Bakos Tibor: Berci nagyot nő – 1. részlet

Első fejezet

amelyben Borsali Berci egy porfelhőből kerül elő

 Az iskola udvarán, a kellemes, kora őszi napsütésben, a tölgyfa közelében lévő padok egyikén három lány, egy másikon két fiú ült. A fekete, tüskés hajú fiú időnként a szeme sarkából átkukucskált a szomszédos padra. Egy szőkésbarna, bájos arcú lányt nézegetett. A fiú morcos vonásai a lány látványától megenyhültek, ám ha az felé fordította a fejét, ő azonnal a földet kezdte bámulni, és újra szigorú kifejezést öltött magára. Társa, tekintetét az udvar közepén nyüzsgő gyerekhadra szegezve, ebből semmit nem észlelt, csak beszélt, beszélt, és néha beletúrt vörös hajába, vagy megvakargatta apró, szeplős orra hegyét.

Mellettük néhány fiú osztálytársuk állt. Egyiküknek, egy csontos, magas gyereknek feltűnt, hogy a tüskés hajú fiú odales a lányokhoz, még azt is kiszúrta, hogy a szőkésbarna kislányt nézi, aki nem mellesleg, neki is tetszett. Kajánul elvigyorodott, csendre intette a többieket, és a padon ülő fiúk elé lépett.

– Hüvelyk Matyi szerelemre lobbant! – vigyorgott gúnyosan a tüskés hajú fiúra, aki felkapta a fejét. A három lány is feléjük fordult, mosolyogtak…

Hamarosan hatalmas porfelhő gomolygott az iskolaudvaron, közvetlenül a bejárati kapu mellett. A felhőből időnként előbukkant egy láb, meg egy kéz, aztán két láb és két kéz, majd egy fej, aztán két fej… A porgomolyagból hörgések, jajgatások, nyögések, és nyekkenések hallatszódtak. Egyre több gyerek gyűlt össze a kavargó porfelhő körül, és próbálták kitalálni, vajon mi történik odabent, vajon kié a kéz, meg a láb, meg a kezek, és a lábak, és ki nyög, meg hörög.

Már éppen tovább görgött volna a porgömb kezestől, lábastól, fejestől, nyekkenve, hörögve, jajgatva, amikor Hosszú tanár bácsi hatalmas lépteivel odaérkezett, semmit sem találgatva belenyúlt, és kiemelt belőle két egymásba kapaszkodó, vicsorító, morgó fiút. Lehámozta őket egymásról, és a grabancuknál fogva igyekezett megakadályozni, hogy újból összekapaszkodjanak. Néhány percbe beletelt, míg valamennyire lenyugodtak a méregzsákok. A közönség nehezen ismerte fel őket, annyira belepte mindkettőt a por, de az egyikük nevét már kezdték suttogni. Azét a fiúét, aki vagy egy fejjel alacsonyabb volt a másiknál. Őt termetéről tudták megkülönböztetni.

Hosszú tanár bácsi is őt szólította meg elsőnek:

 – Már megint Borsali Bertalan, a negyedik céből! Már megint te!

A név hallatán enyhe nevetéshullám himbálózott végig a körülállok sorain, amit a megszólított azonnal érzékelt, és ellenséges pillantást vetett feléjük, mellyel jelezte, hogy bárkit hajlandó újból bevinni a porgomolyagba.

– Ő kezdte! – mutatott Bercire az eddig ismeretlenül álló másik harcos, Tokodi Gyuri, aki nem csak azért használt ki minden lehetőséget, hogy csúfolja Bercit, mert neki is ugyanaz a lány tetszett, hanem mert a másik fiú sokkal jobb tanuló volt tőle, míg ő nem éppen a nagy tudományáról volt híres.

– Csúfoltál! – fordult felé Berci egyik kezével tüskés haját törölgetve, miközben másik kezét ökölbe szorította, hogy megfenyegesse a vele szemben álló fiút. Csinos arcát egészen eltorzította a düh.

Ekkor megszólalt a szünet végét jelző csengő. A közönség csalódott morajjal oszolni kezdett, csak Hosszú tanár bácsi maradt a két fiúval, akik végre lenyugodtak annyira, hogy elengedhette a grabancukat.

– Nem viszlek benneteket az Igazgató bácsihoz, de jelentkezzetek az osztályfőnökötöknél, és mondjatok el mindent! Majd megkérdezem tőle, hogy megtettétek-e – fegyelmezte őket, miközben azok változatlanul a port törölgették ruhájukról.

