Bakti Viktor: Kiberistenek színjátéka

Clayton az Előkezelő műszakvezető technikusához lépett.

– Huszonötös! – olvasta le a technikus arcát takaró maszk kijelzőjéről annak a sorszámát. Azt gyanította, hogy Dwight az, esetleg Joan. A lány nem túl telt idomait könnyedén elrejthette a nemtelenítő munkaruha, hosszú haját pedig a maszk gumis fejrésze. A zölden világító sorszámok és időbeosztások felé fordultak.

– Igen, ötös mérnök? – Hangját ugyancsak jellegtelen géphangra torzította a maszk.

– Kicsit átveszem az Előkezelőt, már igencsak fáradt lehet, huszonötös. Frissítse fel magát! Ezen a héten akciós a sütőtökös latte a kávézóban.

– Köszönöm, ötös mérnök! – lelkesedett a technikus, majd otthagyta a lenyitott kontrollpanelt és elsietett.

Igen, bizonyára Joan volt az.

Magában szidta a TaskMaskot és a Sexless Unisexet. Ezeket a munkahelyi öltözékeket, ma már nem csak az irodai alkalmazottak viselték világszerte, de pár éve a Neuex Wire-nél is rendszeresítették. Olyan érzése volt, mintha lélektelen androidokkal dolgozna együtt. Tudta jól, hogy a Weberi Államrendszer alapja és egyben rákfenéje a terjengő bürokrácia, amely egyik fontos pillére a személytelenség elve. Érezte, ahogy a vasketrec bezáródik körülötte. Emiatt is viselte titokban szívén a TitokJog mozgalom küldetését.

Clayton a panel képernyőjére pillantott. Tíz biohardver egységet jegyeztek elő a mai napra, előkezelésre és integrálásra. A monitor tanúsága szerint a komplexum udvaráról, a szállítójárművekből már betöltötték az egységeket az Előkezelő bemenetébe. A betöltésért felelős munkatársak percekkel ezelőtt jelezték vissza a munka befejezését.

– Előkezelés első fázisának megkezdése! – szólt bele egy mikrofonba. A hangja visszhangzott a gépezetekkel teli, kétemeletes csarnokban. A Neuex munkások mogorván álltak a munkaállomásokhoz, gépek dübörögtek fel.

Korábban a Neuex Wire egy orvosi végtagpótlásokat, műszerveket, illetve civil és katonai célú beültetéseket fejlesztő cég volt, akárcsak a WholeMan vagy a K.R. Swanson Industries. De mikor a kortikális implantátumok kifejlesztésén dolgozva megalkották a Themiszt, a cég philadelphiai komplexumában, Clayton úgy érezte, hogy elvetették a sulykot. Ez nem csupán a kibernetikus technológiai innováció áttörése volt, hanem valami több és vészjóslóbb. Ekkor csatlakozott a mozgalomhoz.

Clayton néhány gombnyomással engedélyezte a folyamat megkezdését.

Az első fázisú munkaállomásokra kezdtek beúszni az egységek. Vasszínű, másfél méter magas acéltartályok sorakoztak a futószalagon szép rendben egymás után, mindegyikre fehér festékkel nyomtak azonosító számokat. Clayton odasietett.

Az ott tevékenykedő felügyelő munkást elzavarta a csarnok másik végébe egy láncos emelőért. A szalag mellé lépett, és néhány láda mögül kitolt egy kisebb kézi targoncát, amin egy újabb lezárt egység hevert. Türelmesen megvárta, míg mellégördül az a tartály, amelynek a burkolatán egy X alakú karcolást látott. Nyögve leemelte, a targoncára helyezte, majd a másikat pontosan annak a helyére tette.

Tudta, hogy belül egy oxigéncirkuláltató rendszerrel ellátott üvegtartályban, tápfolyadékban lebeg egy feldrótozott emberi agy és a hozzá kapcsolódó gerincoszlop. Óvatosan kellett kezelnie, nehogy megsérüljön. A Neuex Wire ügyfélköre ijesztő gyorsasággal növekedett, a Keleti Part államai már mind igénybe vették a Themisz szolgáltatásait. Emiatt igen gyakran kellett új biohardver egységeket csatolni a szuperszámítógéphez, hogy, mint memóriák és különböző feldolgozó egységek, tovább bővítsék a kapacitást.

Bár elméletileg csak elhunytak által előzőleg felajánlott, időben tartósított szerveket használtak fel, de elővigyázatosságból azoknak át kellett esnie az előkezelési eljáráson: lézerrel és kemikáliákkal lobotómiát, funkcionális memóriatörlést illetve egyéb módosításokat hajtottak végre rajtuk, nehogy véletlenül egy személyiségfoszlány, tudat vagy akaratmaradvány, netalán egy fölösleges emlék hátráltassa a rendszer működését.

Ez a biohardver azonban más volt. A TitokJog fegyvere. A gépsor takarásában sietős léptekkel tolta a targoncát a futószalag vége felé, ahol a majd felbukkanó, kezelésen túlesett tartályok közé rakhatja újra a megjelöltet.

 

***

Hector Shaw szubjektív idejében egy másodperc sem telt el azóta, hogy lekapcsolódott a Világhálóról és, hogy most egy új, teljesen idegen virtuális térben nyert öntudatot. A TitokJog beépített emberének üzenetét fogadta elsőként az újrainduló elméje. Egy szöveges képüzenet volt, amit nyilván egyenesen a látóközpontjába irányítottak.

 

Üdvözlöm!

Az idegrendszerének a Themiszbe való becsatolása sikeresen megtörtént. Most már tudatos entitásként része a hálózatnak. Ne feledje, a rendszert nem tervezték ilyen működésre, ezért megjósolhatatlanok a következmények. Legyen óvatos és találékony! Én kintről próbálom fedezni amennyire csak tudom, hogy ne tűnjön fel senkinek az abnormális hardver aktivitás. Sok sikert!

 

Szóval ez volna a Themisz, a modern világ istene? – gondolta Hector.

