AsineD J. Lady Izabella és a skót – 3-4. fejezet

3. fejezet

Másnap reggel Izabellát hangos szóváltás ébresztette fel.

– Megtiltom, hogy felébreszd, Broderick! – hallotta meg Margaret hangját az ajtó túloldaláról.

– Vigyázz a szádra, asszony! Néha hajlamos vagy elfelejteni, hogy a nők itt nem parancsolnak az uruknak.

–  Nem akartam tiszteletlen lenni, de a húgom még gyenge, az orvos pihenésre intette.

– Megkapja, amint válaszol a kérdéseimre!

– Kérlek, várj, míg magától fel nem ébred.

– Egy órát kap! – dünnyögte a férfi némi habozás után, léptei visszhangoztak a márványkövön, amint elviharzott.

Bella lassan az oldalára fordult. A teste már nem sajgott úgy, mint tegnap. Maggie férje cseppet sem volt kedves, ahogy azt a nővére állította. Izabella, azzal nyugtatta magát, hogyha túlélte a banditák rémes fogságát, akkor egy csökönyös felföldi sem ijesztheti meg.

Az ajtó halkan kinyílt a két szobalány előtt, akik ruhákat tartottak a kezükben. Izabella csendben figyelte őket, míg az egyikük ügyetlenül el nem botlott a szőnyegben.

–  Csendesen te lány, az úrnő megparancsolta, hogy ne csapjunk zajt, míg a húga alszik! – Dorgálta meg halkan a másik.

– Bocsánat, de nem láttam az orrom elé ezektől a ruháktól.

– Akaszd őket a szekrényre, úgy ahogy én, aztán menjünk. Vigyázz! – Izabella majdnem elnevette magát, amikor a cselédlány másodszor is elesett.

– Az első napodon jobban kellene igyekezned… – rázta meg a fejét az asszony, majd halk léptekkel elhagyták a helyiséget.

Izabella óvatosan felült. A gyógynövényekből készült krém, amit az orvostól kapott, kellemesen hűsítette a lábát. A jobb kezével az éjjeli szekrénybe kapaszkodott, felállt, és lassacskán a ruhásszekrényhez indult.  Tekintete megakadt csipkével díszített, sötétzöld ruhadarabon. Valaki halkan kopogott az ajtón. Nővére lépett be a szobába.

– Jó reggelt! Hogy érzed magad? – közeledett hozzá mosolyogva Margaret.

– Köszönöm, már kicsit jobban, és te?

– Istennek hála, jól! – Maggie végigsimított gömbölyded hasán.

Bella tekintetét a szekrényre szegezte.

– Ezek a te ruháid?

– Igen, de már túl szűkek rám. Neked adom őket, ha akarod. Melyiket szeretnéd felvenni?

– A sötétzöldet.

– Gyönyörű ugye? – kérdezte Margaret.

– Igen.

– Várj!  – mondta a nővére, aki segített levenni róla a hálóinget.

Óvatosan feladta rá a sötétzöld színű ruhát, közben ügyelt a testét borító kötésre.

– Istenem, húgocskám gyönyörűen festesz, gyere, nézd meg magad! – Izabellát egy hatalmas álló tükörhöz kísérte.

– Meseszép – ámult el Bella, mert még soha sem látta magát ilyen szépnek. A zöld, hosszú ujjú bársony, tökéletesen simult karcsú alakjára, elfedve a kezén és a lábán lévő kötéseket.

– Igen, az vagy! – mosolygott Maggie. – Ha már jobban érzed magad, akkor küldetek egy szolgát a férjemhez, hogy tudassa vele, felébredtél.

– Ne! Én szeretnék lemenni hozzá!

– Hiszen alig állsz a lábadon!

– Nem számít. Nem akarom, hogy az emberek gyengének higgyenek, épp elég bajuk van azzal, hogy angol vagyok.

