B. J. Scott: Jerry Armstrong egyáltalán nem rejtélyes esetei – 2. részlet

Előző részlet

III.

Jerry Armstrong pontosan egy hete érkezett Westightba. Már késő estére járt, ő az ágyán feküdt hanyatt, nyitott szemmel, és a hepehupás, egyenetlen plafont bámulta. Zavarta, hogy nem tud határozott véleményt formálni az elmúlt egy hétről. Legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy nem képes mindenre azonnal rávágni, hogy nem tetszik neki a helyben.

Az emberek furcsák voltak. Nem meglepő, az emberek amúgy is mindenütt furcsák. Tartózkodóan fogadták. Nem ellenségesen, csak gyanakvóan. Érzékeltették vele, hogy észrevették, kívülálló, ugyanakkor hajlandónak mutatkoztak befogadni a közösségbe, amennyiben teljesen alkalmazkodik hozzájuk. Jerry nem volt biztos benne, hogy akar teljesen alkalmazkodni. A környéken, ahol lakást kapott, még mindig kíváncsian megbámulták az emberek. Jerry ilyenkor udvarias kis mosollyal odabiccentett nekik, majd továbbsietett.

Még nem igazán tudta, hányadán áll a helyiekkel, ezért mindenkivel nagyon óvatosan viselkedett. Furcsa kapcsolata volt Henry Crestroyjal is; nem kedvelték egymást, és a másik munkamódszereivel kapcsolatban is erős kételyeket tápláltak, viszont olykor tökéletesen megértették egymást. Mr. Crestroy felelősséget érzett Jerry iránt, látta a hiányosságait és hibáit, és ezeken formálva jó nyomozót akart faragni a fiatalemberből, annak azonban már nem érezte szükségét, hogy különösebben barátságos legyen védencével. Jerry eközben meg volt győződve arról, hogy ő már mindent tud, amit tudnia kell, és hogy az ő módszerei hatékonyabbak, mint a főnökéi. Ráadásul oda lett dobva egy egészen ismeretlen helyre, szerinte abszolút igazságtalanul, és még csak egy kis együttérzést sem kapott. Amikor megérkezett, senki sem fogadta egy cseppnyi melegséggel sem. Megértették és többé-kevésbé elfogadták, hogy Westrightba kellett költöznie, de senki nem igyekezett kellemesebbé tenni az ott-tartózkodását. Jerryt ez valahol mélyen fájdalmasan érintette.

Talán egyedül Mrs. Peabody kedvelte valamennyire. (Habár meg kell hagyni, ez nem volt teljesen kölcsönös – Cecilia Peabody nem éppen a könnyű természetéről volt híres.) Meglehet, átlátott Jerry üres bókjain, őszintén szórakoztatta a fiú társasága. Jerry titkon kicsit tartott a harcias matrónától, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szemérmetlenül hízelegjen neki, vagy, hogy pimasz megjegyzéseket tegyen a hölgyre – előtte és a háta mögött egyaránt.

Westright egyszerű városka volt az óceán partján. Jerrynek ez idáig még nem sikerült eldöntenie, hogy kedveli-e. Egyelőre elviselte. Esténként hosszú sétákra indult a part menti sziklákon; ilyenkor úgy érezte, soha többé nem akar elmenni a városból. Napközben viszont olyan sok kisebb-nagyobb szúrást kapott Henry Crestroytól és másoktól is, hogy mélységes keserűséggel gyűlölte az egész államot, és legszívesebben azonnal autóba ült volna, hogy visszahajtson Kaliforniába, ahol otthon érezheti magát.

A lakása nem volt olyan rossz; kicsi, de neki pont elég. A közvetlen szomszédjában ugyan újonnan egy tánciskola rendezkedett be, de ez nem zavarta különösképpen, mivel az első dobbantásoknál és falakon átkúszó zenefoszlányoknál ő már egyik lábán cipővel, útban az ajtó felé, fél kézzel a kulcsa után kutatott a kabátja zsebeiben, a másik kezével pedig egy kiflit próbált belegyömöszölni a szájába minél gyorsabban. Mire hazaért, a fal túloldalán már csak egy-két magányos koppanás hallatszott, és hamarosan, észrevétlenül egyszer csak ez a fajta zaj is elhalt.

Kétségtelen, hogy az ágy rugói önálló életet éltek, és hogy a csapból általában csak akkor folyt meleg víz, amikor Jerrynek semmi szüksége nem volt rá, a zárnak pedig a puszta látványától elsírta volna magát egy jóérzésű betörő, de a fiatalember mindezen hősiesen túltette magát, hiszen eddig sem élt luxuskörülmények között. Megoldotta, hogy puhára essen, ha egy meggondolatlan moccanás miatt az ágy lefordítja magáról, és reggel próbált úgy kelni, hogy még maradjon ideje megküzdeni a zár kinyitásával és bezárásával. Egyedül a meleg víz hiányát viselte nehezen, így az első munkanapjain igencsak morcosan állított be az irodába. Ez azonban Henry Crestroynak fel sem tűnt, mert azt hitte, a fiú alapból mogorva természetű, és meg sem fordult a fejében, hogy Jerry alapvetően vidám, szórakoztató fiatal lehet, akit viszont az utóbbi években a körülmények arra kényszerítettek, hogy komor legyen, elszánt és kétszínű.

