Méz és sercegő palacsintatészta illata árad a konyhából. A rádióból megállás nélkül szólnak az elcsépelt karácsonyi slágerek, és már csak ennyi alapján felismerem, mi megy a TV-ben:
„Kellemes karácsonyt, te mocskos állat! És boldog új évet!”
Vele tátogom a híres szállóigét, de a mozdulatra fájdalom nyilall az arcomba. Az ajkamba harapok, várom, hogy jobb legyen. De nem lesz.
Ásítok egyet, alig bírom nyitva tartani a szemem. A testem morfinért könyörög. Tudom, elég lenne beszélnem anyának a fájdalmakról, és máris kapnék gyógyszert. Csakhogy a szer kivétel nélkül mindig kiüt, én pedig nem akarom elkótyavetyélni a maradék időmet.
A torkom kiszáradt, alig bírok nyelni. Reszketek, mégis patakokban folyik rólam a víz.
Felemelem a kezem. Végigsimítok a kopasz fejemen. Érdes és jéghideg. A karom visszahullik a takaróra. Talán, ha egy kicsit pihenek, jobb lesz. De tényleg csak egy kicsit. Mire anya végez a konyhában, éber akarok lenni, hogy együtt ünnepelhessünk. Belesimulok a párnámba. Hagyom, hogy magához öleljen, és álomba ringasson.
Újra tízéves vagyok, és a helyi művelődési ház színpadán állok. Ünneplő ruhámat megvilágítják a reflektorok, szőke hajam a vállamra omlik. Mély levegőt veszek, és a lehető leglassabban fújom ki. Anyára nézek, aki az első sorban csápol. Legszívesebben rászólnék, hogy ne legyen ilyen ciki a barátaim előtt. Ugyanakkor meg is nyugszom attól, hogy itt van. Megígérte, hogy a fellépés után elvisz a téren nyílt palacsintázóba, hogy megünnepeljük az első szólómat. Anya integet nekem, én visszaintegetek. Odalépek a mikrofonhoz, és énekelni kezdek. A lábammal Radics Gigi Vadonatúj érzés című számának ritmusát dobolom, a hangom betölti a termet. Amikor a refrénhez érek, a lámpák lekapcsolódnak, és az emberek a telefonjukkal világítanak.
A kép eltűnik, és egy új jön helyette. A fürdőszobánkban sírok a tükör előtt. Remegő kézzel tapogatom a kopasz foltokat a fejemen. Ma kellene leadnom a jelentkezésemet a gimibe, mint minden rendes nyolcadikosnak. Ehelyett megragadom a borotvát, és kopaszra nyírom a fejemet. A hajszálak a mosdókagylóba hullanak, és eltömítik a lefolyót.
Ekkor anya megérinti a vállamat. Maga felé fordít, kezében egy tál palacsinta.
– Extra tejszínhabbal, ahogy szereted – mosolyog, de a homlokán a ráncok elárulják, mit érez valójában. A ruhám ujjába törlöm a könnyeimet, és elveszem tőle a tányért.
Az emlék kavarog, majd átalakul. Egy mentőből tolnak ki. Szellemnek érzem magam, aki ebben a világban ragadt. Anya vajszínű kötényben rohan ki hozzám. Egyik kezében rózsaszín, lebegő lufi, a másikban egy jénaiban palacsinta. Szív alakúra vágott eperdarabokkal szórta meg az édesség tetejét. Megnyalom a szám szélét. A kórházban alig adtak emberi kaját. Csövek kanyarognak körülöttem, de nem érdekel, mert végre hazajöttem. Most majd minden jobb lesz.
A világ elhomályosul, és átváltozik. A zeneiskola előadótermében vagyok, és a zongoránál ülök. Kasza Tibitől az Elmondanám zongorás feldolgozását játszom. A hajamat anya fonta be két oldalt, emiatt tizenegy helyett csak kilenc évesnek nézek ki. Ujjaim korcsolyáznak a billentyűkön, a közönség némán figyeli minden mozdulatomat. Miután véget ér a dal, ellépek a zongorától, és meghajolok. Vastaps zúg fel. Vigyorogtam valaha ilyen szélesen? Lesétálok a színpadról, és anya nyakába borulok.
Pislogok, és a zeneiskola egyszeriben kórházzá alakul. Kállay doktor barátságtalan rendelőjében feszengek. Anya egy szürke fémszéken ül, én állok. Várom, hogy kiderüljön végre, mi bajom van, és miért kellett ennyi vizsgálatot elvégezni.
– Anna rákos – szól az orvos, mire kinevetem. Kinevetem, mert nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténhet. Miután senki nem nevet velem, tanácstalanul anyára pillantok. Sír. Megfagy a levegő, pedig nyár van.