Elindultak mindketten a termük felé. Hosszú tanár bácsi szigorú tekintettel figyelte a két fiút, egészen addig, amíg be nem léptek a folyosóra.

Borsali Bertalan egész nap durcás hangulatban volt. Elege volt már belőle, hogy kicsiny termete miatt megmosolyogják, és többen gúnyolják is, főleg a Tokodi Gyuri. Pedig ő soha nem piszkálja őt, ha nem tud felelni a tanárok kérdéseire.

– Ne törődj velük! Irigykednek rád, mert minden másban föléjük emelkedsz! – mondta a nagymamája, aki velük lakott csinos kis családi házukban, és akivel leginkább megosztotta bánatát a fiú, csakúgy, mint most. – Csak tanulj szorgalmasan! Okos vagy! Ez a legfontosabb! Majd megnősz! Az nem megoldás, hogy mindenkinek nekiugrasz, aki csúnyán néz rád. Különben nagyon csodálkozom, hogy nem védenek meg a tanáraid. Hogy engedheti meg az osztályfőnököd, hogy ostoba gyerekek csúfolódjanak rajtad?

– Na, még csak az kellene, hogy az osztályfőnökömhöz menjek panaszkodni! Akkor nem csak Tokodi Gyuri, meg a barátai, hanem a fél iskola rajtam gúnyolódna! Nem árulkodok! Meglátják, hogy ki vagyok, ha az öklömmel találkoznak! – dörmögte Berci a bajsza alatt, mert a nagymamája szavai nem vigasztalták meg. Ő magasabb szeretett volna lenni. Legalább tíz centiméterrel! Most! Nem majd! Hiába volt jó tanuló. Kicsi volt. És a kicsikről mindenki azt hiszi, hogy gyávák is, és semmire nem képesek. Na, rendben! Esetleg jó tanulók még lehetnek.

Egyébként azzal a nagyon vágyott tíz centiméterrel akkora lett volna, mint az osztályban a második legkisebb társa. Aki egy lány volt. Berci mindennel próbálkozott már, hogy megnőjön. Nyújtotta magát az udvari ruhaszárítón lógaszkodva hosszú percekig, ugrált a magasba, az ég felé kapaszkodva, sok-sok tökmagot evett, mert a focipályán tökmagot áruló bácsi megesküdött rá, hogy attól centimétereket lehet nőni, kijárt kosárlabdázni a közeli játszótérre…

Mindhiába. Kicsi maradt.

 *

Második fejezet

melyben a hangyák komódot, az egerek kukát tesznek arrébb, egyébként semmi más nem változik

 – Szerintem egy jó varázsló segíthet – állapította meg Bakta Móric, a barátja, amikor délután az iskolából hazafelé tartottak, és Berci aznapi verekedését tárgyalták meg. – Amúgy pedig nem értem, miért izgatod azon magad, hogy kicsi vagy. Te vagy a legjobb tanuló az osztályban, sőt majdnem az egész iskolában. Nagyon okos vagy! Mindenben nem lehetsz a legnagyobb! Hidd el, gyakran azért mosolyognak rajtad, mert azonnal ugrasz, ha valaki nem szépen néz rád!

– Mintha a Nagyit hallanám! Nem érted te sem! A hátam mögött kinevetnek. Azt gondolják, hogy csak tanulni tudok, semmi mást. Mert egy töpörtyű semmi mást nem tudhat. Bár csak bebizonyíthatnám, hogy ez nem így van! – dohogott Berci egy sort, és csak ezután töprengett el barátja első mondatán. – Honnan kerítsek elő egy varázslót? Még rosszat sem ismerek, nem, hogy jót! Miért, te talán tudsz valakit?

– Nem. De, ha elszánod magad, szerintem valahol lehetne találni egyet.

– Hiszel a mesékben? – legyintett Berci.

– Ugyan! Ne legyél már olyan felnőttes! Te talán nem hiszel?

– Hát… – gondolkodott el Berci, és szemébe húzott szemöldöke kissé feljebb emelkedett.

Amint így beszélgettek az utcán bandukolva, éppen egy plakát mellett haladtak el. Móric hirtelen a homlokára csapott.

– Ez az! A cirkusz! Egy cirkuszban biztos, hogy akad egy varázsló!