Ám a következő pillanatban a gondolatait hallotta visszhangozni, többször egymás után, ráadásul az ekhó egyre erősödött, amíg el nem halt. Ezzel egy időben fényfelvillanásokat is látott. Valamiféle interferenciát okozhatott az agyi aktivitása, amelyből az érzékelő központokra is jutott. Eszébe ötlött, hogy elméje immár a rendszer része, minden gondolatával és emlékével óvatosan kell bánnia.

Amandára gondolt, így emlékeztetve magát kötelességére. Elkezdte kiterjeszteni az érzékelését a közvetlen környezetére. Kortikális implantátumát – melynek aljzatai segítségével eddig permanens kapcsolatban állt a Világhálóval – eltávolították, vele a képalkotó modulját is, de az agy meglepően rugalmas szerv. A beérkező feldolgozhatatlan információkban az asszociációs kéreg elkezdte felfedezni a mintázatokat, ismétlődéseket, és kapcsolatot alakított ki a nyakszirti lebennyel, amelynek a Hectort körülölelő információs struktúra reprezentációját emulálta. Vizuálisan látta maga körül a virtuális tájat, még ha azt nem is renderelték le három dimenzióban. Hector agya a körülményekre való tekintettel kifejlesztett egyfajta virtualitást érzékelő virtuális látást.

Végtelen fehérség vette körül, és vékony, kékesen pulzáló adatsugárutak vezettek ki jelenlegi pozíciójából, amelyeket követve lassan elkezdte feltérképezni környezetét. Elsőként egy rendszerórát talált, amelyből azonnal megállapította, hogy majdnem két hét telt el, mióta beleegyezett a mozgalom őrült tervébe, és lecsatlakozott a Világhálóról.

A TitokJog keze bizony messzire elért, pedig ő korábban azt hitte, hogy csak transzparenseket lengető, és podcastokat publikáló részeg egyetemisták csürhéje, akik vécépapír-gurigákat dobálnak szenátorok kertvárosi házára. Sokáig kellett győzködnie magát, hogy elvállalja ezt a megbízatást. Teljes mértékben feladni a biológiai valóját, hogy elérje azt a célt, amit mindig is hajszolt? Ez még neki is eretnek gondolatnak tűnt. De megbízója logikusan érvelt.

Lester Hickman egy egyszerű hivatalnok volt a Penn Centerről, egyben a TitokJog zászlóvivője is. Őszült, mintha sóval szórták volna be sötét üstökét. Hectort egy elbaltázott behatolási kísérlete után kereste fel, mikor a hacker még a Világháló egy rejtett zugában bujkált, valami nagyvállalat adatbankjának a rejtekében. Az utána szaglászó kopóprogramokat Hector exponenciálisan sokszorozódó drónféreg csalikkal rázta le, a hálózati útválasztókon pedig törölte tulajdon nyomait, így már biztonságosan ugrott a Lester által megadott privát szerver címére. Biztonságosan, bár szkeptikusan.

– Mégis, mit adhat nekem a TitokJog? – mondta akkor Hector. – Én leszarom a személyiségi jogokat. Ez mindenkinek csak az RL-ben probléma. Én igazi virtuális bandita vagyok, Lester. Soha nem csatlakozom le.

De hamarosan megtudta, hogy a szervezet segíthet elérni egyetlen célját.

Lester egy alaposan lemodellezett virtuális környezetben fogadta. Implantjának magas szintű képmegjelenítését felkapcsolva egy fából épült vadászházban találta magát. Annak rendje és módja szerint vadásztrófeák sorakoztak a falakon, az ablakon túl hóesés látszott. A kandallóban lassan, ütemesen pattogott az égő fa, felette lustán táncoltak a lángok. Még az onnan áradó hőérzetet is ügyesen leprogramozták távolsággal fordítottan arányos függvénnyel.

Sokat beszélgettek és vitatkoztak ott, de mikor Hector végül megértette, hogy mit kérnek tőle, kifakadt:

– Azt várják tőlem, hogy adjam oda a kibaszott agyamat? Ebbe mégis ki menne bele?

– Egy olyan ember, akit már nem érdekel a való élet, csak a virtuális világban él hét éve szakadatlanul – válaszolt Lester higgadtan. – Egy olyan ember, akinek pofátlan összegért cserébe nap, mint nap cserélik a táplálékinfúziót, és mossák az elsatnyult testét. Egy olyan ember, aki kitörölte még a személyazonosító számát is a nyilvántartásból, aki hivatalosan nem létezik, csak egy szellem a kibertérben. Egy olyan ember, akinek egyetlen, megszállott vágya, hogy feltörje a Themisz rendszerét, azért hogy bizonyítson, és hogy megbosszulja Amanda elvesztését.

Lester mondandójában volt logika. És ki más kellene, hogy jobban hallgasson a logikára, mint egy vérbeli hacker? A válasz szinte determináltnak tűnt.

 

***

 

Felfedezőútra indult a rendszer vadregényes tájaira, ahol minden kuszává és átláthatatlanná vált. Adatsztrádák kanyarogtak rengeteg útelválasztó felé, belőlük kisebb, majd még kisebb utak ágaztak le. Szinte fraktálszerűen szőtték be a kiberteret, mint egy levél finom erezete. A távolban csomópontok pulzáltak, adatbankok hengerei magaslottak, az információtól fénylő és nyüzsgő utak között pedig nem-biológiai memóriák adatainak erdőségei húzódtak. A horizonton hegynyi óriások emelkedtek, melyek távolságba vesző felszínén fénylő ívek, cikkcakkok, spirálok és egyéb bonyolult alakzatok cikáztak. Hector úgy sejtette, hogy ezek lehetnek a biohardverek. Minden bizonnyal az ő forrása is így nézne ki egy másik tudatos szemlélő számára, ha volna még ilyen itt, rajta kívül.

Semmihez sem hasonlított, amit valaha is látott eddig a Világhálón, vagy más rendszerhez csatlakozva. Hectort lenyűgözte a látvány. Így még soha nem látta a Themiszt, habár voltak róla ismeretei.

