Aux Eliza: Szín és jég

Halálszag árad a nővérem albérletéből. Sötét van, az ajtó tárva nyitva. Nincs fogas, ahová ledobhatnám a fekete szövetkabátomat, ezért inkább magamhoz szorítom, nehogy bármi összekoszolja, mint a falakon kúszó penészfoltok vagy a málló vakolat. Tűsarkúm kopogása fenyegetően visszhangzik a falatnyi folyosón. A hideg áthatol a ruhámon, mintha évek óta nem fűtöttek volna a lakásban. Hihetetlen, hogy képes bárki ezen a helyen élni.

Sírás üti meg a fülem. A folyosó végéről jön, túl mély a hangszín ahhoz, hogy Lindához tartozzon.

Visszafojtott lélegzettel lépdelek egyre közelebb a zajhoz.

– Van itt valaki? – szólok a sötétbe, de a hangom elcsuklik, ahogy megpillantok egy alakot kijönni az egyik szobából. Magasabb, mint Linda, és testesebb is. Felém tart.

Gombóc nő a torkomban. Az ujjperceim elfehérednek, egyre erősebben szorongatom a kabátomat.

– Te vagy Cintia? – A hang egy férfihez tartozik. Sosem ejtették még ki így a nevem. Ennyi gyűlölettel fűszerezve. Mélyen beszívom a helyiség állott, büdös levegőjét, és kihúzom magam. Megáll előttem, enyhén lehajtja a fejét, a vállait felhúzza, kezét ökölbe szorítja és várakozásteljesen bámul rám. Göndör, fekete haja a homlokába lóg, szintén fekete atlétája szorosan rátapad izmos testére.

– Én vagyok – felelem.

Mi ez az egész? Hol a nővérem? Vajon miért küldött nekem levelet, hogy jöjjek ide?

A férfi megköszörüli a torkát. A szeme véreres, az arca könnyfoltos.

– A nővéred meghalt.

Megszédülök. Az eddigi hideg meg sem közelíti a hirtelen rám szakadó jeges árt. A kabátom kiesik a kezemből, és a padlón landol. Nem veszem fel.

– Hazudsz – suttogom.

Az idegen felmordul, árad belőle a gúny.

– Legalább tehetnél úgy, mintha jelentene neked valamit.

A férfi szeme szikrákat szór. Remegő kézzel beletúr a hajába, hátrasimítja; a homloka csupa ránc, pedig nem lehet sokkal idősebb nálam. Úgy tűnik, komolyan beszél. De nem beszélhet komolyan! A testvérem nem halhatott meg!

– Hogyan? – Csak ennyit tudok kinyögni. A torkomban a gombóc egyre csak növekszik, érzem, lassan megfulladok tőle.

– Forró víz és borotvapenge. Van még kérdésed? – mordul rám a férfi.

Ezernyi kérdésem lenne, de egyiket sem teszem fel. Ez nem lehet. A nővérem nem lett öngyilkos. Ez biztos csak valami tévedés.

Linda sosem mesélt arról, hogy valami baja lenne, de valószínűleg csak azért, mert nem is érdeklődtem felőle. Amióta elment, felé se néztem. Most meg már késő.

Az idegen int, hogy kövessem, és én megyek utána a szobába, ahonnan az előbb kijött. Felkattintja a lámpát, és fehér fény árasztja el a helyiséget. Sehol egy bútor, mindenütt festőállványok, rajtuk kész művek. Nem számolom meg, mennyi van belőlük, de ránézésre több, mint húsz.

– Minden idejét itt töltötte – meséli a férfi. – Az otthonának nevezte.

Összefacsarodik a szívem. Minden festményről a Lindával közös emlékeink jutnak eszembe.

Egy kép mindenféle színű kis háromszögekből, amelyek lombkoronává állnak össze. Egy sárgán világító korong aranyfénnyel vonja be őket, így úgy tűnik, mintha apró csillagok ragyognának a vásznon. Olyan, mint a naplemente az aggteleki táborban, ahol minden évben együtt nyaraltunk.

Egy kép tele meleg színű pamacsokkal. Mintha fodros virágszirmok lennének körülöttük csipkézett zöld levelekkel. Halványkék vízcsepp csillog rajtuk. Ilyen virágokat szedtünk annak idején a nagyi kertjében.

– Ezt neked szánta. – Előhúz egy gyűrött borítékot a farmerje zsebéből, és a kezembe nyomja.

Kinyitom a borítékot. Egy két részre hajtott levél van benne Linda gyöngybetűivel. Az én írásom macskakaparás az övéhez képest.

Nem tudom, mit kellene tennem. Elolvasni most, vagy majd otthon? Vagy soha? Hiszen négy éve nem láttam a testvéremet. Jogom van egyáltalán ehhez a levélhez?

