Bakti Viktor: Alkony a Níluson

Bemutatkoznak az íróiskolások

A rabszolgakereskedő szigorú tekintettel figyelte lányai ügyködését a nagy sátorban. Az Ahit által elhelyezett füstölők illata már belengte a belső teret. Megnyugvással és enyhe bódultsággal töltötték meg az elmét. Nebu-Ai körbejárt, és olajégőket gyújtott, amelyek az alkony meghittségét varázsolták köréjük. Tekintete Betmutra siklott, akinek ügyes ujjai éppen ekkor kezdtek játszani a hárfán. A lány dallama könnyeden szárnyalt, légiesen és mámorítón, akár a nílusi lótusz illata. Esi körbejárt, bronz tálcáról édes datolyát és fügét kínált a jelenlévőknek. A rabszolgakereskedő határozottan elégedett volt. Mindegyik lány tudta a dolgát.

– Légy üdvözölve a sátramban, ó hatalmas fővezér! – hajolt meg széttárt karokkal a párnákon ülő Rakarhotep és emberei előtt. Fonatokba rendezett, olajokkal kezelt szakálla és gazdagon hímzett köntösének bő ujja a földig lógott. – Az isteneknek és az isteni fáraónak legyen hála, amiért oly bölcs s erős vezérek óvják Egyiptom földjét, mint te, dicső Rakarhotep. Básztetnek pedig hála ezért a gyönyörű estéért, amelyen bemutathatom neked kertem legszebb virágát: Shai-Anat! – intett a sátor közepén lévő üresen hagyott rész felé, majd a fővezértől távolabb, annak tanácsadói közt foglalt helyet.

A sátor hátsó, elfüggönyözött részénél egy finom kéz simított félre a gyöngyfüggönyt. A lángtartók táncoló fénye lassan rajzolta ki az előbújó lány olajoktól csillogó testét, egzotikus barna bőrét. Olybá tűnt, talán a déli határ környékéről származhat. A rabszolgakereskedő úgy gondolta, hogy Shai-Anatot valóban Básztet istennő áldhatta meg, hisz mozgása oly kecses volt, mint egy hízelgő macskáé. Könnyed léptei talán nyomot sem hagytak volna a sivatag homokjában. Most azonban drága szőtteseken lépdelt előre a lángtartókkal és füstölőkkel körbevett tánctérig.

– Kétség sem fér hozzá, hogy gyönyörű a lány – hajolt a kereskedő mellé a fővezér egyik tanácsadója, a Kígyószeműnek is nevezett Khab-seb. Kopasz, ráncos öregember volt, apró hüllőszemekkel Csapott álla alatt bőrlebernyeg csüngött. – De Rakarhotepet nem érdekli a szépség és a gyönyör. Tudtad, hogy van, aki csak Könyörtelennek hívja?

A rabszolgakereskedőnek eszébe jutott a kivégzés délben. Öt ember próbált dezertálni az íjászok századából. Rakarhotep rezzenéstelen arccal mondta ki az ítéletet az katonáira. Nem a máglyán égő emberek sikolya volt a legszörnyűbb, hanem a tudat, hogy Ozirisz birodalmában test nélkül sosem lesznek képesek elérni az örök életet. Ez az árulók jussa – mondta a fővezér. A fekete testeket állatok mocskába vetették. Még most is érezte orrában az égett hús szagát.

Még remegett a keze, ha visszagondolt erre, de mosolyt erőltetett himlőhelyes arcára, és bólintott a Kígyószemű felé.

– Köszönöm a figyelmeztetésedet bölcs Khab-seb. Biztos vagyok benne, hogy a fővezér örömét leli majd a táncban és megfontoltan fog dönteni.