Broderick egy hatalmas íróasztal mögött ült, amikor Bella, Margarettel az oldalán a tágas dolgozó szobába lépett. Az ajtónál két skót katona állt, akik uruk parancsára azonnal elhagyták a termet.

– Üdvözlöm, Lady Izabella!

Broderick szeme olyan fekete volt, mint a hosszú egyenes haja, ami a mellkasáig ért.  A gombok, melyek a zakója kézfejét díszítették, az aranynál is jobban csillogtak.

– Jó reggelt! –  Bella kihúzta magát és nővérével együtt leültek a sógorával szemben.

– Hogy érzi magát? – érdeklődött a férfi.

– Jobban. Köszönöm, hogy megmentette az életemet!

– Rognernek köszönje!

Izabella, nem jött zavarba a harcos modorától.

– Rendben.

– Mesélje el, hogyan találkozott a fiammal! – utasította Broderick, majd hátradőlt a székében.

Izabella bólintott.

– A kísérőimmel a jövendőbelimhez indultuk Skóciába, amikor banditák támadtak ránk. Egy erdei viskóba hurcoltak, ahol a hetedik napon egy eszméletlen kisfiút hajítottak a helyiség közepére. Ő volt Leon. Nem emlékezett rá pontosan, miként került oda, de a banditáknak terveik voltak vele.

– Mifélék?

– Londonba akarták vinni.

– Mégis minek? – kíváncsiskodott tovább a férfi.

– Nem tudom, talán, hogy őt is eladják rabszolgának, mint engem.

– Felismerné a banditákat, akik elrabolták a fiamat?

– Igen és nem!

– Ezt kifejtenéd? – kérte Maggie.

– Felismerném őket, de Leon elrablói nem a banditák voltak.

– Hát akkor kicsodák? – kezdett elfogyni Broderick a türelme.

– Felföldiek!

Izabella látta, amint Broderick torkára forrt a szó.

– Hogy néztek ki? – szűrte mérgesen a fogai közt a sógora.

– A két férfi a harmincas éveik közepén járt, tartánja pedig a virág színeire hasonlított.

– Egy felföldi sem visel magán virágos gyapjúszövetet! – háborodott fel a skót.

– Tudnád, pontosabban jellemezni, kérlek? – szólalt meg Margaret kedvesen.

Bella, bólintott.

– A kockák mintáját nem láttam tisztán, de a tartan piros, zöld és kék színekből állt.

Broderick mérgesen összehúzta a szemét.

– Mi a baj? – kérdezte Izabella idegesen.

– Csupán egyetlen klán viseli ezt a színt! – Margaret ijedten az urára nézett.

A kínos csendet Broderick törte meg.

– A fiam keresztapját vádolta meg!

*

4. fejezet

Lady Izabella szobája hatalmas ablaka előtt állt. Az esőcseppektől a Loch Ness épp úgy háborgott, mint a sógora, aki a délután folyamán elviharzott, miután elárulta neki az igazságot. Bellát, a zord időjárás ellenére a skót felföld a hegyeivel, és a varázslatos dombvidékével teljesen elvarázsolta.

– Izabella! – Hallotta meg Leon hangját a háta mögül.

– Leon úrfi, már ezerszer elmondtam önnek, nem illik kopogás nélkül berohanni egy szobába sem! – dorgálta meg a fiút az idős házvezetőnő, amint belépett. – Elnézést, Lady Izabella.

– Semmi baj!

– Szeretnéd látni a lovamat, Bella? – kérdezte Leon, reménykedő tekintettel.

Izabella sejtette, hogy a kisfiú egy kis szórakozásra vágyik ezért, azt mondta:

– Nagyon szívesen!

– De… Lady Izabella, az úrfi nagyon eleven kis kölyök, önnek pedig még pihenésre van szüksége.

– Megleszünk! Amúgy is szeretem a lovakat – mondta Bella, mire a gyermek szája mosolyra húzódott.