– Hozok valamit inni – hagy magamra. Úgy tűnik, ő helyettem is eldöntötte a kérdést.

Amikor úgy érzem, elég messzire került tőlem, széthajtom a papírt, és átfutom a sorokat.

„Kedves Cinti!

Szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszom senkire, csak magamra. Apa sosem támogatta a művészeti sulis terveimet, te pedig azt, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy ő akarta. Mielőtt elmentem otthonról, megkérdezted, miért nem vagyok képes azt csinálni, amit mondanak? Miért kell folyton a saját fejem után mennem? Mert nem tudok másokhoz igazodni. Nem tudok megfelelni az embereknek. Egész életemben azt éreztem, hogy elvárnak tőlem valamit, amit nem tudok megadni nekik. Először apa, aztán te, még én is úgy éreztem, hogy nem vagyok elég. Sem saját magamnak, sem másoknak. Egyszerűen nem megy. Annyi mindent kellett volna jól csinálnom, hogy végül semmit sem csináltam jól. Amikor még gimis voltam, állandóan azt mondogattad, hogy olyan akarsz lenni, mint én. Felnéztél rám, és nem tudtam, hogy miért. Máig nem tudom. De nagyon örültem neki. Apával ellentétben neked fontos voltam, és hidd el, nincs annál jobb érzés, mint amikor jelentünk valamit másoknak. Aztán amikor a művészeti sulit választottam, minden tönkrement. Abból az időszakból csak a kiabálásra és az ajtócsapkodásra emlékszem. Azt mondtad, csalódtál bennem, és emiatt én is csalódtam magamban, miközben örülnöm kellett volna, mert végre az álmomnak élhettem.

Igen, amikor betöltöttem a tizennyolcat, és apa csalódott bennem, dühös voltam. Úgy éreztem, elhagytatok, és hátat fordítottatok nekem. Az volt az első pillanat, hogy én is el akartam hagyni magam.

Gondolom, már találkoztál Petivel, aki elmondta, mit tettem. Nos, nincs mentségem. De előtte megírtam ezt a levelet, mert el akartam búcsúzni tőled. Nem akarok még több csalódást okozni, bár tudom, hogy minden, amit teszek, azt jelenti, hogy valaki csalódik majd bennem.

Nemrég elmentem hozzátok. Késő este volt már, egy villany se égett a házban. Ott álltam az utcán, a kerítés előtt, és néztem befelé az ablakon. Arra gondoltam, mennyire szeretnék én is veletek lenni, de közben mégsem, mert akkor nem festhetnék. Össze vagyok zavarodva. Mintha ketté kellene szakadnom ahhoz, hogy mindenkinek megfeleljek.

Egy utolsó képet akartam festeni, amivel méltóképpen elbúcsúzhatok, de nem tudtam befejezni. Mert gőzöm sincs, hogy kell búcsúzkodni. Befejeznéd a festményt helyettem? A régi idők emlékére, amikor még te is szeretted a festést. Mielőtt apa beléd beszélte, hogy te bizony jogász leszel. Te is ugyanolyan jó festő vagy, mint én. Sőt, még jobb is.

Ne haragudj, amiért ezt tettem!

Továbbra is szeretlek.

Linda”

Könny szökik a szemembe.

Léptek zaja ráz vissza a valóságba, a halott nővérem albérletének rideg szobájába.

– Csapvíz van, de a helyedben nem innék belőle. – A férfi, akit ezek szerint Petinek hívnak, átnyújt nekem egy csorba bögrét tele sárgás színű löttyel. Lerakom a padlóra. Hogy bírt a nővérem ilyen körülmények közt élni éveken át? – Mellesleg Farkas Péter vagyok. A nővéred szomszédja és legjobb barátja… pontosabban csak voltam.

Felsóhajt, és két ujja közé csippenti az orrnyergét, mintha a nővérem gondolata is fájdalmat okozna neki.

– A levélben említ egy festményt, ami félig van csak kész – mondom.

Peti egy lepedővel letakart darabra mutat a helyiség legtávolabbi sarkába száműzve. Odasétálok, lehúzom róla a leplet. Saját magammal nézek tükörképet. A bőröm fehér, a hajam világoskék, mintha meg lennék fagyva. A szám cserepes, pasztellilába mártott, a szemem halványzöld, a vonásaim durvák, komorak. Amilyennek ő látott engem. A vászon másik felén nincs semmi.

– Azt kérte, fejezzem be a képet.

Peti elgondolkodva nézi a festményt.

– A műveit három nap múlva állítja ki az egyetem. Amolyan tiszteletadás az önkormányzat és az iskola részéről  – fordul felém. – Akár ez is közéjük kerülhetne.

– Nem fogom befejezni – válaszolom. Nem mondhatok igent. Azzal csak elismerném, hogy Linda meghalt. És nem akarom elismerni.