Shai-Anat kiért a tánctérre. Körülötte, a levegőben vékony füstkígyók csavarodtak a lángtartók fölött, amelyek a lányt fényekkel és selymes árnyakkal öltöztették. Azokat leszámítva csupán kövekkel ékes lenvászon szalagok fedték testének izgalmasabb tájait. Lebbenő keblét érmékből fűzött gallér takarta, de a kerek fémdarabok között néha felsejleni látszottak az izgató domborulatok. Bokáján és csuklóján apró gyöngyök csilingeltek a hárfa dallamával harmóniában, ahogy belekezdett hipnotikus táncába. Veszedelmesen vonzó tekintete drágakőként csillogott Rakarhotepre.

– A fővezér a Nehbet hadosztály parancsnoka, rabszolgakereskedő! – szólította meg ezúttal Anenophis, a számok mestere. A szájából rothadásszag áradt. – Feladatát a fáraó, az isteni Amenhotep maga jelölte ki. Világi hívságok sosem zavarják meg az ő fejét, csak a célja lebeg a szeme előtt. Nagyra értékeljük a törekvéseidet, de feleslegesek.

A rabszolgakereskedő a fővezér felé pillantott. Legjobb harcosai vették körbe. Mellette foglalt helyet a vezér fogathajtója, a kocsihajtók mestere és a fővezér bajnoka. Mind marcona képű harcos. Datolyát majszoltak, néha ízesen röhögve méltatták a lányt, nyáluk majd kicsordult. Maga a széles vállú, kopasz Rakarhotep ellenben olyan volt, mint Ámon isten szobra. Mozdulatlanul ült, csak a lány táncára meredt. Füstkvarc szemében azonban élettel teli fény játszott. A kereskedő elmosolyodott.

– Hálás vagyok a tanácsodért méltóságos Anenophis, de megvárnám a fővezér döntését ez ügyben.

Shai-Anat maga volt az életre kelt bűbáj. Testének finom vonalai úgy ringatóztak a füstkígyók tánca között, hogy az ember szinte arra várt, mikor oldódik fel ő maga is a füstölők illatában és a zene dallamában, mikor öleli körbe földöntúli valójával, hogy lágyan cirógassa érzékeit, végül kitöltse bensőjét édes gyönyörűséggel. Haja az éj selyemzuhatagaként omlott törékeny vállaira és keblére. A fellebbenő szalagok egy pillanatra látni engedték fenekének domború ívét.

– A szíved romlott és sötét! – szidta halkan a rabszolgakereskedőt a mellette ülő Ishera, a drágakőfaragó lány, de a hangja kétségbeesettnek tűnt. Shai-Anat nővérét nem áldották meg az istenek húgához hasonlatos szépséggel. Alacsony volt, jellegtelen arcú. Redőzött, fehér kalasziriszt viselt testére csavarva, a fején divatos, fekete parókát hordott. Csak nemrégiben talált rá húgára, akitől gyermekkorában elszakadt. Most is azt a nagy fekete, aranydíszes dobozt szorongatta az ölében, amelyben szerszámait és áruba bocsájtandó ékszereit hordta. A rabszolgakereskedő arra gondolt, hogy talán a fővezér seregében próbál túladni rajtuk. – Megígérted, hogy, ha elegendő pénzt gyűjtök, megválthatom húgom szabadságát. Ezért könyörögtem neked, ezért gyűjtöttem oly elszántan, ezért utazom veled már hetek óta! Egy mocskos hiéna vagy!

– Nem hazudtam, szabadon engedem a húgodat – válaszolta nyájasan mosolyogva a rabszolgakereskedő. Fogsora hiányos volt és elfeketedett. – Hacsak Rakarhotep nem hajlandó többet fizetni érte, mint amennyit te tudnál.

Ha tekintettel ölni lehetne, a kereskedő már útban lett volna Anubisz elé. De e helyett csak kedvesen a lányra mosolygott.

– Ne haragudj rám drága Ishera, nem vagyok más, csupán egyszerű kereskedő. A piacból élek.

***

A Nílus víztükrén lágyan hullámzott a hold képe. Rakarhotep a táborának egyik dombjáról szemlélte, de tekintete folyton-folyvást visszakúszott a tábor végében álló magányos sátorra. A folyó menti papiruszsásból kócsagok hangját hozta a szél.

