A múlt vasárnap (1. rész) Kulcsár Zsuzsa Az alkotói lét csapdái című tanulmányáról (2001, Eötvös Kiadó, Tanulás, kezdeményezés, alkotás c. kötet) beszélgettünk.
Most a cikk folytatása következik. (Nem csak írók, hanem más művészeti ágakban tevékenykedők, illetve tudósok vizsgálata szerepel.)
Kreativitás és féltekei funkciók:
A kreatív személyekre jellemző, hogy a két agyfélteke jobban együttműködik az átlagosnál, Arieti egyenesen “mágikus szintézis”-ről beszél. Carlssonék 2000-ben megmérték a regionális agyi vérkeringést (rCBF) a szokatlan használat-teszt felvételekor. Az alacsony kreativitású személyek balféltekei aktivitást mutattak, a magas pontszámúaknál viszont a bilaterális prefrontális régók működtek.
Miller szerint ha a bal féltekéhez kötött józan gondolkodás és észlelés (kogníció) és a jobb félteke érzelmi működése (affekció) könnyen átjárható, az egyben azt is jelenti, hogy megszűnik a kölcsönös gátlás, és ez megfosztja az idegrendszert a stabilitástól. A könnyű féltekei átjárhatóság jele a Janus-arcú gondolkozás, azaz a kétértelműség tűrése.
Rothenberg ötletes kísérlete az volt, hogy szabadasszociációs feladatokat adott normál és magas kreativitású személyeknek (Nobel-díjasoknak is), és kiderült, hogy utóbbiak nagyon alacsony reakcióidővel adtak “ellentétválaszokat”.
Ez az átjárhatóság iszonyatosan megterhelő az agynak. Szondi “katasztrófa-én”fogalma máshonnét ered, de arra hívja fel a figyelmet, hogy a négy énfunkció együttes működése (projekció, infláció, introjekció, negáció) különösen veszélyes, normál esetben kettőnek kéne. És sokáig nem tartható fenn ez az állapot. A személy ilyenkor belelát saját mélyrétegeibe.
Visszatérve a Carlsson-csoportra és a rCBF vizsgálatra, más érdekes eredmény is született. A magas kreativitású csoport agyi vérellátása minden esetben magasabb volt a normál csoportnál, de a különbség legnagyobbnak a pihenési helyzetben bizonyult. Vagyis a normál csoport, ahogy várható volt, pihenéskor alacsony, majd feladatmegoldáskor nagyobb vérellátást produkált, ellenben a kreatívoknál pihenéskor volt a legaktívabb az agy, majd feladatmegoldásnál csökkent (!) az agyi vérellátás, és ekkor lett kb azonos szinten a normál csoport feladatmegoldáskor mutatott vérellátásával.
Ezek után megnézték az állapot- és vonásszorongást is a kutatók. (Ezek személyre jellemző értékek, a vonásszorongás állandó, az állapoté a helyzettől függ), és azt találták, a kreatívoknál mindkettő magasabb. (De csak a vonássz. szignifikánsan). Lehetséges, hogy a túlérzékeny kretívoknak pontosan ellazulni kell a hatékonysághoz (vagyis alacsony arousal-szintre hozni magukat).
A kreatívoknál nem csak a vonásszorongás mutat magasabb értéket (vagyis érzékenyebbek), hanem fiziológiailag is túlérzékenyek lehetnek. Martindale kimutatta, hogy azok, akik a távoli asszociációs feladatokban magasabb pontot érnek el, ugyancsak magas amplitúdót produkálnak a fehérzaj-ingersorozatkor mért bőrelektromos válasz során, és ez az amplitúdó lassabban csökkent. Habituláció (megszokás) a kreatívoknál átlagosan 15 alkalom után jött létre, másoknál 4 alkalom után. Ha szigorították a feltételt, vagyis a habituláció fogalmát két egymás utáni alacsony válaszhoz kötötték, akkor a magas kreativitásúak egyáltalán nem habitulálódtak.