– Én figyelmeztettem, kisasszony! – A házvezetőnő fejét csóválva hagyta el a helyiséget.

Miután elállt az eső, Leon kitalálta, menjenek el sétálni a tó körül, mielőtt meglátogatnák kedvenc telivérét, Tristant. Az unokaöccse elárulta neki, hogy a Loch Ness-i tóban egy vízi szörny lakozik, amiben Bella erősen kételkedett, viszont úgy tett, mintha elhitte volna.

Az első egy óra tökéletesen telt, sokat nevettek együtt, de később már egyre nehezebben tudott lépést tartani a fiúval. Leon folyton elszaladt előle, csupán azért, hogy borsot törjön annak a két katonának az orra alá, akik távolról követték őket.

– Menjünk Tristánhoz! – kiáltotta Leon, majd újra elszaladt.

– Várj, Leon! Hallod, amit mondok?!

Izabella tekintetével azt a két McBride harcost kereste, akik idáig a segítségére voltak, amikor Leon elkóborolt. Sehol sem lelte őket, így egyedül ment a fiú után. Az istállóban jellegzetes trágyaszag csapta meg az orrát, amikor belépett.

– Leon?! – Izabella lassan haladt előre, apánként a lovak állásába kukkantva, hátha ott rejtőzött el a kölyök.

Mire az utolsó lóálláshoz ért, Leon hirtelen előugrott az ajtó mögül. Bella megijedt, hátrahőkölt, amitől a lába megcsúszott egy jókora lócitromon és hanyatt vágódott.

– Izabella, jól vagy? – lépett közelebb hozzá a fiú.

Szörnyű bűz csapta meg Bella orrát.

– Mondd, hogy ez nem az, amire gondolok!

Leon egy pillanatig némán figyelte őt.

– A lószarra gondolsz? – kérdezte kuncogva.

Izabella lecsukta a szemét, gondolatban türelemért fohászkodott, amit Leon valószínűleg félre értett.

– Hívok segítséget, ne mozdulj! – szaladt el ismét.

Bella óvatosan felült, ujjaival végig simított kontyba fűzött haján. Ijedten vette tudomásul, hogy a sárnak semmi köze sem volt ahhoz, ami a hajára tapadt.

– Megölöm ezt a kölyköt – szűrte idegesen a fogai közt, majd kezét a szoknyájába törölte.

Az lovászfiú, amint megpillantotta őt odaszaladt hozzá.

– Kisasszony, jól van?

– Igen… azt hiszem – Izabella a vele egykorú nyúlánk férfira nézett.

A sötétbarna szeme és hullámos barna haja vonzó külsőt nyújtott számára.

– Várjon, engedje meg, hogy segítsek! – mondta a lovászfiú, mire Bella elfogadta a felé nyújtott kezet, de ahogy felsegítette, a legény lába szintén megcsúszott a koszos szalmán, magával rántva őt is.

A lovászfiú esés közben beverte a fejét és elájult. Izabella megrémült.

– Istenem… jól van? –  Bella lába sajogni kezdett, amikor óvatosan megmozdította.

– Bella, Bella, képzeld… – A gyerek megtorpant, amint meglátta a férfi mellkasán fekve.

– Lám-lám, tán megzavartunk valamit? – lépett az istállóba egy magas, szőke hajú skót harcos.

Izabella elpirult. Lecsúszott a férfiról, utána gyorsan magyarázkodni kezdett:

– Elestünk, miközben segíteni próbált nekem, beverte a fejét szegény. Leon, kérlek, szaladj az egyik katonához, és kérd meg, hogy küldjön valakit orvosért!

– Máris! – Leon megfordult, de a mellette álló idegen elkapta a karját, mielőtt elfuthatott volna.

–  Várj meg a házban… a többit én elintézem – utasította a férfi a gyereket.

– De…

– Tedd azt, amit mondtam! – szólította fel a fiút a skót harcos, szemét végig Izabellán tartva, mire Leon elindult a házba.

