B. J. Scott: Jerry Armstrong egyáltalán nem rejtélyes esetei – 1- részlet

Prológus

‒  Azt hiszem, félreért, Mr. Prescott. Nem fenyegettem meg önt, csupán tettem egy mindkettőnk számára előnyös javaslatot, amelyet nem utasíthat vissza. Nem kedveli Jerry Armstrongot, mert attól fél, hogy egy-két éven belül átveheti az ön helyét a cégnél… Tessék? Nos, nekem az a munkám, hogy tudjak dolgokat. Felkínáltam egy lehetőséget, hogy könnyen és örökre megszabaduljon Jerry Armstrongtól… Mifelénk úgy tartják, hogy minden út Westrightba visz. Azt már nem szokták említeni, hogy aki egyszer a városba érkezik, az nem hagyja el többé. Természetesen fél év múlva olyan kiváló értékelést kap majd Jerryről, hogy vissza kell hívnia Los Angelesbe, azonban Jerry mégsem fog visszatérni Kaliforniába… Ismerem az embereket… Miért hiszi azt, hogy befolyásolni akarom, Mr. Prescott? Én nem sürgetem, gondoljon át mindent alaposan. Amennyiben nem lenne képes határozni, átküldöm néhány barátomat, hogy a segítségére legyenek… Valóban? Bölcs döntés. A viszonthallásra, Mr. Presctott.

A fiatalember helyére rakta a telefonkagylót, halványan elmosolyodott, és az ajtó felé sem pillantva megszólalt:

‒  Gyere be, Marie!

Az ajtó kinyílt, majd becsukódott a sötét hajú, alacsony kis Marie mögött.

‒  Oké, Vivo, honnan tudtad? – biccentette oldalra a fejét.

‒  Hogy hallgatózol? – fordult felé a fiatalember. – Tapasztalat.

‒  Ki ez a Jerry Armstrong? – fürkészte az arcát Marie.

‒  Egy rendkívül arrogáns és kiállhatatlan magánnyomozó.

‒  Hú, alig várom, hogy megérkezzen – grimaszolt gúnyosan Marie. – Mert Westright nincs még eléggé tele rendkívül rémes alakokkal.

‒  Szükségünk van rá.

‒  Miért?

‒  Együtt fog velünk működni.

‒  Miért, Crestroy nem…?

‒  Nem, ő ugyan megkörnyékezhető, mégsem túl tanácsos vele együtt mutatkozni. Nekem egy beosztott kell, akit nem vesz komolyan se a mi közösségünk, se a sajátja. Jerry Armstrong pont megfelelő: nem veszi szentírásnak a szabályokat, ugyanakkor megvesztegethetetlen.

‒  És ez olyan jó? – sandított rá kétkedően a lány.

Vivo lassan, szélesen elmosolyodott.

‒  Elképzelni sem lehet jobbat a mai világban.

Csak a kezdet

I

‒  Lementem a térképről. Lementem a térképről, és most itt vagyok négy mérfölddel túl a világ végén.

Jerry Armstrong nem volt boldog. Nagyon nem. Két évig mesterien alakoskodott és hízelgett a munkahelyén, és most ez a hála. Elő kellett volna léptetniük, nem száműzniük az ország másik végébe! Nem szállt ki az autóból, csak gyanakodva, fintorba merevedett arccal kémlelt kifelé az ablakon. Utolsó kis porfészek. Ha meg akarna ölni valakit, biztos itt ásná el. Soha nem találnák meg az illetőt. És most őt is itt temetik el – élve. Los Angeles után. Átkozott nagy pech.

Jerry fiatal volt és ambiciózus. Az utóbbi években önmagán kívül jobbára csak azzal törődött, hogy minél többre vigye a munkájában, és minden eszközt gátlástalanul megragadott, hogy elérje a célját. Ördögi ügyességgel hízelgett, helyezkedett, és gázolt át másokon – nem lehetett azt mondani, hogy nem dolgozott meg keményen az eredményeiért. Akik ismerték, szinte egytől egyig ki nem állhatták, és sokszor még azok sem kedvelték, akik hittek a szemérmetlen bókjainak. Ő sem szerette az embereket. Nem volt türelme szeretni őket. Elég kitartónak bizonyult ahhoz, hogy amit elhatározott, azt tűzön-vízen keresztülvigye, de a türelme ebben ki is merült. Egyébként is: miért kellett volna szeretnie az embereket? Eddig is szépen elboldogult anélkül, hogy őszintén barátságos lett volna velük.