A fáraó délen harcolt a núbiaiakkal, és a Nehbet hadosztály kapta feladatul, hogy időben vigye az erősítést, így Egyiptom elsöprő erővel zúzhatja össze a núbiai sereget. Rakarhotep meglepően fiatalon jutott ilyen magas rangra, és ezt csak annak köszönhette, hogy soha nem térítette el semmi a céljától. Az mindig szeme előtt lebegett, és mindent megtett, hogy elérje azt. Könyörtelenül.

Délután azonban csak üresen bámulta a térképet a taktikai megbeszélések alkalmával, és néha meg kellett kérnie tanácsadóit, hogy ismételjék el, amit mondtak.

– Ne törődj vele, csak egy rabszolga – suttogta akkor Anenophis.

– Ezerszer különbet is szerzünk neked, ha vége a harcoknak – sziszegte Khab-seb.

– Ne engedd, hogy bármi megzavarja a fejedet – mondta neki Nu-Antef. – Vagy bárki.

– Az embereid nem láthatnak bizonytalannak! – súgta Tathra.

Ostobák… tudom, hogy csak rabszolga – gondolta Rakarhotep a táborban ácsorogva. A kezében érezte az erszény súlyát, amelyben smaragd, lapis lazuli és arany lapult. Ő maga sem volt benne biztos, hogy miért kapta fel, mikor kijött a sátrából. – Egy fővezérnek annyi ágyasa lehet, amennyit csak akar, nem igaz? Ágyas csupán. Rabszolga.

Ekkor pillantotta meg a holdfényben osonó alakokat a tábor végében.

– Őrök! – kiáltott.

***

– Örömet okoztam neked? – Rettentő ostobának érezte a kérdést, de Shai-Anat eleinte nem tudta mit mondjon a hatalmas fővezérnek, miután szerettek. Rakarhotep rendszerint nem is szólt hozzá, csak a sátorponyvát bámulta némán, merengve, majd sietve távozott.

A lány szemében már nem egy könyörtelen katona volt, hanem hős, aki megmentette az éjszaka támadó sivatagi banditáktól. Azok bizonyára reménykedtek benne, hogy egy villámtámadással fosztogathatják a tábor széleit, de Rakarhotep az embereivel gyorsan lecsapott rájuk. Ámbár túl későn ahhoz, hogy megmentsék Betmut, Nebu-Ai és a rabszolgakereskedő életét. A fővezér a többi lánynak jó munkát adott a táborban, és még Isherának is megengedte, hogy velük utazzon. A fegyverét fedő vér szaga már nem kíméletlenségre emlékeztette a lányt.

Shai-Anat arra számított, hogy halotti máglyák gomolygó füstjét fogja látni a férfi szemeiben, amely valami mélyebb sötétség körül gomolyog. De csillogást látott, mikor fölé hajolt. A mögött pedig aggodalmat, vágyódást és összezavarodottságot. Nyoma sem volt a haldoklók visszhangjának.

– A térképek mestere azt mondta, hamarosan elérjük az első kataraktát – szólalt meg egyszer Rakarhotep szeretkezésük után. Talán ő maga sem tudta, miért mondja ezt.

– Ámonnak legyen hála nagyuram – mondta tiszteletteljesen Shai-Anat, ahogy ura mellett könyökölt.

– Azt mondják, gyönyörű hely.

– A Nílus, az maga az élet. Hápi és Anuket.

– Szereted? – Rakarhotep az ajkába harapott.

– Mikor kicsi voltam, Isherával sokat játszottunk a vizében naplemente idején. Olyankor a leggyönyörűbb. Hiányoznak azok az idők, de örülök neki, hogy Ishera rám talált.

Ezek után Rakarhotep nem mondott semmit, de a rákövetkező nap alkonyatkor a sereg keleti szárnyán haladó harckocsizók parancsnoka maga mellé vette Shai-Anatot és nővérét a szekerére. A lemenő nap előtt hömpölygött a lassan arannyá változó folyó, ők pedig élvezték a langyos szellőt, amely arcukat cirógatta és hajukba kapott. A szóbeszéd együtt szállt a széllel.