Amstrong kimutatta, hogy a kreatívok hangingerre egyértelműbb alfa-blokkot produkálnak. Martindale: az áramütést a kreatívok fájdalmasabbnak élik meg (szaknyelven: a kinesztikus utóhatás-tesztben augmentációval reagálnak). Nardi: különböző intenzitású hangokra preferencia-ítéletet kértek, a kreatívok a kisebb intenzitású hangokat preferálják. Martindale: életútakat elemez, számos kreatív extrém módon hiperszenzitív volt pl Proust.
Anthony szerint ezek a személyek mintha kora gyerekkoruk óta “védőpáncél” nélkül élnének, nincsen egyfajta “pufferhatás”. A túlérzékenység szabad információcserét hoz létre a lélek és a külvilág között. Ennek egyik következménye az ego kontrolja alatt megvalósuló produktivitás, a másik az összeomlás, mikor kimerülnek a kr. energiák. (Ez a tanulmány sem a bipoláris kórképekből következtet, hanem fordítva.)
Valószínűleg nem csak lelki összeomlás van, hanem fizikai is (hypochondriát rengeteg alkotónál találtak). Vagyis lehetnek közös idegrendszeri pontok.
A pszichoanalitikusok más szemszögből (tárgyvesztés) közelítenek a kérdéshez. Roman és Stastny Seidel festőművész esettanulmányában úgy vélik, hogy a kreatív tevékenység a veszteségre adott válasz és öngyógyítás.
Storr Magány c. könyvében írók gyerekkorát elemzi. Kipling az indiai gyarmatokon élt, 6 évesen otthagyták rokonoknál a szülei és öt évig utazgattak. A gyereknek előre nem szólt senki; a nagybátyjánál kegyetlenül bántak vele, így behúzódott egy álomvilágba. Wodehouse kétéves kora után kézről-kézre járt, bentlakásos iskolákba került. Már gyerekként saját álomvilága volt; mindig írónak készült. Idősebb felesége óvta, elzárta a világtól, mert az írónak egyáltalán nem volt realitásérzéke pl egy náci internálótáborból humoros nyilatkozatot adott. Storr szerint az írói tehetséget a veszteség és izoláció hívja elő.
Golden is a tárgyvesztést elemzi, szerinte a kreativitás funkciója az, hogy “konténert” biztosítson az én egyes aspektusai számára. Erre akkor van szükség, ha az anya képtelen volt ellátni a tartó funkciót, vagyis a kreativitás az interperszonális kapcsolatok pótléka. Kohut úgy gondolta, hogy a munka intenzív periódusában az alkotó és a mű archaikus éntárgy kapcsolatba kerül. Chessick az alkotás és a szerelmi kapcsolatok analógiájára mutat rá.
Kulcsár Zsuzsa úgy véli, az első alkotás “imprintáló” hatású lehet (kb egy alkalommal bevésődés; aztán olyan mint a patak, mindig ugyanazt a medret vájja ki), és ez a párkapcsolat/munka dilemmának az alapja lehet a későbbiekben. Illetve ha az alkotó tevékenységbe való bevonódás mély emocionális-tárgykapcsolat, akkor a mű lezárása “tágyvesztés” és emiatt van a depresszó utána (kb olyan mint egy haláleset).