Csodálatos tervei és kilátásai voltak. Még egy-két hónap, és előléptették volna. Már látta maga előtt az új irodáját… mahagóni íróasztal, bőrfotel, bárszekrény, páratlan panoráma… Aztán lecserélődött a vezetők fele, a New York-i irodából küldtek hozzájuk új főnököket. Ezzel ütött be a katasztrófa. Az új felettesét, Mr. Prescott-tot nem sikerült elbájolnia. Mr. Prescott szokatlanul rövid időn belül, csupán egy héttel az érkezése után már el is küldte a fiút egy vidéki irodájukba, hogy ott támogassa tudásával a helyi kolléga munkáját. Jerry távozása után a munkatársak még sokáig összesúgtak a férfi háta mögött, azt találgatva, vajon mi lehetett az igazi oka annak, hogy olyan hirtelen döntött a fiatalember eltávolításáról.

Amikor Jerry meghallotta a döntést, erősen fontolóra vette, hogy otthagyja az irodaláncot, ami történetesen a Browning & Scott Nyomozóiroda volt, az Egyesült Államok legsikeresebb és legnagyobb nevű magándetektív-irodahálózata. Végül azonban nem tudta rászánni magát, hogy ő, aki már annyit elért az ország legnagyobb presztízsű nyomozóirodájánál, csak úgy beálljon egy nevenincs nagyvárosi magánnyomozóhoz eltévelyedett házastársakat követni. A Browning & Scott csak kivételes esetekben foglalkozott ilyen „lealacsonyító” megbízásokkal, és Jerrynek nem volt ínyére a lehetőség, hogy ezután esetleg mégis ilyesmire kelljen pazarolnia az idejét és tehetségét.

Így aztán végtelennek tűnő, kietlen tájakon való autózás után megérkezett a Maine állambeli Westrightba, egy eldugott kis városba, amelyről első látásra úgy tűnt, hogy még az áramot sem vezették be. Második ránézésre Jerrynek az a benyomása támadt, hogy a város megrekedt a huszadik század második felében – egyszerre mind az öt évtizedben. Irdatlan nagy pech, hogy ezek után itt kell senyvednie. Az egyetlen kiút innen az lenne, ha az új főnöke hat hónap elteltével kedvezően nyilatkozna róla a Los Angelesbe küldött jelentésében. Azonban Jerry felettese, aki elintézte, hogy a fiatalembert áthelyezzék, egyértelműen tudomására hozta, hogy erre ne is számítson; a westrighti emberük tapasztalt nyomozó, első pillantásra észreveszi, miféle jellem Jerry, és jobb, ha a fiú tudja; az új főnök nem szíveli ezt a típust.

Ez már magában letörte Jerry minden reményét arra vonatkozóan, hogy valaha is elkerüljön Westrightból. Az új főnöke felől sem volt kifejezetten nyugodt. Pedig akkor még azt nem is tudta, hogy a férfi, Henry Crestroy fokozott előítélettel fogja fogadni, a későbbiekben pedig állandó rosszallással szemlélni majd Jerry munkáját. Erről Jerry kivételesen nem tehetett. A fiatalember egyetlen bűne az volt ebben az ügyben, hogy egy olyan nyomozóasszisztens helyére küldték pótlásként, akivel Henry Crestroy szoros baráti kapcsolatban állt, de aki a közelmúltban Washingtonba költözött, és az egyik ottani irodánál folytatta a karrierjét. A férfinak semmilyen munka nem lehetett elég jó Charlie White módszerei után, és bár ezt később sosem emlegette fel Jerry előtt, magában öntudatlanul is Charlie-hoz hasonlítgatta új asszisztensét.

Jerry bosszúsan sóhajtott, vehemensen kivágta a kocsiajtót, és határozottan kitoppant az útra. Azonnal bokáig süllyedt a sárban. Összeszorította a fogait, becsapta az ajtót – úgy, hogy a szélvédő is beleremegett –, és kelletlenül, egész grimaszsorozatot végigfuttatva az arcán, keresztülcuppogott a sáron az egyik takaros kis ház bejárati ajtajáig.

