyira, hogy megveszi a könyvet, de ha a műnek más erénye nincs, többé nem vásárol attól az írótól.
Sok szerencsét!
Kósza Látomás: Jó kis vitaindítót írtál! Nem tudom, ez volt-e a szándékod, de nekem sok válaszolnivalóm lenne. Most sajnos nincs rá időm, de ami késik, nem múlik, addig is átengedem a terepet más hozzászólóknak.
Kósza: nem tudok vitatkozni. 🙂 Az olvasót tilos untatni.
Ildikó sommás megállapításához legfeljebb annyit fűznék hozzá, hogy pedig hányan elkövetik ezt az irodalom legnagyobbjai közül is! A sci-finél maradva: tegye fel a kezét, aki az utolsó betűig végigolvasta Lem Solarisát! Én oldalakat ugrottam át, amikor a bolygó felszíni hullámzásának valamiféle kitalált rendszertanát taglalta hosszasan, részletekbe menően, aminek a cselekményhez vajmi kevés köze volt. Vagy Balzac Emberi Színjátékának egész kötetei vannak (a vége felé, a filozófiai résznél), amik mára teljesen avíttá váltak, de a korabeli olvasó se pusztult el az izgalomtól.
A regény egyébként nem novella. John Braine írja valahol, akinek Hogyan írjunk regényt c. könyve a bibliám régóta, hogy míg a feszes szerkezetű novellát egy rossz mondat vagy bekezdés tönkreteheti, addig a regény sokkal teherbíróbb, akár egész gyengén sikerültebb fejezetet is elvisel. Ami nyilván nem jelenti azt, hogy az írás színvonalán szabad lazítani.
Írod: „Mindig másoknál jobbat kell próbálni írni. Jobbat sztoriban, stílusban, és minden téren, ha lehet.” Én az egyéni stílus fontosságát hangsúlyoznám inkább. A saját hangunkat kell megtalálni. Anélkül kiadható könyvet esetleg lehet írni (a könyv piaci termék is), de nem érdemes.
Írod: „a kezdő regényírók – általam vélt – legnagyobb hibája, hogy regényben gondolkodnak, ahelyett, hogy kiírnák magukból, ami bennük van.”
Egy régi történet szerint a jogászprofesszor felviszi hallgatóit a Gellérthegyre, és megkérdi, mit látnak. Válaszolnak mindenfélét: embereket, házakat, autókat, a Dunát stb. Mire a prof.: nem kérem, önök jogalanyokat és jogtárgyakat látnak. Minden oktatás a szakmai anyag átadásán túl arra törekszik, hogy a tanuló gondolkodásába beleivódjon a szakmai szemlélet, gondolkodásmód. Pl. sose fog jól beszélni egy nyelvet, aki csak a szavakat és a nyelvtant tudja. Az adott nyelv szemléletét is el kell sajátítani, ez a nehezebb, hosszabban tartó folyamat.
Aki regényt ír, az igenis gondolkozzon regényben. Persze nyilván nem úgy, ebben egyetértünk, hogy mondjuk kész a szöveg, de még hozzáírok tízezer szót, hogy meglegyen a regény minimumának tekintett hatvanezer. De abban az értelemben mindenképp, hogy a megírandó anyagot tudatosan (is) szervezze regénnyé, és abban az értelemben is, hogy ami körülötte történik akár vele, akár mással, amiről hall, mindarra tekintsen úgy (is), mint lehetséges nyersanyagra, vagyis hogy miként mutatna egy regényben, netán miként dolgozható bele egy készülő műbe.
