Bálint Endre: A Programozó Könyve – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-programozo-konyve” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/balint-endre-a-programozo-konyve-827.html”] 1. rész[/button]

 

 

1-3. Boruss Szilárd színre lép. Marton Béla története

…egymagam a programozók szobájában.

Medve elkóborolt valamerre. Ebédidőben a földszinti laboros lányok körében tette a szépet nagy buzgalommal, ám a siker reménye nélkül, mégsem adta fel. Tevékenységét jobb híján kellemes időtöltésnek szánta. A titkárságra is bemerészkedett olykor, hasonló szándékkal és eredménnyel. Számomra nem hagyta meg, mit csináljak, töprengésbe mélyedtem hát, mit is javíthatnék programocskámon. Úgy éreztem, hogy már a végére kellett volna érnie a feladatnak, és a többszöri ellenőrzés dacára mégiscsak hiba csúszott bele. Valami szeszélyes, nehezen felismerhető hiba, alattomos ERROR, amit nem jelenít meg hibaüzenet, nekem mégis muszáj felismernem, ha nem akarok rögtön az első önálló feladatommal szégyent vallani. Gondolataimba merülve nem is törődtem vele, hogy a hátam mögött halkan kinyílt az ajtó. Azt hittem, Medve jött vissza. Lassú, csoszogó léptek vezettek asztalomig, a jövevény megállt. Egy ideig nem mozdult, végül köhintett, és megkérdezte:

– Min dolgozik, fiatal barátom?

Az ismeretlen hangra felkaptam a fejem. Alacsony, kissé görnyedt öregúr alakját pillantottam meg, aki a képernyőmet tanulmányozta. Bő nadrágját vékony szíj fogta össze kis pocakján évtizedek óta elavult divat szerint. Beesett mellére barna, kötött kardigán simult. Úgy festett, mint egy nagypapa, aki most kelt fel a kandalló előtti hintaszékből. Fegyelmezett gondolkodáshoz szokott, tipikus értelmiségi arc. Hátrafésült, immár őszesen szürke, párhuzamos hajszálak, aranykeretes, vékony szemüveg mögött élénken csillogó tekintet, szélein kissé kesernyésen legörbülő, keskeny száj. Értelem és színjózanság együtt.

A tudósok közül valaki, gondoltam.

Átnyújtottam neki a rövidke, nyomtatott programlistát. Beletekintett, majd elmosolyodott, vagy helyesebb úgy fogalmaznom, hogy szeretetteljes érzés derengett fel az arcán. Mintha régen látott, kedves ismerőse fényképét tettem volna elé.

– Jól látok? Valaki megint előkaparta ezt az ósdi kacatot? – szólalt meg öregségtől fátyolos hangján.

Meghökkenve néztem rá. Nem értettem, mire gondol.

– Ó, ó, ó! – visszakozott. – Igazán nem akarom elrontani a mulatságát, fiatal barátom, de ennél sokkal jobb programokat is írtak már erre a problémára. Nézzen utána a szakirodalomban, azután ha kedve tartja, egyszer majd társalgunk róla! Addig is érezze jól magát körünkben!

Szórakozottan körbetekintett, majd távozóban még odaszólt:

– Nehogy feladja a szavaim miatt, fiatal barátom! Sosem szabad feladni! Próbálkozzon, ha eleinte reménytelennek tűnik is! Kitartás nélkül semmire sem viszi az ember!

Egy perc sem telt bele, Medve megérkezett.

– Mit keresett itt az öreg? – kérdezte látogatómra célozva, még látta leballagni a lépcsőház fordulójában.

Tanácstalan arccal tártam szét a kezem. Medve fölemelte a házi telefon kagylóját.

– Bizonyára nem valami apró-cseprő dolog miatt mászott fel ide személyesen – jegyezte meg.

– Olyan fontos ember? – kérdeztem naivan.

Medve megrökönyödve nézett rám.

– Te nem ismered?

– Nem mondta meg a nevét.

– Boruss Szilárdnak hívják, ő ennek az intézetnek az igazgatója. Mellesleg nemzetközi hírnevű matematikus.

Elnémultam a meglepetéstől. Medve néhány telefonnal kiderítette – mégiscsak tartózkodtak mások is az épületben –, hogy Boruss Szilárd nem utazott el a tervezett konferenciára, más tennivalói adódtak, inkább bejött délelőtt. Felvilágosított továbbá, hogy igazgatónk szakmai körökben olyan respektusnak örvend, hogy válogathat a meghívások között. Nincs a világnak az az egyeteme, amelyik ne fogadná szívesen vendégelőadóként. Megtudta azt is, hogy látogatásának célja az én szemügyre vételem volt. Látni akarta, kit vett fel helyettese újonnan az intézetbe, amíg úgy volt, hogy ő Genfben tartózkodik.

