Bakti Viktor: Integrálva – 1. részlet

Jarred
2066. május

A házaspár egy napsütéses szombatot választott arra, hogy megtudja a jövőt.

– Vállfa szorult a szádba? – kérdezte Jarred a feleségét csintalanul. Ráérősen ballagtak a sétányon. Alice elnevette magát, majd férje mellkasára csapott.

– Jaj, persze! – A nő megborzolta Jarred sörte haját. – Muszáj beszólnod, mi? Baj, hogy boldog vagyok? Végre együtt lehetünk!

Alice férjéhez bújt. Az elmúlt napok esőzései és a későig munkában töltött órák után Jarred felüdülésnek érezte ezt a gyönyörű, tavaszi napot. „Tisztaság, harmónia, dizájnerek által tervezett hangulatok. Abba a korba léptünk, amikor mindig süt a nap” – mondták a szlogenek, bár az időjárást még senki nem tudta befolyásolni.

Elérték Themiszvárost, ami Jarredet mindig a kaszinóktól és éjszakai élettől eleven Atlantic Cityre emlékeztette. Ifjú katonaként gyakran verte el ott a pénzét. Azonban Themiszváros nem kaszinóközpont volt, hanem egy reklám és merchandise körzet. Fényűző hotelekkel, plázákkal, fényreklámokkal és drága éttermekkel úgy nőtt a Themisz komplexuma köré, ahogy gombák a fa tövében eső után.

Az éjjel-nappal nyughatatlan városrész méretes részt harapott ki magának Délkelet Philadelphiában a Greenwich Island-ből. Beton rakodóterületek, ipartelepek vették körbe, keletről és délről a Delaware folyó határolta. A miniváros épületei egymásra tornyosultak, mintha erőszakkal akarnának területet szerezni maguknak. A távolban emelkedett a Themisz száz láb magas tornya, akár egy intő ujj. A torony tetején lévő üvegkupolán szikrázott a napfény.

Az üzletek közé nyúló sétányon rengetegen korzóztak. Öltönyösök élvezték holofestők előadását a sétányt szegélyező, tavaszillatú fák alatt. Egy közeli padon egyetemisták vitatkoztak FlexiPlex grafénképernyőkbe mélyedve. Rohangáló kisgyerekeket regulázott egy anyuka, míg az apuka fagylaltokat vásárolt. Jarred egy ideig bámulta az apát, majd elkapta a tekintetét.

– Hálás vagyok Holloway-nek, amiért magához vett a seregből. Nem kell otthon rágnom a körmöm, amíg te a sivatagban harcolsz a barbár konföderációsokkal – mondta Alice, a férfi felnevetett. – De minek kell annyit túlóráznod mostanában?

– Folyamatosan bővül a létesítmény, és ott van a TitokJog mozgalom is.

– A fiúk nem bírnak el néhány táblát lengető egyetemistával? – kérdezte a nő, férje arcát kutatta. Ujjával finoman végigsimított egy heget, ami a férfi bal szemének sarkától az álláig húzódott. – Soha nem mesélted el, ezt hogyan szerezted.

Jarred teste megfeszült.

– Semmi említésre méltó. Ezzel jár, ha a munkámban figyelmetlen valaki. – Azzal már régen megbékélt, hogy titokban kell tartania valódi munkáját, de az minden egyes alkalommal megfeküdte a gyomrát, ha arra kényszerült, hogy Alice arcába hazudjon. Ráadásul a gyerekek közeledtével ez az érzés valahogy felerősödött. – Utálok még szabadnapon is munkával foglalkozni.

Alice az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Némán haladtak tovább.

A levegőben halkan zümmögő drónok repkedtek, reklámokat vetítettek a járdára, házfalakra. Jarredék egy térre érkeztek, a közepén magasodó reklámoszlopokon forgó fénytáblák és képernyők hirdették a Themisz legutóbbi előrejelzéseit: termelékenységi prognózisok, egészségügyi információk, tőzsdei és pénzügyi adatok futottak. Az emberek nagy tömegben, áhítatosan bámultak fel rájuk. Jarredet vakbuzgó hívők nyájára emlékeztették.

Fénylő kiterjesztett valóság csomópontok jelezték az elérhető adásokat és videókat, amiket Jarred okos-kontaktlencséje azonnal felismert, és a látóterébe kiírta a kapcsolódó információkat. A férfinak azonban semmi kedve nem volt a propagandához, ezért elkapta a tekintetét, ami az egyik épület tetején lévő óriáskivetítőre siklott. Egy közkedvelt talkshow ment rajta a Négyes csatornától: Yolanda és a város. Éppen Victor Holloway volt a vendég.

– Na, csak emlegetni kellett… – motyogta Jarred, mire Alice is felpillantott a kivetítőre.

A kép a műsor házigazdájára, Yolanda McGee-re, a felkapott médiasztárra váltott. Egy szürkéskék kagylófotelben ült és beszélt. Jarred a bal füle mögé nyúlt, és aktiválta a bio-fi vevőjét. A beültetés gyorsan megtalálta a kivetítő jelét. Egy pillanat múlva Jarrednek beúszott a műsor hangja is.

– … piacvezető az egészségügyi és civil felhasználású kibernetikus technológia terén. – A nő szövege nem tűnt olyan hozzáértőnek, mint nyilván szerette volna. – Az elmúlt két évtizedben megdönthetetlenül tartják uralmukat az Atlanti-Amerikai Köztársaságban a piaci szegmens fölött. A vállalat vezérigazgatóját, Mr. Victor Holloway-t kérdezem: mi volt az, ami a Neuex Wire-t a keleti part legsikeresebb vállalatává tette?

Váltott a kép, Holloway ábrázata mosolyba gyűrődött. A legtöbben elhíznak, amikor a kontroller osztályba lépnek, de ő egész jól tartotta magát. Szürkébe borult haját rövidre vágatta a kopaszodás miatt, az állán hegyes szakállt viselt, drága öltönyt és nyakkendőt hordott. A háttér Philadelphiáról készült vágóképekből állt, a stúdió fényei meleg hangulatot varázsoltak.

Add el magad, öreg! – nevetett magában Jarred. – Hányszor mosolyogsz te ilyen megnyerően?

– Egy kis helyesbítés, ha szabad. – Holloway kiművelt beszéde nem emlékeztetett a jól ismert, parancsoláshoz szokott férfiéra. – Sajnos a háború miatt nem ismerjük pontosan a világszintű helyzetet, de az biztos, hogy a Neuex Wire nem csak a Keleti Parton piacvezető, hanem egész Észak Amerikában. Az orvosi végtagpótlások, műszervek, illetve a katonai beültetések fejlesztése volt kezdetben a vállalat fő profilja. A WholeMan, a Googlapple Industries és a Steel Limb mellett a Neuex Wire vált a kontinens legnagyobb implantátumterjesztőjévé a harmincas években. A mi cégünk dobta piacra az első komplex működésű, agyi kapcsolattal rendelkező eszközt 2060-ban. Ez volt az Optic SenseIn készülék első verziója.

Alice szintén aktiválta a bio-fi vevőjét, és férje vállára hajtott fejjel nézte az adást, fekete haja a férfi mellkasára omlott.

– Á, igen, emlékszem! Úgy nézett ki, mintha az embert főbe kólintották volna egy biztonsági kamerával. – Yolanda komikusan mutogatott a feje körül, a közönség pedig nevetett. – Azok a retro implantátumok, majd letépték az ember fejét a súlyukkal. Akik viselték olyanok voltak, mint valami régi scifi filmből szalajtott kiborgok. – Yolanda mosolygott, a közönség pedig kacagott és tapsolt. – Pedig mennyire divatosnak számítottak! A hideg végigfut a hátamon, ha belegondolok, hogy olyat kéne viselnem.

