Delphoi
2052. szeptember
– Hallottad mit mondott az anyád, takarodj dolgozni, te szánalmas ENV! – üvöltött a kis Delphoi-ra a bár tulajdonosa, Chester Wright. Erőszakos ember volt, akinek ősöreggé gyűrődött arca mindig ijesztő grimaszba torzult. – Ne fintorogj, te semmirekellő, vagy lekeverek!
– Ne beszélj így a gyerekkel, Chez! – szólt rá megfáradt hangon Kat anya. Lekonyuló szájából kókadozott a ráérősen füstölő cigaretta.
– Te is kaphatsz egyet! – mutatta meg kézhátát a férfi Kat anyának, mire ő szemét forgatva elindult kiszolgálni a vendégeket. Megcsömörlötten végezte a munkáját.
A kislány hiába cseperedett kilenc évessé, nem nézett ki annyinak, törékeny és alacsony termete kevesebbnek hazudta. Chester Wright fél kézzel elbírta volna azokat a zsákokat, amiket ő fogcsikorgatva cipelt. Gyűlölte Chester Wrightot, a mocskos kötényét, merev tartását, fenyegető ujját, mindent gyűlölt rajta.
Ugyanakkor félni is tőle tanult meg. A meglengetett, göcsörtös ujj elegendő volt Delphoi-nak, hogy testén érezze az ütlegeket. A vendégek hiába üvöltöztek a bárban, a lány csak akkor rezzent össze, ha Chester Wright felemelte a hangját. Márpedig azt gyakorta megtette. Még a visszafogott szavai is olyan élesen hasítottak a fülébe, mint egy elektromos csiszoló visítása. Száraz nevetése és károgó beszéde hatására pedig végigfutott a kislány hátán a hideg.
Delphoi szuszogva vonszolta át a zsákokat a pincehelyiségen. A plafont tartó oszlopokra feltekert kábelek végén kígyókhoz hasonlóan sziszegtek a csupasz villanykörték, megvilágították a sivár kocsmát. A bútorok nyers, kezeletlen fából készültek. Egy sötét raktár is csatlakozott az ivóhoz, a kislány itt dobta le a zsákokat, levegőért kapkodott.
Ládák választották el a raktárat a főteremtől, kevés lámpafény szűrődött be. Delphoi mindig ide bújt, amikor megrémült Chester Wright-tól, vagy maga akart lenni. Elővett egy korábban elcsent zsemlét, és néhány morzsával előcsalogatta kis barátját. A fal aljában lévő repedésből kisvártatva előbújt a szaglászó orr és a mozgolódó bajusz. A szürke egér már kevésbé volt elővigyázatos a lány jelenlétében, hiszen közel egy éve ismerkedtek. Néha még azt is hagyta, hogy hozzáérjen.
– Szia Amber! – suttogta neki örömteli hangon Delphoi. A lány együtt ette az egérrel a száraz zsemlét. – Hiányoztam neked? Kérlek, ne haragudj rám, hogy olyan régen látogattalak meg! Ugye nem haragszol?
Az egér nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Két lábra ágaskodva nyúlt a következő falatért, majd ahogy megkapta, újra összegörnyedve evett. Delphoi végigsimított a hátán, érezte kidudorodó csigolyáit.
Nem volt más barátja a kislánynak. Kat anya alig engedte őt a házuk lépcsőházába, a hátsó, lepusztult grundra vagy a sikátorba játszani a szomszéd gyerekekkel. Nagyon könnyen megbetegedett. Gyenge fizikumának és félszeg természetének köszönhetően csúfolódások, csínyek céltáblájává vált. Olyan vékony a karod, hogy mindjárt eltörik! Mit kiabálsz, ez fájt? Nagyfejű! Na, mivan, nem tudod tartani a tempót? Ne lihegj, hanem fuss! De béna vagy! Dobáljuk meg!
– Ma reggel néztem az ablakunk alatt sétáló embereket. Mind olyan szürkék és unottak voltak. És te is szoktál embereket nézni, Amber? Kíváncsi lennék, milyenek azok, akik a belső városban élnek. Jártál már ott? Tudnak repülni, meg vannak robot szolgáik?
Amber csak némán eszegetett, Delphoi megint megsimogatta.
– És tudod, mi az az ENV?
Ha tudta is, nem adta tanújelét.