A ház Henry Crestroyé volt. Jerry azt az utasítást kapta, hogy keresse fel az irodában, amint megérkezik a városba, azonban mire Westightba ért, a Browning & Scott helyi irodáját már zárva találta. Így aztán némi kérdezősködés után megtudta, hol lakik Mr. Crestroy, és rögtön oda is hajtott.

Az ajtót csak hosszas csengetésre nyitották ki. Egy ötvenes éveiben járó, középmagas, barátságos arcú, enyhén pocakos, sötétbarna hajú férfi állt az előszobában, és éppen azzal foglalatoskodott, hogy bekösse lila-sárga csíkos nyakkendőjét. A két férfi egymásra meredt.

–    Henry Crestroy? – kérdezte Jerry, látható lenézéssel az arcán.

–    Igen? – Nem volt nehéz kitalálni, hogy Henry Crestroy nem örül a látogatónak.

–    Jerry Armstrong vagyok. – Némi habozás után még hozzátette: – Az új asszisztense.

–    Á – mondta Mr. Crestroy, és eligazgatta a nyakkendőjét. – Jeremy P. Armstrong. Kicsit elkésett.

–    Nyolc mérföldet rossz irányba mentem, mert errefelé az emberek eléggé nyilvánvalóan nem tartják fontosnak, hogy normális útjelző táblákat tegyenek ki – mondta Jerry morózusan.

–    Igazán sajnálom, hogy ilyen kényelmetlenség érte – válaszolta Henry Crestroy rezzenéstelen arccal, és egyértelmű volt, hogy egyáltalán nem sajnálja. – Nem baj, legközelebb majd feltalálja magát… Armstrong.

–    Helyes – bólintott gúnyos kis mosollyal a fiatalember. – Legközelebb majd keresztülhajtok az összes nyomorult gabonamezőn. Szóval ha egyszer hallaná, hogy a környéken gabonaköröket láttak, ne aggódjon, csak én voltam az a kocsimmal. Próbáltam megtalálni a helyes irányt, de még a madárijesztők is körbe-körbe küldtek! – Az utolsó szavakat Jerry szinte már vakkantotta.

–    Nem érek rá most magával foglalkozni, Armstrong, színházba megyek a feleségemmel.

–    Színházba? – Jerry őszintén meglepődött. – Itt van színház?

–    Majd holnap az irodában beszélünk. Odatalál, ugye? Időben? Reggel nyolcra. Mellesleg örülnék, ha nem törne rám többet itthon. Ugye megérti? Szeretem elkülöníteni a munkámat a magánéletemtől.

–    Hogyne, uram – bólintott Jerry kifürkészhetetlen tekintettel. – Hol fogok lakni?

–    Hogyhogy hol?

–    Úgy volt, hogy megérkezem, és maga elvisz a szállásomra.

–    De nem este háromnegyed nyolckor. Azt hittem, ma már meg sem érkezik. A lakás kulcsa az irodában maradt. Vegyen ki valahol egy szobát éjszakára. Menjen a… menjen a Kikötőbe, nekik rendes szobáik vannak. Csak kövesse a világítótorony fényét. A panzió egy nagy fehér épület bal kéz felől, a bejárat fölé egy zöld csónak van festve. El sem tévesztheti.

–    Igen, a Westright felé vezető útról is ezt mondták – biccentett Jerry gunyorosan.

Henry Crestroy megnézte magának még egyszer a fiút. Csinos fiatalember volt, az átküldött aktájából Mr. Crestroy már tudta, hogy huszonhét éves. Szőke haja, éber zöld szeme, formás, fitos orra és enyhén előreálló fogai voltak. Mindez vonzó összhangot alkotott. Ha nem lett volna ott az az arrogáns kis fintor a szája sarkában, a férfi talán még szimpatikusnak is találta volna új kollégáját. Ám Jerry Armstrong végül könnyűnek találtatott.

–    Szép nyakkendő – jegyezte meg Jerry pókerarccal, miközben Henry Crestroy végigmustrálta. – Ezek szerint nemcsak kiemelkedő képességű detektív, hanem nagyszerű ízlése is van.

–    Jobban örülnék, ha nem magát küldték volna Westrightba, Armstrong – mondta búcsúzásképpen, együttérzéssel vegyes őszinteséggel Mr. Crestroy.

–    Én is, uram – mormolta Jerry az orra előtt becsukott ajtónak.