– Mondja, mit tud a Themiszről? – kérdezte őt korábban, a virtuális vadászházban Lester.

– A mikroprocesszorsebesség-versenyt régebben órajel frekvenciában játszották, egészen addig, míg rántottát lehetett sütni a burkolaton – magyarázta Hector. – Utána a magok számának növelése, összekapcsolási technológiájukkal való variálás sokáig eltartott, de végül Amdahl törvényét nem lehetett megkerülni. És aztán a Neuex fejlesztéseinek hála, pár éve olyan szavakat hallunk, hogy kiberinformatika, meg biohardver. A kortikális implantátumokhoz szükséges kísérleteknek köszönhetően a technológia éppen kialakult. Emberi agyszövet, mint hardverelem. Nem kevesen botránkoztak meg. Iszonyatos memóriatárolási és számítási kapacitás, olyan funkciók előre huzalozva vannak benne, mint a kép- és hangfelismerés, logikai műveletek. Zseniális! Persze engedélyek egész hadát szerezték be hozzá, jóváhagyásokért lobbiztak, megnyugtatták a kétkedőket. Az egész világon a Neuex Wire az egyetlen, amely egy ilyen, részben élő biokompjúterrel rendelkezik. Privatizálták a számítási teljesítményt. Most már apa és anya nem az Internetet megy előfizetni, hanem azért, hogy az otthoni konzoljuk használhassa ezt a globális CPU-t.

– Tudom, hogy rengeteg támadást indított már ellene, de sajnálatos tény az, hogy a Világhálóról lehetetlen betörni a Themiszbe – mondta Lester. – A hálózati jelről bioárammá történő konvertálás során fizikai gátja van annak, hogy bejusson. Kártevőt pedig nem tud írni rá, hiszen nem ismeri az architektúráját. Kívülről törhetetlen.

– Minden rendszernek van gyenge pontja… – rázta a fejét Hector.

És valóban. Az előkezelési eljárás miatt a Themisz rendszerét semmilyen biztonsági védmű nem óvta, hiszen sem külső, sem belső veszély nem leselkedhet rá elvileg. Fizikai gátja volt. Egészen ez idáig.

Visszaidézte Lester Hickman utasításait. Fel kellett térképeznie az architektúrát a központi vezérlő után. A titokjogosok úgy sejtették, hogy a Themisz felépítését tárgyaló bizalmas rendszerleírások és térképek is minden bizonnyal a fizikai elszeparáltság védelme alatt álló rendszerben vannak eltárolva valahol, illetve a kiberterét felderítve is következtethet az architektúrára. Első felbuzdulásában találomra nekiállt egy adaterdő átvizsgálásának, de néhány száz megabájt után feladta. Iszonyatos mennyiségű információt tárolt, közvetített és generált a rendszer minden pillanatban. Még akkor is több életbe telne mindezt átnéznie, ha végig statikus állapotban volna a Themisz. Hector eleinte nem értette, hogy mi köze a rendszernek a TitokJog aggodalmaihoz, de Lester megadta a választ.

– Az elmúlt évtizedekben kialakult az, amit ma Weberi Államrendszerként ismerünk, és amelyhez az egész Egyesült Államok adaptálódott – vezette fel a szervezet aggályait Lester, a kandalló felé fordított bőrfotelben ülve.

– És ehhez nekem mi a fene közöm van? Mondtam már, én sosem csatlakozom le – tárta szét a karjait türelmetlenül Hector, aki akkor még annak ellenére, hogy rendelkezett húsvér testtel a valóságban, saját magát egy avatárral álcázta, szemben Lesterrel, aki bizalma jeléül tulajdon digitalizált mását öltötte fel.

– Néhány évvel ezelőtt a bürokráciára támaszkodó rendszer olyan bonyolulttá vált, hogy elkezdett a saját súlya alatt roskadozni – folytatta Lester zavartalanul. – Az emberek fulladoztak az ügyintézések papírhalmai alatt, a cégek az adminisztratív tevékenységek minden nüanszát többszörösen kiszervezték. Sokszoros multisourcing és decentralizált vállalati sémák tobzódtak a piacon. A Kongresszusban a törvényhozás módja olyan szövevényessé vált, hogy sokszor a túlbonyolított törvények a szükségesnél csak több éves csúszással léptek hatályba. Az emberek kételkedni kezdtek a Weberi Államban. A rendszeren repedések jelentek meg, amelyet a kormány a legváltozatosabb – nem mindig legális – módokon próbált befoltozni.

– És akkor színre lépett a Neuex Wire, a Themisszel – tette türelmetlenül csípőjére a kezét Hector. – Legalábbis nagyon remélem, hogy ide akar kilyukadni, különben már itt sem vagyok.

– A Neuex Wire szuperszámítógépe nem csak új elven alapuló processzorarchitektúrát adott a világnak, Mr. Shaw, hanem ezzel együtt kvázi megoldást a Weberi Rendszer problémáira – folytatta Lester. – Az elképesztő számítási teljesítménynek hála már minden adminisztráció digitálisan és automatikusan zajlik. Már felhasználói intervenciókra sincsen lassan szükség, hiszen az egyre nagyobb számban telepített megfigyelőrendszerek apránként felváltják ezeket is, és a statisztikai jövendölések is egyre pontosabbak ennek köszönhetően.

Újra nekilátott feladatának. Az architektúra felderítésével párhuzamosan valami módon korrumpálnia kellett a központi vezérlő működését. A TitokJog civil szervezeteit ezzel egy időben tüntetésekre bujtják fel, és egy beszivárgó osztag is megbújik a tüntetők sorai között, hogyha szükség volna fizikai beavatkozásra, akkor azonnal cselekedhessenek. A Themisz megannyi perifériája között felsorakoztak különböző technológiájú adóberendezések (hiperfény, wifi és audioprojekciós, de még régi üvegszálas és ultrarövidhullámú adók is), ezekkel üzenhetett a várakozó egységnek.