Este, lefekvés után azon gondolkozott a kislány, feltegye-e a kérdést Kat anyának. Már félt traktálni őt. Régen sokat beszélgettek és nevettek, de az évek megváltoztatták a nőt. Valami kiveszett belőle. Delphoi végül feltette a kérdést.
– Ne foglalkozz Chez Wrighttal, kicsim! – sóhajtotta Kat anya ingerülten. Nem volt már annyi türelme, mint régen. – Csak azért ilyen seggfej, mert a saját elszúrt életét próbálja kompenzálni. Na, alvás most már!
A kislány nem értette, és azt sem, hogy miért változott meg minden. Ő a régi anyukáját akarta vissza, akivel órákat ölelték egymást.
– Szeretsz engem, Kat anya?
– Ne kérdezz butaságokat, kicsim! – morogta a nő, de a hangja száraz volt és kelletlen. – Na, most már tényleg alvás!
Delphoi szomorúsággal szenderedett álomba. Amberre gondolt és a régi Kat anyára. Azt kívánta, bárcsak egyszer minden olyan szép lenne, mint a hajnali fénysugár.
Másnap nagy sürgés-forgás volt a bárban. Chester Wright ropogósra vasalta megkopott ingjét, és Kat anya is több színt kent az arcára a szokásosnál. Valamiféle nagy embereket vártak, „néhány kontrollert, a funkcionális talpnyalóikkal”. Delphoi ezt nem értette, de azt észrevette, hogy Chester Wright még gyakrabban rúg belé, ha éppen nem igyekezik elég gyorsan és többször kiabál Kat anyával.
Végül megjöttek a nagy emberek, vagy fél tucat kísérőjükkel. A három alaposan mosdott úr kifogástalan öltönyben érkezett. Olyan volt az illatuk, mint tavasszal, a nappali ablakával szemközti erkélyen szirmait bontogató muskátlinak és hegyi babérnak.
Rájuk mondta Chester Wright, hogy kontrollerek. Delphoi sosem gondolta volna, hogy a bártulajdonos tud ilyen mélyre hajolni, és hogy gyűrött arca vigyorba is át tud rendeződni. A hangjából akármennyire is igyekezett, nem tudta eltávolítani az elektromos csiszoló élt. A kísérők nem tűntek annyira tehetősnek, mint a kontrollerek, folyamatosan lesték azoknak minden szavát.
– Minek jönnek ezek ide? – kérdezte Kat anya a tulajt. Bal tenyerét a nadrágjába törölgette. – Mármint a funkcionálisok még hagyján, de a kontrollerek? A saját körzetükben és a szabad zónában olyan helyek vannak, amikről mi álmodni se mernénk. Miért pont ide?
– Nyomorturizmus – suttogta Chester Wright. – Néha már nekik is túl sok a formatervezettség, a sok csillogó üveg meg a tiszta parkok és cégépületek.
– Baromság!
– Néha meg kell kóstolni valami romlottat, a sok friss, márkás szar után, tudod? Akkor érzed, hogy élsz. Aki mindig csak kemény barackba harap, néha szívesen megízlel egy löttyedtet is – mondta Chester Wright vigyorogva, majd belemarkolt Kat anya fenekébe, úgy taszajtotta őt a vendégek közé. – Menj, ringasd csak meg a löttyedt barackjaid!
Delphoi keze tehetetlenül szorult ökölbe.
Amíg Kat atya kiszolgálta a vendégeket, Delphoi a pultnál dolgozott. Segített a mosogatásban, üvegek és poharak pakolásában, takarításban. Nem volt könnyű, de sikerült elcsennie egy darabka füstölt húst, amit a zsebébe süllyesztett. Ha ideje engedte, az oszlopok takarásából figyelte a vendégeket.
A funkcionálisok vasalt inget viseltek, csillogó fekete és sötétkék mellénnyel. Nem tűntek olyan jómódúnak, mint a három másik úr, mégis ilyen ruhákról Kat anyával legfeljebb csak álmodhattak. Viselkedésükben is különböztek a kontrollerektől. Míg azok kimértek és elegánsak voltak, ezek nagyhangúak és jókedvűek, de ha valamelyik úr szólt nekik, rögtön elhallgattak.
Egyiküknek, egy ravaszképű fickónak a kerek fején pont olyan rövidre borotválták a sötét hajat, mint amekkorára az arcán burjánzó borosta sarjadt, így nehéz volt megállapítani hol végződik a haja, és hol kezdődik a szakálla. Delphoi magában csak Szőrmóknak nevezte el, habár a társai Trey-nek hívták. Éhes szemével folyton Kat anyát figyelte, és amikor ő nem nézett oda, undorító féloldalas vigyort eresztett meg és a nyelvét nyújtogatta.