Visszadobom a képre a lepedőt, és kisietek a szobából. Felkapom a kabátomat a földről, és miközben a nővérem elől menekülök, magamra rántom. Teljesen átitatódott a lakás áporodottságával. Peti nem jön utánam, hagy elmenni.

*

A vacsoraasztalnál egyedül az evőeszközök csilingelnek, ha hozzáérnek a tányérokhoz. Apa halkan csámcsog, én csak turkálom az ételt, hogy úgy tűnjön, mintha hiányozna belőle. Nincs étvágyam, amióta Lindánál jártam. Csak rá tudok gondolni. Hogy nincs többé. Melyik temetőben fekszik? Visznek a sírjára elég virágot? Miért nem segíthettem rajta? Ezzel a lépéssel engem akar büntetni?

Amikor hazaértem, még százszor átfutottam a levelét. A levelet, amiben megbocsát nekem. Ő volt Hamupipőke, én meg csak az egyik undok testvér.

– Ma elmentem Linda lakására. – A szavak kiszakadnak belőlem. Nem bírom tovább a csendet. – Meghalt.

– Tudom.

Apa felpillant a tányérjából. Díszes villája hozzáütődik a porcelántányérjához.

– Mit mondtál? – kérdezem, és egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Ez nem lehet igaz. Végig tudott Linda haláláról? És még csak nem is szólt?

Megtörli a száját a szalvétájába.

Felpattanok az asztaltól. Fűt a düh, a csalódás és még valami. Talán bűntudat. Minden erőmre szükségem van, hogy szembe tudjak szállni vele.

Apa döbbenettel vegyes értetlenséggel az arcán néz rám.

– Sosem engedted, hogy azt csináljam, amihez valóban kedvem van. És Lindának sem. Amióta anya meghalt, egy irányításmániás szörnyeteggé váltál. Talán, ha Linda nem rettegett volna tőled és a véleményedtől, még élne. De te nem is foglalkoztál vele. És azt sem engedted, hogy én tegyem. Úgyhogy gratulálok, apa. Most már késő.

Faképnél hagyom. Ha az én szívem jégből van, az övé kőkemény acélból.

*

Meg sem állok a nővérem lakásáig. Első alkalommal még eltévedtem idefelé jövet, most viszont sokkal otthonosabban mozgok a környéken. Emlékszem, melyik sarkon fordultam be legutóbb, tudom, merről futhatok zsákutcába.

A piszkossárga tízemeletes fenyegetően tornyosul fölém. Mély levegőt veszek, és lassan fújom ki. Látszik a leheletem. Ahogyan legutóbb, a lépcsőház ajtaja most is résnyire nyitva áll, nem is csukódik beljebb, pedig legutóbb illedelmesen be akartam zárni, nehogy valaki jogtalanul beléphessen ide. Most meg sem próbálom becsukni magam után. A ház állapotából ítélve senki sem akar önszántából errefelé járkálni.

A korlát már attól mozog, ha ránézek. Nem merek belekapaszkodni. A lépcsőházi villany sistereg, és több emeleten nem is ég. A plafon ránézésre omladozik, de nem érdekel. Linda itt lakott éveken keresztül, és sosem kért segítséget. Nekem sincs jogom megfutamodni.

Petit ott találom, ahol hagytam. Meg sem próbálta bezárni a testvérem albérletének ajtaját.

A festményes szobában ül a földön szétvetett lábakkal, görnyedten, nekem háttal. Nem vesz észre, teljesen belemerült a gondolataiba. Óvatosan megérintem a vállát. Összerezzen, és felpattan. Éjsötét szemével megütközve néz rám, mintha nem hinné el, hogy visszajöttem.

– Mit akarsz? – mordul fel.

Közelebb lépek hozzá és a félig kész festményhez, amit eddig bámult. Végigsimítok a vászon üres részén. El is felejtettem, milyen selymes az érintése. Csiklandozza az ujjbegyemet.

– Régen én is imádtam festeni – mosolyodok el halványan. – A nővéremmel azt terveztük, hogy Olaszországba költözünk, és híres festők leszünk.

Peti összefonja a karját maga előtt. Alig láthatóan, de megenyhül a tekintete.

– Miért pont Olaszország? – kérdezi.

– Mert az igazán híresek ott éltek – vonok vállat. – És mert mindketten szerettük a pizzát.

Felnevet. Nem tudom, miért, de alig hallhatóan én is vele nevetek.

– És milyen pizzát szerettetek?

– Ananászost egyértelműen.

Ezen még tovább nevet. Szomorú a nevetése.

– Olaszországban ananászos pizzát?

Bólintok. Gyerekkorunkban logikusnak és elérhetőnek tűnt.

– És mégis itt vagy, nem Olaszban.