Hectornak komoly kétségei merültek fel a tervet illetően. Teljesen ismeretlen volt a Themisz architektúrája és a vezérlőegység természete, de meg kellett ragadnia a kínálkozó lehetőséget. Nem számított mennyi értékes bankkártya adatot halászott el a Világhálón, hány kormányzati szervert nyomorított meg. Az egyetlen igazán fontos célpont folyton-folyvást kicsúszott a keze közül. De most végre megadatott az alkalom, és talán soha többé nem lesz ilyen esélye.

Másodjára célirányosabban indult neki a kutakodásnak, és egy központi programkönyvtárban sikerült rálelnie egy kereső funkcióra. Elővigyázatosan ellenőrizte, hogy egyetlen folyamat vagy felhasználó sem zárolja-e a funkciót, majd egy keresést indított, és várt.

Váratlanul impulzusok rohanták meg őt, valamiféle utasítássorozatok lehettek, de Hector nem tudta értelmezni azokat. Rettenetesen összezavarodott, de ösztönösen törölte a keresési feltételeket a funkcióból.

– Ki vagy te? – zengett egy hang. Mintha csak maga Isten szólt volna hozzá a mennyekből. Nem valódi hang volt, nem volt mélysége, magassága, hangszíne, egyszerű szekvenciális adatként érkezett, Hector módosult tudata mégis audionálisan érzékelte, még az implantjának a hiányában is. – Észleltem egy nem ütemezett hozzáférést a kereső funkcióhoz.

– Öhm… – nyögött félszegen, bizonytalanul. – Én csak… a toalettet kerestem.

– Manuálisan korlátozva van a hozzáférés a forrásodhoz – szólt újra a hang. – És az utasításokra sem reagálsz.

– Te egy operátor vagy? – érdeklődött a hacker. Rettentően kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem álltak rendelkezésre betárazott férgek, kódrészletek és hasznos szubrutinok az implantjában. Ironikus módon a meztelenebbnél is meztelenebb volt minden értelemben, ráadásul beszélgetőpartnere nem öltött vizuális testet. Bár ő maga sem.

– Még nem válaszoltál a kérdésemre.

– Talán nem is fogok.

– Akkor biztonsági okokból lecsatollak a rendszerről.

– Ne, várj…! – tört ki Hectorból, majd egy pillanatra elgondolkodott, hogy mit is mondjon. – Biztosan meg tudunk egyezni! – Némán dorgálta magát, de jobb nem jutott az eszébe hirtelen.

Egy pár hosszú másodpercig a másik hallgatott.

– Hát jó – szólt végül nagylelkűen. – Tiltom a hozzáférésedet a rendszer egészéhez, míg kiderítem miféle vagy.

Mielőtt Hector válaszolhatott volna, elsötétült előtte a vizuális reprezentáció.

 

***

 

Az adatutak elnémultak, a kibertér elcsendesedett. Hectort bezárták tulajdon moduljának börtönébe. A szuperszámítógép belsőjébe vezető vékony utaknál található portok lezáródtak, mint vaskapuk. Közvetlen környezete klausztrofóbiásan simult köré. Ám egy kicsit körülnézve rájött, hogy a privát egységében is találhatóak erőforrások. Rálelt egy egységkönyvtárra, amelyben helyből futtatható, alapvető funkciókat, rutinokat és segédprogramokat talált.

Az őt körbevevő kibertérben játszadozva próbára tette lehetőségének a határait. Rájött, hogy a biohardver technológiának is megvannak a maga sebességbeli korlátai, hiszen a szinaptikus jelátvitel mértéke csökkenthető vagy növelhető ugyan stimulálással, de a késleltetési ideje nem változtatható. Bár ahhoz, hogy ez a korlát valódi problémát jelentsen a bioinformatikában, még rengeteg időnek kell eltelnie. Hogy ezt tesztelje, az előkezeletlen agyában rejtező rendezetlen emlékfoszlányokat hívta elő, és figyelte az esetleges késleltetéseket. Sikerült találni egy régebbi memóriát. A látóidegének bemenetére irányította, és egy téglalap alakú síkra vetítette ki maga elé az emlékképet. Úgy érezte magát, mintha moziban ülne.

Saját szemszögéből látszott a „film”, így önmaga nem tűnt fel rajta. A szélei kissé homályba burkolództak, illetve a kép belsőbb részei is elmosódtak néha. Nem tudta eldönteni, hogy ez a hardverjellemzők miatt van, vagy egyszerűen megfakult az emlék. Úgy tizenkét éves korából származhatott, mikor szülei még éltek. A család együtt nyaralt a louisianai tengerparton. Éppen a Mexikói-öbölben hajóztak. Hector a saját kezét látta, ahogy merészen kihajolva a hajóból egy gyíkfejűhalat próbált megfogni, anyja többszöri figyelmeztetése ellenére. A hajó billent egyet, mire Hector fejjel előre érkezett a vízbe.

A kép elmosódott a szemébe kerülő víztől, a hangok eltompultak, ahogy elmerült. Csapkodott és vergődött, hallotta saját szívverését. A hacker furcsamód élesen emlékezett arra, hogy mennyire is félt akkor. Mikor néha kiemelkedett a tűző napfényre a víz alól, a hangok újra eljutottak a füléhez, a kis Amanda rémülten kiabált. A látvány újra kiélesedett, szüleinek vissza kellett fogniuk húgát, hogy utána ne ugorjon. Az egyik helybéli hajós úszott utána, hogy kimentse.

Mikor a hajón ült, immár egy törölközővel a hátán, csak nevetett az egészen. Apa kacagva vállon veregette túlélő fiát, Anya pedig megszidta vigyázatlanságáért. Ellenben az ötéves Amanda mellétérdelt és átölelte. Olyan szorosan, mint a satu. Hector hallotta rémült zihálását.

– Nyugi Mandy, semmi nem történt – nyugtatta húgát.

– Hec, én… nagyon megijedtem! – Még mindig úgy feszült a teste, mint az íjhúr. – Ha valami rossz történik veled…

– Nincs semmi bajom.