– Igen – mosolygott illedelmesen Holloway. Jarred látta rajta, hogy feszült. – Bizony, azok elég sok gondot okoztak. A termék későbbi verziói célszerűbbé és praktikusabbá váltak. Azonban, ami a legismertebb céggé tette a Neuex Wire-t, az a weberi államrendszer egyre súlyosbodó problémáira megoldást kínáló Statisztikai és Előrejelző Szuperszámítógép volt, vagy közismertebb nevén a Themisz.

Jarred megrázta a fejét, majd lekapcsolódott a kivetítő bio-fi jeléről.

– Utálok még szabadnapon is munkával foglalkozni.

Elérték a miniváros központját, a komplexumot. Ellipszis alaprajzú területét magas fal vette körbe, közepén emelkedett a torony. Jarred jól ismerte a biztonsági előírásokat, semmi sem épülhetett közvetlenül a fal közelébe. A legközelebbi épületek a híres Themisz jósdák voltak, amik nagyon közkedveltté váltak a látogatók körében.

– Drágám, hogy működnek? – kérdezte Alice.

– Nem vagyok mérnök.

– Jaj, persze! Tudom, hogy milyen sokat lógsz a technikusokkal ebédidőben!

Jarred felsóhajtott.

– Egyirányú adatkábelekkel vannak a Themisz hálózatára kötve, csak venni tudnak. A biohardverekben még az előkezelés után is marad némi emléktöredék, amit a szakik információhulladéknak neveznek. Ezeket a véletlenszerű kép-, hang- és érzéstöredékeket időnként le kell csapolni, hogy megmaradjon a rendszer belső konzisztenciája. Persze törölhetnék, de nem, a szemétből is üzletet csinálnak. A jósdák ezt a lecsapolt hulladékot kapják meg. Tudod, hogy én nem hiszek ebben a jóslás dologban – mondta Jarred, majd szembefordult feleségével, és komolyan a szemébe nézett. – Te biztos, hogy ezt akarod?

Alice ösztönösen megsimogatta kerek hasát.

– Nem ismétlődhet meg az, ami legutóbb volt… – mondta elcsukló hangon, szív alakú arcán ülő, gyönyörű szemében most mélyen gyökerező félelem ütötte fel a fejét. De a nő újra megmutatta azt a képességét, amiért a férfi annyira tisztelte. Egy hirtelen és gondtalan nevetéssel visszaűzött minden aggodalmat a mélybe, és férje széles mellkasára csapott. – Egyébként is, mit számít? Csak szórakozásnak fogjuk fel az egészet, emlékszel?

Végignéztek a jósdákon. Legtöbbjük szürreális formát öltött, a brutalista építészet jegyeit viselték magukon. Az egyik úgy festett, mintha csillogó, obszidián építőelemeket szórtak volna egymásra, amik úgy maradtak, valami módon fittyet hányva a gravitációra. A mellette lévő egy óriási teremtmény épületformájúra olvadt, tükröződő csontozatának tűnt.

Jarredék a neogótikus jósdához mentek. Egy tömzsi toronyból állt, támfalakkal a tövénél és magas mozaikablakokkal, amik mögött színes fények táncoltak. A kiszögelléseknél vízköpők néztek az utcára, a párkányokon csipkés kődíszek meredeztek. Három ember magas, feketére mázolt faajtó szolgált bejáratként, fölötte kacskaringós betűk hirdették: „Aisling jósda”.

– Állítólag ez a legjobb – szólt Alice.

A fekete kapu magától kinyílt elmaradhatatlan nyikordulással. A házaspár belépett. Dohos szaggal keveredett füstölőillat csapta meg az orrukat. Egy kastély halljára emlékeztető előterem rajzolódott ki előttük. A padlót sakktáblacsempe fedte, a falakat bordó színű drapéria. A terem közepén egy díszes üvegcsillár lógott a mennyezetről, enyhe fényét bronzszínű lovagi páncélok, gyertyatartók és porcelánvázák verték vissza. A terem valószerűtlenül homályosnak tűnt, mintha egy bizonytalan emlékkép fogadná őket. A hátuljában két oldalról egy-egy kovácsoltvas korlátú lépcsősor vezetett fel egy pihenőhöz, aminek a falán egy duplaajtó látszott.

– A sors vezérelte önöket a méltán híres Aisling jósdába. – A negédes hangú nő szinte a semmiből tűnt elő. Nyúlánk testét hosszú, fekete dressz fedte. Fehérre festett haját felkontyolta, a fülében függők csilingeltek. – A nevem Siria.

– Alice vagyok, ő pedig a férjem, Jarred. Jósoltatni szeretnénk.

– Az orákulum éppen elfoglalt – dorombolta Siria, majd egy bíbor bőrdívány felé intett. – Kérem, foglaljanak helyet!

Siria aprósüteménnyel és gyümölcsborral kínálta őket. Alice elfogadott egy túldíszített kelyhet, de a férfi csak feszengett.

– Amíg várakoznak, kérem, kitöltenék a szükséges dokumentumokat? – A hölgy a lépcsősorok közötti falrész felé intett, ahol felfénylett egy AR[1] csomópont. – Amennyiben igénylik, természetesen hozhatok egy FlexiPlexet…

– Arra semmi szükség – intett illedelmesen Jarred, mire Siria meghajolt és távozott. Csend borult a teremre, mégis, mintha a levegőben valami vibrálás tartotta volna késélen az érzékeket.

A várakozás alatt Jarred az okos-kontaktlencséjével megnyitotta a csomóponthoz kapcsolt Korlátozott Felelősségi Jognyilatkozatot, az úszott a látóterében. Lehúzta csuklóját a dohányzóasztal melletti chipleolvasón. A jósdának engedélyezett adatok meg is jelentek a dokumentumban. Látható volt többek között Jarred neve, osztálybesorolása, személyi azonosítói, ott forgott arcának háromdimenziós mása is.

Néhány gyors ujjmozdulattal végigpörgette a dokumentum mindössze ötven oldalát, benne a jól ismert „a jósdát felelősség nem terheli azon esetekben”, illetve „minden elhangzott jóslat a szellemi jogtulajdon védjegyoltalma alá esik” szövegekkel. Alig öt perc alatt végzett a dokumentum felületes áttekintésével és jóváhagyásával. Naponta egy tucat ilyet aláírt.

Mikor végzett, egy vendég jött le a lépcsőn, széles vigyorral az arcán. Siria elköszönt tőle, majd mosolyogva intett a lépcső felé.

– Kérem, kövessenek!

A házaspár kézenfogva sétált fel, Alice tenyere nyirkos volt. Siria egy talányos mosoly kíséretében kinyitotta a bordóra festett duplaajtót. Jarredék egy jóval sötétebb helyre érkeztek, megtorpantak, hogy magukba fogadják a különös látványt. A hölgy halkan becsukta mögöttük az ajtót.

Enyhe amperszag érződött. A ködlő előtérrel ellentétben itt minden körvonal tűélesen rajzolódott ki, mint egy hipermagas felbontású kijelzőn. A felületek fekete, üvegszerű anyagból készültek, ami mintha egyszerre nyelné el és tükrözné vissza a fényt. A hatalmas terem peremétől, ahol Jarredék álltak, egy tükörlépcső vezetett le a mélyebb, középső részhez. Középütt egy göcsörtös oszlop emelkedett a magasba, szintén a padló üvegszerű anyagából, egy vékony lépcső futotta körbe spirálisan. Az oszlop tetején térdelt az orákulum.

A nő szellemnek tűnt. Fehér és mentaszín ruhákat viselt: szoknyát, fűzőt. Fedetlen karjának bőre alatt ezoterikus szimbólumokat ábrázoló elektro-tetoválások világítottak neonkéken. Hófehér, raszta tincsei az arca elé hullottak, illetve körbeölelték a tarkójából kiálló kábeleket. Csatlakozóikból ítélve özönvíz előtti koponyaaljzatok lehettek a nőn.

Jarred elfintorodott. Lelki szeme előtt megjelenő aljzatok barnák voltak a rozsdától, és ahogy valaki egy csatlakozót közelített hozzájuk, haragos kisülésekkel reagált. Megrázta a fejét, hogy elűzze a kiberrémálmot. Úgy gondolta, az orákulum talán azért részesítheti előnyben ezeket az özönvíz előtti portokat, mert még homályosabbá, rosszabb minőségűvé, és így misztikusabbá teszik a Themiszből érkező jeleket.

Fekete szigetelésű, karnyi vastagságú kábelrengeteg kígyózott a jós tarkójából a sötétségben elvesző mennyezet felé. Vaskos láncok lógtak le onnan, hatalmas képernyőket tartottak a levegőben. Ezeken statikus zaj, vagy szétkockázódott képek látszottak. Azokon kívül csak a padlóban lévő spotlámpák adtak fényt.

Alice szorosan a férjéhez simult, a jóst bámulták. Az bódultan dülöngélt a térdén, majd nehezen felemelte a fejét. Láthatóvá vált hófehérre sminkelt arca, és a rajta függő számtalan testékszer.

– Mit kívántok Aisling orákulumtól? – Hangját rejtett hangszórók zengték. Jarred biztos volt benne, hogy gégeimplantátummal rendelkezik. Megforgatta szemét az ócska színpadiasság láttán.

– Mi… csak szeretnénk tudni, hogy… ugye minden rendben lesz a babákkal – hebegte Alice. Kezét óvón fonta a hasa köré, és még közelebb húzódott Jarredhez.

Az orákulum pár pillanatig üres szemmel bámult maga elé. Felsisteregtek a tarkójába vezető kábelek, a megperzselődött szigetelés szaga erősödött. A nő kitörő sóhajjal emelkedett fel görnyedtségéből. A monitorok sercegve, gyors egymásutánjában váltottak ugyanarra a képre: egy füves táj fölött suhant a halszemoptikás nézőpont, alatta vidéki fakerítések és tanyaházak szaladtak, az égen lusta fellegek gomolyogtak.

– Végtelen békesség köszönt. Lássátok meg a borús fellegek szépségét is! – Visszhangzott a jós remegő hangja. Néhány monitor fekete-fehér képre váltott, omladozó felhőkarcolók csontvázai látszottak. – Hagyjátok hátra a régmúlt romjait, építsetek új életet a felperzselt földre!

Alice szurikátaként figyelt, izgatottan szorította férje kezét. A romokat csupaszín cseresznyefák váltották fel, amelyek gyorsított felvételben borultak virágba. A jós fennakadt szemekkel vonaglott, mintha az ihlet istennőjének ujja érintette volna meg.

– Igazán csak így bonthatjátok ki szirmaitokat, boldogságtok kivirágzik, és eljő életetek tavasza.

– Boldogságtok? Ki beszél így? Ugyan már drágám, ez csak… – dünnyögte Jarred, de Alice gyorsan lepisszegte.

A legtöbb monitoron régi felvétel látszott egy tengeröbölről. Ósdi halászhajó billegett a vízen.

– Ha gyermekeiteket kebletekre ölelitek, az… – Az orákulum ajkát halk nyögés hagyta el. Teste összegörnyedt, vakon tapogatózott a tarkójából kivezető kábelek felé. –… ha… ha kebletekre ölelitek, az öröm… az öröm tengere ringat… – Hirtelen görcsbe feszült a háta, mint az íj, torkából egy nyikkanás hallatszott. Összeroskadt. Zihált. Tarkócsatlakozója szikrázni, a kábelek sisteregni kezdtek. A nő fájdalmasan felsikoltott, hangját visszaverték a fekete üvegfalak. A levegőt olvadó műanyagburkolat orrfacsaró bűze árasztotta el. A monitorokból vakító fehérség áradt, a házaspárnak el kellett takarnia a szemét.

– Mi történik? – Alice ijedten ölelte meg férjét.

Jarred döbbenten bámulta a monitorokat, elmúlt a szembántó fény, helyette képek jelentek meg, de ezúttal baljóslatúak. Sötét szobába vetült egy kinyíló ajtó mögül áradó fény, benne egy idegen árnyékával. Más képernyőkön extra közeli felvételek látszottak egy fájdalmas lassúsággal kettétépődő szövetdarabról. Villódzott a kép, mire a szövet véres hússá vált.

++ Ha kétség tép, félelem taszít… – A hangszórókból ezúttal nemtelen géphang harsogott. Olyan erővel borult rájuk, Jarred úgy érezte, péppé zúzza a belsőjét. ++… bensődre sötétség borul.

– Mi ez az egész?! – kiabálta az orákulum saját, gyenge és kétségbeesett hangján. Próbált a csatlakozójához nyúlni, de sikítva kapta el megégett kezét. Újabb rohamok dobálták a testét.

– Drágám! – nyöszörögte Alice, görcsösen a férje ruhájába markolt. Jarred sem értette, mi történik, óvón karolta át a feleségét.

++ A halál szele fátylat libbent… – A monitorok egy részén fekete vasálarc jelent meg. Ezer apró szilánkra robbant, felfedve a mögötte lévő múmiaarcot. Majd a szilánkok megálltak, és a felvétel visszafelé játszódott le, újra összeállt a maszk, majd megint szétrobbant. ++…, és megmutatja való éned. Ne félj magadba nézni!

– Szedjétek ki belőlem! – Az orákulum fekve üvöltött. Rejtett ajtók nyíltak, és segédek rohantak oda.

– Aisling, mi történt? – Jarredet kis híján fellökte a mögüle berontó Siria.

A képernyőkön egy újszülött szellemképe vált láthatóvá. Talán ultrahang kép volt, vagy nagyon rossz minőségű felvétel, de úgy tűnt, mintha a csecsemő sikoltana, ráadásul a kép vadul rázkódott. Alice-nek potyogtak a könnyei, arcát a férfi mellkasába fúrta, hogy ne lássa a képernyőket.

++ Ismerd meg önmagad! Légy ura lelkednek! – A baba képe alatt elcsúszva egy második szellemkép jelent meg. A vörös felé túlcsordultak a színek, és teljesen elfolytak, amelytől úgy tűnt, mintha a babák szemén és száján ömlene a vér. Alice rázkódott a sírástól. ++ Tőled függ, hogy küzdelem vagy vér és veszteség lesz a jussod.

A segédek az oszlop tetején próbáltak segíteni a görcsbe feszült orákulumon.

– Szedjétek ki belőle!

Aisling fájdalmas nyöszörgése gyengévé vált, a levegőben égett hús szaga terjengett. Jarred lerázta magáról a döbbenetet, megragadta sokkos, rosszulléttel küszködő feleségét, és a kijárat felé húzta. Megváltó fény fogadta őket, a fémes géphang elhalt mögöttük.

Victor

A vezérigazgató hunyorgott a reflektorok erős fényétől, ezért a kamerák helyett inkább Yolandára nézett. A nő kecsesen ült keresztbetett lábbal. Felkontyolt, szőke hajából csak néhány tincs kalandozott el. Alacsony és karcsú termetéhez képest nagy keblei pimaszul hívogatták a tekintetet.

– Na, igen, a Themisz – bólintott Yolanda. – Eléggé megosztja a véleményeket, sok szélsőséges kritika éri, és rengeteg követője is akad. Vannak, akik szinte vallásos áhítattal tekintenek a szuperszámítógépre.

– Azóta hogy a Themisz tanácsadói szolgáltatásokat végez az Országos Szakértői Csoportoknak, illetve az állami szerveknek, kézzel fogható változások történtek. Olyanok, melyeket számszerűsíthetünk is. Az elmúlt egy évben New York államban huszonhárom százalékkal csökkent a bűnözési ráta, a Wall Street indexe szerint az atlanti-amerikai dollár árfolyama folyamatosan növekvő tendenciát mutat, holott egészen a huszonnyolcas Elszakadási Háború óta mélyponton volt. – Victor szenvedélyes beszéde közben látványosan az ujjain számolta a megemlített eredményeket. – Észak-Karolina, Virginia és Maryland városaiban átlagosan tizenkét százalékkal több befektetés jutott a városfejlesztési projektekbe, huszonegy százalékkal több a közoktatásba. És ez csak néhány kiragadott példa, az életszínvonal rohamosan emelkedik az egész országban, Yolanda. A Themisz eredményei magukért beszélnek. Előrejelzései pontosak, kiszámíthatóvá teszik a jövőt.

A közönség felől taps hallatszott, Yolanda visszafogottan elmosolyodott.

– De mit kell adnunk mindezért cserébe? Mi az az ár, amit meg kell fizetnünk? – tette fel a kérdést Yolanda a kamerák felé. Közben kecses szemüvegét igazgatta. – A Themisz bírálói szerint nem elég, hogy a rendszer a jelenleg használatban lévő megfigyelő-hálózatok egy részéhez hozzáférést kap, még több hozzáférést kérnek, még több térfigyelőt szeretnének telepíteni, még több műhold képeinek elérését igénylik. Sokan elégedetlenkednek emiatt, és úgy érzik, csorbulnak a személyiségi jogaik.

– Ezeknek az aggódóknak semmi okuk a félelemre. – Victor illedelmesen nevetett. – De azt meg kell érteniük, hogy megbízható statisztikák és előrejelzések csak akkor készíthetők, ha megfelelő mennyiségű információ áll a rendelkezésünkre. És a weberi államrendszer rákfenéjének, a folyamatos dokumentálásnak a terhét csak úgy tudjuk levenni az emberek válláról, ha hozzáférünk minden szükséges adathoz.

– Hát, én inkább kitöltenék hárommal több kérdőívet, minthogy a vécén is kamerák figyeljenek. Aztán ki tudja, ki néz a másik oldalról! – szólalt fel Aixen Di’Mar, a műsor másik vendége, a gender-mozgalom egyik közismert médiaalakja. Victor jobbján ült egy kanapén. Plasztikai műtétek sorozatával androgün kinézetre tett szert, és olyan száraz volt a hangja, mint az analóg műsorszünet.

– Aixen, hisz téged a vécén is kamerák figyelnek. Több valóságshow-d van, mint amennyi dalt én valaha írni fogok – mondta neki mosolyogva a mellette ülő Javirah Myers, befutott, fekete bőrű énekesnő. A közönségen a jókedv moraja futott végig.

– Szó sincs ilyesmiről – próbálta nyugtatni a kedélyeket Victor. – A térfigyelő berendezések vagy a műholdak felől érkező adást nem emberi alkalmazottak figyelik, ezeknek a képét már automatizált pro…

– De itt az elv a lényeg! Igen, van, hogy a pucér seggemet is nézők tízezrei figyelik – vágott közbe Aixen. A nyelvét pimaszul kiöltötte a közönség felé, mire taps és fütyülés jött válaszként. – De akkor én döntök úgy, hogy nézzék, nem pedig akaratom ellenére állok megfigyelés alatt. Én teljesen megértem azt, amitől a TitokJogosok tartanak.

Victor érezte, hogy egy izzadságcsepp gördül le a halántékáról.

– És te mit gondolsz, Javirah? – kérdezte Yolanda. – Te áldoznál a személyiségi jogaidból azért, hogy kiszámíthatóbb jövőd legyen, és közelebb kerüljünk a tökéletes társadalomhoz?

– Hadd meséljek el egy történetet! – kezdte szerény hangon a nő. – Germantownban nőttem fel a családommal együtt. Aki ismeri, tudja, hogy mennyire lepukkant környék volt az. A szüleim alig kaptak munkát, sokszor napokig nem ettek, csak hogy nekem és a bátyáimnak jusson étel. A tesóim a gettóban maradtak volna, és én se jutok el idáig, ha néhány éve nem segít a Themisz a környéken. Merthogy valami tanácsokat adott, vagy mi.

– A beérkező környezeti adatokat feldolgozva tanácsadói szolgáltatásokat nyújtunk az államnak a területfejlesztésekre vonatkozóan – magyarázta Victor mosolyogva.

– Igen-igen. Szóval egészen átszervezték a tömegközlekedést. Egy új buszjáratot vezettek be, ami egyenesen a Byberry ipari parkhoz ment. Nagy munkaerőhiány volt ott akkoriban, de közvetlen járat nélkül Germantownból senki nem tudott volna bejárni. Különös módon függnek össze a dolgok. A szüleimnek végre lett állandó munkája és kiköltözhettünk abból a koszfészekből. Azóta már remekül élnek és én is tudtam foglalkozni a karrieremmel, tudom támogatni őket. A Themisz megváltoztatta a családom életét, így én csak mellette tudok állni. Egyébként én így is elég sokat szerepelek, szóval engem nem zavarnak a kamerák. Meg amúgy is, milyen rejtegetnivalója van annak, aki soha nem akar szem előtt lenni?

– Ah, nem érted a lényeget! – elégedetlenkedett Aixen. – Itt nem arról van szó, hogy bárkinek rejtegetnivalója lenne…

– Amivel sokan támadják a Neuex Wire-t, hogy sosem publikálta a szuperszámítógép működését – vette át a szót gyorsan Yolanda, mielőtt nem kívánt irányba sodródott volna a vita. – A kétkedők azt állítják, nem bízhatunk egy olyan globális irányítórendszerben, amelynek a döntéseiről senki nem tudja, hogy pártatlanok-e.

– Valóban, ezzel egyet kell, hogy értsek. – Victor nyugodtságot színlelt, de valójában egyáltalán nem tetszett neki az irány, amerre a beszélgetés tart. Viszont Yolandától nem is várt kevesebbet, minthogy minden kétes kérdést feltegyen. – Stratégiai okokból egyelőre nem kívánjuk nyilvánosságra hozni a Themisz minden technikai részletét. Ezen oknál fogva, jelenleg csak tanácsadói szerepet tölt be az államigazgatásban. Azonban nem titkolt szándékunk, hogy a weberi rendszer jól automatizálható, procedúra alapú irányítását egy napon teljes egészében rábízhassuk. Feltett szándékunk, hogy addigra teljesen átláthatóvá tegyük a Themisz működését mindenki számára.

– Egy számítógép által irányított társadalom – motyogta drámai hangon maga elé Javirah.

– Sokan azt pletykálják, hogy a Neuex létrehozott egy mesterséges intelligenciát – mondta Aixen. – Igaz ez?

Victor kényelmetlenül fészkelődött a fotelben.

– Sajnos jelenleg ezt az állítást nem áll módomban sem megerősíteni, sem cáfolni – emelte fel a kezét megadóan, majd a kamerák felé fordulva folytatta. – Ám a Neuex Wire küldetése az, hogy az emberek javát szolgálja. Ezt alátámasztandó szeretném bejelenteni, hogy hosszas tárgyalások után a Themisz átveszi az irányítást a rendőrségi Bűnmegelőzési Rendszer felett Pennsylvania államban, illetve New York, Nyugat Virginia, Delaware és New Jersey néhány nagyvárosában.

– Ahogy a nézők talán tudják, ez az a rendszer, amely eddig a rendőrségi szervereken üzemelt, a térfigyelő kamerák segítségével felismer bizonyos emberi viselkedésformákat, és egy bűntény valószínű bekövetkezése előtt figyelmezteti a hatóságot, hogy időben tudjon cselekedni. A Themisz kiemelkedően intelligens pszichológiai elemző moduljainak és képfeldolgozásának hála messze pontosabbak és előreláthatóbbak lesznek a predikciók. Vége a rendőrségi vaklármáknak, indokolatlan rajtaütéseknek és késői kiszállásoknak. A Neuex Wire szorosan együttműködik majd a rendőrséggel, és minden figyelmeztetést azonnal továbbít. Jelenleg a biohardverek tanítása zajlik. Reményeink szerint már ősztől biztonságosabb hellyé tehetjük Philadelphia utcáit.

Felzúgott a közönség tapsorkánja, Yolanda és a vendégei mosolyogva álltak fel. A fényes reflektorok mellett elpillantva Victornak sikerült kivennie némileg a tömeget. Bár a legtöbben hurráztak, mégis látott néhány embert, akik csendesen tiltakozva transzparenseket emeltek fel „Megtartjuk a titokhoz való jogunkat!” vagy „Én nem engedem, hogy szemmel tarts!” feliratokkal. A vezérigazgató nem engedhette meg magának, hogy lehervadjon arcáról a mosoly.

– Köszönjük Victor Holloway-nek, hogy eljött! – mondta Yolanda bájosan a kameráknak. – És köszönöm többi vendégemnek is: Aixen Di’Marnak és Javirah Myers-nek. További szép napot Philadelphia!

A tömeg tapsa zúgott tovább, a fények pedig szépen lassan kialudtak.

– És ennyi! – hallatszott valahonnan, mire felkapcsolódtak a lámpák. Az emberek abbahagyták a tapsot, elkezdtek kiszivárogni a teremből. Yolanda kezet fogott Victorral.

– Tényleg hálás vagyok, hogy vállalta a szereplést! Úgy gondolom, ezzel az interjúval sokakat megnyugtatott. Nagyon sok sikert kívánok! – mondta a nő, miközben tekintetével megragadta Victorét. Jáde szeméhez tökéletesen illett a zöld szemhéjfesték.

– Számomra a megtiszteltetés, és köszönöm a lehetőséget!

A riporternő még egy utolsó bájos mosolyt villantott a férfira, majd fordult is a többi vendég felé. Victor elhagyta a díszletet, egy színpadfüggöny mellett várt rá a titkárnője. Néhány perc múlva már a céges suhanóval száguldottak a Sedgley sugárút délutánjában. Még néhányszor maga elé idézte Yolanda bájos mosolyát, aztán csak bámult kifelé az elsötétített ablakon keresztül, merengve nézte az embereket. A felhőkarcolók árnyékában siettek, nevettek, mit sem törődtek a holnappal.

– Hazavigyem, uram? – hallatszott a jármű belső hangszóróiból.

– Nem – szólt Victor. – Menjünk a Neuex Wire irodájába! Át kell néznem még az indianai ajánlatot. El fog tartani hajnalig, elég húzós anyag.

– Neuex Wire központi irodaház – konstatálta a jármű, majd sávot váltott, és tovább lavírozott az úttesten villogó fényjelzések között.

– A feleségének a szokásos szöveg menjen? – kérdezte Sandra Lyons, a fiatal titkárnő. Szorosan hátrafogott copfban hordta barna haját és sötétvörös kosztümöt viselt. A térdén lévő FlexiPlex fényerejét felhúzta, majd írogatni kezdett rajta.

– Találjon ki valami újat!

– Szegény asszony, ha tudná, hogy maga mennyit dolgozik… – Sandra belemélyedt a FlexiPlexbe. – Egyébként ügyesen hárította a támadásokat. Lehetetlen megmondani, hogy ezek az ócska indokok meddig tartják még kordában a közvéleményt. De a bűnmegelőzési rendszer jó gumicsont volt.

– El sem tudja képzelni, Sandy, hogy mennyi harcba kerül egy ilyen innováció elfogadtatása, mintha direkt küzdenének azért, hogy ne legyen jó nekik.

– Már hogyne tudnám, Mr. Holloway, én mosom a szennyesét. És mi épp azért küldtük el azt az üzenetet a Négyes csatornához, hogy javítsunk a helyzeten, nem?

– Á, tehát elment az üzenet! – sóhajtott Victor. – Remek munka! Néha egészen az a benyomásom, hogy ön hasznos, Sandy.

– Köszönöm, uram, ritkán hallok ilyen bókot.

Victor örült, hogy túlesett végre az interjún. A harmincadik utcai pályaudvar mellett haladtak el. Az emberek fáradtan, táskahordó drónok kíséretében jöttek ki a széles főlépcsőn, vagy éppen rég nem látott szeretteik karjába omlottak. Szinte megbabonázta Victort az egyszerű emberek mindennapi élete.

Persze, hogy félnek – gondolkodott Victor. – Féltik mindazt, ami megvan nekik. Hisz mennyiszer hozott a változás jobbat eddig? Látniuk kell, hogy értük teszem mindezt.

Egy kislány pont feléjük nézett. Valahol a kevert osztályú zónában jártak, sok különböző járművet lehetett itt látni, de mint Victor hidrogénhajtású céges suhanója, olyat nemigen. A kislány valószínűleg csak a járművet nézte, de Victor úgy érezte, hogy hozzá szól:

Miért akarsz rosszat tenni velünk?

Victor akaratlanul is elmosolyodott, ujjaival finoman megérintette az ablakot.

Én nem akarok semmi rosszat, jobbá akarom tenni a világot, de az áldozatokat követel.

A kislány oldalra döntötte a fejét, a karosszériát méregette.

Te ilyen jó és önzetlen ember vagy?

Hát, azt nem mondanám  – gondolta Victor. – Nekem is vannak álmaim, nekem is vannak céljaim. De attól, hogy azokat el akarom érni, még nem vagyok rossz ember. Ugye?

A titkárnője hangja szakította ki a merengésből.

– Mr. Holloway, most érkezett – mondta Sandra komolyan. Bal kezével a füle mögött babrálta bio-fi vevőjét, közben az ölében lévő FlexiPlexen matatott. – Themiszvárosban, az egyik jósdában történt valami. A rendőrség most vonult ki a helyszínre.

Victor fölélénkült, csak most tűnt fel neki, hogy egészen lecsúszott az ülésben, majdnem elaludt.

– Mit tudunk?

– Baleset történt.

– A jósdákkal mindig van valami baj – rázta meg a fejét Victor. – A biztonságiak jelentettek valamit?

– Nem, uram. Kérek egy megerősítést. Értesítsem Mr. Webstert?

– Ha a komplexum biztonsága sértetlen, akkor ne. De azért értesítse az őrséget, hogy fokozottan figyeljenek! Ezzel a fiúknak Jarred nélkül is meg kell tudniuk birkózni.

Delphoi
2048. március

Vannak emberek, akiknek nagyszerű örömök adódnak az életben, és vannak, akiknek egészen aprók. A kicsi lány már nagyon fiatalon megtanulta, hogy az élet sötét borzalmai között muszáj felfedeznie a legjelentéktelenebbnek tűnő fénysugarakat is.

Az egyik ilyen fénysugár öt éves korában, egy vasárnapi hajnalon talált rá az égből, a szomszéd házak fekete kéménysziluettje fölül. Ő csak könyökölt a korhadt fakeretes ablakban, és a hullámos üvegen keresztül csodálta a fényt, élvezte meleg ujjainak cirógatását az arcán. A kétrétegű üveg között rég elhalt legyek és muslincák hevertek, Delphoi sosem értette, hogyan kerültek oda.

Ötödik születésnapján majdnem feltette a kérdést Kat anyának, miután megkapta a szelet süteményét. Ő mosolyogva várta, mit szeretne a gyermek, de Delphoi végül csak nevetett szép mosolyán, és elfújta a gyertyákat. Úgy érezte, vannak kérdések, amelyeknek megválaszolatlannak kell maradniuk, hogy az ő saját mítoszaivá váljanak.

Delphoi a szája elé tette a kezét, és köhögött. Rázkódott a teste, érezte, hogy nedvesség ér az ujjaihoz. A ruhájába törölte. Éppen a nappaliban töltötte az idejét, csak az nézett világosság felé, a konyha ablaka egy aknába, a hálóé pedig egy sikátor tűzfalára nyílt. Nem csoda, hogy a kicsi a nappaliban érezte legkevésbé a poshadt nedvességet, ami pókhálóként tapadt a bőrre, beférkőzött a szájon, az orron, és penészgombatelepeket szült a homályos lakás sarkaiban.

– Milyen szerencse, hogy nem vagyunk cserepes virágok, nem igaz, kicsim? – viccelődött néha Kat anya, bár Delphoi ilyenkor látta rajta, hogy nagyon rosszul érzi magát.

Nemrég kelt, és nem találta Kat anyát. Aggódott. A bejárati ajtó megvetemedett fáját nézte, ám az nem mozdult. Tekintete a nappali egyetlen, gumiabroncsból eszkábált asztalán álló fatáblára siklott. Kat anya azt mesélte, hogy a lakásban találta a dísztárgyat, és soha nem is foglalkozott vele, egészen addig, amíg egyszer úgy nem toppant a nappaliba, hogy az árva kisbaba a táblát rágcsálja sarjadó fogaival. Elvette tőle, keserves zokogást kapott válaszként. Ekkor nézte meg először, mi áll rajta:

„Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot.” – Delphoi

Nem értette, mi lehet ez, de mégis mosolyt csalt az arcára. Olyan bátorító és erőt adó volt ez a néhány szó, hogy akaratlanul is jelnek vélte. A gyermekre pillantott, akit alig fél éve talált foszlott pokrócba csavarva egy szeméttároló konténerben. Úgy vélte, anyja hagyta ott a sikátorbeli, véres vajúdás után. Eddig nem talált neki megfelelő nevet, de akkor már tudta, hogy mi legyen az.

– Ismerd meg magadat, kicsi Delphoi! – Kat anya egy polcra rakta a táblát, hogy a gyerek ne érje el, majd felvette és álomba ringatta. – Én melletted leszek, hogy segítselek az utadon.

Delphoi lemászott az ablakból, kiment az előszobába, hogy ott várja nevelőanyja érkezését. Innen nyílt a lakás hálószobája is. Gyűlölte azt a helyet. A sikátorból mindig áporodott bűz és húgyszag szűrődött be, néha pedig hátborzongató hangok visszhangoztak. Ezek libabőrössé tették a hátát, és rémálmokkal fűszerezték az éjszakáit. Azt mondják, hogy az ember nem emlékszik a születésére, mégis ilyenkor gyakorta látta azt a narkótól lesoványodott arcú, karikás szemű nőt, akit az igazi anyjának gondolt. Kat anya sosem titkolta előtte, hogy talált gyermek.

– Bocsáss meg nekem, hogy a világra hoztalak – sírta neki az eltorzult arcú álomanya. – Bocsáss meg, hogy nem lehetek jó anya, de ha apád megtalál, végez veled!

Delphoi megtámaszkodott a kopott ajtófélfában, mert újabb köhögő roham tört rá. Nagyon sokat betegeskedett, Kat anya szerint az is csoda volt, hogy egyáltalán életben maradt, miután ő rátalált.

– Ne halj meg gyermekem! – zokogta akkor, és riadtan szorította a melléhez a kisdedet. – Lélegezz! Sírj! Gyűlöld a világot, mert most csak a haragod adhat erő mindkettőnknek!

És Delphoi végül sírt.

Kat anya mindent megtett érte, de a születése utáni hónapok kritikusak voltak. A kislány átesett koraszülött tüdőbetegségen, bélgyulladáson, több fertőzésen. Nem is beszélve egyéb tünetekről: remegés, görcsök, folyamatos hányás és hasmenés. Hiába tomboltak az anyai ösztönök Kat anyában, pokoli kínszenvedés volt neki az az idő.

– Az a ribanc, drogos anyád tehet minderről! – Kat anya sírástól eltorzult arca maradt meg az emlékeiben.

Ismerős nyikordulással nyílt a bejárati ajtó. Mosoly szaladt a kislány arcára, mert meglátta az egyetlen, szívének kedves embert. Kat anya azonban nem egyedül jött haza, vele érkezett Doktor Fred is.

A doktor a házban lakott, és sokszor látogatta meg őket, hogy ápolja a kicsi Delphoi-t. Türelmetlen és mogorva ember volt, Delphoi nem szerette.

– Nyisd ki a szád! Mondd, hogy Á! Köhögj! – A kislány engedelmesen tette, amit a doktor mondott, ám az csak lemondóan megrázta a fejét, majd kiment a konyhába Kat anyával. Delphoi megleste őket.

– Menthetetlen. És egyébként is, mit foglalkozom én veletek? – Sötét kéményként tátogó szájából reszelős szavak és émelyítő szag áradt.

– Kérlek! Csak most utoljára! – Kat anya térden csúszott Doktor Fred előtt a konyhakövön, kapaszkodott a férfi kabátjának szegélyébe. – Esküszöm, következőleg elviszem kórházba.

– Ugyan, hogyan vinnéd? Hisz még chippelve sincs, csak egy ENV. Fizetni meg úgysem tudsz. Ha ez kiderül, a karrieremnek annyi, és bekerül a profilomba. – Doktor Fred olyan erővel pofozta félre Kat anyát, hogy a földre esett. Az ajtó rejtekéből leselkedő Delphoi a szája elé kapta a kezét, könnyek csordultak végig az arcán. De még szipogni sem mert, nehogy a jó doktor úr meghallja őt.

– Tudod, hogy nem vihetem el chipeltetni! – replikázott Kat anya, miközben sikerült feltápászkodnia. – Hogyan vihetném el? El fogják venni tőlem a gyámügyesek. Azt akarod, hogy elvegyék tőlem? Ő az egyetlen öröm az életemben! És a fogadalmad?

Újabb pofont kapott. Végül megígért mindent, amiket Delphoi nem értett, de ezek már láthatóan tetszettek a jó doktornak. Az alkudozást az áporodott szagú mosókonyhába zárkózva folytatták. Nem először vonultak már vissza oda. A kíváncsi kis Delphoi hallgatózott, de az ütemes döndüléseket nem tudta mire vélni.

Vajon mi történhet odabent?

Soha nem tudta meg, ezért mindig a titkok helyének látta a mosókonyhát.

Ezek után a férfi sokkal készségesebb lett. Undorító ízű kanalas gyógyszert hozott Delphoi-nak, és tanácsokat adott, hogyan gyógyulhat meg gyorsan. Ám az ilyen alkalmak után Kat anya mindig hosszú napokig ücsörgött a konyhában, és az ablakon túli aknát bámulta.

– Kat anya, mit látsz odakint? – kérdezte tőle a kislány, miután a férfi távozott, de nevelőanyja csak szégyenkezve elfordította az arcát.

A mosókonyha titkát lelkének sötét aknájába zárta, ahová üres tekintetének ablaka nyílt.

Yolanda
2066. május

– Adjon valaki egy kibaszott cigit! – sóhajtotta Yolanda, miután vendégei már távoztak a díszletből. Legalább öten ugrottak elé, és hárman kínáltak neki cigarettát.

– Ne kíméljetek! – mondta könnyedén, miközben rágyújtott.

– Elképesztő voltál, Yolanda!

– Én még sírtam is! Nézd! Így-így folyik a könnyem!

– A műsorigazgató elégedett lesz, a nézettség jobb lett, mint vártuk.

– Csodás vagy!

– Szemrebbenés nélkül tetted fel a pimasz kérdéseidet, kislány!

– Imádnak, nem is vitás!