Lefolyik a mosoly az arcomról.

– Igen.

Peti kíváncsi, mégis bizalmatlan tekintettel méreget.

– Miért?

A festményre pillantok, amelyen úgy nézek ki, mintha jéggé fagytam volna, majd vissza Petire.

– Helyrehozni, amit elrontottam.

*

A nővérem ágyában alszom. Aznap már felesleges lenne belekezdeni a munkába. Egész este csak forgolódom. A matrac olyan, mintha nem is lenne, a rugók felsírnak, valahányszor átfordulok a másik oldalamra. Elképzelem, ahogy Linda ugyanebben az ágyban hajtotta álomra a fejét nap mint nap, egészen az utolsó alkalomig.

Legalább ennem kellett volna, mielőtt eljöttem otthonról. Korog a gyomrom, a szám száraz, mégsem iszom csapvizet, és nem vágyom az már minden bizonnyal kihűlt bélszínre sem otthon. A vécét nem lehet lehúzni, és mindenütt cigiszag terjeng, mégis jobb itt.

Magamhoz ölelem a nővérem párnáját. Még őrzi a testvérem ibolyaillatát. Állandóan azt bizonygatta, hogy nem szereti a parfümöket, sem az illatosított fürdőszereket. Úgy tűnik, ő virágillatúan született.

Vajon, ha apa nem dobta volna ki otthonról a művészeti miatt, még élne? Együtt festenénk, és én sem a jogra járnék? Talán még Olaszországba is eljutottunk volna?

Nem tudom, mikor nyom el az álom, de amikor reggel Peti hangjára ébredek, felülök az ágyban, és ásítok egyet.

Peti egy doboz gőzölgő pizzával a kezében lép be a szobába. Ezer közül is felismerem ezt az illatot.

– Csak nem? – Őszintén csodálkozom, miért jött el ma is.

– Még a lepratelepek közelében is van pizzéria. – Leteszi a dobozt az ágyra. – Ideje megkóstolnom, milyen, ha a pizzára gyümölcsöt raknak.

Elveszek egy szeletet, és beleharapok. Legalább négy éve nem ettem pizzát, amióta Linda elment. Apa szerint a komoly felnőttek nem esznek pizzát. Úgy tűnik, a világ tele van komolytalan felnőttekkel. És én is közéjük tartozom.

A sajt szétolvad a számban, és kellemes meleg járja át a testem. Este találtam ugyan egy vékony takarót a szoba közepére dobva, viszont így is átreszkettem az éjszakát. A még gőzölgő tésztakorong fölé hajolok, és élvezem a pizza sós illatát.

– Még sosem ettél ilyet? – kérdezem Petitől, miközben ő is választ egy szeletet.

Megrázza a fejét, majd beleharap a pizzába. Nyögés szakad fel a torkából, és lehunyja a szemét.

– Ez baromi jó – sóhajtja.

Elvigyorodom.

– Miért hoztad?

Egy pillanatra habozik.

– Éhesen nem lehet festeni.

*

Órákon át állok a vászon előtt. Nézem, elfordulok, becsukom a szemem, de sehogy sem látom, amit a nővérem szerint kellene. Peti érkezésére felkapom a fejem. A falnak dől, és csak bámul. Engem, amint bámulom a festményt. Nincs jobb dolga?

Az ecsetet tartó kezem teljesen elgémberedett. A földre hajítom az ecsetet, és kirázom az ujjaimból a görcsöt.

– Egyszerűen nem megy.

A falnak vetem a hátam Peti mellett, és lecsúszom a földre.

– Fogalmam sincs, mit várt tőlem.

Peti elgondolkodva figyeli a vásznat, majd engem, majd újra a vásznat.

– Nem mondta, mit fessek? – fordulok hozzá, de a fejét ingatja.

– Rád bízta.

A térdemre csapok.

– Ez reménytelen.

Peti felkászálódik a földről, leporolja a nadrágját, és felém nyújtja a kezét. Hagyom, hogy felsegítsen.

– Vedd a kabátod! Elviszlek valahová.

*

A szívem hevesen kalimpál, ahogy megtudom, hogy a temetőbe megyünk. Egyik sírról a másikra kapom a tekintetem. Fogalmam sincs, melyik a nővéremé, de félek, egyáltalán nem állok készen erre a találkozásra.

Petivel egymás mellett sétálunk a jeges úton, amíg egyszer csak megáll. Itt lennénk? Mi van, ha én tovább akarok menni, hogy aztán végül meg se álljak?

– Miért…? – A hangom elcsuklik, próbálom visszatartani a sírást, de a könnyek bármelyik pillanatban áttörhetik a védőpajzsomat.

– Egész életében utálta a sáros földet – suttogom, és kényszerítem magam, hogy ránézzek a sírra. Egy csokor van rajta tele színesebbnél színesebb virágokkal. Teljesen illenek a személyiségéhez. Gondosan helyezték el a sír közepére egy búcsúszalaggal átkötve, amelyre annyit írtak: Mindenkitől, aki szeretett.

– Én is hoztam volna. – Csak ennyit tudok kinyögni.

– Miután apád lemondott mindenről, az önkormányzat elintézte az egészet.

Ökölbe szorul a kezem. Még dühösebb vagyok apára, mint eddig bármikor. Hogy tehette ezt? Tudnom kellett volna Linda haláláról. Ott kellett volna lennem a temetésén.

Gyerekkorom óta irigykedtem Lindára. Az elbűvölő mosolya, a sugárzó tekintete és a csilingelő nevetése… egészen máig azt kívántam, bár én is ilyen lehetnék, bár nekem is jutott volna valami az ő bájából.

– Lindát fogom lefesteni – határozom el.

Peti alig láthatóan elmosolyodik.

*

Magam elé húzok pár üres vásznat gyakorlás gyanánt. Kijöttem a formámból, és ha elrontom a félig már megfestett képet, örökké a lelkemen szárad. Még van két napom a kiállításig. Csak festek és festek, amíg a szemem előtt vibrálni kezdenek a színek, és elszédülök a festékszagtól. Nem eszem, nem iszom, nem alszom, csak festek. A körvonalakat ceruzával húzom be. Hihetetlen, mennyire hasonlított rám. A pisze orra, a hatalmas kerek szeme, holdsugár-színű haja és telt ajka…

Lefestem Lindát először, másodszor, majd újra és újra, de egyszer sem sikerül megfelelően vászonra vinnem a vonásait. Aránytalan, egysíkú képeket ontok magamból. Mindenem maszatos, a bőrömre rászáradt a festék.

– Hogy haladsz? – lép be a műterembe Peti.

Megrázom a fejem, és megtörlöm festékes kezemet.

– Miért vagy itt állandóan?

Belemártom a sötétszürke vízbe az ecsetemet, a ruhám ujjába törlöm a csatakos homlokom.

– Linda utolsó kérése, hogy fesd meg azt a képet. Segítek – von vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Ennyivel tartozom neki.

Megszemléli a próbaképeimet. Az állát morzsolgatja, és hümmög, mintha professzor lenne, aki a tanítványa munkáját akarná épp egyesre osztályozni.

– Egyik sem hasonlít rá – sóhajtok.

Peti felém fordul.

– Egész nap mást sem csináltál. Pihenned kell! – Nem próbál meggyőzni, hogy jók a festmények. Én is tudom, ő is tudja, hogy a nővérem nem volt ilyen lélektelen. – Mosakodj meg, majd holnap folytatod a festést! A konyhában van kínai.

Azt teszem, amit mond. Leküzdve az undoromat megmosdom a szűk, durva tapintású kádban. Kétes állagú víz jön a zuhanyfejből. Hol jéghideg, hol forró. A nővérem törölközőjét használom, és az ő ruháját tudom csak felvenni, ami helyenként foszlik, néhol lyukas vagy kézzel foltozott, de így is csupa szín. Nem akarok ott zuhanyozni, ahol Linda meghalt. Sőt, sehol máshol sem akarok, mert legyek bárhol, örökké a nővérem fog eszembe jutni róla.

Dideregve ülök le a konyhai asztalhoz, és tömöm magamba a kínait. Peti tésztalevessel cuppog, én rizst és valami sült húst eszek.

– Miért vagy ilyen kedves velem? – Nem nézek a szemébe.

Egymillió évnek tűnik, mire válaszol, mintha ő sem tudná pontosan.

– Amikor a művészetin megismertem Lindát, már akkor rólad áradozott, pedig te és az apád le se szartátok. Ő csak az álmait követte, mire ti ellöktétek magatoktól. – A hangja megremeg, a keze ökölbe szorul, amikor beszél. – Mégis szeretett téged. Tudni akarom, miért.

Felpillantok rá.

– Azt én sem tudom.

*

Egész este ez jár a fejemben. Miért szeretett a testvérem? Az, hogy összeköt minket a vér, nem elég jó indok. Nem szolgáltam rá a szeretetére. Sok évnyi gyűlöletet semmilyen fedőfesték nem palástolhat. Nincs módom jóvá tenni, amit elrontottam.

Az éjszaka közepén megcsörren a telefonom. Apa hív. Nem veszem fel. Helyette küldök neki egy SMS-t:

Ha számítanak neked a lányaid, ott leszel a kiállításon.

És beillesztettem a kiállítás pontos helyét és időpontját.

Talán apa szívét is hajnaltájt szállják meg az ólomsúlyú gondolatok, ezért hív ilyenkor. Nem tudom, de már az is jó jel, hogy legalább hív. Bár lehet, csak le akarja ordítani a fejemet, nekem akkor is sokat jelent. Egész életemben a szeretetéért küzdöttem. Szomorú, hogy sosem kaptam belőle.

*

Nem tudom irányítani a kezemet. Az ecsetet marokra fogom, a festéket rosszul keverem ki, és felborítom a vizesflakont. Elkáromkodom magam, és feltörlöm a kifolyt vizet.

– Ezt nevezem! – Peti a küszöbön áll, homloka ráncba szalad, mégis úgy tűnik, hogy szórakoztatja a csetlés-botlásom.

– Egy darab szar vagyok, tudom – vetem oda neki.

Peti ruganyos léptekkel odasétál hozzám. Kikapja a kezemből a törölközőt, és a sarokba hajítja. A festékes víz felfröccsen a falra.

– Rossz nézni, ahogy szenvedsz – néz mélyen a szemembe. Ahol az előbb hozzám ért, hogy megkaparintsa a törölközővel felitatott vizet, még mindig bizsergek. A bőröm szinte lángol, pedig a víz jéghideg.

– Azt hiszem, már nem tudok úgy festeni, ahogy régen.

Peti a festmény felé fordítja a tekintetét, majd visszanéz rám.

– Régen hogy festettél? – érdeklődik.

– Nem tudom, én… – Miért kérdez ilyeneket? És én miért nem tudok válaszolni? Csak hebegek összevissza. – Jobban.

– Mitől volt jobb?

Egy, az arcomba lógó hajtincset birizgálok.

– Fogalmam sincs.

Peti a hátam mögé lép, a cipője nyikorog a padlón. Olyan közel jön hozzám, hogy a nyakamon érzem a forró leheletét.

Nagyot nyelek, de nem fordulok meg.

A kezem után nyúl, gyengéden átfogja a csuklómat.

– Fogd meg az ecsetet! – utasít suttogva. Mutatóujjával megsimítja a kézfejemet, kis köröket ír le rajta, amitől akaratlanul is ellazulok. Azt teszem, amit mond.

– Tartsd kecsesen, mintha törékeny lenne! – susogja a fülembe. Megborzongok a mély, mégis lágy hangtól. A szám kiszárad, és a vér az arcomba tolul.

Suhintok az ecsettel párat a levegőben. Arra gondolok, hogy a levegő egy láthatatlan vászon, és ha durván érek hozzá, szétszakad.

– Sokkal jobb. – Büszkeség árad a szavaiból.

Megismétlem párszor a mozdulatot, hogy az agyamba véssem, hogyan kell.

– Csukd be a szemed! – kér, és szabad kezével a fülem mögé tűri a lófarkamból kibomlott hajtincsemet.

Azt teszem, amire kér. A festmények eltűnnek, az albérlet sötétséggé változik. Egyedül a hideg marad, amit Peti jelenléte enyhít. Még közelebb lép hozzám, ami már szinte lehetetlen. Magamba szívom menta- és dohányillatát. A testünk egymásnak feszül, a levegő beszorul a tüdőmbe, a szívem annyira kalapál, hogy félek, Peti is meghallja.

– Ne azt fesd, amit mindenki lát! – A hangja selymes. Beleborzongok. – Azt fesd, amit csak te látsz és senki más!

Könnycsepp gördül le az arcomon. A nővérem festményeit nem tudom kizárni a fejemből, újra és újra emlékeztetnek arra, milyen rossz testvér vagyok.

Peti csitító szavakat mormol a fülembe, és átölel hátulról.

Zokogás rázza a testem. Peti lágyan ringatni kezd. A fájdalom táncát járjuk mi ketten.

– Tiszta élet volt – szipogom. – Mindent és mindenkit szeretett. Ha rámosolygott valakire, annak megmelegedett a szíve. Egyszer apa le akart csapni egy legyet, ő pedig kiengedte egy kis kereszthuzattal. Egy pillantásában több jóság volt, mint az én egész lényemben.

Peti szembe fordít magával, és magához szorít. A mellkasának döntöm a fejem, és összekönnyezem a ruháját. Ő is sír. Sosem láttam még férfit sírni, de a jelenléte különös módon megnyugtat.

– Amikor Linda összejött az egyik tervezős sráccal a suliból, féltettem tőle – meséli. – A hapsinak nem volt valami jó híre, és az első adandó alkalommal meg is csalta az a seggfej.

Kíváncsian hallgatom, mit akar mondani.

– Az első nap a művészetin irtó szar volt. Egyedül ő állt szóba velem. A többiek mind maguknak való vagy fennhéjázó művészcsírák voltak.

Valahol mind magunknak valók vagyunk.

– Olyan volt nekem, mintha a húgom lenne – sóhajtja. – Amikor megtudtam, miért költözött ide, jobban gyűlöltelek téged és az apádat, mint bárki mást a világon.

Nem hiába. Rászolgáltunk.

– De valami megváltozott – teszi hozzá pillanatnyi szünet után.

– Micsoda? – kérdezem.

– Megismertelek.

A pulzusom az egekbe szökik, és kellemes bizsergés fut végig rajtam. Úgy érzem, most pont rá van szükségem, és talán neki is rám.

– A szemem láttára halt meg… nem tehettem semmit. Kihívtam a mentőket, de már késő volt.

Felnézek rá, egyenesen a mély, éjfekete szemébe. Ő is engem figyel, várja a reakciómat.

Előrehajolok, és megcsókolom. Félve, remegő ajakkal. Először meglepődik. Egész testében megmerevedik, mintha nem tudná, mit tegyen.

Talán az ösztönei győzedelmeskednek, amikor viszonozza a csókot. Mohón, éhesen nyúl utánam. Két tenyere közé fogja az arcomat. Nem érdekel, hogy csak pár napja ismerem. Ugyanazt érzi, amit én, ugyanúgy sebzett a szíve, és ha az ő törött feléhez illesztem az enyémet, talán egésszé forrhat össze a két darab.

Egyre hevesebben csókol. Alig kapok levegőt, a szobából hirtelen kiszökik minden oxigén, és a hideget perzselő tűz váltja fel. Peti tudja, min megyek keresztül, talán ő is pontosan ugyanazt éli át. A csóktól a jég megolvad az ereimben. A fájdalom tánca után végre elérkezik a boldogságé is. Úgy érzem, ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Nem akarom, hogy vége legyen. Hogy elszakadjunk egymástól, és újra beborítson minket a gyász. Boldog akarok lenni.

Az ecsetet tartó kezem magától lép működésbe. Fehér csíkot húzok végig Peti vállán. Azt a színt használtam legutóbb.

Peti elvesz egy másik, vastagabb ecsetet a hokedliről, amire a festéshez tartozó eszközöket pakoltam, és belemártja a piros festékbe, majd összekeni vele a hajamat.

A palettáért nyúlok. Belemártom az ecsetemet a kékbe, és Peti arcára kenem. Ő nem vesződik többé ecsettel. A puszta kezét nyomja a festékbe, és a mellkasomra tenyerel. Válaszul a fejére borítom a palettát. Szivárvány csöpög a hajából, és beterít engem is. Mi pedig csak nevetünk, mert végre van egy kis okunk rá.

– Ezt a pillanatot érdemes lenne lefesteni, nem gondolod? – kérdezi, és rám mosolyog. Miért szebb minden ember, amikor mosolyog?

– Feltétlenül. Azt hiszem, tudom, mi hiányzott eddig a képeimből.

Ami Lindát Lindává tette, és ami miatt Linda jobbá tette a világot.

– Már tudom, mit fogok festeni.

*

Peti elismerően pillant a festményemre.

– Végeztél? – szólít meg.

Bólintok. Izzadság folyik végig a hátamon, és a kezem is sajog a megerőltetéstől, de megérte, mert végre kész. És szerintem nagyszerű lett.

– Mi lesz ezután? – Az arca ezúttal kifürkészhetetlen, a hangjában bizonytalanság csendül.

– Fogalmam sincs – vallom be. – Festeni akarok.

De mi van, ha nem vagyok elég jó hozzá? Ha belőlem hiányzik mindaz, ami Lindában megvolt? Ha ez az ő útja, és nem az enyém? Ha hibát követek el?

– Egész életedben megfeleltél mindenkinek – mondja Peti.

– Így volt.

– Nem akarsz most már magadnak is megfelelni?

Igaza van. Mégis ijesztő ez az egész. Nem szoktam hozzá, hogy azt csináljak, amit akarok. De talán sosem késő elkezdeni.

– Milyen lett? – kérdezem a festmény felé bökve a fejemmel, miközben megtörlöm a ruhámba a festékfoltos kezemet.

Közelebb lép, és alaposan, centiről centire megvizsgálja a képet. Hihetetlen, hogy csókolóztunk. És hihetetlen, milyen jó volt. Legszívesebben újra megtenném.

– Azt hiszem, Lindának igaza volt veled kapcsolatban – mondja, és büszkeség csillan a tekintetében.

– Hogy érted?

Peti bámul egy darabig, majd egy örökkévalóságnak tűnő perc után megszólal:

– Tényleg nagyszerű festő vagy. És akárhogy is dönts, én itt leszek.

*

A kiállításra meglepően sokan eljöttek. Öltönyösök nyakkendővel és anélkül, szakadt farmeres, festékes ruhaujjú művészek és miniszoknyába bújt, magassarkúban topogó lányok vesznek körül. Én a nővérem kék egyberuháját viselem földig érő szoknyarésszel és csillámmal díszített, buggyos ujjal. Peti vette neki az ösztöndíjából még a születésnapjára. Először nem éreztem helyesnek felvenni, de Peti ragaszkodott hozzá. Kicsit szűk rám, de még éppen kapok benne levegőt.

A falakról a testvérem emlékei lógnak. Ugyan nem volt hosszú élete, de tartalmas mindenképp. És úgy érzem, soha nem tudom majd megbocsátani magamnak, hogy nem vettem részt benne úgy, ahogyan kellett volna: igazi testvérként.

Egy kép, ahol mindenféle méretű karikák hevernek szanaszét a vásznon, a háttérben bodros felhők, egy élénk szivárvány és szép zöld gyep. Olyan, mint a park, ahol Linda és én biciklizni tanultunk.

Egy kép tele fehérséggel. Vajszínű háttéren apró fehér pöttyök keringenek olyan sűrűn, hogy leginkább egy függönyre emlékeztetnek. A vászon közepén egy rózsaszín, csúcsos torta, amibe rengeteg gyertyát szúrtak, és két fehér, mosolygó emberalak. Magam előtt látom a napot, amikor anyának szülinapi tortát akartunk sütni Lindával, és kiömlött a liszt a konyhában.

Vetek egy pillantást a képre, amely félig az enyém. A nővérem arca csupa szín, mintha egy szivárványszínű lámpa világítaná meg. A szeme olyan, akár a Nap, a haja színe úgy változik, ahogy a fényhatások érik. Az arcán a pír borvörös, a szemhéja tengerkék, az arcéle élénkzöld. Mintha az ő színei engem is színesebbé tennének.

Peti mellém lép, és megfogja a kezem.

– Megvették – mondja, és rám mosolyog. – Mindet.

– Ki? – Csalódott vagyok. Az emlékeim. Linda emlékei. Mindet el fogják venni tőlem.

Peti arrafelé int, amerre a büféasztalok vannak.

Azonnal megpillantom a sötétbarna öltönyben és méregzöld nyakkendőben feszengő apámat.

Tátva marad a szám.

Peti biztatóan megszorítja a kezem. Odavezet apához. A lábaim alig akarnak mozdulni, remeg minden porcikám. Újra az az ötéves kislány vagyok, aki nem merte elengedni az apja kezét, mert bemenni az óvodába a többi gyerek közé.

– Eljöttél – szólítom meg. A földet nézi, miközben a nyakkendőjét húzogatja, mintha túl szoros lenne.

– El – feleli.

Nem tudom, mit mondhatnék. Meg akarom kérdezni tőle, mi lett más, miért gondolta meg magát, és legfőképpen miért vette meg a nővérem festményeit, de mielőtt megszólalhatnék, ő kezd el beszélni.

– Szépek… ezek – néz körbe a kiállítóteremben. Ide-oda pillant, képről képre siklik a tekintete, míg végül találkozik az enyémmel. – A minap, amikor mentem munkába, az autóm lerobbant. Pont a kórház előtt. Azt hiszem, ez egy jel, és ő is azt akarta, hogy most eljöjjek.

Rég nem beszéltünk anyáról… Amikor meghalt, olyan fiatal voltam, hogy szinte fel sem fogtam, mi az a halál. Csak annyit tudtam, hogy valami megváltozott. Anya hosszú időre kórházba került. Lindát jobban megviselte, mert idősebb volt, és valószínűleg érezte a helyzet súlyát. Amikor apa hazaért, mindketten lerohantunk hozzá. Nem kellett kérdeznünk semmit, tudta, hogy anyára vagyunk kíváncsiak. Amikor megrázta a fejét, Linda sírva rohant a szobájába, én viszont csak folytattam a babázást vagy a játékot, és azt mondtam magamban, hogy majd holnap. Most már tudom, hogy az a holnap, amire vártam, sohasem fog eljönni.

Apa továbbra is mozdulatlan, de a résnyire szűkült szája elárulja, hogy neki is nehéz most.

– Örülök, hogy itt vagy. – Mást nem tudok mondani.

– Igazad volt. – Megköszörüli a torkát, mintha valóságos kínszenvedés lenne kimondania ezeket a szavakat. – Ennek nem így kellett volna történnie.

Bólintok.

– Tényleg nem.

Visszafordítom a tekintetem a Lindával közös képünkre. Először azt hittem, azért festett le hideg és tompa színekkel, mert kegyetlennek lát. Most viszont már látom, amit korábban nem. Fagyott ajkamon halovány mosoly suhan át, jégszínű szemem könyörög azért, hogy szerethessen.

– Bárcsak itt lehetnél! – suttogom a festménytestvéremnek. – Mindent újra kezdenénk.