– Na, látjátok, ezért szeretem a plebszt! – Szavai csatornaléként csöpögtek, a társai mosolyogtak és poharukat emelték. – A sok gyom között is hajthat ki néha virág.
Erre már röhögés és koccintgatás volt a válasz.
– Odahaza gyorsan letiltanak a csinos szériák, mi? – ugratta az egyikük. – Lejjebb kell rakni a lécet.
– Ja, pofázzatok csak! – hördült fel sértődötten Szőrmók, a többiek nevettek. – Meglátjátok, hogy majd jól el fogom… ó, hogy rohadjanak meg… – halkította le végül a hangját. – Hát mindig csak nekik jut az igazi szórakozás?
Delphoi csak ekkor vette észre, hogy a három öltönyös a különterem ajtajánál beszélget Kat anyával, majd mindannyian bemennek, végül a nő bezárja maguk mögött az ajtót. Kat anya alkalomadtán szokott felszolgálni különleges vendégeknek a zárt ajtajú különteremben. Delphoi-nak oda soha nem szabadott bemennie.
– Na, Trey, felcsipegeted a morzsákat? – Újra felhangzott a röhögés.
– Majd adok én neki, sírni fog utánam! – fenyegette meg a társait mutatóujjával Szőrmók. – Rohadtul meg fogjátok látni!
– Na és mit, hogy tíz mérföldre elkerül a szagod miatt?
Delphoi már nem foglalkozott a viháncolókkal. Megkerülte az asztaltársaságot, és odalopakodott a különterem ajtajához. Az ajtóra tapasztotta a fülét. Odabentről ütemes dörömbölés szűrődött ki.
Doktor Fred és a mosókonyha.
Chester Wright magából kikelve viharzott oda hozzá.
– Te meg mit képzelsz, kis szaros? – Delphoi riadtan hátrébb lépett, de a férfi már el is kapta a karját. – Nem megmondtam, hogy maradj távol a különteremtől? Mit ütöd mindenbe az orrod? – Két hatalmas maflást kevert le a kislánynak, aki csak azért nem esett el, mert amaz fogta a karját.
– Na de, Mr. Wright…
– Hagyd rájuk, ne szólj bele! – hallatszott a háttérből.
– Most pedig színedet se lássam! – penderítette el Delphoi-t a férfi, mire a lány a földön kötött ki.
Nem mert hangosan hüppögni, ahogy annak idején Doktor Fred előtt sem. Visszatartott zokogástól rázkódva tápászkodott fel. Visszavonult a félhomályos raktárba, el a megvető tekintetek kereszttüzéből. Előhalászta zsebéből a korábban elemelt kis darabka húst, amivel alig néhány perc alatt előcsábította Ambert.
Szomorú mosollyal simította végig a boldogan falatozó egér gerincét.
– Te mindig itt vagy nekem, Amber – suttogta, ruhaujjával megtörölte az orrát. – Nehéz volt ám elcsennem ezt a husit! Ugye örülsz neki?
Beszámolt kisbarátjának arról, hogy milyen furcsa emberek érkeztek a bárba. A ládák takarásából, amíg Amber jóízűen ette a húsdarabot, megmutatta neki a funkcionálisokat. Rövid történeteket talált ki róluk, és ha valamit viccesnek gondolt, akkor azon együtt kuncogott Amberrel.
Később már az oldalán feküdt, csak bambult a semmibe, karja közé vonta kisbarátját táplálékával együtt.
– Tudod, nem csak a felnőtteknek vannak titkaik. Nekem is vannak. A muslincák az üvegben és a reggeli fény, aki csak engem köszönt a házak fölül. Sőt mi egymás titkai vagyunk. Egymás titkos barátai – motyogta Delphoi halkan.
Végül a húsból már csak egy kis darab maradt, de Amber láthatóan jóllakott. Delphoi csak hasalt előtte a földön, és bámulta. Az egér meredten nézett vissza. Érdeklődőn forgatta a fejét, bajsza meg-megrezzent, apró lábával óvatosan előre araszolt, szaglászta a lányt, míg végül összeért az orruk.
Delphoi elmerült Amber végtelen, fekete gombszemében. Mintha két fekete üvegből készült gömb volna, távoli üvegbolygók valahol az űrben, amik beleolvadnak a kozmosz sötétségébe, ezért soha senki nem lel rájuk.
