A Könyvmolyképző kiadónál immáron a harmadik mese – és regénypályázatot tartottuk, túl vagyunk hétszáz átnézett kéziraton. Idén 247 mű érkezett, 36 kézirat maradt a lektori mezőnyben, 11 írás került ebből a kiadóvezető elé. A beküldött műveknél a nemek aránya 80 % nő, 20 % férfi, a kiadóvezető elé került művek esetében 45% nő, 55% férfi szerző.
Minden pályázat más és más, érdekes látni, milyen írások érkeznek, és később hogyan alakul ezeknek a sorsa, és milyen a szerzők mentalitása. Az első pályázat pezsgése után a második légköre már csendesebb volt, idén pedig teljesen nyugodtan, komótosan zajlott az élet, aminek részben örültem, hiszen fennakadások, viták nélkül zajlott az elmúlt félév, de egyben sajnáltam is, mert igazán izgalmas írástechnikai beszélgetéseket sem láttam. Az oldal egyik célja, hogy egy platformot teremtsen a hazai zsánerirodalmi életnek.
Gondolom, sokakat érdekel, hogy a lektorok milyen főbb hibákat találtak. A felkerült kéziratok esetében a nyelvi szint már több-kevésbé jó volt (vagy szerkesztéssel javítható), és innét kezdve a tartalom számított. Egyes esetekben az információ adagolásával akadt gond, vagyis a szerző túl korán, illetve túl későn húzta elő a kalapból a nyuszit, így vagy erőltetett vagy zavaros lett a történet. Van, akinél ösztönös a figyelem fenntartásának képessége, bizonyára az életben is látunk olyan embereket, akik megszólalnak, és akaratlanul is figyelünk rájuk. Van, akinél viszont ez nem annyira természetes, de attól még kiváló író lehet – sok gyakorlással.
Az írók azt hiszik, csak egy kéziratot adnak le. Valójában nem, a teljes múltjukat átadják vele, számunkra a szavak nem csak történetté állnak össze, de egyben árulkodnak is arról, hogy az író mennyi időt töltött ezzel a művével, milyen a mentalitása, javította, átírta, vagy csak papírra vetette, és a sorsra bízta. A munkával töltött idő minden kéziraton látszik, de mellette még az az idő, türelem is, amit a szerző másféle gyakorlással töltött, novellákkal, más írásokkal. Amikor zongora mellé ül valaki, szakértő szem ott is észreveszi, hogyan tartja a művész a kezét, hallani a szüneteket, a dallam sebességét és ezernyi más dolgot.Voltak szerzők, akik a jó indítás után nem tartották az ütemet, az írás csapongani kezdett, mások hirtelen más dallamra váltottak, elkanyarodtak az eredeti témától, mintha maguk sem tudnák, mit akarnak. Szeretném újra felhívni a gyakorlásra a figyelmet. Az nem gyakorlás, ha az ember csak a saját témáját írja. Érdemes kipróbálni új dolgokat, új narrációs módszereket, új zsánereket, hiszen, aki kalandra indul a formai és tartalmi dolgok kapcsán, az később a saját írásához visszatérve sokkal színesebb, élőbb mesélésre képes.
Idén az ellenkezője is megjelent. Régi kéziratok, melyeket a szerző – félig – újra átírt. Az ember stílusa az évek, vagy gyakorlások során változik, és nagyon erős stílustörést okozhat, ha nincs egységesítve a kézirat. Ezt még szerkesztéssel tudjuk javítani, bár komoly munka, de mellé olyan jelenség is társul, hogy az író az eltelt évekkel érettebbé válik, más témák érdeklik, máshová kerül a fókusz, így nyelvileg hiába lesz jobb a javítás, a háttérben húzódó gondolat, vagy a szimbólumrendszer szétesik. Vannak kéziratok, amiket el kell engedni, mert gyakorlóművek voltak. (És vannak kéziratok, melyekről a szerző tudja, hogy az lesz a Nagy Mű. És ezt jól is érzi. Hogy melyiket mikor kell elengedni, ebben kívülről nem tudunk segíteni, lektorként csak egy pillanatot látunk, egy konkrét fázis, és azt, hogy volt erő a kéziratban, és a szívünk vérzik érte, mert mégse jó.)
Az ösztönös tehetség csak akkor elég egy országos publikáláshoz, ha mellé kiforrott stílus és logikus gondolkozás társul.
Rengeteg regény a logikai hibákon csúszott el. A karakter a természetével ellentétesen cselekedett, vagy az író „rángatta”. A háttérvilág működésében olyan ellentmondások akadtak, mintha a szerző nem értené, hogy egy fantasy világban minden mindenre kihat, pontosan úgy, mint az életben is. A cselekmény során megesett, hogy a józan ésszel ellentmondó lépéseket tettek a szereplők, amitől bugyutának tűntek, mint a szőke nő, aki horrorfilmben a pincébe menekül. Ha kész a mű, akkor javítás, önellenőrzés során érdemes feltenni a „miért?” kérdést. Nagyon hasznos más korú és más nemű előolvasókat keresni, hogy friss szemmel, kívülről segítsenek, és a végén egy nagyszerű írás kerülhessen a kiadók elé.