– Ha bemutatkozott volna… – kezdtem mentegetőzni. Kényelmetlenül éreztem magam, de Medve leintett.

– Ne is törődj vele! Az ő korában már nem csoda, ha kissé szórakozott az ember. Különben is folyton elvont problémákon jár az esze. Biztosan most is elterelte valami a figyelmét.

Nekem nem úgy tűnt. Hacsak nem… az ósdi kacat?

Programom futását figyeltem ismét, de semmi érdekeset nem fedeztem fel rajta, hamar eluntam hát az egyre növekvő számok nézegetését. Közöltem Medvével, hogy a megoldásra bizonytalan ideig várnia kell. Azt nem tartottam szükségesnek hozzátenni, miként minősítette Boruss Szilárd a feladatot.

– Nem sürgős az eredmény – jelentette ki Medve nagyvonalúan.

– Ha ma nem végzek, bekapcsolva hagyhatom a számítógépet éjszakára? – kérdeztem, vagy inkább javasoltam.

– Azt már nem! – torkollt le nyomban. – Tűzrendészeti előírás is van a világon. Ki ne gyulladjon miattunk az épület!

Homályos, rossz érzés kezdett mocorogni, szétterjedni bennem, mélyről jövő, oktalan félelem, összepréselte a szívemet. Azért sem hagytam eluralkodni magamon. Szándékosan legyűrtem, és erővel Medvére irányítottam figyelmemet, aki így okított:

– Holnap is lesz nap. Leállítod szépen a programot, és reggel majd onnan indítod, ahol abbahagytad.

Bólintottam, s ezzel rendben is volt a dolog. Tartottam tőle, hogy Medve bosszús lesz, amiért nem végzett hamar a program, de alighanem belátta, hogy nem én tehetek róla, ha a vártnál nagyobb értéknek adódik a végeredmény.

A téli délután már kezdte alkonyi homályba burkolni a Káprázat utca házait, odakint a köd is sűrűsödött. Felgyújtottuk a villanyégőt, amitől szobácskánk hangulata minden ridegsége ellenére otthonosabbá, csaknem meghitté vált. Medve mind gyakrabban fordult el képernyőjétől, s bámult elmélázva a semmibe. Úgy találtam, itt a megfelelő perc, hogy előhozakodjak a témával, ami reggel óta nem hagyott nyugodni, mint a köröm alá fúródott szálka.

– Marton Béla mikor jön? – pendítettem meg a húrt.

– Ne törődj vele! – morogta Medve.

– Holnap itt lesz?

Morgás, dünnyögés. Medve nem nézett rám, úgy felelte:

– Nem hiszem.

Elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom lerázni magam.

– Mi van vele? – tettem föl immár nyíltan a kérdést.

– Semmi különös – felelte kelletlenül. Világosan látszott, hogy nincs ínyére a faggatózásom, de én azért sem tágítottam.

– Valamit csak kell tudnod róla – okoskodtam –, elvégre neki is te vagy a főnöke, nem igaz?

Kiderült, hogy nem. Medve szuszogott, fel-felsóhajtott, végül kénytelen-kelletlen magyarázkodni kezdett:

– A programozó csoport vezetője valójában Marton Béla. Rám csak ideiglenesen bízták a csoport vezetését, amíg ő távol van. Két évvel ezelőtt az intézet Franciaországba küldte, hogy részt vegyen egy projektben. Béla rendkívül tehetséges programozó, nem csoda, hogy ő kapta a megbízást. Elbúcsúzott mindenkitől az intézetben, útnak is indult, azonban soha nem érkezett meg. Máig sem tudjuk, mi történt vele. Nyoma veszett, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Többé nem érkezett hír felőle. – Mélyet sóhajtott. – Sokan irigyelték őt a kiküldetés miatt. Ezek úgy vélik, egyszerűen lelépett, hogy anyagilag megszedje magát. A magával vitt dokumentációt éppenséggel értékesíthette, méghozzá magas áron. Akadt köztük nem egy titkos minősítésű irat, tele friss kutatási eredménnyel. De én nem hiszem. Nem tudom elképzelni róla…

– És a rendőrség?

Lemondóan legyintett.

– Kereste az Interpol is, de eredménytelenül.

– Te mit gondolsz?

Medve lehorgasztotta a fejét.