II

–    No, milyen volt az első éjszakája Westrightban, Armstrong? – érdeklődött derűsen Mr. Crestroy, amikor Jerry karikás szemmel és gyűrött ruhában megérkezett az irodába.

A fiatalember sötét pillantást vetett rá.

–    Hm – morrantotta. Majd hogy ne tűnjön annyira udvariatlannak, hozzátette: – Uram.

Valójában Jerry alig aludt valamit. Túl nagy volt a sötétség és a csend. Még az sem számított, hogy a kis világítótorony erős fénye folyton végigsöpört a szobáján, vagy hogy odalent az utcán részegek tartottak önkéntes hangversenyt, gondosan összeválogatott helyi dalokból, de még az sem, hogy időnként megszólalt egy-egy kisebb hajó kürtje. Jerry a forgalom megnyugtató, duruzsoló zajához szokott. Itt minden zörej idegen volt és bosszantó.

–    Munka után elkísérem a lakására – mondta barátságosan Mr. Crestroy. – Nem túl nagy, de kényelmes.

–    Biztos rendben lesz, uram – mormogta Jerry.

–    Szoba, főzőkabin, fürdőszoba. Kellemes, csöndes környéken van.

Jerrynek megnyúlt az arca.

–     Jó volt a színház? – préselte ki magából kényszeredetten.

–    Borzalmas – válaszolta vidáman Mr. Crestroy. – Három felvonásnyi önmarcangolás és az élet nagy kérdésein való töprengés után minden szereplő meghalt. De ezt a nézők háromnegyede nem élvezhette ki, mert ekkorra már régen álomba merültek. A feleségem viszont szereti az ilyen lehetetlen darabokat, úgyhogy a kedvéért egy hónapban egyszer kibírom.

Jerry megvonta a vállát.

–    Nem annyira rossz ár a családi békéért. Havonta mennyi? Három-négy óra? Egész’ olcsón megússza, uram. Anyám az operáért van oda. Nem értem, apám mért nem hagyta még el. Vagy, hogy mért vette feleségül. Emlékszem, gyerekkoromban örökösen hallgatta az ilyen vonyítós lemezeket. Talán ezért költöztünk el otthonról mindannyian olyan korán. (Illetve majdnem mindannyian. A legkisebb otthon maradt. Ő túlélőnek született.) De amikor van valami nagyon spéci előadás, nincs olyan kifogás, aminek a segítségével távol maradhatnánk, az egész családnak mennie kell. Egyedül az egyik nővérem szokta sikeresen kihúzni magát a családi móka alól. – Jerry összehúzta a szemét, mintha csak most értene meg valamit, aminek eddig nem volt tudatában. – Szóval ezért költözött Kínába!

–    Mi az, Armstrong fiam, nem kedveli az operát? – csillant meg derűsen Mr. Crestroy szeme. – Ha majd találkozik a feleségemmel, ezt ne említse neki. Ő is rajong az ilyen desszert című operadarabokért. Mellesleg pedig ha azt hiszi, Armstrong, hogy havi egy színházlátogatással mindent meg is oldott a családban, akkor még nagyon fiatal. Ne tudja meg, milyen kompromisszumukat kell olykor hoznia az embernek. Kiváltképp, ha két nővel él egy fedél alatt.

Jerry összehúzott szemmel, gyanakodva pillantott felettesére. Henry Crestroy elértette a fiú pillantását, és szárazon kijelentette:

–    Van egy lányom.

–    Á, értem – mondta gyorsan Jerry.

–    Már nem lakik velünk, de azért gyakran beugrik hozzánk hosszabb-rövidebb időre.

Jerry bólintott. Inkább másra terelte a szót.

–    A többiek mikor érkeznek?

–    Milyen többiek?

–    A többi kolléga, tudja – tett bizonytalan mozdulatot a kezével Jerry.

–    Talán nem találja elégnek az én társaságomat, Armstrong? – bujkált egy mosoly a férfi szája sarkában. – Nincsenek többiek, fiam. A Brosco westrighti irodája, attól tartok, csupán kettőnkből áll.

Jerry egy-két hosszú másodpercig elhúzott szájjal állt, mintha arra próbálna rájönni, vajon felettese tréfálkozik-e vele. Végül lassan megvonta a vállát.

–    Legalább nem isszák el előlem a kávét.