(befejező rész jövő vasárnap)
„A kreatívoknál nem csak a vonásszorongás mutat magasabb értéket (vagyis érzékenyebbek)…”
Ezt kiegészíteném. Általános lélektan műhelymunkám hipotézise az volt, hogy az írás a szorongás kezelésének egy módszere (több különböző módszerrel, pl. az írással kézben tartja az eseményeket és a kontroll nyugtatja meg, vagy csak simán kiéli magából a stresszhormonokat az izgalom révén, stb.). Ezek alapján én is azt feltételeztem, hogy az alkotók magasabb szorongással élnek, és ez adja a folyamatos igényt az alkotásra. Az eredmények rám cáfoltak: húsz magyar írót (íróköröst és/vagy publikált) hasonlítottam össze húsz kontrollszeméllyel. Kiderült, hogy a szorongásuk átlaga ugyanakkora, azaz ebben nincs eltérés. A szórás viszont az írók között majdnem kétszerese volt a kontrollcsoporténak. Azaz az írók között volt, aki szinte alig szorongott, volt, akiről nehéz elképzelni, hogy életképes. Bár erre tapasztalatlanságom miatt nem tettem fel kérdést, személyes ismeretségekből az a benyomásom támadt, hogy aki régebb óta írt, annak alacsonyabb volt a vonásszorongása.
Később kicsit érettebb tudással kiderítettem, hogy az írók elhárítási mechanizmusai (a módszerek, amikkel megküzdenek a stressz ellen), jóval fejlettebb összetételt mutatnak, mint a nem íróké. (Ebben a vizsgálatban igen komoly szerzők is részt vettek, olyan is, aki a haláltáborokat is megjárta, szóval erre az eredményre nagyon büszke vagyok.)
„A kreatív személyekre jellemző, hogy a két agyfélteke jobban együttműködik az átlagosnál, Arieti egyenesen “mágikus szintézis”-ről beszél.”
Heilmanék a vizsgálatot tovább is vitték, és kiderült, hogy nem csak az agyi féltekék, hanem az egyes agyi modulok is fejlettebb összeköttetéssel bírnak. Például egy szobrásznál az agy motoros (mozgásért felelős) részei és azok, amik tárgyak képzelt elforgatásáért felelősek, erősebb összeköttetésben állnak a látókéreggel.
Susan Greenfield neurológus, pszichiáter kifejti, hogy egyes agyi modulok is fejlettebbé válhatnak, mert a folyamatos idegrendszeri terhelésre új kapcsolatok alakulnak ki a sejtek között is. (A londoni taxisofőröknek elképesztő helyismerettel kell rendelkezniük; mire végeznek a munkamemóriában kulcsfontosságú hipotalamuszuk mérhetően nagyobbá válik, mint a kontroll alanyoknak.) Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ezek nem veleszületett különbségek, hanem a rengeteg használat eredménye.
Azt hiszem Aranymosó is említette az előző cikkben, de mivel fárasztóbb visszakeresni, mint leírni, itt van még egyszer: az alkotók agya másképp néz ki, mint a nem alkotóké; de ez nem veleszületett, hanem az alkotói életmód alakítja át így.
Beának meg köszönjük a cikket, kíváncsi vagyok már a befejező részre.
Gergely, köszi a kiegészítést!
Általánosságban még hozzáfűzném a cikkhez (és minden itt előforduló pszichós cikkhez), hogy a pszichológia a maga kb 150 évével gyerekcipőben járó tudomány mondjuk a matematika több ezer éves létéhez képest. A kutatások megalapozottak, de a pszicho történetében rendszeres dolog, hogy új háttérváltozóra jönnek rá, vagy a mérőeszközök finomodnak annyit, hogy az új eredmények módosítják az előzőeket.
Másrészt minden ember egyedi, vagyis ami az egyikre igaz, a másikra nem, vagy nem úgy. Pl a nagyobb bőrérzékenység simán jelentkezhet olyanban, hogy csiklandósabb, vagy tűri a címkét a ruha nyakán. Aki érzékenyebb, az eleve már hozzá is van szokva ehhez, és békés tudatlanságban éli az életét arról, hogy ebben más, mint a többiek.
Lentebb felmerült a tárgyvesztés. Ha jól emlékszem, Fable mondta, hogy egy regényt befejezni olyan, mintha kiviszi az ember a gyerekét a hátsó udvarra és lelövi.