Aznap is palacsintát ettünk.
A világ forogni kezd, az emlékek továbbra sem tágítanak.
Amikor apa elment…
Amikor először szakítottak velem…
Amikor elballagtam az általánosból…
Amikor először kaptam egyest…
Amikor a nagyi meghalt…
Amikor anyát elbocsájtották…
Amikor talált új munkát egy benzinkútnál…
Amikor féltem biciklizni tanulni…
Amikor bekerültem a kórusba…
Amikor elénekeltem anya kedvenc Madonna-dalát…
Mindig palacsintát ettünk.
Minél tovább tartanak ezek a képek, annál jobban fognak hiányozni. A palacsinta, a zene, az örömök… és anya.
Kinyitom a szemem, és szétnézek. Otthon vagyok, a szobámban, az ágyamban, takaróba burkolva. Kevin a TV-ben éppen megleckézteti a betörőket, a rádióból az All I want for christmas szól, anya pedig az ágyamnál térdel. Kezében palacsinta. Kis banándarabokat vágott mellé, a tetejére csokiszószt locsolt cikkcakkos alakban.
– Szeretnéd megkóstolni? – mosolyog. Szeme alatt sötét karikák, arcán ezer apró, addig fel nem fedezett ránc.
Visszamosolygok rá, és amilyen élénken tudok, bólintok. Felcsillan a szeme. Apró darabot vág a feltekert palacsintából, és megetet vele. A falat szétolvad a számban, szinte rágnom sem kell. Olyan az íze, mintha az életem minden édes és savanyú percét belesűrítették volna. Anya is eszik egy kicsit. A vonásai kisimulnak, és ettől szebb, mint valaha.
*
Hibátlan. Köszönet érte!
@F.H. Én köszönöm, hogy elolvastad 🙂
Megrendítő erejű novella. Úgy hiszem, a 6 körüli rating is inkább a szomorú hangvételnek szól. Legalábbis bízom benne, mert színvonal terén aligha merülhet fel kifogás. Nem egy kellemes olvasmány, hiszen fiatalok szenvedéseiről hallani a legkellemetlenebb témák közé tartozik. Mivel azonban az írói szándék jelen esetben a lehető legtávolabb állt a szórakoztatástól, hatalmas hiba volna ezt számon kérni rajta az értékelésnél. Számomra a fő pozitívum, hogy ilyen kis terjedelemben is hatást gyakorolt rám. Gratulálok.
Miért is jók a kommentek? Mert olvasásra késztetnek. Korábban is láttam a címet, az író személyét nem is figyeltem, elolvastam az első mondatot, aztán felületes vállrándítással úgy döntöttem, engem ez a novella nem érdekel. Aztán ma este, a főoldalon Gorzó János bejegyzésének kezdete – „Megrendítő erejű novella.”–, hirtelen kíváncsivá tett. Megnyitottam az oldalt. Aux Eliza, oké, ez már rossz nem lehet. Elkezdtem olvasni, és először azt hittem, valami kábítószeres függőségről lesz szó, aztán jött egy mondat, amitől végigfutott rajtam a jeges borzongás: „Végigsimítok a kopasz fejemen.” Tudtam, hogy innen már nem fogom abbahagyni, mert a morfinos előzmények alapján azonnal helyére került minden.
Tényleg megrendítő erejű novella! És az ereje a kiváló nyelvi szint mellett abban rejlik, hogy ilyen kis terjedelemben is meg tudta ragadni ennek a borzalmas állapotnak a velejét. Mert igen, átjött. Tíz csillag és lájk. Gratulálok!
Fájdalmasan szép. Néha ilyen is kell. Gratulálok!
@Gorzó János @Erion Kay most ugye tudjátok, hogy itt könnyezek miattatok? 😀
Nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszett nektek, és azt is, hogy az érzéseiteket megírtátok a novellával kapcsolatban <3
@Isa-Bella Köszönöm szépen 🙂
@Aux Eliza Azt hiszem, ha még tízezer karakterrel kihúzod és jobban kötődöm a főszereplőhöz, én is veszélyben lettem volna a végén 🙂 Így „csak” nagyon elkomorodtam. Apró érdekesség, hogy rögtön az olvasást követően kinéztem az ablakon, és annyira szürke volt az ég… Aztán az egész délután jóval sötétebbnek tűnt egy átlagos borongós napnál. Nem tudom milyen speciális kapcsolatokkal rendelkezel, de az időjárás hangulatfestése zseniális 😀
Kicsi lány, sose tedd le a „tollat” a kezedből, fantasztikusan irsz (bocsi, nincs hosszú „i” ma billantyűzeten vagy csak én vagyok béna
@Kata köszönöm szépen <3