Írod: „regény esetén is peregnie kell a cselekménynek, mert a stílus – bármilyen jó – max. három oldalig köti le az olvasót.” Ha ezt Hemingway tudja, sose írja meg Az öreg halász és a tengert… A cselekménynek sajátos ritmusa van. Filmeknél pl. olyasmi kristályosodott ki a hollywoodi gyártás folyamán, hogy a sikeres film kezdődjön egy „erős” jelenettel (sokkoló, meglepő, megrázó stb.), utána, míg a néző magához tér, lehet adagolni a történet előzményeit, és előkészíteni a következő „bombát”, ami 20-30 perc múlva fel is robban, újra sokkolva a nézőt, azután már csak rövidebb pihi, újabb bomba, még rövidebb pihi, és a film végén mindent bele, összes bombát robbantani, majd rövid levezetés (érzelmi kielégülés, megnyugvás, szerelmesek egymásé, elsétálás a lenyugvó napba stb.)
A regényírásnak is alakultak ki hagyományai, amiktől csak indokoltan érdemes eltérni, pl. a táj- ill. környezetleírás, a szereplők jellemzése első fellépésükkor vagy említésükkor stb.
Egyébként az irodalomnak egyetlen aranyszabálya van: nincsenek aranyszabályok. Nincs az a tervezési módszer, ami sikeres művet garantálna, ahogy diagnosztizálni se lehet előre (megjelenés előtt), milyen lesz egy könyv fogadtatása. Ez különösen az átlagostól eltérő, valamilyen szempontból újdonságot hordozó művekre igaz. Másként nem eshetett volna meg, hogy a Harry Pottert kiadók sora utasította vissza, míg végül egy tapasztalt irodalmi ügynök be nem erőltette valahová.
Érdemes tudni, hogy minden kornak, korszaknak vannak jellegzetes (divatos) írói módszerei, megoldásai. Ezért nem érdemes Az öreg halász és a tengert felhozni. (Amúgy H. elég szikáran fogalmaz, és speciel engem nem untat). A módszerek változnak, az olvasók elvárásai is.
Az Aranyembert ma már nem adnák ki ötven oldalnyi Vaskapu leírással az elején. Pláne, hogy kitalált leírás. De gyanítom, hogy a Gyűrűk urát is meghúznák.
Nem véletlen az sem, hogy a mai gyerekek nem szeretik a kötelező olvasmányokat. Nem az ő világuk, nem az ő nyelvük pl egy Kincskereső kisködmön vagy egy Légy jó mindhalálig.
Szerintem sem szabad untatni az olvasót. Mielőtt félreértitek, nem kell akció mindenhová, de kellenek a hiteles karakterek, a valós és nem mondvacsinált konfliktusok.
(Ezt most általánosságban, ettől a műtől függetlenül írtam.)
Engem az zavart Bálint Endre utolsó válaszában, hogy az első sorban Katona Ildikóra hivatkozva indítja a mondandóját, és végig Kósza Látomással vitázik. Amit K.I. írt, azzal tényleg nem lehet vitatkozni. Kósza Látomással sem nagyon, mert nem ködös ostobaságokat mond, de legalább körbe lehet járni a sorait. Azt, hogy az olvasót untatni tilos, nem érdemes sem elemezni, sem cáfolni. Az tény, hogy más izgat fel egy csillagászt, és más egy esztergályost, megint más egy óvodást, de akinek írok, aki az olvasóm lesz, azt nem szabad elaltatni. Erre csak azt lehet válaszolni: Ha így történt, nem szándékos. Bocsánat!
Unalmas. Végigszenvedtem mindkét részt, de semmi. Mintha egy 1950-es években keletkezett művet olvasnák. Értem én, hogy az író azon szocializálódott, de írni a mának kélne nem? Vagy a fióknak, de akkor tartsa ott. És az nem érv, hogy a végére majd jó lesz, nincs időm kivárni, hogy ezer oldal múlva, talán megtanul írni.
Más: Ha a Collatz sejtést minden utcáról beesett csicska coder ennyiből meg tudná oldani egy asztali pc-n, akkor a francnak költünk szuperszámítógépekre? Bízzuk inkább sci-fi írókra a problémát 😀
Hát, ez egy hét évvel ezelőtti pályázati anyag. Végül nemet kapott a lektornál.