Most az ágyban fekve, egy hét elteltével Jerry úgy érezte, már legalább egy éve Westrightban senyved. A régi aktákat kiselejtezték, rendet tettek a kartotékszekrényekben, és még a földszinten is kipókhálóztak. A fiú el se tudta képzelni, mit talál majd ki másnapra Henry Crestroy, hogy elüssék valahogy a fölös időt. Az elmúlt héten egy autólopásos esettől eltekintve senki nem tartott igényt a szolgálataikra. Jerry nem is igazán értette, miért van irodája a Browning & Scottnak Westrightban. Ami kevés bonyodalom előfordult a városban, azzal a helyi seriff és a helyettesei könnyen megbirkóztak egyedül is.

A Browning & Scott, amit a legtöbben csak „Broscó”-ként emlegettek, nem a hagyományos értelemben vett magándetektív-iroda volt. Sokkal inkább szolgált a helyi hatóságok kisegítő szerveként, mint független magánszervezetként. A bevett szokás az volt, hogy a kárvallott személy bejelentést tett a rendőrségen vagy seriffirodában, ahol vagy foglalkoztak az ügyével, vagy továbbküldték a Browning & Scotthoz – ez akár a polgár saját kérésére is történhetett. Ilyenkor az illető kapott egy igazolást a rendőrségtől (vagy a serifftől), és a nyomozóiroda ingyen utánajárt az ügynek. Éppen ezért – akár volt ügyük, akár nem egy adott hónapban – a Browning & Scott munkatársai rendszeres fizetést kaptak a munkáltatótól.

Előfordult, hogy a kuncsaft egyáltalán nem szándékozott a rendőrséghez fordulni, hanem rögtön a Browning & Scott-tot kereste fel. Ebben az esetben természetesen külön fizetnie kellett az ügyével foglalkozó nyomozónak. Sokaknak azonban ez megérte, vagy azért, mert túlságosan kényes ügyről volt szó, vagy pedig mert ösztönösen idegenkedtek a rendőrségtől.

Magától értetődően voltak olyan bűnesetek, amiket a Browning & Scott nem vállalt. Ilyen eset volt például a gyújtogatás, a közlekedési és parkolási kihágások és a kisebb tolvajlások. Azt állították róluk, hogy legszívesebben betöréssel, gyilkossággal és névtelen levelekkel foglalkoznak, bár ez nem lehetett teljesen igaz, mivel a kisebb városokban, mint amilyen Westright is volt, az utóbbi kettő csak ritkán fordult elő. Az igazat megvallva, Westright belvárosában kisebb lopásokon és közlekedési vétségeken kívül többnyire semmi említésre méltó bűntett nem történt. Legalábbis amíg Jerry Armstrong a városba nem érkezett…

IV

–    Megint elkésett – dörmögte Henry Crestroy, amikor Jerry nagy csattanással ledobta táskáját az íróasztalra, szabályos papíresőt zúdítva ezzel a kis helyiségre. – A héten már negyedjére, ami azért kivételesen figyelemreméltó, mert még csak kedd van. Remélem, ma hozott magával szendvicseket, ugyanis nem fogom elengedni ebédszünetre.

–    Úgysem történik semmi ebben a városban – mordult fel Jerry, aki igazságtalanságnak érezte, hogy Crestroy tíz perceken ennyire fennakadjon, miközben egész nap nem csinálnak mást, csak üldögélnek az asztaluk mögött, és újságot olvasnak.

–    Tanulja meg, hogy nálam az egyetlen különbség abban, hogy van-e ügyünk vagy nincs, úgy mutatkozik meg, hogy ha van, maga később mehet haza. Ha egyáltalán hazamehet – oktatta ki Henry Crestroy szigorú arccal.

–    Igen, uram – vágta oda Jerry, és miután mérgesen átsétált pár szétszóródott iraton, leguggolt, és szedegetni kezdte őket, de csak azért, hogy addig se kelljen a főnöke szeme előtt lennie.

–    Miután rendet rakott az asztalán, fogja a motyóját, és…

–    Ki vagyok rúgva? – bukkant ki Jerry megrökönyödött arca az asztal mögül.

–    Azzal még ráérünk. Újoncokat sosem küldök el.

–    Hátha időközben sikerül betörni őket? – kérdezte gúnyosan a fiatalember.

–    Hátha megjön az eszük egy idő után.

–    Igen, erről beszélek.

–    Be kell valljam, Armstrong, azért magánál elég nagy kísértést érzek arra, hogy változtassak a szokásaimon – mondta Henry Crestroy.

–    És mi tartja vissza? – kérdezte még mindig gunyorosan Jerry.