– Milyen gyönyörű szemed van – suttogta Delphoi halovány hangon, nehogy elijessze a kisegeret. – Bárcsak nekem is ilyen szép volna.
Szívesen lett volna messze innen. Távol a Doktor Fredektől és Chester Wrightoktól, távol a titkok zárt ajtajú mosókonyháitól és sötét aknáitól, távol az oszlopokra felkúszó, zizegő végű lámpáktól. Valahol egy üvegbolygó világában, ahol a végtelen tájon csak ő és Amber hallgatják békés csöndben az üvegbe zárt legyek nyugtató zümmögését. Ahol együtt várják felkelni a hajnal lágy sugarait, és…
Hangos dörrenéssel vágódott Delphoi arca elé Chester Wright bakancsa.
– Szóval te eteted itt a kártevőket, te kis csótány! – Felvisított a csiszoló, amely apró szilánkokra törte az üvegvilágot. A férfi megragadta a kislány haját, arrébb cibálta őt, és hatalmas pofonokat kevert le neki. – Megmutatom én neked, hogyan édesgesd magadhoz a patkányokat! Megmutatom én, kinek az éléskamrájából lopj! Büdös, értéktelen ENV!
Újabb ütések következtek, de Delphoi már nem törődött a haját tépő görcsös ujjakkal és az arcának, testének csapódó tenyérrel. Könnyektől elhomályosuló tekintetével a padlót nézte, ahová az imént dobbantott a férfi.
A kisegér kicsavart teste feküdt ott.
Delphoi-ból kitört a mindent elemésztő, keserves zokogás.
Jarred
2066. május
– Bízom benne, hogy a szokott precizitással végzed el a feladatot. – Holloway arcképe Jarred előtt lebegett az okos-kontaktlencsén.
– Úgy lesz, naná!– ráncolta a szemöldökét a biztonsági főnök. – De most miért mondod ezt?
– Mindig fontosnak tartottam, hogy személyesen adjam át neked a kiemelt megbízásokat, Nagy J – mosolygott a Neuex irodaépületben ücsörgő Holloway.
– Persze, elrendezzük a marginális diszkrepanciát, a csapatom a legjobb. – Jarred próbált oldottnak tűnni. Eszébe jutott, legutoljára közös sörözéseik alkalmával beszélt vele Victor ilyen közvetlenül. Idejét se tudta már, mikor volt az.
– Tudnod kell, hogy számunkra nagyon fontos a munkád és örülök, amiért ilyen hozzáértéssel végzed azt.
Mi a franc van ezzel?
– Köszönöm, Victor!
– Voltak ma a rendőrségtől?
– Műszakzárás előtt, a szokott módon továbbítani fogom a jelentéseket. Röviden: csak egyszerű kérdéseket tettek fel. A létesítménnyel kapcsolatban egy biztonsági tisztünket jelöltem ki válaszadásra, a technikai ügyekben pedig kértem egy technikust a karbantartó részlegből. Úgy nézem, csak megvizsgálták a körülményeket. Biztos vagyok benne, hogy visszajönnek még.
– Mr. Tadashi szerint átvilágítás lesz. Készüljetek fel rá! A szakmai csoport fogja koordinálni.
– Értem.
– Köszönöm, Jarred. Sok sikert a kiemelt megbízáshoz!
Miután véget ért a hívás, Jarred pár pillanatig csak ült az asztala mögött és maga elé meredt. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta.
Hát ez fura volt.
Az irodája ablakán besütő alkony rézvörösre festette az asztalát. Jarred belekortyolt a bögréjébe, de túl hidegnek ítélte a maradék kávét. Letöltötte a küldetés részleteit egy plexre, majd ráérősen átolvasta, aztán vállára kanyarította hosszú kabátját, és kisétált az épületből.
Nyugaton, a komplexum épületgyűrűje fölött éppen eltűnt a nap. A talajt fedő, fényjelzésekkel megfestett szoláris paneleken darabos mozgású munkagépek súlyos talpa döndült. Az udvar közepén álló torony oldalát odafent, a fémlétrákat, csöveket és paneleket még sütötte a nap, tetején, az üvegkupolán szikrázott a fény. A föld szintjén fehér fémburkolattal fedett, masszív adatkábelek futottak az épületektől a torony felé. Gépolaj szagát hozta a szellő, ami mohón belekapott az udvaron átsétáló Jarred kabátjába.