Van, aki nehezen engedi el a karaktereket, másnak meg egy lezárás és megkönnyebbülés, hogy igen, végre kész, megírta. Bárhogy van, érdemes belekezdeni a következő műbe, míg az előzőt pihenteti az ember.
Az előző résznél volt, aki frusztrált a cikk. Fontos tudni, hogy szakzsargon ide vagy oda, még mindig az „egészséges ember” fogalmán belül járunk. Ezekben semmi patológia nincs.
Illetve érdemes szem előtt tartani, hogy a világhírű művészek/tudósok vizsgálata ez. Majd ha azok leszünk, akkor aggódjunk. (Bár akkor is fölösleges.)
Szívesen. =)
Számomra ez már túl és töményen tudományos rész volt, a kreatívok szóhasználat bevezetésével mintha a skatulyázás is színre lépett volna.
Köszönöm szépen, a cikket (meg a kiegészítést is), igyekeztem értelmezni, mert különleges dolog kicsit barangolni az „agyban” de bevallom, ez nekem kicsit magasröptű, sok tudományos fogalmat kellene ismerni a megértéséhez.
Viszont a Fable-féle „kimegyek a hátsó udvarra és agyonlövöm” nekem pont az ellenkezője: ha kész vagyok egy regénnyel, vagy bármivel, úgy érzem, onnan kezdve „él” igazán.
Veronika, sajnos a kutatások eleve úgy kezdődnek, hogy fognak x alkotót és keresnek hozzá korban, nemben iskolázottságban, gazdasági helyzetben azonos emberkéket és összehasonlítják a tesztek vagy mérések eredményeit. Szóval rögvest címkézés van. (Ha nem lenne, nem lehetne mérni sem.)
Szilvi, na, ez tök jó.
Nem érdekel, miért írok, elég a tudat, hogy van, akinek tetszik.
Pl. nekem.
Mosolygok azon, hogy kutató vegyészként írással foglalkozom, ez olyan, mintha halmozottan lennék érintve. A mostani cikk csípősebb, mélyebben ásott le az íróban, és valószínűleg nehezebb az elfogadása, mint az előzőnek. De aki képes rá, az már igazolta is a cikkben írottakat, mert képes a lelki gyógyításra, ami szerintem hasznos dolog. Fura ez az egész, mert ha arra gondolunk, hogy a kiegyensúlyozottabbnak vélt emberek kevésbé érzékenyek, ellenben nincs tapasztalatuk az öngyógyításban, addig mi, akik a cikkben érintettek vagyunk, szükség esetén jobban meg tudjuk állni a helyünket. Más szóval különböző emberek vannak különböző élethelyzetekre. És ha az az élethelyzet eljön, akkor fordul a kocka, és a normálisak fognak abnormálisan viselkedni, röviden szólva megalapozattlan ez a normális-nem normális felosztás. Nem több, mint az emberi butaság (tudatlanság) egy újabb lerombolandó fala.
Aranymosó: sejtettem, hogy így tesznek 🙂
Lehel: okos és érdekes gondolatok. =)
Köszönöm a cikket! Többé-kevésbé még a szakzsargon részét is értettem. Mégis csak jó volt valamire az orvosi latint tanulni… :)Elgondolkodtató írás, bár kivonatos jellege miatt, inkább utánajárásra, elmélyedésre inspirál, mint kész válaszokat ad. Különösen érvényes ez, Golden – a tárgyvesztés és a kreativitás kapcsolatát érintő – elemzését összegző részre: „vagyis a kreativitás az interperszonális kapcsolatok pótléka”. Mert biztosan mindnyájan ismerünk kiemelkedően kreatív elmét, akinek az interperszonális kapcsolatai az elzárkózása miatt erősen hiányt szenvednek, és olyat is, aki kiegyensúlyozott, és szeretetteljes (biztonságot adó) környezetében, felszabadultabban éli meg kreativitását. 🙂 Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok a cikk folytatására. És persze Golden tárgyvesztéses kutatására is. 🙂