– Attól félek, nagy baj érhette. Marton Béla nemcsak kiváló programozó volt, hanem megbízható ember is. Tűzbe tenném érte a kezem. Ha ilyen soká nem jelentkezik… – elakadt a szava, majd erőt vett magán, és így folytatta: – Gyakran elképzelem, hogy egy szép napon megáll az intézet előtt egy elegáns, nyugati kocsi. Béla száll ki belőle, feljön ide, vidáman vállon vereget, megkérdi, mint azelőtt, na mi az, kispajtás, halad a munka? Aztán leül a régi helyére, elmesél egy jó viccet, amit frissen szedett össze odakint, és megy tovább minden úgy, mint régen. Eh, tudom, ostobaság…

Keserves arccal újra csak legyintett. Elszorult torokkal az üres asztal felé sandítottam, ahol Marton Béla emléke Medve jóvoltából két év múltán is elevenen élt. És attól kezdve titkon én is azt reméltem, hogy egyszer csak nyílik az ajtó, és belép rajta…

 

1-4 . Dormász Vendel fali posztere. Titkos megbízatás

… Dormász Vendel igazgatóhelyettes hivatott.

Programom futását hiába bámultam, az mindig éppoly fürgének mutatkozott, és éppoly eredménytelennek is. Vajon meddig még?

Töprengésemből a telefon csengése riasztott fel. Melinda hívott, az egyszemélyes titkárság (Melindácska kisasszony, jutott eszembe Józsi bácsi szava, a portásé az első reggelen), hogy Dormász Vendel igazgatóhelyettes úr vár a szobájában. Medve, mikor meghallotta, hová készülök, hümmögött egy sort.

– Ne vedd készpénznek, amit mond, viszont ne is ellenkezz vele semmiben! – kötötte a lelkemre. – És arra is nagyon ügyelj, mit beszélsz Melinda előtt! Jobb, ha tudod, ők ketten… – ujjaival egyértelműen jelezte a köztük levő viszonyt. Megköszöntem az értékes felvilágosítást, és lesiettem az első emeletre.

Melinda titkárnői szobája középen helyezkedett el Boruss Szilárd igazgatói irodája és Dormász Vendelé között, ő maga az ajtóval szemközt ülve fogadta a belépőket. A fiatal nő láttán elakadt a lélegzetem. Ily elbűvölő jelenséggel eddig csak filmen és újságok címlapján találkoztam. Jó eséllyel pályázhatott volna bármely rangos szépségkirálynő választás koronájára.

Ugyan, nem nagy szám, legyintett Medve, mikor később szóba hoztam előtte, ne is foglalkozz vele (rögtön tudtam, savanyú a szőlő)! Elmesélte, hogy amikor Melinda az intézethez került, még korántsem volt feltűnő jelenség. A szolidan öltözködő, szemüveges, halk szavú titkárnőből, mint rút kiskacsából a hattyú, úgy bontakozott ki rövid idő alatt a nagyvilági nő. Rafináltan összeválogatott, divatos holmikat kezdett hordani, bátran élt a különféle arcfestékekkel, szemüvegét pedig végleg a sutba hajította. Egész lénye határozottabbá, temperamentumosabbá vált. A bámulatos szépséggé formálódott titkárnőt azután a folyosói pletykák hamar összehozták Dormász Vendellel, és nem alaptalanul. Igazgatóhelyettesünk nagy nőcsábász hírében állott, aki tudta élni az életet. Titokban irigyeltem és csodáltam ezért. Nem kétséges, hogy Melinda korábbi jellegtelenségének tovatűnése és erotikus vonzerejének kibontakozása Dormász Vendel hatására ment végbe, az ő elvárásainak megfelelően. Gyakran látták kettejüket, amint péntek délutánonként Dormász sötétített ablaküvegű, metálszín Audiján hajtanak el. Úgy hírlett, a cél tavasztól őszig az igazgatóhelyettes balatonfűzfői luxusnyaralója és vitorlás jachtja, ahonnét hétfő reggel lebarnulva, felfrissülten kerültek elő. A téli hónapokban síelni jártak az osztrák Alpokba.

Jómagam már csak e rendkívüli metamorfózis végső fázisát szemlélhettem titkolt vágyakozással. Ha felbukkant, epekedve bámultam a folyosón lépdelő formás lábszárait, észbontóan karcsú, sportos alakját, mindenkor gondosan kikészített, szép arcát, magasra tornyozott, bronzvörös haját, amelytől egyébként is magas termete királynői méreteket öltött, s a szemlét mélyről fakadó sóhajjal végeztem be, hasonlóan az intézet férfi dolgozóihoz. Meggyőződésem volt, hogy érdeklődési körén mindig is kívül maradok, kivéve talán, ha megütöm a lottó főnyereményt.

Várakozásomhoz képest Melinda meglepően figyelmesen, sőt barátságosan fogadott, ami – persze fölöslegesen – megdobogtatta a szívemet. Mikor beléptem, kifestett, gyönyörű szemével kíváncsian megbámult, majd biztatóan rám mosolygott:

– Te vagy az új programozónk, ugye? Eredj be, az igazgatóhelyettes úr már vár téged. És ne lepődj meg semmin! – küldött még utánam egy könnyed, talányos figyelmeztetést. Elgondolkozni sem maradt időm. A titkárnő pazar látványától épp csak magamhoz térve röpke pillantást vetettem az ajtóra, amelyen aranyszínű táblácskákon Dormász Vendel tudományos titulusai sorakoztak, majd benyitottam, és menten földbe gyökerezett a lábam.

A teremnyi szoba bútorait úgy helyezték el, hogy semmi ne takarhassa a bejárattal szemközti falat, amelyet teljes egészében, a padlótól a plafonig egy dzsungelt ábrázoló poszter borított. Csakhogy korántsem közönséges poszter volt ez: a holográfia segítségével térhatásúvá varázsolták. Mindenfelé fatörzsek szálltak a magasba, súlyos trópusi levelek látszottak suhogni, liánok, folyondárok tekergőztek az ágakon. Az ajtónyitásra beindult egy rejtett lejátszó, amely a szoba négy sarkában elhelyezett hangszórókból őserdei hangokat hallatott: kígyó csörgését, madárfüttyöt, aláhulló páranedvesség csepegését, távoli rikoltozást. Ha mozdultam, a térhatás következtében velem mozdult a látvány egésze. Lenyűgözve álltam ott.

Dormász úgy nyomult ruganyos lépteivel a látóterembe, mint egy pompás ragadozó. Nem volt már fiatal, ötven körül járhatott, de remekül tartotta magát. Enyhén túlsúlyos testét elegáns öltöny takarta. Drága cipője, Rolex karórája, gyémántos nyakkendőtűje, mint a menedzsereké. Arcán a jó házigazda megnyerő kifejezése honolt.

– Klassz, mi? – kiáltotta fiatalos hevülettel. Elégedett mosoly ömlött szét arcán. Csak álltam álmélkodva, s nem bírtam kinyögni egy értelmes szót.

– Otthon a hallban van egy hasonló – folytatta –, a Niagara-vízesés! Ha ránézel, mintha a felszálló, hajnali vízpára közepette egy csónakban sodródnál megállíthatatlanul a folyón, hogy a következő pillanatban a lezúduló víztömegekkel együtt bukj át a sziklák peremén, egyenesen az előtted tátongó szakadékba! Fantasztikus!

Így könnyű levenni a nőket a lábukról, gondoltam irigykedve, nekem az életben nem fog telni ilyen játékszerre. Lelkesedése mégis magával ragadott.

Körbejárva megszemlélt.

– Úgy látom, épp a megfelelő embert sikerült fölvenni – állapította meg elégedetten. – A külső sokat elárul, barátocskám, többet, mint hinnéd. Rólad például lerí a szorgalom és a megbízhatóság, a tehetség és a fegyelem. Mind-mind rendkívül fontos tulajdonság, hogy eredményes munkát végezhess az irányításom alatt. Csakhogy végre ismét két programozónk van!

Addigra már belém lopta magát Medve kétségbeesett hite, bizakodása. Nem árulhattam el az ő két éve tartó várakozását.

– Hárman vagyunk – szóltam elszántan, és az ismeretlen Marton Bélára gondoltam.

Dormász legyintett, ujjain megcsillantak az aranygyűrűk.

– Látom, Medve máris telebeszélte a fejedet! Ne is tagadd, tudom én jól, honnan fúj a szél! Ő meg az a Marton jó barátok voltak, és tudom, hogy a mai napig várja a hazatértét. Álom ez, semmi több, hidd el nekem! Marton alighanem rég megtalálta a számítását odakint. Elég tágas a nagyvilág! Aki pedig egyszer megérzi a pénz szagát, az többé nem jön vissza ebbe az országba kutatónak, éhbérért robotolni mostoha körülmények között. Ostobaság reménykedni, hogy valaha is visszatér! Ne is vesztegessünk rá több időt, nem ezért hívtalak. Foglalj helyet!

Kávét és konyakot hozatott Melindával. Elnéztem a finom mozgású titkárnőt, ahogy elébünk helyezte a megrakott tálcát, ahogy közénk hajolva csészékbe töltötte a gőzölgő kávét, miközben beszippanthattam parfümjének illatát. Végül megnyerő mosolya, amelyből távozásakor juttatott nekem is, megszépítette a napomat. Dormász fikarcnyit se törődött vele, szempillantásra sem méltatta, máris a konyakosüveget kapta kézbe, s lecsavarta a kupakját.

– Hosszú ideje folynak a vezetésemmel bizonyos munkálatok az intézetben – fogott mondandójába, közben rutinos mozdulatokkal töltött a konyakospoharakba. – Erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy a közeljövőben a tudományos világot megrengető, páratlan szenzációt eredményezzenek. A kutatások egyik kulcsfigurája Marton Béla volt, de sajnálatos módon az ő munkája nem fejeződött be. Máig sem sikerült őt pótolnunk. Medve nem alkalmas erre. Ő munkában megfásult, középszerű programozó, hétköznapi igényszinttel. Nekem olyan emberre van szükségem – e szavaknál ültében előrehajolva mélyen a szemembe nézett –, aki ennél többre vágyik, s ezért tenni is hajlandó! Aki friss szemmel, előítéletektől mentesen tud gondolkozni! Aki kimagaslót képes nyújtani a szakmájában!

Komolyan úgy gondolja, hogy én erre alkalmas leszek, tolult fel bennem a kérdés, de nem hagyott szóhoz jutni.

– Látom a jelet rajtad, barátocskám! – mondta jelentőségteljesen, s közben kidülledt szemmel meredt rám. – Nagyszerű döntés volt épp téged felvenni! A mi professzor-igazgatónk nem sokat konyít a gyakorlati dolgokhoz, de ezt most jól csinálta. Te nagy dolgokra születtél, és én – megdöngette mellét –, én fogom megnyitni előtted az utat a siker és a hírnév felé. Velem mindezt elérheted, feltéve, hogy engedelmesen követed az útmutatásaimat! Igen, barátocskám, nagy emberré teszlek, híres emberré! Meglátod! Dőlni fog hozzád a pénz, piacvezető cégek ostromolnak majd állásajánlataikkal, és a nők csapatostul hevernek a lábad előtt!

Nem tagadom, a hallottak meglódították képzeletemet, s feledve Medve intelmét, fantáziám máris álomképeket kezdett szőni. Dormász beszéde magával ragadott. Képes volt fellelkesíteni hallgatóságát, mint a legnagyobb hadvezérek. Hevületem közepette hangjából a jövő meseszép ígéretét véltem kihallani.

Hirtelen stílust váltott, arca komoly és szigorú kifejezést öltött.

– Egyet azonban ne feledj! Ez az egész ügy most még titoktartást követel. Megértetted, barátocskám? Senkinek egy szót se, miután elhagytad ezt a szobát!

Izgalomtól remegő hangon biztosítottam, hogy megértettem, néma leszek, mint a sült hal. Ez tetszett neki, elégedetten dőlt hátra.

– Hamarosan beavatlak a részletekbe – mondotta –, addig is megkérlek valamire. Igen jelentős dolgot szeretnék rád bízni.

Fontosságom tudatában feszülten figyeltem, mi lesz a dolgom.

– Amikor ez a Marton elutazott külföldre, nem adta le addigi munkáinak a teljes dokumentációját. Barátocskám, én bízom az emberekben, bízom ebben a Martonban is. Ellentétben másokkal, én nem tételezek fel semmi rosszat felőle. Bizonyára csak a feledékenység volt az oka, mi más is lenne, de egész sor kutatási eredmény veszett miatta kárba. Rendkívül fontos lenne, hogy ezek előkerüljenek. Ne kérdezősködj senkitől, az nem a te dolgod, csak arra kérlek, tartsd nyitva jól a szemed! Ha belebotlanál Marton anyagába akár kézzel írt, akár nyomtatott vagy elektronikus formában, az nagy előrelépést jelentene számunkra a célhoz vezető úton!

Ígéretei szárnyakat adtak, könnyű testtel, lebegve léptem ki a titkárnői előszobába. Dormász összes ígérete közül az fogott meg leginkább, minek is tagadnám, amit a kegyeimért csapatostul versengő nőkről festett elém. Majd máris alább adtam. Soha nem vágytam háremre. Elég lenne nekem egyetlen nő, akit szerethetek, akit mindig magam mellett tudhatnék…

Az álmok titkárnője, amint elhaladtam mellette, épp a kozmetikusával beszélt meg időpontot. Hát igen, kellett megállapítanom lehiggadva, a jövő szép kilátásaiért még sokat kell tenni. A telefontéma oly fontos volt, hogy Melinda búcsúpillantásra se méltatott miatta…