Nagy J – jutottak eszébe Victor szavai. – Rák, Középpályás.
Épp vasárnap délután nézegette nappalijuk falán régi lacrosse csapatának, a baltimore-i Rákoknak a mezét, a dobóhálót és a Béta Alfa Pszi diákegyesület karmazsin-fekete pulóverét. Alice folyton azt mondta, hogy a lakásnak már ideje lenne úgy kinéznie, mintha felnőtteké volna, ha már jönnek a babák. Ő már el is tűntette a zenekaros AR-pósztereket, elpakolta a basszusgitárt, az erősítőt és a nagybőgőt, de Jarrednek nehezére esett megválni a saját dolgaitól. A mezet nézegetve nem csak a nagy, ötvennégyes szezongyőzelmük jutott eszébe mindig, hanem az is, amikor édesapjával a baltimore-i házuk hátsó kertjében dobáltak.
Miért kell a felelősségnek ilyen fájdalmasnak lennie néha?
Végül nem jutott dűlőre a pakolást illetően, mivel Alice újból hüppögni kezdett. Szombaton remegett és hányt, férje egész délután nyugtatta, hogy este végül altatóval álomra tudja hajtani a fejét. A vasárnap eddig nyugodtan telt, de ekkor újra előtört belőle a feszültség. A kanapén kuporgott és halkan sírt, kezével óvón ölelte át gömbölyű hasát. Jarred először várt, hátha megnyugszik, betöltötte Alice profiljából a nappali hangszóróiba a kedvenc zenéit, de miután Haydn, a Healthy Satellite és a Merciful of the Insulting sem segített, mellé kuporodott a kanapén és átölelte. Lecsókolta arcáról a könnyeket.
– Jaj, baby, ne haragudj! – mondta Alice elnyűtten, majd megsimogatta férje arcát. – De még mindig ez a tegnapi baromság jár a fejemben. Tudod, Yolanda is azt mondta a műsorában, hogy egyesek istenként tisztelik a Themiszt. Mindentudóként. És ha tényleg maga a Themisz küldte nekünk azt az elcseszett jóslatot? Az valami halálosan para volt. Úgy értem, totálisan!
– Ne aggódj, édi! A Themisz nem isten, csak egy bioinformatikai szerkezet. Baromi nagy vas, amúgy, de a jövőt senki sem képes megjósolni.
– Nem? A Themisz jósdák sem? – Alice finoman férje karjaiba kuporodott. – Tudod hogy működnek?
– Nagyjából. Ebédidőben lógok néha a technikusokkal. Az a kábel, amit a jós tarkójába csatlakoztattak, egyirányú adatkábel a Themiszből. A gép gerincét alkotó biohardverek információhulladékát továbbítják a jósdák felé. A véletlenszerű memória- és érzéstöredékeket időnként le kellett csapolni, hogy megmaradjon a rendszer konzisztenciája. Persze simán törölhetnék, de nem, a szemétből is üzletet csinálnak.
– Akkor mi volt az a hang és a szörnyű képek? Nem jóslat?
– Lehet, hogy… csak valami meghibásodás, véletlenszerű adatok a biohardverek memóriájából… – Jarred igyekezett meggyőződöttséget sugározni. – Egyszerű gikszer. De nem jóslat. Én abban hiszek, hogy a jövőt nem lehet megjósolni, azt alakítani kell. Eddig is magam alakítottam a jövőmet, és most már négyünkért felelek. – Langyos csókkal biztosította kedvesét közelségéről. – Megígérem, hogy mindig vigyázni fogok rátok!
Alice a nyakába borult és nagy sóhaj hagyta el a testét.
– „Azt mondták, vesztésre születtünk, de mi mégis dönthetünk! Tegyük, amit akarunk tenni! Legyünk, akik akarunk lenni!” – idézte a dalszöveget, de a szemében még mindig fásultság látszott. – Eddig fel sem tűnt, Miret mekkora költő. Akkor tegyünk, amit akarunk tenni, baby! Szisszents két Nattyt[1], ránk fér! Nekem persze alkoholmenteset.
Jarred végigmérte a központi tornyot.
Isten a francokat, egy nagy rakat súlyos vas, semmi több.
Belépett a személyzeti részleg ajtaján, majd egy rövid folyosó után jellegtelen betonlépcsőn sietett le az öltözőig. A fiúk odalent vártak rá, korábban már szétküldte nekik a küldetéssel kapcsolatos utasításokat. Az öltözőt fertőtlenítő és tusfürdő illata töltötte be. A levegő meleg, párás volt.