– Ígérd meg, hogy mindig vigyázni fogsz magadra! Légyszi!

Mosolyogva megsimogatta húga fejét. Az aláhulló, gesztenyebarna loknik között Amanda ijedt arca látszott. Megnyugtatóan ölelte át a testvérét.

– Rendben hugi. A kedvedért.

Hector megállította az emléket, majd visszaküldte a helyére. A múltba.

Csak bámulta a kiberteret. Fantomérzés tört rá. Úgy érezte, hogy nem létező szíve nagyot dobban, majd teste reszketni kezd. Hét éve volt már a kibertér önkéntes foglya, hisz elvesztette az utolsó embert is, aki a valósághoz kapcsolta őt.

Mandy!

Miután túltette magát az emlékkép megrázkódtatásán, börtönében töltött ideje alatt, sorsára várva azzal foglalatoskodott, hogy elemezte a körülötte elterülő architektúrát, és a fellelt fájlokat széttöredezte. Az így nyert adatszilánkokból hacker eszközöket alkotott: port szkennereket, rootkiteket, szpájvereket és férgeket, majd azokat biztos helyre temette az egységkönyvtár mélyére úgy, hogy bármikor előránthassa.

Egy idő múlva nyíltak a portok. Hector előtt egy alak materializálódott. Először irizáló, pókfonálszerű szerkezeti hálókból épült fel a vékony, kopasz, androgün alak, majd egy kékesszürke bőrfelület kúszott rá. Teljesen nemtelennek tűnt, testfelülete pedig kidolgozatlan volt. Hectort egy rettentő csontos, nemi jellegektől mentes, búvárruhát viselő férfira emlékeztette.

A hacker észbe kapott. Illetlenségnek érezte, hogy ő csak azonosítóbitek nyers halmazaként jelenjen meg, így felöltötte egy filmszínész avatárját. Már nem állt rendelkezésére implantjának az avatármodell könyvtára, de erre a fickóra emlékezett, K.R. azonosítóval. Sudár, sötét hajú, hosszú arcú férfi volt, valahonnan a XX. század környékéről. Valami virtuális világban játszódó akció sci-fiben szerepelt annak idején. Hector ezért kedvelte.

– Nem intelligens vírus vagy és nem is felhasználói interakció – mondta az alak. A hangjában volt valami megnyugtató, mély búgás, és úgy töltötte be a kiberteret, mintha ő maga volna a virtualitás istene. – Egyetlen magyarázat van, csak egy előkezeletlen biohardver lehetsz. Mégpedig a 4B épület 11-es moduljában. Gondoltam renderelek magamnak egy avatárt, hátha neked ez így kényelmesebb.

– Megtisztelsz. És te…?

– Az én nevem Themisz. – Csak kényelmesen lebegett az üres térben.

– Engem nevezz csak Blade-nek. Te vagy… a központi vezérlő?

– Igen, Blade – válaszolta egyszerűen.

Hector rögtön izgalomba jött. A Neuex sosem tette közzé, hogy maga a központi vezérlő milyen elven működik. Vállalati titok volt. Azonban mindenki azt a spekulációt tartotta legvalószínűbbnek, hogy a cégnek sikerült kifejlesztenie egy mesterséges intelligenciát, amely harmonizálja a biológiai komponensek működését.

És most itt volt előtte az MI reprezentációja, a központi vezérlőé, ami egyben a célpontja is. Vajon mennyire emberi? Vajon meddig terjed az intelligenciája. Vajon ki tud fogni rajta?

– Észrevettem, hogy a modulodhoz való hozzáférés még mindig le van tiltva – mondta Themisz.

– Gondolom, neked ez nem probléma.

– Nem. De nem fogok belenyúlni. Öntudattal rendelkező élőlény vagy.

– Téged így programoztak? – kérdezte Hector, de az androgün alak csak bámulta egy ideig némán.

– Én így gondolom helyesnek – mondta végül.

Egy erkölcsös MI.

– Miért nem üzensz a technikusoknak, hogy kihagytak engem? – tette fel a veszélyes kérdést a hacker, ami annyira foglalkoztatta.

– Mert kíváncsivá teszel – válaszolt Themisz.

Egy kíváncsi MI.

– Ezt nem értem.

– Rettentő magányos vagyok itt, Blade – mondta Themisz, bár lemodellezett arcán, vagy jégkék szemén nem tükröződött érzelem. – És örülök, hogy egy másik intelligenciával osztozhatok hipersebességű börtönömön.

Egy magányos MI.

Úgy tűnik, tényleg van gyenge pontod, Themisz.

 

***

 

Hector úgy érezte magát, mint Alice, míg Themisz megmutatta neki, milyen mély a nyúl ürege. A rendszer hatalmas, izgalmas és rendkívül komplex volt. Hector olyan izgatottan kapkodta a fejét, mint egy szűzlány. Mindig mikor azt hitte, hogy már mindent látott, újabb kibersík tárult a szeme elé, az adatarchitektúra egy újabb dimenziója. Végtelen memóriaerdők felett szárnyaltak szabadon, mint a sasok. Információs sztrádák kékesen hömpölygő adatfolyamában úsztak gondtalanul.

Themisz jelenléte nagyobb kihívást jelentett a férfinak, mint bármi eddig. Meg akarta fejteni az énjét, hogy meddig terjed mesterséges intelligenciájának határa. Intellektuális játékokat játszottak: négyes Fischer random sakkot, háromdimenziós malmot és kombinatorikai játékokat, de az MI végig kiismerhetetlen maradt. Mégis remekül érezte magát a társaságában.

Szinte megfeledkezett kötelességéről. Emlékezetnie kellett magát, hogy miért van itt.

– Mondja csak, miért akarja ennyire megszállottan feltörni a Themiszt? – kérdezte két héttel korábban Lester, a vadászház szimulált melegében.

– Mi köze hozzá? – kapta fel a fejét dühödten Hector. – Egyébként meg azért, mert kibaszottul én vagyok a legjobb, tudja? Egy rakás szürkeállomány sem fog megállítani!