Yolanda mélyet szívott a cigarettába, majd sóhajtva kifújta a füstöt. Tudta, hogy Alex csak azért fizet jó néhányat közülük, hogy rendszeresen fényezzék az egóját. Egy szisszenéssel csitította el a kollégákat.

– Sara, ha még egyszer kislánynak hívsz… elégszer hallom az anyámtól. – Megkönnyebbülve szívott újabb slukkolt, majd miután kifújta, folytatta. – Kate, hétfő reggel a profilomban szeretném látni az anyagot az Orozco interjúhoz! Nem tudok ott lenni a heti megbeszélésen, így jó lenne, ha valaki képviselne engem beosztás ügyben. Jane-nek mondjátok meg, hogy egyeztessen egy csütörtöki ebédet Mr. Kaufmannal, de minél előbb legyen meg! A feladatokat felraktam a profiljaitokba. Hol van Ty?

– Itt vagyok – érkezett meg a nagydarab, fekete Tyrel Bernstein. A többi kolléga pedig szétszéledt a dolgára. – Nagyon jól szerepeltél a…

– Tudom-tudom a többiek már fényesre nyalták a seggem – legyintette le a férfit. Elindultak kifelé az épületből. – Remélem nem volt teljesen amatőr az itteni, új kamerás gyerek.

– Igazából elég profi, bár kellene neki jobb okosvezérlés az automata kamerákhoz vagy optikai implant a kameradrónokhoz – Ty megvakarta az állát, a körmei alatt sercegett a szőr. – Nem mész vissza a pihenőbe, mielőtt…?

– Nem kell, bejön ez a smink.

– Szerintem is nagyon jól áll neked – vigyorodott el a férfi.

– Ty, ne most…! – nyögte a nő kimerülten. – Vissza kell mennem még az irodába. Hétfőn találkozunk. Ja, és csinálj valamit magaddal! Mondjuk, kezdhetnéd egy borotválkozással.

Yolanda a saját suhanójával hajtott vissza a Négyes csatorna épületéhez. Az este fényei beszűrődtek a huszonharmadik emelet hatalmas ablakain, a legtöbb irodában csak félhomály uralkodott és elrendezett íróasztalok. Kevés kolléga dolgozott ilyenkor, akik igen, azok viszont megállás nélkül serénykedtek. A levegőt enyhe mandulaillattal töltötte meg a légtisztító. Yolanda lendületes léptekkel vágott át a szobák közt, a munkatársak előre köszöntek neki. Egy kiáltás harsant a félig elsötétített irodában.

– Szép kis interjú volt, kislány! Ezt most kivételesen megnéztem. – Ráncoktól karakteres arcú, termetes férfi állt az irodaajtóban, amin a Mr. Alexander Burrows felirat díszelgett. – Gyere be, hogy elbeszélgessünk róla!

– Muszáj, Alex? – sóhajtott Yolanda. – Még millió dolgom van, és tudod, mennyire utálom itt tölteni a hétvégét.

– A vásárlás sokkal konstruktívabb volna, mi?

A nő gyilkos pillantást vetett pimaszul vigyorgó főnöke felé. Kihúzta hajtűjét, aláhulló platinaszőke tincseit fejének egyetlen mozdulatával dobta szét, és az irodához sétált.

– Remélem, valami fontosat akarsz. Amúgy, hogy tetszik a sminkem?

– Hát, nagyon szép.

– Tetszik ez a szemhéjfesték, valamelyik gyakornok csicskád szerezhetne belőle a stúdiótól.

– Jól van – csukta be az ajtót Yolanda mögött a férfi. Hellyel kínálta a széles műanyag irodaasztalnál, de a nő inkább a fal menti vitrinben lévő díjakat nézegette. Alex leült az asztala mögé, félretolt néhány FlexiPlex tokot, és a kávéjáért nyúlt. Annak illatát még a légtisztító sem tudta eloszlatni.

– Jó műsor volt, a Holloway interjú remekül sikerült, megszorongattad a vénember tökeit, kislány! – röhögött ízesen a férfi.

– De?

– Egyből lennie kell egy „de”-nek?

– Jajj, Alex! – fordult meg ingerülten a nő. – Most csináltam végig egy interjút Atlanti-Amerika egyik legnagyobb kibernetikai cégének nagyfőnökével, későre jár és még egy rakat dokumentálást végig kell csinálnom.

– De legalább a sminked jó.

Yolanda elnevette magát.

– Egy főnök már meg sem dicsérheti az alkalmazottját a remek munkájáért? – kortyolt a kávéba Alex.

– Nem szoktál te behívni az irodádba csak azért, hogy cseverésszünk, és kinyald a seggem. Szóval, légyszi, ne játszadozz!

– Tényleg az interjúval kapcsolatban akartam beszélni. Kaptunk egy üzenetet a Neuex Wire-től.

– Na! Gondolom a szokásos panaszkodás a pimaszságom miatt.

– Tévedsz. Nagyon elégedettek a munkáddal.

Yolanda arcán meglepetés tükröződött.

– Tényleg?

– Úgy döntöttem, szeretnék egy egész tényfeltáró sorozatot a cégről. Tudod, a szokásos, ahogy mi riporterek szoktuk csinálni: csak a nyers, manipulálatlan igazság.

– Na, várj csak! – lépett közelebb Yolanda. – A Neuex Wire fizeti ezt a sorozatot, igaz?

– Igen.

– Tehát semmi rosszat nem mondhatok róluk.

– Pontosan.

– Ez az egész egy kurva drága reklám lesz nekik.

– Ahogy mondod. Jobb, ha átnézed. – Alex hanyagul egy FlexiPlex tokot dobott Yolanda elé. Ő felvette és kigörgette belőle a grafénképernyőt.

– De hisz, ez egy Optic SenseIn katalógus.

– Igen. A Neuex Wire szeretné, ha ezt a terméket viselnéd a sorozatban. Ők finanszírozzák neked, teljesen ingyen kapod. Tudod te, mennyibe kerül egy ilyen?

– Na, álljunk meg! Ez nem egy egyszerű ruha, vagy cipő, amit csak felveszek a forgatás alatt. Ez egy kicseszett beültetés, Alex!

– Tudod, mennyire trendik ezek? Az emberek már nem az okosszemüvegüket fényezgetik, meg színes okos-kontaktlencséket vesznek, hanem ilyen implantokat. Persze csak a menőbbek.

– Nehogy már! Ez mégiscsak egy végleges beültetés. Idegen tárgyat raknak a testembe.

– Jaj, ne mondd már, hogy a melled valódi, kislány – vigyorgott Alex, miközben a nő említett testtáját fixírozta.

– Hányszor mondjam még, hogy utálom, ha így hívsz? – morgolódott a nő, de nem volt igazi harag a hangjában. Ösztönösen kihúzta magát.

– Menj haza, aludj rá egyet-kettőt, gondold át! – dőlt hátra a székében Alex. – Nagy lehetőség ez neked és nekünk is.

– Hát, nem is tudom.

– Gondold át! Te vagy a legjobb! – Alex AR csuklópántja jelzett, mire a férfi a füle mögé nyúlt. Yolanda lementette profiljába a katalógust, visszadobta a plexet az asztalra, majd szemüvegének látóterében tovább böngészte a termékeket. A kicsit régebbi modellek a bal szemüreget és környékét fedték, az újabbak már mindkét szem helyére kerültek, de burkolatuk szolidabb és ergonomikusabb lett. A női változatok valóságos arcba épített csecsebecsének látszottak.

– Mondjuk ez a karcsú modell elég dögös. Rita Giles-nek a Universe News-nál ilyesmije van, csak régebbi verzió. Jé, lehet rá színes lencsét is venni? Tényleg, a karbantartást a Neuex állja? Alex?

Yolanda főnökére nézett, aki homlokráncolva figyelte a bio-fi linkjére érkező adást.