Jarred éppen üdvözölte volna az embereit, de Maroney egy mamut magabiztosságával rontott neki, vállba csapta, beléfojtva a szót.
– Símaszk? – Egy fekete szövetmaszkot emelt fel, sziklafalszerű arcán gúnyos vigyor jelent meg. – Feinberg ezeket a szarokat osztotta ki nekünk.
Jarred rögtön látta rajta, hogy frissen végzett a sokktrénerben. Meztelen felsőtestén még lüktettek az izmok. Az izom és reflex augmentációk kapcsolódási portjai, bőr alatti, érrendszerhez hasonlatos hálózata jól láthatóan kirajzolódott. Az elektro- és kemoedzés az egekbe emelte a tesztoszteron szintjét, így Jarred úgy döntött, egyelőre türelmes lesz az óriással.
– Igen, Noah, símaszk. Ma este bűnözők leszünk. Nem olvastad az utasításokat?
– Oké! Oké! Bocs, egy szót se szóltam! – lépett hátra Maroney megadólag felemelt kézzel. – Halljátok srácok, a parancsnok úr megmondta: a patronált körzet legalja leszünk, ENV söpredék!
– Tudjuk, Maroney, hűtsd le magad! – vetette oda Gurkovsky fagyos géphangon. Rá se nézett, a fegyverszekrénynél ügyködött. Arcát eltakarta az elsötétített kijelzőjű vizor. Maroney fenyegetően magasodott Gurkovsky fölé. Ő egy unott fújással megfordult, ami a maszk hangtorzítóján keresztül inkább hangzott recsegésnek.
– Vegyél egy hidegzuhanyt, kopasz! Nincs időm a pörgésedre.
– Elküldesz fürdeni? Ki vagy te, az anyám?
– Rád fér. Amerika hónalja rajtad hagyta az izzadságát.
Jarred nem törődött a kakaskodásukkal. Egy ifjabb biztonsági tiszt, Blake Lenox is jelen volt. Már hónapok óta együtt gyakorlatozott az osztagokkal, teljesítette a szükséges gyakorlatokat és a pontszáma is megfelelt a kívánalmaknak. Jarred éppen a napokban szignózta a felvételét a csapatba.
– Üdv, Blake! Örömmel látom, hogy végre nem csak AR modellekre fogsz durrogtatni.
– Uram! – A fiú abbahagyta a készülődést, és kihúzta magát Jarred előtt. A húszas éveinek közepén járt, haját rövidre nyírta, éber tekintete hazájukhoz hű katonák eltökéltségét idézte. Jarred biztos volt, hogy ez alaposan megváltozik majd, amikor megismeri az igazságot a csapat munkájáról. – Alig várom már!
– Hadd mondjak el néhány dolgot a csapatod tagjairól. – Jarred a nagydarab kopaszra mutatott. – Noah Maroney, vagyis Omlás. Régebben rohamrendőr volt, de túlzott erőszak miatt kitették. A legnagyobb seggfej, akit ismerek. Közelharc és fegyverspecialista. Az a maszkos Gerris Gurkovsky, kelet-európai. A Második Eurázsiai háborúban harcolt, és még az Atlanti határszigorítás előtt slisszolt be az országba. A biológiai fegyverek és harci gázok miatt gázmaszk szindrómája van, kényszerűen takarja az arcát. Fémpofának hívjuk. Robbantási specialista és technikus.
Egy rókaképű fickóra mutatott, az alakja olyan volt, mint a hajlott nád. Széles szája mindent tudó félmosolyra húzódott két társa kakaskodására.
– Ilay „Gépszem” McAlister, régi cimborám, együtt szolgáltunk a Második Protokollháborúban.
– De hát nincsen implantátuma – jegyezte meg Lenox.
– Az igaz, de ha láttad volna, hogyan lövi ki a konföderációs kiborgok szemét egyetlen skulóval, ezer láb távolságról, értenéd, miért hívják így. – Jarred végül a többiektől elvonultan, teljes szótlanságban készülődő férfira mutatott. Félrefésült, szőkésbarna haja és szabályosan metszett arca miatt úgy festett, mint a műanyagmosolyú, öltönyös apafigurák az élénk színű, múlt századi reklámplakátokról. De ő nem mosolygott. – Isaac Feinberg. A kódneve: Langley. Ott képezték, amit nehéz kétségbe vonni. Profi a profik között. Ő a csapat álruhafelelőse, és senkit nem láttam még olyan csendben gyilkolni rohamkéssel, mint őt. Nem túl beszédes.