Az idegen a lovászlegényhez sétált és leguggolt mellé. Megmarkolta a legény barna, hátrakötött haját, arcát maga felé fordította, az ujjait pedig a torkára tapasztotta.

– Most segít neki, vagy megöli? – rivallt rá Bella.

– Melyiket szeretné?

– Az előbbit, természetesen. Bánhatna vele kicsit lágyabban! – morogta Bella. – Hogy van?

–  Még él, ha erre kíváncsi! – Kezét elvette a lovász nyakáról. –  Ön pedig kereshet egy másik áldozatot, aki a bájaitól elveszíti az eszét – somolygott rá a férfi.

– Ez nem az volt, aminek látszott! – háborodott fel Bella.

– Mégis minek nevezné? – kíváncsiskodott az idegen.

– Balszerencsének.

– Az istállófiúnak biztosan az…

– Leon hibája volt az egész!

– Tehát már a gyerekre keni? – kérdezte a harcos, ahogy felállt.

– Isten ments, de ha Leon nem ijeszt meg, akkor nem csúsztam volna el!

– Ha az istálló megfelelően ki lenne takarítva, akkor nem esnek el.

Izabella szigorú pillantást vetett rá.

– Tudja mit? Higgyen, amit akar, mit bánom én!

Bella fel akart állni, de ha a férfi nem kapja el, újra elesik. Izabellának hirtelen deja vu érzése támadt, ahogy a jóképű idegen keze a derekához ért. A harcos gyengéd érintése arra az angyalra emlékeztette, akit álmaiban többször is látott, míg meg nem szólalt.

– Bűzlik!

– Magából sem árad virágillat! – vágott vissza Bella.

– Most közös fürdésre invitál? – húzta mosolyra száját a harcos.

– Eszemben sincs, pláne nem egy, egy…

– Skóttal? – vigyorgott Bellára.

– Pontosan!

– Nem baj, a Loch Ness, amúgy is minden évszakban hideg, mint minden angol.

– Azonnal engedjen el, maga hegylakó!

– Felföldi!

– Ugyanaz! – mondta pimaszul Bella.

A férfi közelebb vonta magához.

– Jobban kedvemre volt, amikor még aludt, és az ajkait nem hagyta el hazug szó.

– Miről beszél? – kérdezte Izabella, de a harcos ahelyett, hogy válaszolt volna, elengedte őt.

Izabella észbe kapott.

– Ég önnel! – kihúzta magát, és emelt fővel távozott az istállóból.

Miközben az eső újra záporozni kezdett, magában azért imádkozott, hogy többé ne kelljen látnia ezt a pimasz skótot. Koszosan, bőrig ázva ért a kastélyba. Margaret a cselédlány kezébe adta a terítőkel teli kosarat, amint meglátta őt, elébe sietett.

– Izabella! Mégis mi történt veled?

– Megcsúsztam az istállóban.

– Nem esett bajod?

– Nekem nem, de a lovászfiú beverte a fejét.

– Mégis mit csináltatok ott?

– Leonnal bújócskáztunk – hazudta Izabella, de a nővére hamar átlátott rajta.

– Hol van most a fiam?

– A kastélyban kell lennie, azt hiszem.

– Értem. Szólok a szobalányoknak, hogy készítsék elő a fürdővizedet! A vacsorát később szolgájuk fel. Rendben?

– Köszönöm, de ha lehetne, ma inkább kihagynám.

– De enned kell valamit!

– Akkor a szobámban fogyasztom el, ha megengeded.

– Ahogy óhajtod! A szobalányok segítenek a fürdésben, utána pihend ki magad. Én pedig megyek és előkerítem a fiamat.

– Ne légy hozzá szigorú, kérlek, nem akart rosszat.

– Ő még egy szentet is kihozna a sodrából – jegyezte meg halkan Maggie, mielőtt elsétált.