Berci a Balambér cirkuszt hirdető plakátra nézett.

– Ott bűvészek vannak. Meg zsonglőrök – sóhajtotta lemondóan.

– Nem biztos. És ha nincs is varázsló, lehet, hogy ajánlanak valakit. Azért ők többet tudhatnak ezekről a dolgokról – lelkendezett Móric.

Berci ismét csak legyintett, ám néhány lépés után bizonytalan hangon megszólalt:

– Hát… Eljössz velem? Megkérdezzük!

Móric mosolyogva bólintott, és már kanyarodtak is a piactér felé, ahol a Balambér cirkusz három napon át esténként az előadásait tartotta.

A tarkára mázolt fakerítés mögött, a lakókocsik sűrűjében nem volt túl nagy a nyüzsgés, csak egy fiút láttak egy vödörrel a kezében, de hiába kiáltoztak neki, nem hallotta meg őket. A bejárat hatalmas lakattal le volt zárva, a pénztár sem nyitott még ki. Körbejárták a hatalmas területet, de újból csak a vödrös fiúval találkoztak, aki továbbra sem vett tudomást róluk.

– Ne kiabáljatok a fülembe! – szólalt meg valaki egyszerre csak bentről, a kerítés tövéből, egyik sikertelen próbálkozásuk után.

A fiúk meglepődve néztek a hang irányába. Először azt hitték, egy maguk korabeli fiú lehet ott, de amint a hang gazdája feltápászkodott a földről, ahol valószínűleg eddig pihengetett, egy Bercitől is alacsonyabb, ráncos arcú emberkét fedeztek fel. Mindketten hátrahőköltek a meglepetéstől.

– Na, mi a baj? Nem láttatok még törpét? – kérdezte az alacsony ember.

– De… – dadogott Berci – …csak… váratlanul ért minket…

– Mit akartok?

– Egy varázslót keresünk, mert a barátom… – szedte össze magát Móric.

– Varázslót? – nevetett fel ijesztő, éles hangon a törpe, mire a két fiú elbátortalanodva hátrálni kezdett, és már búcsúzkodtak volna, amikor a pici ember abbahagyta a nevetést. – Na, azért ne rohanjatok úgy el! Varázslót kerestek? – ismételte el a kérdést, mintha biztos akarna lenni abban, hogy valóban jól hallotta-e.

– Igen, mert a barátom… – felelte Móric, és megállt, megfogta Berci karját. Mindketten érdeklődve figyelték a törpét.

– Éppenséggel ismerek egyet – vágott közbe ismét az apró férfi, miközben az állát vakargatta fontoskodva. – És mit akartok a varázslótól?

– Azért keresünk egy varázslót, mert a barátom… – kezdte Móric, de Berci megbökte, mire elhallgatott.

– Semmi különös. Csak szerettünk volna látni egy igazi varázslót – fejezte be barátja helyett Berci és igyekezett a lehető legközömbösebb arcot vágni.

Móric értetlenül bámult rá.

– Ha ismerne egy igazi varázslót, szerintem már ő se lenne törpe! – súgta barátja fülébe Berci.

 Móric gondolkodóba esett. Volt benne igazság, de…

– Szeretnénk, ha a barátomat egy varázsló megnövesztené, hogy legalább akkora legyen, mint a … – hadarta elszántan Móric, nehogy Berci közbe tudjon vágni.

– Minek akarsz te nagyobb lenni? – nézett csodálkozva a törpe Bercire, és most sem várta meg, hogy Móric befejezze a mondandóját.

– Mert mindig csúfolnak az alacsonyságom miatt. Főleg a Tokodi Gyuri, meg a barátai – sóhajtott nagyot Berci.

– Gyere ide hozzánk! Ide a cirkuszba! Itt együtt felléphetnénk. Majd kitalálunk valami jó kis közös számot!  – lelkendezett a törpe, de lelkesedése egyáltalán nem ragadt rá Bercire. Igaz, mint minden gyerek, ő is álmodott róla, hogy egyszer majd fellép egy cirkuszban, és akkor mindenki tapsol, ujjong a produkciójának… De nem törpeként szerette volna learatni a babérokat.

– Hát… Inkább… Inkább mégsem… inkább szívesebben lennék egy kicsit nagyobb – nyögte ki végül.