–    Szeretem a kihívásokat – válaszolta a férfi. – Tehát amikor végzett, elmegy a Westdrive nyolcba, dr. Wonderhez.

–    Azt hittem, dr. Westhez. Miért hívnak itt mindent Westvalaminek? Errefelé kicsit logikátlan bármit is nyugatnak nevezni. Senkinek nem tűnt még fel, hogy keleten vagyunk?

–    Tanuljon meg két fontos dolgot, Armstrong. Egy: minden relatív. Lehet, hogy Kaliforniához képest keletre vagyunk, de a világ térképén mégiscsak nyugatra.

–    A világ térképén úgy nagyjából nem is vagyunk rajta. Úgy értem, Westright – jegyezte meg Jerry. – Mi a másik dolog?

–    Westright egy olyan hely, ahol ritkán logikus bármi is.

–    Ezt megjegyzem – mondta komolyan Jerry.

–    Helyes.

–    Ki ez a dr. Wonder, valami hiper hatékony mosószer reklámarca?

–    A helyi feltaláló. Bár ritkán talál fel bármit is. Azért hívott minket, mert úgy hiszi, betörtek a laborjába.

–    Nem értem, uram, hol itt a probléma – egyenesedett fel Jerry. – Tartsa ott az illetőt, és végezzen rajta kísérleteket. Ha majd valami elektromos bukósisak prototípusával a fején tizenkétezer Volt megy keresztül a fickó agyán, az talán megbirizgálja úgy az agysejtjeit, hogy a szivar rájöjjön, mennyire nem illik mások házában kotorászni.

–    A betörő már nincs a házban.

–    Dr. Izé már ki is nyírta a sisakkal, és elásta a többi közé, valahova a sekrestyés virágágyásába?

–    Elmenekült.

–    Pech. De nem csodálom. Fizet valamennyit a meló?

–    A seriff küldte hozzánk. Nem mondhatni, hogy nagyon szimpatizálna a professzorral, mióta az két perc alatt végigperzselte a kertjét egy önműködő fűnyíróval. Az ötlet az lett volna, hogy a fűnyíró magától szépen lenyírja a füvet, de sajnálatos módon lángra kapott a bemutató közben. Pedig a seriff rendkívül büszke volt a gyepére. Meglehetősen dühös lett a félresikerült találmány okozta kár miatt.

–    Miért? A prof megmondta neki, hogy a fűnyíró önműködő, nem? Ha ezek után a gép úgy dönt, hogy piromániáskodik a kertben, az már nem a feltaláló hibája.

–    Ugye mondanom sem kell, hogy attól még, hogy nem kap érte plusz pénzt, a munkáját ugyanolyan alaposan kell végeznie, mintha privát felkérés lenne? Ezek az esetek alapozzák meg a belénk vetett bizalmat.

–    Ezt nagyon szépen mondta, uram – jegyezte meg Jerry komoly arccal. – Csak nem tagja a helyi irodalmi körnek?

–    Isten ments! – morogta Henry Crestroy. – Cecilia Peabody az elnöke.

–    Uh! – fintorodott el Jerry, és miután takaros kupacba rendezte az iratokat, kikotort egy noteszt meg egy tollat a táskájából. – Maga nem jön dr. Csodához?

–    Nem, át kell néznem a postát. Kaptunk egy rakás levelet, és muszáj kiszűrnöm, melyik fontos és melyik nem.

–    És ezt nem nekem passzolja át? – nézett rá gyanakodva Jerry.

–    Az a helyzet, hogy félek dr. Wondertől – vallotta be Mr. Crestroy. – Kicsit olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha ő maga is valaminek a prototípusa lenne. És nem feltétlenül egy emberé.

–    Mit kellene még tudnom róla? – kérdezte lassan Jerry.

Henry Crestroy nemtörődömön megvonta a vállát, majd szélesre tárta az ablakot, hogy az augusztusi kavargó meleg behömpölyöghessen a helyiségbe.

–    Ne nyúljon a kütyüihez, akkor talán ép bőrrel megússza a látogatást.

Jerry a bosszúság és kíváncsiság vegyes érzésével indult el. Kinyitotta az ajtót, mire a huzat szerteszéjjel repítette a papírokat, melyeket csak az előbb pakolt egy halomba.

Mr. Crestroy megcsóválta a fejét, mit sem törődve Jerry gyilkos arckifejezésével, akinek most a legkevésbé egy újabb kioktatás hiányzott.

–    Jó lecke ez arra, hogy az eszébe vésse: először gondolkozzon, mérje fel a helyzetet, és csak azután cselekedjen.

–    A legjobb döntéseimet eddig mindig úgy hoztam, hogy nem gondolkodtam túl sokat egy dolgon – mondta sötéten Jerry, és már tett pár lépést az iroda belseje felé, hogy összeszedje az iratokat, de Henry Crestroy egy mozdulattal megállította.

–    Most hagyja, majd megcsinálja, amikor visszaért. Meg fogják várni a papírjai.

Jerry szó nélkül megfordult, és becsapta maga mögött az ajtót.