Lenox szótlanul bólogatott, látszólag igyekezett agyába vésni a hallottakat.
– Az én hívónevem Rák, régi baltimore-i történet. Te Bikfic leszel. – Jarred az újonc javára írta, hogy alig rezzent meg az arca a kódneve hallatán. A parancsnok elkurjantotta magát. – Fiúk, Bikfic leteszi az esküjét!
Ezt hallva odasereglettek és körbeállták az újoncot. Katonának, rohamrendőrnek, ügynöknek képzett veteránok tornyosultak köré, a fiú mégsem tűnt idegesnek, csak ugrásra késznek.
– Mondd, hogy esküszöl, amit megtudsz ebben a csapatban, vagy a bevetések során, soha nem hagyja el ezt a kört! Senkinek nem beszélsz róla, soha nem adod tovább, bármi is történjen! – Jarred hangja kérlelhetetlen volt.
Pár pillanat csend után Lenox körbenézett. Erős idegei lehettek, mert állta a férfiak tekintetét, meg se rezdült.
– Ennyi? Esküszöm!
– Pont ilyen csapattagokra van szükségünk! – Jarred elröhögte magát, amit Maroney és McAlister hahotázása, és Gurkovsky fémes kacaja követett. Jarred barátian megszorongatta Lenox tarkóját. A többiek visszamentek készülődni. – De azért ne hidd, hogy vicceltem! Megnyúzlak, ha megszeged.
– Megértettem, uram! – bólintott Lenox komolyan. – Nem fogom megszegni!
– Na, jól van! – csapta össze a kezét Jarred. – Vegyétek fel a kiosztott ruhákat! Az álruhánk egyik legfontosabb eleme ez lesz. – Felemelt egy kendőt, amin vörös alapon szürke, törzsi tetoválásra emlékeztető rajzok kacskaringóztak. – Ez alapján a délnyugat-philadelphiai Vörös Kobrák bandatagjaiként fognak azonosítani minket. A tagok hordják bandanaként homlokon vagy száj előtt, illetve karra vagy övre kötve. Lényeg, hogy jól látható helyen legyen rajtatok! Tudja meg mindenki, hogy kik vagyunk! Gurkovsky! – intett Jarred az utásznak, aki éppen egy megbuherált postai drónnal ügyködött. Lerakta, és kinyitotta a fegyvertároló páncélszekrényeket. A parancsnok kivett egy automatára módosított Tec-9-es géppisztolyt.
– A szindikátus által használt fegyvereket válogattunk össze. Az álcánknak hitelesnek kell maradnia. Emiatt is kérem, hogy a bevetés során csak akkor beszéljetek hangosan, ha tudtok utcai szlenget használni! Lehetőleg ne vállból, hanem csípőből tüzeljetek!
– Bocsánat! – szólalt meg Lenox bizonytalanul, miután felöltötte kevlárjára a kopott, kapucnis pulóvert. – Mindez rögzítve van a műveleti procedúrákban, igaz? A lépéseket látjuk majd a procedúrakövető szoftver AR interfészén?
Jarred Ilay-ra pillantott, aki fancsalian elhúzta a száját.
– Csak azért viselünk AR eszközöket, hogy a HUD[2] látható legyen az akció során. A csapataink nem alkalmaznak procedúrakövetést.
– Tessék? – A fiú szemei elkerekedtek. Jarred nem hibáztatta.
Jól ismerte az Első Protokollháborúban kifejlesztett harci procedúra rendszert, amit azóta minden erőszakszervezet és harci alakulat szigorúan alkalmazott az Atlanti Amerikai Köztársaságban. Wade Watkinson később ezt továbbfejlesztette az államrendszerre is.
Manapság már elképzelhetetlen volt, még egy egyszerű irodai alkalmazottnak is, hogy ne irányítsák a munkáját előre definiált procedúrák valós időben, ne segítsék és ellenőrizzék munkafolyamat-irányító rendszerek. Hát még egy harci osztagban.
– Bizony! – Maroney vigyorogva hátbacsapta Lenoxot. – Talán fura, de mi egy régi vágású csapat vagyunk. Szóval alapozz a kiképzésekre és arra, amit a gyakorlatokon tanultál!
