Amikor felébredtem csend vett körül. Kellett pár pillanat, míg rájöttem, hogy egy törzsi kunyhóban fekszek egyedül, néhány pokróc alatt. Odakintről nappali fény szűrődött be és enyhe eső szemerkélésének hangja. Kesernyés ízt éreztem a számban. Nem voltam egészen kótyagos, de egy erős, fekete kávéért bármit megadtam volna.
Mi történt velem? Mi volt előző este?
Felültem, és megdörzsöltem az arcomat, végigsimítottam a fejemet.
Mi a fene?
Jobb oldalt, egy tenyérnyi részen lenyírták a hajamat. Értetlenül simogattam a kopasz foltot, miközben lassan, foghíjasan ténferegtek vissza az előző éjszakai emlékek.
– Jézus Krisztus, Oliver, mit műveltél? – dorgáltam magamat. Tenyerembe temettem az arcom.
Egyre nagyobb hullámokban lett úrrá rajtam a szégyenérzet, ahogy mind újabb képek villantak be az éjszakából.
Nem lehetséges, hogy én valóban ilyeneket csináltam! Soha nem volnék képes rá!
Csikorgattam a fogamat, és dühödten sújtottam a földre. Bizonytalanok voltak a képek.
Add Uram, hogy nem azt műveltem, amiket sejteni vélek. Ugye nem igaz, hogy meghazudtoltam Abigail iránt érzett szerelmemet? Ugye nem? Ráadásul fekete négerekkel!
Megint a földre csaptam. Sajogni kezdett az öklöm, megfeszült az állkapcsom. Végül próbáltam lehiggadni. Kifújtam magam. Kiráztam a fejemből a szörnyű víziókat. Elkergettem a bizonytalan gondolatokat, inkább nem foglalkoztam velük.
Felálltam és rádöbbentem, hogy még mindig félmeztelen vagyok. Felsőtestemen megkoptak a törzsi jelek, de homok is fedte, és valami rozsdabarna folyadék száradt rám. Csak pantallóm és lábbelim maradt rajtam. Gyorsan kitapintottam, és elégedetten vettem tudomásul, hogy a Colt még mindig a nadrágszáramban rejtőzik. Hatalmasat kordult a gyomrom. A kunyhóban lévő nugapa kosárhoz léptem, és kivettem egy gyümölcsöt. De ahogy beleharaptam volna, ahogy megcsapott az illata, hirtelen fagyos bizonyosság lett úrrá rajtam.
A szentségit!
Egészen váratlanul fortyant fel bennem a düh. Kirontottam a kunyhóból, nem törődve félig pőre állapotommal. Sápadt fény sütött át a fellegeken, melyekből szitált az eső. Eloltani nem tudta haragomat, de legalább úgy éreztem, megtisztít kissé a mocsoktól. Francois, Cletus és a falusiak egy csoportja nem messze ácsorgott, én pedig lendületes léptekkel mentem feléjük.
– Ez egy káprázatkeltő gyümölcs! – Mutattam fel a nugapát, majd úgy földhöz csaptam, hogy szétfreccsent. A falusiak döbbenten felhördültek. – Elbódítottak! Elvették az eszem!
– Hátrább az agarakkal, Mr. Walsworth! – mondta egykedvűen Cletus, puskájába kapaszkodva. – A nugapa szent gyümölcse a törzsieknek.
– Nem érdekel! – fortyogtam. Az illem és a modor most mit se számított. – Képzelgések közé taszítottak! Hogy gondolták?!
– A nugapa segít találkozni az ősökkel. Látni a szellemeket, beszélni velük. Nyugodj meg, Oliver testvérem! – csitított Francois.
Francokat ősök! Francokat szellemek!
Hallucinogén szertől képzelegtem, és tettem olyanokat, amelyeket egy józan, amerikai úriember sosem tenne. Nagyon kevés választott el attól, hogy ezeket a gondolatokat Francois arcába üvöltsem. Megfeszült az állkapcsom, úgy éreztem, szétmorzsolódnak a fogaim. Hajamba túrtam, a fejembe karmoltam. Legszívesebben széttéptem volna a koponyámat, hogy kieresszem az elfojtott dühöt és a mardosó szégyenérzetet. Ujjam alatt éreztem megnyirbált frizurámat.