– Valami felhajtás van Themiszvárosban, nyüzsögnek a tükörképűek – mondta Alex komolyan. – Úgy tűnik, lezárták az egyik jósda épületét.

Delphoi
2052. szeptember

Penészes lakásukon kívül egyedül a bárt ismerte még Delphoi, ott dolgoztak, ő és Kat anya. Bejárata a házuk melletti sikátorból nyílt, ahonnét egy szűk lépcsősor vezetett le a pincében berendezett ivóba. Az itt töltött hosszú éjszakák és az éjszakáknak tűnő végtelen nappalok során Delphoi sokat gondolt a hajnalokon őt üdvözlő fénysugárra. Eddig életében csak abban a szűk sávban látta az eget. Már megszokta ezt, hiszen nem volt ő cserepes növény.

Hiába cseperedett kilenc évessé, nem nézett ki annyinak, törékeny és alacsony termete kevesebbnek hazudta. Hullámos, fakószőke haja és ijedt arca kisgyermeki ártatlanságot idézett. Ezen év őszén tudta meg, mit takar az „ENV” rövidítés, amellyel őt illették folyton. Emberszámba nem vett.

– Kat anya, én… nem számítok embernek? – Munkával elfoglalt nevelőanyjára meredt nagy, zöld szemével, szomjazta a szavait.

Kat anyából ekkorra már csak egy életbe belefáradt héj maradt. Elszálltak belőle az anyai ösztönök, akárcsak a büdös cigarettájának lehulló hamva a huzatban. Csak a füst okozott neki örömet, Delphoi pedig köhögött tőle.

– Hagyd már abba azt a rohadt köhögést! Megfájdul tőled a fejem – szidta le Kat anya, aztán kicsit megenyhült. – De ember vagy, ez csak egy osztályba sorolás nem hivatalos neve. Most eridj dolgozni!

A pince belső terét a felső emeletet tartó oszlopok törték meg. Azokra gyenge fénnyel izzó, csupasz villanykörtékben végződő kábelkígyók tekeredtek fel, a fejük gyakran pont úgy sziszegett, mint az igazi kígyóknak. A bútorok nyers, kezeletlen fából készültek, valamelyik már megszürkült, némelyik még frissen fehérlett.

– Hallottad mit mondott az anyád, takarodj dolgozni, te kis szánalmas ENV! – üvöltött rá a tulajdonos, Chester Wright. Koszos kötényű, erőszakos ember volt, akinek ősöreggé gyűrődött arca mindig ijesztő grimaszba torzult, főleg, ha üvöltözött. – Ne fintorogj, te semmirekellő, vagy lekeverek! Én és az anyád legalább patronáltak vagyunk, de neked még rohadt chiped sincsen, te senki!

– Ne beszélj így a gyerekkel, Chez! – szólt rá megfáradt hangon Kat anya. Lekonyuló szájából kókadozott a ráérősen füstölő cigaretta. Haja megfakult és megritkult. Tekintete ugyanolyan elnyúzott lett, akárcsak egykor duzzadt melle, amelyből anyai szeretetének simogató ölelése közepette táplálta a kicsit annak idején.

– Te is kaphatsz egyet! – mutatta meg kézhátát a férfi Kat anyának, mire ő szemét forgatva elindult kiszolgálni a vendégeket. Megcsömörlötten végezte a munkáját.

Delphoi gyűlölte Chester Wrightot, mikor a nehéz zsákokat fogcsikorgatva kellett cipelnie, melyeket a férfi fél kézzel elbírt volna, mikor kigúnyolta, vagy megverte Kat anyát. Gyűlölte a mocskos kötényét, merev tartását, hosszú ujját, amellyel mindig megfenyegette őt. Mindent gyűlölt, ami Chester Wright volt. Tőle tanult meg gyűlölni.

Ugyanakkor félni is tőle tanult meg. A meglengetett göcsörtös ujj elegendő volt Delphoi-nak, hogy már szinte testén érezze az ütlegeket. A vendégek hiába üvöltöztek a bárban, a lány csak akkor rezzent össze, ha Chester Wright felemelte a hangját. Márpedig azt gyakorta megtette. Még a visszafogott szavai is olyan élesen hasítottak a fülbe, mint egy elektromos csiszoló hangja. Száraz nevetése és károgó beszéde hatására pedig végigfutott a kislány hátán a hideg.

Mikor igazán megrémült, Delphoi a bár melletti raktárba menekült, amit csak néhány láda zárt el a főteremtől. Ez sötét és sivár hely volt, csak a bárból szűrődött be kevés lámpafény. A kislány itt maga lehetett. Eleinte csak ücsörgött itt egymagában, ám egy évvel ezelőtt rálelt az első barátjára. A fal aljában lévő apró repedésből kukucskált ki először az a szürke egér, amit Ambernek nevezett el.

Hosszúkás orrán a bajsza az óvatos szaglászás ütemében mozgott. Apró, fekete gombszemekkel meredt Delphoi-ra, aki lenyűgözőnek találta a kicsi állatot. Az egérke eleinte a fejét sem merte kidugni a lyukból, de Delphoi nagyon türelmes volt. Mikor Chester Wright nem figyelt, egyre többet bújt a raktárba, halkan beszélt Amberhez, néha pedig kenyérdarabkákat, kis szelet sajtot vagy húst vitt neki.

Aznap is odament, miután fáradtságos munkával elpakolta a zsákokat. Korábban elcsent egy zsemlét, és az abból csípett morzsákkal csalogatta ki az egeret. Amber már kevésbé volt elővigyázatos a kislány jelenlétében, néha még azt is hagyta, hogy hozzáérjen.

– Szia Amber! – suttogta neki örömteli hangon Delphoi. Az egér majszolni kezdte a morzsát, a lány együtt ette vele a zsemlét. Száraz volt és kemény. – Hiányoztam neked? Kérlek, ne haragudj rám, hogy olyan régen látogattalak meg! Ugye nem haragszol?

Az egér nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Két lábra ágaskodva nyúlt a következő falatért, majd ahogy megkapta, újra összegörnyedve evett. Delphoi végigsimított a hátán, érezte kidudorodó csigolyáit.

– Ma reggel néztem az ablakunk alatt sétáló embereket. Mind olyan szürkék és unottak voltak. Te is szoktál embereket nézni? Kíváncsi lennék, milyenek azok, akik a belső városban élnek. Tényleg mind mosolygósak és boldogok? Tényleg tudnak repülni? És akárhol vannak, tudnak egymással beszélgetni? Vannak robot szolgáik? Jártál már ott, Amber?

Amber csak némán eszegetett, Delphoi megint megsimogatta.

– És tudod, mi az a patronált?

Ha tudta is, nem adta tanújelét.

Ezért este, lefekvés után a hátborzongató zajok hálószobájában Delphoi feltette a kérdést a mellette fekvő Kat anyának is.

– Ne foglalkozz Chez Wrighttal, kicsim! – sóhajtotta a nő ingerülten. Nem volt már annyi türelme, mint régen, de legalább igyekezett. – Csak azért ilyen seggfej, mert a saját elszúrt életét próbálja kompenzálni. Na, alvás most már!

A kislány nem értette azt, amit Kat anya mondott, és azt sem, hogy miért változott meg minden. Miért nem voltak olyanok a dolgok, mint régen? Ő a régi anyukáját akarta vissza, akivel órákat ölelték egymást, miközben nyakába fúrta a kis arcát. Akinek a szép mosolya őt is megnevettette.

– Szeretsz engem, Kat anya?

– Ne kérdezz butaságokat, kicsim! – morogta a nő, de a hangja száraz volt és kelletlen. – Na, most már tényleg alvás!

Delphoi szomorúsággal szenderedett álomba. Amberre gondolt és a régi Kat anyára. Azt kívánta, bárcsak egyszer minden olyan szép lenne, mint a hajnali fénysugár.