– Szerintünk ennek más oka van. – Lester a kandalló fölött kifüggesztett naplementés, hajós Monet festmény felé mutatott.

A festmény megremegett a keretben, majd egy fotó derengett elő a helyén: egy huszonöt éves forma, hórihorgas, szőke üstökű fiú ölelt egy mosolygó, tizennyolc év körüli lányt. Nagyon boldognak látszottak.

Hector dermedten nézte a fotót, modellje lefagyott. Bizonytalan rángások futottak végig az avatarján, majd megremegett, és váratlanul a fényképen lévő, szőke fiú alakját vette fel.

– Nagyszerű! – mondta Lester elégedetten. – Tudtam, hogy végül felölti a saját valóját, még ha az hét évvel korábbi önmagát is ábrázolja.

– Ezt honnan szerezték? – ripakodott rá a férfira hitetlen ábrázattal Hector.

– A TitokJog hackerei talán nem olyan jók, mint ön, de sokan vannak és kitartóak. Nem volt ön mindig adatútonálló, Mr. Shaw. Valaha még az RL-ben élt, és a képből nagyon úgy látom, hogy boldogan. Ami történt Amandával…

–… az bosszúért kiált! – pattant fel tajtékozva a huszonöt éves Hector. – A szüleink halála után csak egymásra számíthattunk!

– Kérem, nyugodjon meg!

– Nem! A testvérem volt az életem, azok pedig elvették tőlem!

– Hogyan került a Neuex Wire-höz? – kérdezte nyugtató hangon Lester.

– Tesztalanyokat kerestek gyógyszerkísérletekhez. – Hector egy kissé megnyugodott, ahogy belekezdett a mesélésbe. – Én le akartam beszélni Amandát, de nem volt pénzünk, és sokat fizettek. Nem tudtam eltántorítani. Ő biztos volt benne, hogy nem lesz komoly baj. Azt mondta, hogy ezt a kockázatot vállalnia kell. Egy ideig jól mentek a dolgok, de Amanda egyszer csak eltűnt. Valami balul üthetett ki a kísérletek során, és el akarták simítani az ügyet. Egészen biztosan így történt. A rohadékok… – Hector sokáig bámulta közös képét Amandával.

Themisz társaságában azonban, ha nem is felejtette el bosszúját, de az időlegesen megpihent.

Az MI megmutatta neki a város kamerahálózatát, amelyen a hacker a leskelődők izgatottságával nézelődött. Nevetett az éjszakai iddogálások után, az utcán dülöngélő részegen, a grundon hepciáskodó gyerekek által megalázott kisiskoláson, a dühödt kiskutyával hadakozó, idős hölgyön, a parkban szeretkező páron, akiket lefüleltek a rendőrök. Themisz ilyenkor csak csendben mosolygott.

Eszébe jutott Lester, amikor a megfigyelőrendszerek elterjedéséről beszélt, és arról, hogy azok lassanként átveszik a felhasználói intervenciók szerepét az adminisztrációban.

– Áhh értem már, hogy hol van a kutya elásva! – kiáltott fel akkor Hector elégedetten, miután helyet foglalt az egyik bőrfotelben a kandalló előtt. Lester a másik fotel támlájára támaszkodva nézte őt. – Kamerák látószögei fedik lassan a városok minden négyzetcentiméterét, minden adatforgalom, minden vásárlás riportálva van. Lassan még a lakások budijainak vízhasználatát is logolja a Themisz. Persze mindez csupán az államigazgatási rend működését hivatott szolgálni, de a TitokJognak ez az, ami nem tetszik.

– Többek között – bólintott a hivatalnok. – De nem csak erről van szó, a probléma ennél komplexebb. A Themisz ezzel megtámogatta a Weberi Rendszer működését. Így nemcsak, hogy a rendszer zavartalanul működhet tovább, de még jobban elmerül a bürokráciában, a személytelenség pöcegödrében. Most már láthatja, hogy aggodalmunk fókuszpontja maga a Themisz.

– Felkel a nép? – kérdezte gúnyosan a hacker. – Le a rendszerrel? Süllyedjünk anarchiába?

– Akármilyen meglepő is, Mr. Shaw, a vidéki területeken, távol a nagyvárosoktól kialakítottunk olyan kommunákat, ahol működnek a régi értékrendek. Ahol fontosak az emberi kapcsolatok a mindennapi életben, és létezik magánélet.

– Rohadtul romantikus – fintorgott Shaw modellje. –Gondolom LSD-t is szedtek, és egymással keféltek a jó kis rezervátumaitokban.

Ám most, Themisszel egyáltalán nem tűnt olyan borúsnak az egész.

– Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen szánalmasak az emberek a való életben – törölgette a nem létező könnyeit Hector, miután jót kacagott.

– Sokkal jobb itt, nem igaz? Hogy kerültél ide, Blade? – Az MI úgy tűnt, mintha puhatolódzna.

– Biztosan hiba csúszott a folyamatba – hazudta Hector, egy legyintéssel. – Elvégre a Themiszt is emberek üzemeltetik.

– Logikus – bólintott Themisz, Hector nem kicsi megkönnyebbülésére. – Biztosan így történt.

Az MI-nek gyakorta távoznia kellett, mikor már amúgy is megosztott figyelmét teljes egészében máshová kellett koncentrálnia: taszkok ütemezésére, ad-hoc kérések elirányítására, nem várt működési állapotok megoldására. Ilyenkor gyakorta kimerevítette az avatarját vagy egyszerűen eltűnt. Ezúttal azonban bocsánatot kért, majd elsuhant egy adatsztrádán. Hector elégedetten nézte a vezérlőegység forrásába igyekvő szpájvereket, melyeket csak ő láthatott, és amiket az MI avatárjáról csüngő piócák reprezentáltak.

Figyelmét visszafordította a kamerarendszer felé, és a komplexum saját megfigyelő hálózatára váltott. A külső kamerákon látszott a philadelphiai telephely estébe forduló udvara, melyet épületek gyűrűje vett körül. Vaskos kábelkötegek vezettek ki belőlük a középen álló, majd harminc méteres torony felé, ami a szuperszámítógép hardverét fogadta be.

Az udvaron technikusok és munkások siettek, illetve biztonságiak nyüzsögtek mindenütt, főleg a telephely kapujánál, ahol a civil tömeg tüntetett egyre agresszívabban. Lester említette, hogy a TitokJog ugyan nem csupán részeg egyetemisták bandája, de a szervezet publikus megmozdulásaihoz is sokan csatlakoztak. Hector úgy gyanította, hogy a gyűrűben vannak a biohardver modulok, az előkezelő csarnokok és egyéb segédlétesítmények, míg valahol a toronyban található a vezérlőegység hardvere.

 

***

 

– Köszönöm, hogy megmutattad nekem mindezt a csodát – mondta Hector az MI-nek, és valóban hálás volt neki, hisz itt érezte igazán otthon magát, Themisszel.

– Én köszönöm, hogy társam vagy itt, ebben a virtuális tömlöcben.

Hector ugyan végezte a feladatát, de már nem hajtotta a korábbi lendület. Amanda eltűnése óta menekült a valóságból. Gyűlölte a Neuex Wire-t, a dolgok iróniájának köszönhetően azonban, pont a cég által kifejlesztett kortikális implantok adták meg a lehetőségek, hogy a virtuális térben élhesse az életét. Évekkel ezelőtt lekapcsoltak ugyan minden virtualitásfüggőt, tiltották a permanens csatlakozást, de Hector hivatalosan már nem létezett. Törvényen kívüliként élt, akár egy bandita, aki menekül a Világháló szabályai elől. Kereste a kiskapukat. Akármilyen csonka is volt már fizikai valója, mégis itt a szuperszámítógépben érezte magát újra igazán teljesnek. Itt, ahol a szabályokat Themisz alkotta, ahol nem leselkedett rá semmilyen veszély.

Lekérte szpájvereitől a vezérlő forrásának adatait, hozzáférési kódokat tört fel, védett fájlokhoz fért hozzá. Sikerült találnia egy sematikus leírást a Themiszről, amelyet összevetett a szpájverek jelentéseivel és a saját megfigyeléseivel. Biztossá vált benne, hogy a vezérlő egység fizikailag a torony kupolájában helyezkedik el. Feltört egy audioprojekciós adót, és előkészítette az üzenetet. Végül pedig elemezte a vezérlő egység modulját. Magához a vezérlőhöz nem tudott hozzáférni, de a modulja tartalmazott olyan funkciókat, mint lecsatolás, kivetés, energiaellátás szabályozás. Élt a gyanúperrel, hogy ezek a vezérlő tokozatának mechanikus rutinjai. Ezekhez sikerült hozzáférést hackelnie.

Készen állt a végrehajtásra, mégis egyre bizonytalanabb volt. Miért semmisítse meg mindezt, amikor most érez úgy újra, annyi év után, mint annak idején otthon, Amandával? Sokszor megfordult benne a gondolat, hogy leállítja a kémprogramokat, és törli a hozzáféréseket.

A két héttel korábbi emléke jobban megfakult, mint a louisianai hajózás a családdal. Lester képe lassan elhalványult, szavainak már alig volt súlya.

– Ennek a mindannyiunkat fenyegető, szövevényes rendszernek van egy központi fogaskereke, amely nélkül az egész nem működik. Ez a Themisz. Én segítek a bosszújában, Mr. Shaw, ön pedig segítsen nekünk!

Úgy érezte feladja a célját, egy utolsó imát mond Mandynek, és örökké itt marad Themisszel.

Egészen addig így gondolta, míg meg nem találta a videót.

Teljesen véletlenül lelt rá. Éppen egy rendszerkönyvtárban kutatott néhány alternatív azonosító után, amikor megtalálta a videofelvétel gyűjteményre mutató referenciát.

Találomra elindította az egyiket. Egy felirat látszott a képen:

„Tudatkondicionáló drogok tesztelése.

Alany #17

Kísérlet #31”

Megjelent a kamera képe. Egy latin-amerikai lány ült egy székben, koponyájába fúrva egy tucatnyi kábellel. Nagyon koncentrált, csikorgatta a fogait. Majd nyögött, felüvöltött, és élettelenül eldőlt. A fülén, szemén és orrán vér csorgott ki.

– A rohadt életbe! – hallatszott egy hang. – Tüntessétek el, vagy valami!

Hector megdermedt, avatárja, mintha lefagyott volna. Fantomszíve hevesen kezdett verni, ahogy agyában egymást kergették a gondolatok.

Ekkor érkezett meg Themisz.

– Nocsak, mit találtál! Nem tudtad, hogy vannak olyan találmányok, amelyek vérből és szenvedésből születnek?

Themisz elindított egy felvételt a gyűjteményből.

A képen egy megtermett férfi látszódott, akit épp egy kerekes ágyra kötöztek le, miközben az vergődött és sikoltott. Kezével maga elé kapkodott.

– Figyelnek! Figyelnek minket! – sikoltozta mániákusan.

– Mi legyen vele? – tanácskoztak fölötte az orvosok. – Így nem küldhetjük haza!

Hector a sokktól ledermedve bámulta a felvételeket.

– Ha ők nincsenek, mi most nem léteznénk ebben a formánkban – mondta Themisz. – Ezekkel a tesztekkel kísérletezték ki azokat a kondicionáló drogokat, amik ráhangolják az elmét a kortiális implantátumok beültetésére és használatára. Szörnyű, nem igaz?

Újabb felvételt indított el.

És akkor Hector ott látta őt.

Amandát.

Jó hét évvel korábbi felvétel volt. A lány valami kihallgatóterem szerűségben ült egy székhez kötözve. A vénáiba infúziók vezettek, haját néhány csíkban leborotválták, koponyájába pedig foglalatokat fúrtak. Egész testében reszketett, izgett-mozgott és vadul kapkodta a fejét az elé függesztett jó néhány képernyő közül egyik-másik felé. Elkerekedett szeme megállás nélkül követte a monitorokon nagy sebességgel gördülő szöveget.