–    Helyes hozzáállás, Armstrong – bólintott elégedetten Henry Crestroy. – Westrightban szüksége is lesz erre. Az ott a maga íróasztala. Ott van a sarokban a kávéfőző a csap mellett, ha jól sejtem, jól ki fognak jönni egymással. Kartotékszekrények, hűtő, az ablak felfelé tolva nyitható, a kabátját hagyhatja odalent, a lépcső melletti fogason, az előszobában. A mosdó a lenti előszobából nyílik. Mint látja, nem valami nagy az épület: előszoba, lépcső, ezen a szinten meg az a kis bigyó az én irodám, és ez a helyiség. Ez aránylag tágas. Többnyire odabent leszek az irodámban, de az ajtó általában nyitva van, beszólhat bármikor. Alkalmanként én is inkább idekint dolgozok, a másik szoba leginkább csak azt a célt szolgálja, hogy az ügyfelek ne érezzék, hogy minden munkatárs kihallgatja a beszélgetésünket.

–    Minden munkatárs? – ismételte Jerry.

–    Van kérdése?

–    Minek van itt az a másik két íróasztal? – nézett az ő helyével szemközti és a lépcsőről nyíló ajtó melletti asztalra Jerry.

–    Időnként előfordul, hogy idekerül még egy kolléga – mondta Henry Crestroy. – Az ajtó melletti asztal pedig a titkárnőé.

–    És ő hol van?

–    Két hónapja felmondott. Még nem találtam helyette mást.

–    Értem – mondta Jerry, és tényleg értette.

–    Pillanatnyilag nincsen folyamatban lévő ügyünk – folytatta a férfi.

Jerry udvariasan igyekezett olyan arcot vágni, mint aki ezen meglepődik.

–    De ne csüggedjen, fiam, előbb-utóbb mindig befut egy-két eset. Olykor egyszerre több is.

Jerry ezt valahogy nem tudta elhinni.

–    Addig is, nem kell attól tartani, hogy elemészt majd minket az unalom. Látja azt a köteg dossziét az asztalán. Maximum hatvan évig tárolunk egy aktát. Azok közül van olyan, ami már több mint kilencvenéves. Tegye őket abba a kartondobozba ott, az asztala mellett.

–    Kiállíthatná őket a helyi múzeumban, uram – morogta Jerry fancsali képpel.

–    Túl szaftosak ahhoz, hogy a westrighti múzeumba kerüljenek – mondta Crestroy, mintha komolyan fontolóra vette volna a javaslatot, mindenféle etikai előírás ellenére. – Errefelé az emberek elvárják, hogy a múzeum unalmas legyen. Ne dúljuk fel a békés látogatók életét egy kis izgalommal. – Elindult az irodája felé, majd kissé habozva visszafordult a fiú felé. – Ó, még valami…

–    Lábjegyzet az ötvenkilenc éves, tizenegy hónapos és tizenöt napos aktákhoz? – vonta fel a szemöldökét Jerry illedelmes érdeklődéssel.

–    Van egy állandó kisegítőnk…

–    Mrs. Peabody a Daisy-Love-Grange Roadról? – rogyott le Jerry a székére. – Már találkoztam vele. Úgy vettem észre, hamarabb tudta, hogy idehelyeznek, mint én magam. – Arrébb dobott egy aktát. – Fogadni mernék, hogy arról is részletesen be tud számolni, mit beszéltem és kikkel, mióta a városba érkeztem, beleértve az egyetértő, tartózkodó és rosszalló hümmögéseket is.

–    Mrs. Peabody? – ráncolta gondterhelten a homlokát Mr. Crestroy. – Az ég mentsen meg tőle! Éppen elég nagy baj, hogy a nővérem közvetlen szomszédja. Nekem vagy nincsen őrangyalom, vagy nagyon hanyag munkát végez, mert akárhányszor látogatóba megyek Sediliához, az a pletykás vén boszorkány mindig nyakon csíp. Ha nem arra való egy őrangyal, hogy az ilyesmit megakadályozza, akkor mire?

–    Tíz perc az öreg hölgyből, és azt mondanám, túlságosan nagy elvárásokat támaszt az őrangyala felé, uram – mormogta Jerry.

–    Igaza lehet – biccentett Henry Crestroy. – Ott tartottunk, hogy van egy kisegítőnk, Jon. Körülbelül egyidős lehet magával, Armstrong. Ő is Los Angeles-i. Esetleg ismeri?

Jerry lassan felnézett az aktákból. A pillantása magáért beszélt.