Miután Izabella felért a halomnyi lépcsősor tetejére, teljesen kimerült. A szobájában a cselédek segítettek kibújni piszkos, sötétzöld ruhájából, majd megszabadították a kezét és a lábát az átnedvesedett kötésektől. Amint a fürdővize elkészült, óvatosan belemászott a szoba közepén álló dézsába. A meleg víz enyhén csípte bőrét, ahogy a lábához ért. A haját kétszer kellett megmosniuk, mire teljesen tiszta lett. Az égési sérülései még érzékenyek voltak, ezért megkönnyebbült, amikor mindennel végzett.

– Várjon, segítek kiszállni a kádból – szólalt meg az egyik fiatal szobalány.

A másik cselédlány megtörölte a haját, megfésülte és bekente a sebeit. Izabella felvette a hálóingét, s megköszönte a cselédlányok segítségét mielőtt távoztak volna.  A vacsorát a szobájában fogyasztotta el, amiből csupán pár falatot tudott enni.

Az éjszaka sokkal hidegebb volt, mint általában, ezért Izabella a takaróját szorosan magára húzta. Az égen villámok cikáztak, bevilágítva pár másodpercig a szobába. Összerezzent, amikor az égbolt hangosan dörögni kezdett. Gondolatban annak az angyalnak a karjába keresett menedéket, aki megmentette, de helyette, azt a pimasz skótot látta maga előtt, akivel az istállóban vitatkozott.

A nap fényes sugarai az arcát simogatták, amint kinyitotta a szemét. Hatalmasat ásított, miután felült az ágyában. Kialvatlannak érezte magát.

– Izabella… – rohant be a szobájába Leon.

– Jó reggelt, rosszcsont! – mosolygott rá Bella.

– Neked is! Tudod, anya azt mondta, csak akkor mehetek el lovagolni, ha bocsánatot kérek tőled és még pár embertől. Ugye nem haragszol?

Izabella megrázta a fejét.

– Leon?

– Ez Robert, mennem kell, csak este jövünk meg. Viszlát.

– Vigyázz magadra! – kiáltotta Bella a gyermek után.

Izabella abban a pillanatban tudta, hogy el fog késni, amikor megpillantotta a szobalányokat az ajtaja előtt. Melinda és Brigitte, miután bekötözték a sebeit, közösen kiválasztották a napi öltözékét, megfésülték, majd befonták hosszú, fekete haját. Amint elkészült az étkezőbe sietett, ahol már csak Margaret és néhány McBride harcos tartózkodott. A nővére reggeli után elmesélte neki, hogy Broderick szeretne beszélni vele. Izabella nem tudott megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől, amit Margaret szavai ébresztettek benne. Izgatott lett, amikor Maggie a tárgyaló teremhez kísérte. Vett egy mély levegőt, mielőtt beléptek volna az ajtón.

– Üdvözlöm, Lady Izabella! – köszöntötte Broderick.

Bella bólintott. Hirtelen megtorpant, amikor megpillantotta azt a szőke hajú harcost, aki az álmában kísértette.  A férfi Broderick mellett állt. Mosolya cseppet sem lett lágyabb az utolsó találkozásuk óta.

–  Ő mit keres itt?  – nézett kérdőn Bella sógorára.

– Segít elkapni az árulókat! – válaszolta Broderick.

– Benne jobban bízik, mint bennem? – hitetlenkedett Izabella.

– Vigyázzon a nyelvére Lady Izabella, ezért a kijelentésért, ha férfi volna, már nem élne – jegyezte meg fagyosan a szőke harcos.

– Ti már találkoztatok? – érdeklődött Margaret.

– Igen, ha tudni akarod, ez a szemtelen alak…

– Megmentette az életét? – vágott Bella szavába az ideges skót.

– Tessék?

– Tegnap sajnos nem volt alkalmam bemutatkozni – kezdet a harcos – Vasököl Rogner vagyok, annak a klánnak a feje, akit árulással vádol.

*