– A fővezér nem az, aki volt.

– Ostobaságokat beszélsz, Rakarhotep könyörtelen!

– Én mondom, ellágyult a szíve.

 ***

Másnap Abdju városába érkezve újabb emberek tűntek el a sereg dárdásai közül. Rakarhotep katonái három fejet hoztak vissza.

Szeretkezésük megváltozott. Eleinte nem volt több néma, monoton mozgásnál, rideg és a lánynak kissé fájdalmas testgyakorlatnál. Később megtelt halk sóhajokkal, kedves suttogással, óvó öleléssel. A fájdalmat gyönyör váltotta fel. Shai-Anat többé nem csataterek vérszagát érezte a férfin, hanem bőrének olajillatát. Élvezte ajka mámorító ízét, és azt, milyen finoman simogatja gyilkoláshoz szokott kezével. Ujjai lassú élvezettel cirógatták vágytól lángoló bőrét, majd tenyere finoman tapadt érzékeny keblére.

Egy alkalommal Shai-Anat Básztethez sóhajtott imát, miközben nedves és forró ölében érezte Rakarhotepet, és az örömöt, amit nyújtott. Testének szentélyében tisztelte meg őt ura és hőse, ahogy meglovagolta a férfit. A lány megbűvölt kobraként vonaglott rajta, fekete haja az arcára omlott. Duzzadt izmoktól ékes mellkasát markolta és karmolta.

– Mi szíved vágya? – súgta neki a férfi.

– Nem vágyok én többre nagyuram – zihálta a lány.

– Nem vágysz… szabadságra?

– Én már szabad vagyok…

Végül mindketten megadták magukat a nagyon is evilági mámornak. Nedves testtel terültek el egymás mellett a bőrökön. Ujjaik egymásba fonódtak. A férfi gyorsan elaludt, de Shai-Anat még sokáig nézte elmerengve, csak a sátor lángtartóinak gyenge fénye világított meg. Beszívta izzadt testének az illatát. Odakintről éjszakai rovarok muzsikája hallatszott.

Váratlanul mozgásra lett figyelmes. Csak egy fekete villanást látott, és a következő pillanatban rettegés költözött a szívébe. Rakarhotep felüvöltött, a szeme felpattant. Egy kis testű, fekete kígyó csüngött a válláról.

– Ne! – kiáltott kétségbeesetten Shai-Anat. Gondolkodás nélkül felkapott egy bronz tálcát, amelyről gránátalma és füge hullott a földre. A sátor másik végébe csapta vele a kígyót.

Rakarhotep hörögve markolta a megmart vállát. A lány körbepillantott, majd megragadta a férfi tőrét. Gyors mozdulatokkal kimetszett egy jó darab húst a vállából, miközben imádkozott. Remélte, hogy a méreg nem terjedt tovább. A férfi teste remegett, vállából ömlött a vér, lassan önkívületi állapotba került.

– Miért kellett belerondítanod? – hallotta a sátor sötétebb végéből.

Odapillantott. Nővére, Ishera állt ott. A drágakőfaragó lány hüvelyk és mutatóujjával fogta a kígyót a feje alatt, olyan könnyeden, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Gyakorlott mozdulattal pottyantotta bele fekete, aranydíszes dobozába, majd gyorsan bezárta azt.

– Jól bánt velem! – mondta kétségbeesetten Shai-Anat, majd Rakarhotepre pillantott. A férfi szemei fennakadtak, teste rázkódott, a szájából nyál, sebéből vér csorgott. – És szabaddá tett volna!

– Ó, te még mindig azt hiszed, hogy miattad vagyok itt? Núbia nem fog behódolni Egyiptomnak! – Ishera egy görbe, csontmarkolatú tört rántott elő kalaszirisze alól, majd lendületes léptekkel megindult. – Na, engedj! Befejezem, amit elrontottál!