– És a hajam? Erre mi szükség volt? Hol vannak a ruháim?
– Része a szertartásnak. A ruháidat megőrizzük, de most egynek kell lenned közülünk – mondta a vudu pap, majd elküldött egy lányt törzsi ruháért és némi ételért. Az engedelmesen bólintott, és elsietett. – Gondolj bele, most már végre elmehetünk a Nagy Fához, együtt. – Intett a nem messze összegyűlt falusiak kis csoportja felé.
Mély levegőt vettem, próbáltam leküzdeni a haragomat. Végül is igaza volt, csak a célom lebeghet a szemem előtt: Abigail. Francois kezét követve a törzsiek felé néztem. Tucatnyi férfi és nő gyűlt össze indulásra készen. A férfiaknál ásókat láttam, a nőknél pedig kosarakat. Néhány üres volt, másokba virágszirmokat gyűjtöttek össze. Feltűnt, hogy egy pokróccal letakart, fa hordágy körül állnak. A pokróc alatt domborodott valami. Nyugtalanító gondolat kezdett motoszkálni a fejemben.
– Mr. Walsworth! – próbált megállítani Cletus, de későn. A csoporthoz siettem, az emberek meglepetten álltak el az utamból.
Fellibbentettem a pokrócot.
Wekesa üres tekintete bámult rám. Arca holtsápadt volt. A torkát átvágták.
Megszédültem, éreztem, ahogy kifut fejemből a vér.
Istenem! Soha nem láttam még holttestet! Gyilkosok közé kerültem? Ezek megölték?
– Nem öltük meg – mondta nyugtatóan Francois. Ekkor jöttem rá, hogy az iménti gondolataimat kimondtam. – Wekesa a vérét adta a törzsért, áldozatot tett a loák előtt. Bátor cselekedet volt, amire örökké emlékezni fogunk.
Eszembe villant, ahogy Wekesa átéléssel táncol, majd bíbor felhő gomolyog a nyakából, miután átvágta azt tulajdon késével. Én pedig boldogan hemperegtem épp kihunyó életének kavargó vörösében. Lepillantottam a mellkasomra. Wekesa rám száradt vérét lassan mosta le rólam az eső. Összegörnyedtem, öklendeztem. Üres volt a gyomrom, keserű epe tolult a számba.
Mindjárt elájulok.
***
Gyászmenetként vonultunk lassan, a faluból vezető ösvényen. Reszkettem, pedig nem volt hideg. Gyengének éreztem magam a hányástól. Bő inget és posztóruhát kaptam. Utóbbit remegő kézzel húztam össze magamon. A falusiak tiszteletteljesen vitték a Wekesa testét ringató hordágyat. Kissé megnyugtatott a tudat, hogy ilyen kegyelettel bántak vele és az, hogy emlékeztem, valóban önkezével vetett véget életének, nem pedig meggyilkolták. Még mindig borzongott a hátam attól, hogy ilyen barbár szokások létezhetnek a modern Egyesült Államok területén. Esett, de szinte már észre sem vettem. Csak magam elé meredve tettem egyik lábam a másik után, elvesztem a gondolataimban. Sikerült némi élelmet magamba diktálnom, bár eleinte nugapát kínáltak fel nekem. Rájöttem, nem rosszindulatból etettek ezzel a gyümölccsel, az ő kultúrájukban ez egy teljesen megszokott dolog volt. Azonnal elutasítottam, és kértem rendes ételt. Sült húst és zöldséget adtak. Az ösvény meglepő módon, enyhén felfelé vezetett. Itt, a mocsaras vidéken nemigen akadtak dombok és emelkedők, így, ha nem vett volna körbe minket sűrű, burjánzó növényzet, biztosan mérföldekre el lehetett volna látni.