–    Los Angeles nem Westright, értem – bólintott Mr. Crestroy.

–    Mit jelent az, hogy „kisegítő”? – kérdezte gyanakodva Jerry.

–    Olykor segít információt gyűjteni egy-egy ügyben.

–    Ez legális?

Henry Crestroy nem jött zavarba.

–    Nézzen utána, ha kételyei vannak. Mondjuk úgy, hogy gyakorlat. A fiú felvételizni szeretne a Broscóhoz. Jövő nyáron vizsgázik. Szegény eredetileg újságírónak tanult, ügyes riporter lett volna belőle; erre odadobtak neki valamiért egy irodalomkritikai állást. Azzal még szépen elboldogult volna, de aztán valaki másnak adták az irodalmat is, ő meg megkapta a zenekritikai rovatot. A könnyűzene a vérében van, a komolyzenével viszont kínvallatni lehetne, semmit nem tud róla, és úgy sejtem, nem is áll szándékában változtatni ezen… Habár… fantasztikus cikkeket szokott írni Wagner és Verdi műveiről annak ellenére, hogy botsüket a zenéjükhöz. Gyönyörűen blöfföl, eddig még senki nem vette észre, hogy egy hangot sem ért abból, amit végig kell ülnie. Biztos vagyok benne, hogy Wagnerről és Verdiről valami olyan ködös elképzelése lehet, hogy tizenkilencedik századi osztrák arisztokraták voltak, akikről több mint valószínű, hogy valami európai üzletláncot is elneveztek. Jelenleg négyhetes Wagner-körúton van. A környező településeken Wagner-heteket tartanak, amolyan Wagner-turnét, és neki ott kell lennie minden egyes helyszínen.

–    Sssz, bünteti a sors. Előző életében brutális tömeggyilkos lehetett – vélte Jerry.

–    Sokkal inkább az előző életeiben – grimaszolt egyetértően Henry Crestroy. – Kezdek aggódni miatta; már öt napja nem adott magáról életjelet… Ha mégis megérkezik, szeretném, ha rendesen bánna vele, Armstrong.

–    Távolságtartó tisztelettel fogok vele beszélni. Távolságtartóan, mert ki tudja, milyen utóhatásai lehetnek egy ilyen traumatikus élménynek.

–    Csak azért mondom, mert maguk ketten tűz és víz. Attól tartok, szívből utálni fogják egymást.

–    Eggyel több vagy kevesebb – vont vállat közömbösen Jerry, és felemelt egy igencsak poros aktát az asztaláról. – Mrs. Peabodynak köszönhetően valószínűleg már úgyis az egész város gyűlöl.

–    Mit mondott neki, az ég szerelmére? – futott át egy szánakozó árnyék Mr. Crestroy arcán.

–    Semmit.

–    Hú-ha – mondta nagyon lassan Henry Crestroy. – Súlyos hiba, Armstrong.

–    Azóta rájöttem, uram.

–    Sürgősen jóvá kell tennie, ha szeretné, hogy legyen valamiféle jövője Westrightban. Azt tanácsolom, hogy amint végzett azzal a kupaccal, azonnal menjen el Cecilia Peabodyhoz, és mesélje el neki az egész élettörténetét. Tegyen hozzá egy-két érdekes kiegészítést, bízza magát nyugodtan a képzeletére. És el ne felejtse említeni, hogy mennyire szereti a madarakat.

–    Utálom a madarakat.

–    Szereti a madarakat, Armstrong.

–    Kizárólag jól átsütve.

–    Nem lehet ennyire ártatlan, fiam. Ismeri maga a pletyka hatalmát?

–    Szeretem a madarakat, uram – bólintott komolyan Jerry pár pillanatnyi mérlegelés után. – Így jobban belegondolva, az egyik üknagypapám lelkes ornitológus volt, egy nénikém elhivatott kanarász, egy távoli unokanővérem pedig rajong a pintyes tapétákért.

–    Helyes – bólintott nagyot Henry Crestroy. – Csak egyet áruljon el, Armstrong: mi a búbánat az a kanarász?

–    Gondolom, professzionális kanárigyűjtő – rántotta meg a vállát hanyagul Jerry. – De mivelhogy a néni mindössze fél perce létezik, nem hiszem, hogy ennek nagy jelentősége lenne.

–    Helyes – ismételte Mr. Crestroy, és bevonult az irodájába.