– Sajnálhatod! – szólt csalódottan a kicsi ember. – Nagyon jó életünk lenne. Nekem eszem ágában sincs, hogy nagyobb legyek! Nem tudom, akkor mihez kezdenék – mondta, és látszott, hogy azon töpreng, vajon mit tenne, ha akkora lenne, mint a többi ember.

– Akkor, tényleg ismer egy varázslót? Mert hát azt szeretnénk, ha a barátom… – terelte vissza Móric eredeti medrébe a beszélgetést.

– Ja… Igen.. Hát persze! Gyertek oda, ahol sötétkék a kerítés! Ott van egy kiskapu, beengedlek benneteket.

A fiúk úgy tettek.

Hamarosan a lakókocsik között haladtak.

Különös érzés fogta el őket, eddig csak a cirkuszi sátorban látták közelről a vándorcirkuszosokat. Most, így testközelből egészen mások voltak. Pontosabban ugyanolyanokká váltak ők is, mint a legtöbb ember. Semmi csillogás, semmi csodálatos mutatvány, semmi festék az arcon… Időnként kidugta valaki egészen hétköznapi fejét a lakókocsi ajtaján, és átkiáltott egy másikba, és valami egészen hétköznapi dolgot kérdezett. Aztán egy egészen hétköznapi, ősz hajú férfi rohant el mellettük rövidnadrágban és pólóban, majd az ablakon kinézett egy végre nem hétköznapi, csinos hölgy, miközben odabentről tojásrántotta illata szállt kifelé ínycsiklandozóan…

– Itt lakik – térítette magukhoz a látványban elmerülő fiúkat a törpe. – Gyertek, bemutatlak titeket!

Egy kopott, kék, sárga csíkos lakókocsiba léptek be, miután egy kis létrán felmásztak az ajtóhoz. Odabenn kicsit várniuk kellett, amíg megszokta a szemük a homályt. A lassan előbukkanó kép csalódást okozott nekik. Azt gondolták, majd mindenféle különös edényeket, palackokat látnak, meg tűz fölött, üstben fortyogó varázsitalt… Ehelyett egy heverőt, alacsony kis konyhabútort, és az ablak előtt egy hokedlin itt-ott rozsdás villanyrezsót pillantottak meg.

– Habakuk! – szólalt meg a törpe. –Habakuk!

„Végre! Valami varázslós!” gondolta Berci, és izgatott lett.

– Mondtam már, hogy a rendes nevemen szólíts! – dörmögött vissza egy hang a legbelső, legsötétebb sarokból. – Józsi vagyok.

– Pszt! Vendégeket hoztam! – intette le a törpe.

Most végre megláthatták a hang gazdáját, aki előlépett a sarokból, és akiről eddig azt gondolták, hogy egy szekrény, és aki inkább erőművésznek látszott, mint varázslónak, nagy termetével, széles vállaival.

– Mit akartok? – nézett rájuk a majdnem kopasz férfi szúrós szemekkel.

– Szeretnének olyan nagyok lenni, mint te – felelt a törpe a gyerekek helyett.

Az erőművész kinézetű Habakuk, vagy inkább Józsi végigmérte őket megvető tekintettel.

– Aztán mit fizettek érte? – kérdezte.

– Hát az attól függ, mennyibe kerül, meg hogy mekkorát nő a barátom – felelte Móric. – Mert, hogy csak ő akar nőni, én nem – tette hozzá gyorsan.

– Pedig rád is rád férne néhány kiló… illetve centi – mondta Habakuk-Józsi Móricot méregetve a szemével. Majd hirtelen a vállánál megfogta Bercit, és maga elé penderítette. – Mivel már csak néhány napot maradunk, nem tudok veled személyesen foglalkozni, de ha nőni akarsz, vedd meg tőlem ezt a port, olcsón adom! – mondta, és a háta mögötti szekrényből egy fém dobozkát vett elő. – Minden este egy kávéskanállal vegyél be, sok tejjel, és meglátod, akkora leszel, hogy nem fogsz beférni az ajtón.

Berci megilletődötten átvette a dobozkát, nézegette, majd Habakuk-Józsira bámult, aki odatartotta elé a markát. A fiú tétován kotorászott a zsebében. Habakuk-Józsi még közelebb tolta a tenyerét, Berci még egy kicsit kotorászott, végül elővette a zsebpénzét, és kifizette a por árát. Nem volt túl drága a varázsszer, de azért jócskán megcsapolta összegyűjtött pénzecskéjét.