A csendes séta alatt folyton megtaláltak az emlékek. A rémséges víziók emlékei. Tudtam, hogy csak a gyümölcs okozta hallucinációk voltak, de valamiért mégsem hagytak nyugodni. Olyan valóságosnak tűntek azok a hangok. Éreztem a jelenléteket, biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül, pont, mint Cletus házában a pálinkázás után. És Abigail is olyan igazinak tűnt, olyan kétségbeesettnek. A fáról beszélt nekem, pedig akkor még nem is tudtam róla.
Miért kínzom magam ezekkel a gondolatokkal? Csak az elmém rakott össze rémképeket, miután megbolondította a gyümölcs.
Éreztem, hogy a jobb szemem alatt meg-megrándul egy izom. Teljesen kimerültem. Ostobaságokat gondoltam.
Mindenki jól tudja, hogy szellemek nem léteznek.
Én is biztos voltam benne. Azt hiszem.
Majdnem egy óra séta után értük el a fát. Egészen lenyűgöző és egyben hátborzongató látvány volt. Sosem láttam még effélét. Gyökerei óriási, kövér férgekként törtek elő a föld alól, majd hosszú yardokon át kígyózva találták meg egymást, és fonódtak össze a meggörbült fatörzzsé. A tömzsi, hajlott hátú vénemberhez hasonló törzs odvaiban denevérek fészkeltek. A vaskos kéreg repedései közül lárvák és hernyók vonszolták elő magukat. Megannyi száraz ága, mint holtak kezei nyúltak messze fölénk. Egy ősöreg tölgyhöz hasonlított, ám ágain nugapák függtek. Ez a fa hatalmas volt. Az az érzés kerített hatalmába, hogy az egész domb, amin állunk, csupán a föld fölé törő gyökereire rakódott hordalék. Majdnem ilyennek álmodtam meg. Ágairól azonban nem csak gyümölcsök lógtak, hanem száz és száz apró rongybabát is vert az eső. Feltűnt, hogy a fa közelében egészen laza a föld.
A férfiak ásni kezdtek két gyökér között, a nők pedig virágot szórtak a fára, vagy gyümölcsöket szedtek a magukkal hozott kosarakba. Cletus hátrébb állt, és csendesen szemlélődött, Francois pedig csukott szemmel imát mormolt. Lenyeltem a türelmetlenségemet és nem szóltam. Körbenéztem. Kisebb fák uralták a tájat, a tavaszi eső egyre jobban zuhogott. Félig azt reméltem, hogy lesz itt egy viskó, vagy legalább valami táborhely, ahol Abigail megszállt, netalán felvert egy sátrat, de semmi ilyesmit nem láttam. Egyre türelmetlenebb voltam. Nem bírtam egy helyben ácsorogni, ezért közelebb mentem a férfiakhoz. Gödröt ástak a sarassá váló földbe. Nyilván Wekesát akarták elhantolni. Ahogy belepillantottam a lyukba, észrevettem, hogy a sírhant oldalából gyökerekkel átjárt, öreg koponyák, csontvázujjak buknak ki. Levegőért kapkodtam, és elhátráltam a laza talajról.
– Ez egy tömegsír! – bukott ki belőlem.
– A Nagy Fa az szent, testvérem. – Lépett mellém Francois. – Elhozza nekünk a szent termést, életben tartja hitünket. De valamit valamiért. A Nagy Fát táplálni kell. És Ő nem olyan, mint más, egyszerű fák. Ó nem. Ahhoz, hogy ne fonnyadjon el a nugapa, a fának hús kell. Emberhús.
Wekesa testét beleeresztették a sírba, majd elkezdték betemetni. Francois elővett egy apró rongybabát az oldalán lógó iszákból. A baba Wekesát mintázta, az ő ruhájából és hajából készítették. A pap fellógatta egy közeli ágra.
– Ezek azért kellenek, hogy emlékezzünk mindenkire, aki lelkét adta a fának.
Cletusra pillantottam. Korábban azt mondta nekem, hogy a babák a rossz szellemek és a rontás ellen védenek. Ő csak vigyorogva megvonta a vállát.
– Hogy micsoda? – fordultam vissza a paphoz. – Holttestekkel táplálják a fát?
– A Nagy Fa kultúránk termőtalaja, Oliver. Nem hagyhatjuk elpusztulni, ezt meg kell értened. Régen könnyű volt. Sokan voltunk, csak ide hoztuk a halottainkat, és a fa élt. De ma már kevesen vagyunk. Nézd csak, ilyen áldozatokat kell hoznunk a törzsért, mint amit bátor Wekesa tett. Amíg sok-sok ember élt a környező falvakban és városokban, megoldottuk a dolgot. De most, hogy mindenki eltelepült az áradás miatt, nagyon nehéz idők járnak…
***
Jól értem, amit mond? Megfordul körülöttem a világ. Kiszárad a szám. Rengeteg baba lóg az ágakról fölöttem. Százával. És nem mindegyik fekete bőrűnek van elkészítve. Vannak fehérek, rézbőrűek, szőkék, barnák. Nem hiszem el!
– Abigail hol van? Erre válaszolj! – Érzem, hogy a szívem üteme gyorsul.
– Mind, aki odaadja magát a fának, lelkében egyesül vele. A Nagy Fát átjárják a holtak szellemei. Esszenciáik kitöltik a gyökereket, a törzset, az ágakat és a gyümölcsöket. Aki eszik a nugapából, képes kapcsolatba lépni velük. Látod? Az őseink így örökre velünk maradnak. A fában élnek, és a gyümölcsökön keresztül beszélnek hozzánk!
Ez nem lehet igaz! A dobhártyám majd szétrobban. Megfulladok, nem bírok levegőt venni! Ez nem igaz! Nem! Hátrálok. El, el a sötétbőrű szörnyetegtől!
– Hol van Abigail?! – üvöltöm, könnyeim elkeverednek az esőcseppekkel.
Francois tehetetlenül felemeli a kezeit.
– Azt akartad, hogy elhozzunk hozzá, Oliver testvérem. Mi megtettük.
Hátrálok, egyre csak hátrálok, és hirtelen nekiütközöm valaminek. Üvöltve pördülök meg. Csak egy magányosan lógó baba az. Kezembe veszem. Selymes, hollófekete haja van. Nem néger haj. A ruhája annak a dressznek a brokátjából készült, amit legutóbb karácsonyra vettem a kedvesemnek. Szemei a dressz félhold alakú díszítőgombjai, hűen visszaadják feleségem szomorkás tekintetét. Ez nem lehet. Nem hiszem el. Nem, nem, nem, nem… Abigail ne!
– Azt mondtad, hogy jó emberek! – Szavaimat Cletusnak címzem, miközben kiszakad belőlem a zokogás. Homályos a világ. – Azt mondtad, rendes emberek! – üvöltöm.
– A jó öreg Cletus Hickey, csak aztat mondta, hogy nem emberzabáló kannibálok – köp egyet a fráter. – És hát nem azok.
– Mit tettek? Gyilkosok! És te segítesz nekik! – Teli torokból ordítom a fájdalmamat.
– Az mán biztos, hogy jobb az oldalukon lenni, mint ottan lenn a fa alatt, én mondom Mr. Walsworth. – Vállat von megint.
– Eladtátok a gyümölcsöket és a pálinkát, ezért látott mindenki szellemeket a környéken. Ez csalta ide Abigailt! – Alig kapok már levegőt. Záporozik az eső, prüszkölöm a vizet. Csapzott a testem és lelkem. – Ugyanolyan gyilkos vagy, mint ők. Te szállítod nekik az embereket, igaz?!
Cletus nem tud mit mondani, egykedvűen bambul rám. A sírhant mellett várakozó férfiak az ásóikra támaszkodnak, szánakozón engem figyelnek. Csak félig temették be a gödröt. Francois elővesz egy újabb babát az iszákjából. Az én ruhámból és hajamból készült.
– Ne aggódj, Oliver testvérem! Véget vethetsz a fájdalmadnak, és szeretett nőddel lehetsz. – Egy kést nyújt felém. – Kérlek, add áldozatod a Nagy Fának és a törzsünknek!
Hitetlenkedve prüszkölök, miközben még jobban elhátrálok. Balomban Abigail babáját szorongatom. Kétségbeesésemben már nem tudok mit tenni, elröhögöm magam.
– Ezt akartátok! Végig erre ment ki a játék, mi? Hús kell a rohadt fátoknak? Miért nem öltetek meg már a táborban, mikor magatehetetlen voltam?
– Szerettük volna megadni neked a lehetőséget, hogy magad add az áldozatod, saját akaratodból – magyarázza higgadtan Francois. Közben két törzsi férfi lép mellé, és tőrt húznak. – De ha nem megy másként…
– Abigaillel is így volt, mi? Egy gyenge és ártatlan nővel. Ti rohadékok! Hát nem adom a bőrömet! Dögöljetek meg mind, és lángoljatok a pokolban az örökkévalóságig!
Cletus és Francois egymásra néznek.
– Nem is tudom, hogy miért hittük. Sosem értik meg – mondja fejét rázva a kreol vezér.
Cletus a lába elé bámul, majd lemondóan elmosolyodik.
– Sosem…
Ezt a pillanatot választom, hogy a pisztoly felé nyúljak…
***
Zivatar verte az ódon viskó tetejét. Leszállt az éjszaka. A petróleumlámpa fényénél töltöttem újra Cletus vadászpuskáját. Nagyon sok lőszert találtam a házában, ez az ember félt valamitől. Csurom víz voltam. Magam sem tudtam, hogyan sikerült visszatalálnom a lakhoz a mocsáron keresztül. Talán az ösztönök vezéreltek. Vagy kiélesedtek az érzékeim és emlékeim az adrenalintól, amit a mészárlás keltett bennem.
Előrántott pisztolyommal először Cletust lőttem arcon, aki nem tudta elég gyorsan felemelni hosszú csövű fegyverét, hisz épp nem rám nézett. Utána Francois kapott egy golyót a mellébe. Élvezettel néztem fennakadó szemeit. Aztán sorban öltem meg a néger férfiakat. Kettőnek sikerült elég közel ugrania, de hiába igyekeztek leütni, leszúrni, elsülő pisztolyom széttépte az egyik arcát, majd a másik nyakát. Vérük még mindig a kezemet fedte. Úgy döntöttem nem törlöm le. Mikor elfogyott a lőszerem, már csak néhány nő maradt, akik sikítva menekültek. Őket Cletus puskájával lőttem hátba. Megdöglöttek mind a rohadt feketék, vagy ha nem, akkor szenvedjenek sokáig. Isten mellém állt a bosszúmban!
Az asztalon hevert a megélezett fejsze, amit a kinti fészerben találtam.
Ki fogom vágni azt az átkozott fát. Még ha napokba telik is, de kivágom, úgy éljek! Felszabadítom kedvesemet börtönéből. Nem raboskodhat ott tovább! De persze csak miután végeztem mindenkivel a faluban. Kiirtom ezt a törzset, az utolsó nőig és gyerekig! Ezzel szívességet teszek az emberiségnek, kivágom testéből a rákos daganatot. Isten mellém áll!
Végeztem a fegyver megtöltésével, lőszert gyömöszöltem a zsebembe, végül megragadtam a petróleumlámpát. Ekkor vettem észre, hogy az asztalon egy nugapa hever. Megtorpantam.
Úgy gondoltam, talán még utoljára megpróbálhatnék kapcsolatot teremteni kedvesemmel, mielőtt megadom neki az örök nyugalmat. Annyira hiányzott a hangja.
***
A ház tornácán ültem. Késő őszi szelek fújtak már a mocsárban. Kezdett igen hideg lenni. Az elmúlt időben egészen megkedveltem ezt a helyet. Csendes és nyugodalmas volt, messze esett a világ zajától. A sok jövésmenés során kiismertem a környéket. Megtanultam, hol élnek a veszedelmes ragadozók, mely pocsolyán tudok átkelni gyalogosan és melyet érdemes elkerülni még csónakkal is. Az ingovány befogadott engem.
Nagy elhatározásra jutottam: ma ki fogom vágni a Nagy Fát. Olyan sokszor megígértem már magamnak, de most már tényleg!
A szörnyű éjszaka óta megbizonyosodtam az igazságról: szellemek léteznek. Isten létében és minden másban bizonytalan voltam, de a holt lelkek léte megingathatatlan ténnyé vált számomra. Hiába próbálkoztam hosszú heteken és hónapokon keresztül, Abigail csak nem jött el. Talán haragudott rám valamiért? Pedig minden nap ettem a gyümölcsből, vagy ittam a pálinkából.
Jó két hét után döbbenten vettem észre, hogy a Nagy Fa gyümölcsei elkezdenek megbarnulni. Három teljes napomba telt, mire az összes falusi holttestét elhantoltam a gyökerek alatt. Undorító munka volt, annyi idő alatt a mocsár párás melege és a férgek igencsak kikezdték a halott húst. Utána hónapokig friss termés jött, gyakorta jártam szüretelni. Kellett nugapa-alma minden napra.
Sokan megtaláltak. A falusiak dühösek voltak, amiért kegyetlenül végeztem velük. Átkos szavakat köptek rám. Eleinte izzadságban úszva ébredtem az ilyen álmaimból, de hamar rájöttem, hogy nem árthatnak nekem. Ők már nem éltek. Papa Jabbar is rám lelt. Próbálta rám zúdítani a dühét, de a másvilágon már nem volt hatalma. Kinevettem. Cletust nem kellett félteni. Ő odaát is egyszerű és jókedvű maradt. Rájöttem, hogy ha az ember ura a rettegésének, akkor a szellemekkel való találkozás nem csak egy futó rémálom. Sokakkal elbeszélgettem, érdekes emberekkel találkoztam ott, szerte az országból. Rengetegen lelték halálukat a szent fa alatt.
Az ősz eljövetelével megint halódni kezdett a fa. Akkor egészen pánik lett úrrá rajtam, hisz nem volt több holttestem. Próbálkoztam állati tetemekkel is, de pár nap múlva a földből kitúrva találtam a dögöket. A fa emberhúst akart. Így messzebbre kellett utaznom. Fay asszony riadtan nézett rám, amikor meglátott éjszaka a fogadóban. A fejszém tompa oldala kiloccsantotta az agyvelejét. Örömmel konstatáltam, hogy a Mississippi áradásának elmúlásával a környékre lassan visszatelepülnek az emberek. Óvatos voltam, de még messzebb merészkedtem, egészen a Csigaöbölig, és a bayout szegélyező településekig. Egy-egy elveszett mocsárjáró senkinek nem tűnt fel. Magányos remeték lakhelyeire is ráleltem. Egy alkalommal tudósok jöttek vizsgálni a láp mélyén lévő víznyelőket. Az egyiküket sikerült elkapnom. Szerencsétlen nem halt bele az első fejére mért ütésbe, és rémületében rengeteg pénzt ígért nekem, ha életben hagyom. Nevetséges. Attól talán visszakaptam volna Abigailt? A második csapást már a fejsze éles oldalával mértem a homlokára.
Kellett a gyümölcs! Látni akartam Abigailt, legalább egyszer, utoljára! Hiányzott az érintése, a hangja, angyali arca és szomorú szemei. Annyira hiányzott!
De elhatároztam, most már véget vetek mindennek, ma kivágom a fát! Felálltam a tornácról, és bementem a házba. A falnak támasztva várt a kikészített fejsze. Gyufát és pálinkát is magamhoz vettem, biztos, ami biztos.
Véget vetek a Nagy Fa átkának egyszer és mindenkorra!
Az asztalra pillantottam. Abigail babája ücsörgött ott magányosan, egy nugapának dőlve.
Elmerengve néztem a gyümölcsöt.
Hát, talán még legutoljára megpróbálhatnám…