– Amit mi csinálunk, azt nem kéne leírni sehová, kölyök – suttogta vészjóslóan Ilay a háttérből. – Majd meg fogod látni.
– Ha minden világos és készen álltok, akkor vár a terep. A fekete furgonnal megyünk – mondta végül a parancsnok.
[1] National Bohemian Beer: közkedvelt, marylandi sörmárka. Helyi becézése: Natty
[2] Heads-up Display: fejmagasságú kijelző
Ebben a fejezetben már egész kedvező az idegen szavak aránya, bár így is akadt egy-két olyan furcsaság, amin némileg meghökkentem, mint pl. a „marginális diszkrepancia”. Ott akkor most mit csinálnak a micsodával? 🙂
Aztán volt még ilyen szép mondat is, ami ugyan érthető, de kicsit bonyolultra sikerült szerintem:
„Épp vasárnap délután nézegette nappalijuk falán régi lacrosse csapatának, a baltimore-i Rákoknak a mezét, a dobóhálót és a Béta Alfa Pszi diákegyesület karmazsin-fekete pulóverét.”
Delphoi sanyarú sorsáról már korábban értesültünk, így ennek a résznek számomra csak akkor van jelentősége, ha ez az a pillanat, amikor valami változás áll be a helyzetében. Bevallom, ha még több oldal gyerekverés jön, akkor én gyenge idegeimre való tekintettel átugranék arra a részre, ahol már valami más történik. Szóval remélem, hogy nem szekírozzák már sokat szegényt.
A símaszkos akcióról még nem nagyon derült ki, hogy mi lesz, de úgy saccolom, hogy ez majd a következő Jarred fejezetben szerepel. Amúgy a protokollháborús ötlet nagyon tetszett.
Ha az egész regényt nézzük, számomra kicsit nyomasztó a hangulata, de ez nem probléma, csak megjegyeztem. Minden abba az irányba mutat, hogy további baljóslatú események fognak következni. Gondolom ez is volt a cél. 🙂 Az eddigiekben a Yolandás rész tetszett a legjobban, az sikerült a legszínesebbre.
Gratulálok a továbbjutáshoz!
Köszönöm szépen a véleményedet 🙂
Ki fog derülni később a regényben, hogy mi ez a marginális diszkrepancia és mit jelent itt pontosan.
Drukkoljunk Delphoi-nak, hogy mielőbb kiszabaduljon ebből a szomorú helyzetből! 🙁
Hát azt hiszem, az ilyen disztópikus történetekre alapvetően jellemző a nyomasztó hangulat, szóval remélhetőleg nem járok rossz úton.
Köszönöm, hogy olvastad! 🙂
Nos…:D
Nem fogok idézgetni, semmit sem írnék másképp (hah…mintha tudnék:D)
DE…mindhárom részletet elolvasva már jobban átlátom a történeted potenciálját, csak a második részlet alapján semmi extrát, semmi hűhát nem éreztem mögötte. Viszont ahogy a harmadikat és az elsőt is elolvastam rögtön kedvem lett tovább olvasni 🙂
Talán a Yolanda-szál (ha különálló szál…majd megtudom idővel:D) ami a leggyengébb, kicsit olyan semmilyen számomra 🙂 A többiben ott van az esetlenség (Delphoi), a cinizmus és a profizmus is (Jarred/Victor), viszont lehet csak félreismertem Yolandát 🙂
Maga a történet, ami a részletekből kiderül és amit összeraktam magamban, ígéretesen disztópikus, bár itt-ott emlékeztet pár történetre amit az elmúlt években olvastam/láttam. Ez egyáltalán nem baj, ugye a történelem is csak ismétlésre van állítva már, és érdekel mit hozol ki az alaphelyzetedből. Remélem nem voltam sértő és/vagy felkapaszkodott 😀 és hogy nemsokára olvashatom kivágott fák megszentségtelenített holttestéből sajtolt hófehér lapok összefűzött együttesén 🙂
Köszönöm a hozzászólásodat! 🙂
Különálló szálak a nézőpontkarakterek részletei, jól látod, bár néhol összefonódnak.
Yolandával fognak még történni érdekes dolgok, érdemes lehet kivárni, az ő szála itt még igencsak felfutóban van.
Egyetértek, hogy minden lehetséges történet megíródott, bár véleményem szerint csak nagy vonalakban; a történetek igazi íze a megvalósításban és részletekben rejlik, ami viszont szinte végtelen módon variálódhat 🙂