Sok mese a korcsoporton csúszik el. Igazán jó mesét nem könnyű írni, hiszen a történetnek van egy belső dramaturgiai íve, ami illeszkedik a korcsoporthoz, és mindez beágyazódik a korosztálynak megfelelő nyelvi közegbe. Ha egy szülő a gyerekének mesél, és később ezt leírja, az csodálatos dolog, kellemes emléke a közösen töltött perceknek, de nem biztos, hogy a könyvpiacon is megállja a helyét, ahol hiányoznak a mesélés közben sugárzott non-verbális jelek. Illetve a gyerekek is sokfélék, sokféle természettel és érdeklődési körrel.
A bekerült 11 írást örömmel vittük a kiadóvezető elé. Mindegyik szerző tehetséges, mindegyik máshol áll az író fejlődésben, de biztos vagyok benne, hogy megfelelő szerkesztéssel és szakmai támogatással a polcokra kerülő mesekönyvek és regények valami újat, valami jót adnak majd az olvasóknak, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.
Az oldal látogatóit is szerettük volna bevonni a kiválasztás folyamatába, hiszen mi sem vagyunk tévedhetetlenek, így lehetőség volt arra, hogy a kedvenc művekre lájkokkal felhívják a figyelmet.
Tegnap este összeszámoltuk, melyik írásnak mekkora a tetszésindexe:
Da capo al fine – 260
Időcsomó – 731
Narké – A felszabadulás – 827
Szeretettel gratulálunk Pfeifer Viviennek, ő az idei Public Star. A regény bekerült az e-book szekciónkba, és szerkesztés után majd olvasható lesz a kiadó kínálatában.
Minden egyes pályázónak köszönjük a részvételt, a sok ötletes írást.
Ősszel lesz új íróiskolai kurzusunk, illetve megjelenik egy írástechnikai könyv is, a Négy durva hiba, ami akadályoz a sikeres íróvá válásban. Illetve a Kéziratszerviz keretében is lehet szerkesztőt „bérelni”.
Ne feledjétek! Decemberben jön a IV. Aranymosás!
Addig jó írás, jó gyakorlást mindenkinek! 🙂
-varga bea –
A művel „a teljes múltjukat átadják” – no, ez tényleg így van, még a legrosszabb írás mögött is rengeteg munka, ötletelés, átvirrasztott éjszaka áll, ezért becsülendő a fáradozás.
Ki és miért adja ma írásra a fejét? Fogalmam sincs. Átadjuk a múltunkat, közben még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal megmondani, jó-e, amit csináltunk, objektíve (az olvasók nagy csoportjának) tetszik-e. Ez a bizonytalanság, állandó kétség az írói lét szerves velejárója, és én már kezdem megszokni. Talán ez is egy fontos lépés…
Igen, hatalmas munka van egy-egy kéziratban, én is író vagyok, nagyon megértem, mit él meg egy-egy jelentkező.
Amúgy soha nem fog elmúlni az írói kétség, húsz kötet után sem. Nagyon sok szerzőt ismerek, de nincs olyan, aki maximálisan biztos önmagában, a sikerben, az olvasók és a szakma lelkesedésében. Minden egyes írásnak önállóan meg kell ugrania a lécet. Jól látod, a bizonytalanságot sajnos bírni kell, ez is hozzátartozik a szakmához, nem csak a könyvbemutatók. 🙂
Köszönöm a cikket, nagyon érdekesnek találtam. Ezenfelül pedig szeretnék minden résztvevőnek gratulálni, és sok kitartást kívánni!
Az írás hatalmas és rengeteg munka, de szerintem egy igen gyümölcsöző hobbi. Hihetetlen érzés évekkel később visszaolvasni az írásainkat.:)
Nagyon örülök neki, hogy az Aranymosás folytatódik, azt hiszem mindig felbukkannak újabb és újabb (csiszolatlan) drágakövek a végtelen folyóban, örülök, hogy van lehetőség őket a felszínre hozni.
Köszönöm Aranymosó munkáját, és az összes előolvasóét, lektorét, mert bár csak külső szemlélőként voltam jelen, vannak elképzeléseim róla, hogy ők mennyit tettek azért, hogy ilyen sikeres legyen ez a pályázat. 🙂
Gratulálok minden résztvevőnek, a 11 talpon maradottnak, a Public Starnak, és a bírálóknak, lektoroknak a nagy munkához 🙂
Bizony, nagy munka az írás, aki már kipróbálta legalább egyszer az életben, az tudja. Ugyanakkor a munka egyben élvezet is, bár nem egyszer érzi az ember úgy, hogy itt a blokk, és ugyan hogyan tovább? Egyáltalán van-e hova tovább? És különben is, mikor dőlhetünk hátra, és mondhatjuk azt, hogy kész, befejeztem (és nem abbagytam), elkészült a nagy mű?! Mikor mindig lehet rajta jobbítani, újítani, mert nem lehet tökéletes soha 🙂 És ezért szép az írás, mert mindig megújulunk általa, még akkor is, ha a múltunkat is átadjuk a sorok között a lelkünkkel együtt.
Mara