Mikor az erőművész kinézetű varázsló ezzel elintézettnek látta az üzletet, kitessékelte a fiúkat a lakókocsiból a törpével együtt.

– Biztos, hogy ő varázsló volt? – kérdezte a kocsi előtt Berci a törpét, szemét kételkedően hunyorítva.

– Hát persze, hogy az! – bizonygatta a kis emberke. – Hát nem éreztétek rajta?

– Én inkább valami pacsuli-, meg egy kis izzadtságszagot éreztem, meg fokhagymát. De lehet, hogy vöröshagyma volt – húzta el a száját Móric.

– Csak próbálja ki a kis barátod! Nem fog csalódni! – hadarta a törpe, és látszott, hogy már ő is szeretne szabadulni a fiúktól.

Elkísérte őket a kiskapuig, ott elbúcsúztak, és a törpe futóléptekkel eltűnt Habakuk-Józsi lakókocsijának az irányába.

A fiúk sem törődtek tovább vele, ők hazafelé indultak el.

– Próbáld csak ki! – biztatta Bercit a barátja, mivel látta, hogy az még most is fanyalogva nézegeti a dobozkát, és már azon volt, hogy az első kukába beledobja. – Nem hinném, hogy veszítenél vele! Látod, ő is mekkora lett! Biztos, nem véletlenül! Meg aztán kiadtál érte egy csomó pénzt…

– Meglátjuk – mondta Berci még mindig bizalmatlanul mustrálgatva a dobozt. – De ha nem válik be… – nem folytatta tovább, mert eszébe jutott Habakuk-Józsi hatalmas termete, és inkább nem mondott olyat, amit úgysem tudna megtenni.

A vételről még a nagymamájának sem szólt egy szót sem. Szüleinek pedig végképp nem árulta volna el, hogy varázsszert vett a zsebpénzéből.

Közelgett az este. Berci egyre csak nézegette a port a dobozkában, de nem tudta rászánni magát, hogy vegyen be belőle. Beledugta a kiskanalat, kevergette, szagolgatta. Aztán eszébe jutott valami. A házuk teraszán mindig rengeteg hangya futkosott, egészen közel a fal mellett. Mi lenne, ha próbát tenne velük? Szór nekik egy keveset, aztán majd meglátja, hogy mi történik. A hangyák olyan apró állatok, hogy rögtön feltűnik, ha megnőnek.

Úgy is tett. Hintett egy csipet port a fal mellé. Aztán várt.

Órákig várt, semmi nem történt. Elmúlt az éjszaka, reggel rohant, megnézte a hangyákat, semmi. Délután, ahogy hazaért az iskolából, megnézte, mi a helyzet. Bár a por szemmel láthatóan fogyott, a hangyák ugyanakkorák voltak, mint addig. Este aztán valami furcsát vett észre. Mintha a teraszon álló komód időnként megmozdult volna. Alaposabban szemügyre vette. Valóban. Néhány perc alatt centimétereket vándorolt a szekrényke, amelyben édesapja a kerti szerszámait tárolta. Lehasalt, úgy figyelte, mi történik, és ez volt a szerencséje, mert ha áll, összecsuklottak volna a lábai a csodálkozástól. A hangyák, amikor útban volt nekik a komód, egyszerűen felemelték, és arrébb tették, mentek tovább, jöttek a többiek, újból felemelték a komódot, letették, továbbmentek. Nem nőtt ott egyetlen hangya sem még egy fél hajszálnyit sem, de akkora erejük volt…

Berci rohant a telefonhoz, hogy elmesélje a barátjának, mi történt.

– Na, látod! Nem csaptak be! – mondta Móric elégedett hangon.

– Dehogynem! A hangyák nem nagyobbak lettek, hanem erősebbek!

– Az is valami! – védte az igazát Móric. – képzeld el, micsoda tetteket hajthatnánk végre együtt, mert, hogy én is vennék be a porból, ha…

– De én nagyobb akarok lenni, nem erősebb! – mérgelődött barátja értetlenségén Berzi, és lecsapta a kagylót.

Kirohant a teraszra, és dühében az utolsó szemig kiöntötte a port a dobozkából a kerítés mellett álló kukába.

Csalódottan, dühösen, reménytelenül bújt ágyba, sokáig nem jött álom a szemére.