– A Fekete Testvériség orgyilkosa… – kapta kezét a szája elé Shai-Anat. Ishera már nem az a lány volt, akivel a Nílusban játszottak. Sok év eltelt, és sok minden megváltozott.

– Nem! – kiáltotta végül, és a bronztálcával csapta félre Ishera lesújtó tőrét. A rövid pengével szemben a tálca szinte pajzs volt. – Nem nyúlsz hozzá!

Az orgyilkos lányt ez meglephette, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Shai-Anat figyelmeztetőleg felé vágott. Rakarhotep pengéje Ishera karjába mart, vért fröcskölt a ponyvára. Nővére fájdalmasan sziszegett. Mielőtt újra mozdulhatott volna, Shai-Anat egy vázát lökött kettejük közé, amely csörömpölve tört szét a földön. Ez csak egy pillanatra lassította le az orgyilkos lányt, aki már ott volt és szúrt megint. Shai-Anat hozzávágta a bronztányért, ami félrecsapta testvére kezét, majd horpadtan elpörgött. Ha a harc egy hosszabb pillanattal tovább tart, az orgyilkos képzése talán felülkerekedik a testvére hirtelen leleményességén, de ekkor emberek közeledte és kiabálás hallatszott a sátor bejárata felől. Ishera bosszúsnak tűnt.

– Elrontottál mindent! – sziszegte.

Shai-Anat odapillantott, három döbbent arcú őr lépett be. Újra Isherára nézett, de testvére már nem volt sehol. Se fekete doboza. Egyedül ő állt Rakarhotep görcsbe feszült teste fölött, egy véres tőrrel a kezében.

 ***

Karnakot elérve a seregnek le kellett táboroznia hosszabb időre. A gyógyítóknak sikerült megmenteni a fővezér életét, de még gyengélkedett. Sebesült karját sután kötözték testéhez, és nem emlékezett arra, hogy mi történt vele. Mikor már elég jól volt, hogy tanácsadóit fogadja a sátrában, azok egyből odasereglettek.

– A lány egy núbiai orgyilkos! – mondta dühösen Nu-Antef. – Az ájult tested felett találtuk meg. A sátradban romok és vérnyomok. Dulakodtatok!

– Erős vagy Rakarhotep – sziszegte a Kígyószemű. – Az isteneknek hála, hogy kibírtad, míg a gyógyítók megérkeztek!

– Végezned kell a lánnyal! Meg kell békítened az isteneket és az embereidet! – morogta orra alatt Anenophis.

– Elárult engem – Rakarhotep a földet bámulta. – Azt mondta szabad mellettem. Milyen ostoba voltam. Az alkonyi Nílust adtam neki. És többet is…

– Bűbáj és hazugság! – vágta rá Tahtra. – Ez az orgyilkosok fegyvere. És a mérgezett tőr! Núbia retteg, és így próbálja megnyerni a háborút. Mi figyelmeztettünk nagyuram.

– Beszélni akarok vele! – préselte késpengévé a száját Rakarhotep.

– Nagyuram – dörzsölgette a kezeit Khab-seb –, ezt nem tartom jó ötletnek.

– Ezt akarom!

***

A lány a tábor közepén ült a földön, megkötözve, magába roskadva. Két őr vigyázta állandóan. Az arca megdagadt, szemöldöke és ajka felrepedt. Biztos volt benne, ha a fővezér magánál van, nem hagyja, hogy ennyire elbánjanak vele. Gyilkosnak hitték, pedig ő soha nem ártott volna Rakarhotepnek. Neki soha. Ishera eltűnése senkinek nem tűnt fel a zűrzavarban, hiszen ki foglalkozott a drágakőfaragó lánnyal? Itt volt nekik ő, a gyilkos, a gonosztevő. Ishera, hogy árulhattál el így?

Shai-Anat rájött, hogy tökéletesen betöltötte a bűnbak szerepét, és Ishera nyílván szándékosan rendezett mindent így. Az ütlegek és a dühödten üvöltött szavak fájtak ugyan, de elviselte azokat. A remény tartotta benne az erőt, hogy újra láthatja hősét. Akkor majd a szemébe néz, és ő tudni fogja az igazat.

– Hagyjatok magunkra! – érkezett meg a fővezér, a két őr távozott.

Hosszan bámulta a lányt, aki nem bírta elviselni vádló tekintetét, ezért leszegte a fejét. Szeméből könnypatakok indultak meg. Ugye tudja, hogy sose ártanék neki?

– Miért, Shai-Anat? – hangja, mint a törött bádogkancsó.

– Én… én nem, fővezérem! – szipogott a lány.

– A tanácsadóim azt mondják, hogy Núbia orgyilkosa vagy.

– Nagyuram, egy kígyó mart meg téged. Én csak kivágtam a sebet.

– Hazudsz! Nem kerülnek mérges kígyók csak úgy, a táborom közepébe – csattant fel a fővezér. – Te rejtetted oda!

Ne, uram! Te ne!

– Én… nem tettem volna… soha…

– Akkor ki?

A lány könnyei a földet áztatták. Ishera is elárulta őt, neki is ugyanezt kellett volna tennie. De, hogyan tehette volna? A testvére volt, akivel gyermekkora minden csodás emlékét megosztotta. Azóta Ishera megváltozott, de mégiscsak a nővére maradt. Shai-Anat nem tudta megtenni.

– Mit csináljak veled, ha nem válaszolsz? – dörrent rá dühösen Rakarhotep.

A lány felpillantott nedves szemmel. Rakarhotep füstkvarc tekintetében a düh mellett tehetetlenség és bizonytalanság kavargott.

– Uram, könyörgök! – nézett rá kérlelő szemmel.

A férfi nézte egy darabig, majd kegyetlenül elszakította róla a tekintetét, és távozott.

Rakarhotep parancsára egy sátorba vitték a lányt, hogy a nap tüze ne ártson neki. Este étket is kapott. Másnap dél felé a fővezér tanácsadói rajzottak be. Biztos távot tartva az állítólagos orgyilkostól úgy álltak sorban, akár a haldoklóra váró sakálok a domb tetején.

– A nagyúr tegnap este felkereste Maat templomát Montu templomkörzetében – mondta Anenophis. – Vitt aranyat, lazúrkövet, obszidiánt, lapis lazulit és türkizt a papoknak. Bőséges adomány Maat úrnőnek, hogy fogadja az áldozatot.

Istenek ne!

– Eljő a végzeted orgyilkos – gyötörte Khab-Seb.

– Én nem…

– Mind ezt mondják – válaszolt Nu-Antef. – Az istenek majd eldöntik, amint megkapják a jussukat. Te pedig az árulók jussát!

– Máglya! – szaladt ki Shai-Anatból. A szája elé kapta a kezét.

– Nem – vigyorgott Khab-Seb. – A túlvilági Halottfaló élő rokonai lesznek a végzeted. Maat templomának krokodilverme…

Shai-Anatból kiszakadt a zokogás.

– Gyilkos! – sziszegte Tathra.

– Gyilkos!

– Gyilkos!

***

A következő nap, mikor Aton korongja a legmagasabban izzott az égen, a lányt elvezették Maat temploma mögé. A krokodilvermet megkopott, öreg fából készített tákolmány fedte, annak egyetlen csapóajtaján térdepelt megtörten Shai-Anat. Odalentről csobogás hallatszott, a lécek közötti réseken a hüllőverem áporodott szaga szűrődött fel. A plázát körbevevő oszlopok tövénél álltak Rakarhotep emberei, hátul Maat papjainak néma sziluettje figyelt. Az enyhe széltől halkan susogtak a pálmafák, a tömjén illata lágyan érződött. Rakarhotep a verem előtt ült, akár a Sors bírája, körülötte tanácsadóinak köpenyeges alakja.

– Az orgyilkos nem tudja bizonyítani ártatlanságát! – mondta fennhangon Khab-seb. – Hatalmas fővezér, add hát át Anubisznak!

Rakarhotep tétlenül, üveges szemmel meredt a lányra.

– Nem adhatunk teret Núbia árulásának! – üvöltött a kocsihajtók mestere.

– Engedd meg, hogy elvégezzem az ítéleted nagyuram! – lépett a csapóajtó nyitókarja mellé a fővezér bajnoka. – Hadd legyek lesújtó karod!

– Mutasd meg Egyiptom erejét dicső Rakarhotep! – kiáltotta valaki, a vezérek és katonák tömege zúgolódni kezdett. – Núbia rettegjen! – a gyűlölet hangja magasra hágott.

– Meg kell tenned! – hajolt közelebb Anenophis.

– Az emberek nyugtalankodnak. A hadjárat sikere múlhat rajta! – suttogta Nu-Antef. – Meg kell tenned!

– Ítéld el! – sziszegte Tathra.

– ELÉG! – bődült el végül a Rakarhotep, mire mindenki elcsendesedett. – Senki ne merje bírálni döntéshozásomat! Én vagyok a fővezér!

Rakarhotep felállt, majd fellépett az emelvényre, a nyitókar mellé. Lepillantott a lányra, aki rettegő tekintettel meredt rá. Csak a pálmák lombja susogott.

– Állj félre bajnokom! – A fővezér bajnoka hátrébb lépett. – Aki kimondja az ítéletet, annak legyen véres a keze!

Tenyerébe simult a megkopott kioldókar. A lány meredten nézte őt, de talán már nem látott a könnyek tengerétől. Egész testében remegett. Rakarhotep mélyet sóhajtott, a mellkasa is megrázkódott bele.

– Egyiptomért teszem – mondta a lánynak, de mintha csak saját lelkét nyugtatta volna vele. – És a fáraóért.

Megrántotta a kart. A lány egy elfojtott sikollyal tűnt el a krokodilverem sötétjében. Egy pillanattal később csobbanás hallatszott, majd a tobzódó hüllők zajongása.

– Könyörtelen! – zúgott fel a tömeg, diadalittasan éltetve a fővezért.

– Könyörtelen!

– Könyörtelen!

Rakarhotep a Könyörtelen lelkes hívei körében állt a napfényben.

***

Rakarhotep benyitott a sötét kazamata folyosó végén lévő kőajtón. A fojtogató szagú krokodilverembe nyílt. A földmélyi kőmedence melletti kis gondozópadkát egy ráccsal választották le a vízben lubickoló veszedelmes hüllőktől. Fáklyája megvilágította a benti félhomályt. Felemelve végigmérte a cédrusból frissen ácsolt csúszdát, amely a krokodilok fölötti csapóajtótól, a rács fölött vezetett el egyenesen a biztonságos padkáig.

– Hát ezért kereste fel kincsekkel Maat templom papjait nagyuram – szólt a padkán magányosan kuporgó Shai-Anat. A verem csendes volt, csak a krokodilok körül csobogott halkan a víz. Már elfogyasztották a döglött borjút, amit a papok a csúszdára helyeztek, s amelyet a lány lecsúszó teste a vízbe taszított.

– Indulnod kell! – mondta a férfi.

A lány a fővezérhez sietett. Megcsókolta.

– Miért? – kérdezte, miközben Rakarhotep szemébe nézett. – Tudtad?

– Ne kelljen újra átgondolnom a döntésemet! – Egy köpönyeget terített a vállára.

– Akkor te és én nagyuram, soha…

– Menj! – meredt a lányra komoran Rakarhotep, és kezébe adta a fáklyát. – Indulj északra, Gebtu felé! Alkonyodik. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a Nílus ilyenkor a legszebb.

– Hallottam rólad történeteket, és soha nem gondoltam, hogy lesz, ami képes megváltoztatni egy olyan könyörtelen szívet, mint a tiéd.

– Csak menj!

– Ré legyen veled mindig fővezérem! – Shai-Anat utoljára, szenvedélyesen megcsókolta a férfit, majd eltűnt a folyosóban.

Rakarhotep a Könyörtelen egyedül maradt a sötétben.