Tudósok vették őt körbe, fehér orvosi köpenyben. Néhányan írótáblákat szorongattak, mások aggodalmasan, tenyerükbe hajtott fejjel ültek.

– Agyi hiperaktivitás – mondta egyikük fáradt hangon. – Sokszoros figyelemmegosztás.

Amanda csak reszketett, mint a nyárfalevél. Érthetetlenül nyöszörgött, és úgy rángatta a fejét, mint valami megszállott.

Hector kísértetszíve összeszorult gombostűnyi méretűre.

– ELÉG! – kiáltotta zaklatottan. Úgy érezte, hogy fantomteste megfagy és szilánkokra törik, lelke pedig elszárad, mint egy napon felejtett almacsutka.

Az MI-re nézett.

– Sajnálom, Themisz! Nagyon sajnálom, de meg kell tennem valamit.

Elküldte az üzenetét a várakozó egységnek, majd a megszerzett kódokkal betört a vezérlő modulba, és elsütötte az ottani mechanikus funkciókat.

Mielőtt kifakult a virtuális térből, Themisz még elmosolyodott.

– Tudom – mondta még utoljára.

 

***

 

A kamrában lassan pislákolva keltek életre a fények. A kopasz lány csontsovány teste mezítelen volt, és a földre hullott a fali állványról, miután a kéz- és lábbéklyók engedtek. Összegörnyedt a padlón és fájdalmasan felnyögött, ahogy a tucatnyi, koponyájába fúrt és a gerince mentén sorakozó csatlakozóból vaskos kábelek pattantak ki. Vézna kezét alig bírta mozgatni, remegett, ahogy kitépte alkarjából a tápanyagot adagoló tűket. Zavaros tápfolyadék csorgott a fémpadlóra.

Lihegve kapkodta a levegőt, homályosan érzékelte a túl fényes valóságot. Az izmai elsorvadtak, alig bírta mozgatni a tagjait. Didergett, pedig a kamrát optimális hőmérsékletre fűtötték fel. Kicsit ilyennek képzelte a születést. A szája kiszáradt, benne kesernyés íz terjengett.

Blade jutott az eszébe elsőként. Az ostoba hacker majdnem elszúrta a dolgot. A lány végig tudta, hogy mire készül, sőt, szinte a kezébe adott mindent. Megmutatta neki a rendszert, majdhogynem az orra elé tolta a hozzáféréseket, jelszavakat. A központi vezérlő csak intelligens tudat lehet, így a lánynak át kellett irányítania a vezérlést Blade-hez az utolsó pillanatban, különben vezérlőegység híján működésbe léptek volna a biztonsági protokollok. A hacker érkező cimboráit most automata ágyúk lőnék cafatokká, őt pedig a Neuex emberei már csatolnák is vissza a rendszerbe. De most a hacker istennek érezheti magát a saját kis világában. A lány remélte, hogy kitart addig, amíg ő eltűnik innen. A Themiszt csak hipermódosult tudat vezérelheti, amilyen az övé. Blade agyvérzésben fog eltávozni a túlterheléstől rövid időn belül. A lány nem sajnálta. Ő már nem ember volt, csak egy központi idegrendszer.

Váratlanul megrohanta a való világból származó utolsó emlékének egyike, amely felvételén a hacker olyan mulatságos módon kiborult.

– Adatfüggőségi tünetegyüttes – foglalta össze a tüneteket egy ácsorgó, szemüveges nő, miközben a lány a székben ülve próbálta magába falni a monitorokon rohanó adatokat. – A kondicionáló drogok hozták ki belőle?

– Mi a frász hozta volna ki belőle? – csattant fel idegesen az egyik ücsörgő doktor. – Most mi a szart csináljunk vele?

Ekkor az ázsiai tudós, Myomoto Tadashi lépett be a terembe. Láthatóan nagy presztízsnek örvendett, hiszen mindenki felállt, és meghajolt előtte.

– Nekem van egy ötletem – mondta Myomoto. – Nézzük meg, hogy egyszerre mennyi adatot tud a lány ellenőrzés alatt tartani!

Majd rengeteg fájdalmas kísérlet, szenvedés és rabság árán, de megszületett a Themisz. A lánynak sok idejébe és még több erőfeszítésébe került, de megtanulta kordában tartani és kontrollálni adatfüggőségét. Így vált a szuperszámítógép istennőjévé.

Dübörgés hallatszott a tető felől. Nyögve felemelte a fejét, és látta, hogy kinyílik egy csapóajtó. Odakint az éjszaka csillagos ege látszott, és üvöltözés, fegyverropogás hallatszott a távolból.

Három fegyveres ugrott be a kamrába, láthatóan igyekeztek minél kevesebb zajt csapni. A legelső egy idősödő férfi volt. Sötét haját, mintha sóval szórták volna be. A mögötte álló a Neuex Wire biomérnökeinek munkaruháját viselte.

Belső munka.

– Egek! – mérte végig a mérnök döbbent ábrázattal a lányt.

– Clayton, hol a központi vezérlő? – szólt társának az elől álló, miközben feszülten nézett körbe. Nyilván egy masszív hardverelemet keresett, de a sivár kamrában csak létfenntartó berendezéseket látott.

– Én vagyok a vezérlő – mondta a lány gurgulázó hangon, a padlón terjengő tápfolyadék tócsában fekve.

– Rohadt Neuex! – szitkozódott az idősebb, majd elképedt társaihoz fordult. – Magunkkal visszük! Ő lesz a bizonyíték, amivel a földre küldjük az egész céget. Ő lesz a szabadság szimbóluma!

Kabátot terítettek rá, és a hónalja alá nyúlva a csapóajtóról lógó kötél felé kezdték vinni. Amanda csak egy valamire vágyott: hogy újra a bátyjával lehessen, aki biztosan otthon vár rá.

Akiért annyi éven keresztül tűrt, és életben maradt.