Másnap a szülei a munkából hazatérve – mindketten ugyanabban a hivatalban dolgoztak -, zaklatottan zuhantak be a lakásba:

– Képzeljétek, mi történt! – kezdte Apa szinte lihegve, miközben lekapta a szemüvegét az orráról, és törölgetni kezdte.

– Amikor beléptünk a kapun az udvarba, az egerek a szemünk láttára emelték a hátukra a kukát, és tették odébb néhány méterrel… – vette át a szót Anya Apától, és a ridiküljét a magasba emelte, hogy bemutassa, hogyan emelték fel a kukát az egerek.

-…És aztán felborították, hogy jobban hozzáférjenek a tartalmához! – fejezte be Apa.

– És nagyok voltak az egerek? – kérdezte Berci izgatottan.

– Nem! Teljesen normális pici egerecskék voltak! Hát éppen ez a furcsa! Apró egerek! Nem patkányok! Egerek! Hihetetlen! – vágta rá Anya.

Bercit tovább már nem is érdekelte a történet, a szobájába vonult.

 Anya azon nyomban körbetelefonálta valamennyi barátnőjét, hogy elmesélje nekik az esetet. Apa már azon törte a fejét, hogy kit hívjanak: a rendőrséget a tűzoltókat, vagy a televíziót… Szerencsére, mielőtt megtette volna, kiment és figyelte az egereket. Azok azonban már nem produkálták magukat: csak rohangáltak a felborított kuka mellett, majd amikor Apa közéjük csapott a seprűvel, szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Így aztán végül csillapodott a szülők izgalma, és hamarosan már arról tárgyaltak, hogy bizonyosan optikai csalódás áldozatai lettek, vagy valami ilyesmi…

Az egerek nem erősködtek többé, gyorsan elmúlt a por hatása, és lassan minden visszatért a régi kerékvágásba.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.1/10 (11 votes cast)
11 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Tibor!
    Nagyon tetszett a részlet, gratulálok a kikerüléshez:)
    Tetszett a könnyed hangvétel, a gördülékenység, az események sodrása, és a téma is. Igazán szimpatikus nekem Berci karaktere, és hitelesnek érzem:)
    Kicsit izgultam ugyan, hogy egy tíz éves fiú mit fog kezdeni a szteroiddal (azt kapott, ugye?), de szerencsére ez megoldódott:))
    Nem is ragoznám tovább, tényleg tetszett, egyetlen dolog szúrta csak a szememet: az egyik előző regénynél nem tetszett, hogy „tan bá”- ként emlegeti a szerző a tanárát, de aztán a szerző úgy reagált, hogy ő magában is így nevezi magában a tanárokat. Ezen elgondolkoztam, és igazat kell adjak neki, én sem tudtam jobb szót kitalálni rá hirtelen E/1-ben. Ám itt meg túl kisgyerekesnek érzem a tanár bácsizást, főként, hogy egy narrátor mesél. Egy hét, esetleg nyolc évesnél még talán, de ha már egy fiú a lányokat nézegeti, akkor a tanár bácsi nekem már nem áll meg, akkor inkább már tanár úr. De ez csak az én véleményem, és ettől eltekintve kíváncsian várom a folytatást:))
    Jó munkát és sok sikert!

  2. Láttam a padon ülő lányokat, a porfelhőben verekedő fiúkat, nagyon plasztikus volt a bevezetés. Közben elfelejtettem unatkozni, és azt is elfeledtem, hogy nem én vagyok a célközönség. Azt hiszem, így kell elindítani egy regényt. Aki ennek az elejébe belelapoz, az nem fogja ásítozva visszatolni a többi közé a kötetet, hanem belegondol van-e a családban megfelelő korosztályhoz tartozó olvasó.
    Aztán a szemelvény végén jött a csavar.
    Ritkán szoktam a szót leírni, mert félek, hogy elkopik. Mint az angolszász filmekben a vigasztalás: Szerelek anya.
    Most leírom, amit gondolok. Gratulálok! És sok sikert kívánok!
    A tanárbácsi dologban persze igaza van Rebeccának, de az könnyen orvosolható.

  3. Attilához hasonlóan engem is berántott a történet, nem unatkoztam egy pillanatot sem. Apróságokon akadt csak meg a szemem, de ezek mind javíthatók, nem zavartak meg olvasás közben. Lendületes, szórakoztató, szépen megírt regény.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Gratulálok a kikerüléshez! 😀
    A verekedős jelenet a leírás alapján úgy jelent meg a szemeim előtt, mint a rajzfilmekben. Nagyon nagy! 😀 Viszont az emelgetős dolog tetszett a legjobban. 🙂
    Rosszat nem tudok rá mondani. 🙂 Ja, kivéve a bácsizás, az úr jobban passzolna a szövegkörnyezethez.

  5. Kedves Tibor!

    Tetszik a történet és Berci is 🙂 Az egyetlen problémám a célcsoporttal van, és ez sajnos általános probléma: akiknek szerintem szólna – az iskolai tankönyveket leszámítva – egyáltalán nem olvasnak, ha mégis, egészen mást. Tizenkét éves lányok például már tudják, hogy a szürkének ötven árnyalata van, és hogy Szepesi Nikolett milyen „izgalmas” életet él. Pedagógusként rengeteget lobbiztam az igényes és kornak megfelelő olvasási szokások kialakításáért, még most sem adtam fel, de azért elkeserítő a helyzet… Iskolai keretek között nem is ment a dolog, csak privát órákon értem el kisebb sikereket. De ez egy nagyon összetett probléma, számtalan okra rájöttem, de arra is, hogy nem egyedül kell ezt megoldanom. Kell a szülői háttér ÉS a kornak megfelelő irodalom. Úgy gondolom, az utóbbihoz járul hozzá a regényed, remélem rátalálnak az olvasók is 🙂 Gratulálok!

  6. Kedves Írisz!
    Igazán nem szeretném elvenni a kedved attól, hogy rombold mások jókedvét. Csak nyugodtan. Elárulom, hogy az unokáim pont ebbe a korcsoportba tartoznak, és falják a könyveket. Nem a Szürkét, hanem Csukás Istvánt, és minden szépet, jót. Az osztályukban nincsenek egyedül. Igaz, nem a XIII. kerületben élnek, hanem Budapesttől negyven kilométerre. Szóval fogadd el! Van ilyen is, meg olyan is. Fel fejjel!

  7. Kedves Attila!

    Tisztában vagyok vele, hogy van rá példa, hisz pont erre utaltam a szülői háttérrel: nem véletlen, hogy a Te unokáid olvasnak és nem is akármit 🙂 A tapasztalataim nem fővárosiak, és sajnos tényleg siralmasak. Ez csak a „féltem az irodalom jövőjét” jellegű érzés továbbítása volt, ami a részlet olvasása közben rám tört. Távol állt tőlem, hogy bárki jó kedvét elrontsam, és nem gondolnám, hogy bárkire nézve is sértő lett volna a hozzászólásom, ellentétben pár gúnyos és lekezelő kommenttel, amivel találkozhattunk már korábban. Mielőtt más is követ vetne rám: akinek nem inge…
    Tibor! A lényeg: szerettem a részletet, várom a folytatást 🙂

  8. Gratulálok! A történet felvezetése nagyon tetszett, és mivel ismerem kilenc éves könyvmoly fiam ízlését, szerintem a célcsoport érdeklődésének felkeltéséhez is megtaláltad a megfelelő hangot. A folytatás azonban nekem egy kicsit csalódás volt a verekedős jelenet után. A varázslókeresés nagyobb izgalmakat ígért, és én is csak vonogatom a vállam Berci szüleihez hasonlóan, hogy biztos csak valamit félrenéztem/félreértettem. Ennek ellenére várom a történek folytatását. 🙂

  9. Kedves Tibor,
    szeretettel gratulálok a kikerüléshez, már csak azért is, mert pontosan tudom, hogy milyen nehéz megtalálni a témát, a hangot, ami a mai gyerekek érdeklődését felkelti ebben a gyorsan változó világban. Írisz hozzászólásával egyetértek, fiam 10, lányom 14 éves múlt, saját bőrömön tapasztalom az említett problémákat. Éppen ezért, egy korábbi hozzászólásomra utalva megint csak azt tudom mondani, hogy igen nagy az írók, szerkesztők és persze a szülők felelőssége, hogy mit adnak a gyerek kezébe olvasni. Ez a történet megfogott, kíváncsian várom a folytatást, bár a varászlókereséstől én is kicsit többet vártam (lehetett volna még kanyarítani ezen a részen), de úgy tűnik Berci más módon nő meg a könyv végére :). További sok sikert kívánok: F. Szandra

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük