Artair McKnight: Kristályszép – 7. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Sláine, a familiáris

Egy kiálló sziklán álltam, derékra tett kézzel, lenézve az alattam húzódó, tökéletesen szép, ködös tájra. Eszembe jutott Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című festménye, és ettől valahogy még büszkébb lettem. Sosem álltam még ilyen tartással, sosem voltam még ilyen vakmerő és bátor! Még a felföldi ősz sem marta a bőrömet durva hűvösével! Még az alattam tátongó szakadék sem ijesztett el! Belenevettem a napkeltébe, és kedvem lett volna táncolni a felhőkkel.

Aztán meghallottam a morgást. A hátam mögött közelített a behúzott farkú, osonó farkas. Követett, és én csak most vettem észre. Nem volt hová menekülni, csak a szakadék nyitotta a száját mögöttem, hogy beleugorjak, és felfaljon reggelire. De inkább legyek az ő reggelije, mint a farkasé! El kellett határoznom magam.

A farkas felhúzta az ínyét, a szőre felmeredezett a hátán, és egyre közelebb lopódzott hozzám. Közben végig csak morgott és vicsorított. Világossárga szemében láttam, hogy milyen okos, milyen értelmes, és mégis milyen kegyetlen. Csak azt csodáltam, hogy egyedül van. Kezdtem azt gyanítani, hogy ő az egyetlen farkas ebben az erdőben. Vagy talán csak kitagadták a falkából. Mit tehetett?

Nem gondolkodhattam túl sokáig. Már nagyon közel volt, én meg egyre hátrébb léptem a szikláról. Letört egy darabka a sarkam alatt, és meginogtam. A farkas megrezzentette a fülét, és hirtelen megtorpant. Esküdni mernék, hogy kitágult a szeme! Annyira emberi volt!

Persze tudom, hogy mit látott. Éreztem, hogy kinőnek a szárnyaim… Ha lehullok a szakadékba, repülni fogok…

 

***

Ugyanúgy felpattant a szemem, mint reggel a szobámban, és ugyanúgy vert is a szívem. Terry Toyotájában ültem, közeledtünk az egyetemhez. Julie ijedten nézett rám.

– Elaludtál? Egy percre mintha nem lettél volna itt – mondta a lány. Több is volt az, mint egy perc. De nem tudom, hogyan történhetett.

– Ja. Keveset aludtam éjjel. – Igazat mondtam. Éjjel egy vízesés előtt ücsörögtem, és nem vettem észre, amikor mögém lépett valaki, és átdöfött egy karddal. Amikor felébredtem, borzalmas halálfélelmem volt. Aztán most a kocsiban bóbiskoltam el, és találkoztam a farkassal.

– Rá se ránts, délig alhatsz, mert Mrs… hogy is hívod?

– Mrs. Ömlengős.

– Az az! Mrs. Ömlengőssel lesz óránk. Csupa élvezet!

Terry felnevetett.

– Jaj, az a banya!

– Apa jól ismeri – sóhajtotta Julie, és kinézett az ablakon. – Szerinte ő a legalkalmasabb a rektori posztra. Amíg az én apukám lesz a polgármester, nem kell féltenie az állását.

– Ciki. Én utálom – vont vállat a vörös hajú srác, és behajtott az egyetem parkolójába. – Alkalmas? Olyan untató, meg olyan idegesítő egy nőszemély, hogy az már fáj!

Én nem szóltam semmit. Mrs. Ömlengős engem nem szeretett, de Terryt sem. Julie-t viszont annál inkább. Mindig megdicsérte, bármit is mondott. Lehetett az égzengető hülyeség is, a jól megtermett tanárnő akkor is csak mosolygott. Hát, ennyit jelent az ismeretség! De sosem vettem észre, hogy Julie felvágott volna ezzel. Sőt, inkább szégyellte, hogy ki az apja.

Amikor kiszálltunk a kocsiból, megálltam az óriási épület előtt, és körbenéztem. Rose-t kerestem, szaporán zakatoló szívvel, némán, de eltátott szájjal. Terry majdnem belém botlott, és homlokráncolva értetlenkedett fölöttem.

– Nem jössz? – kérdezte, és megfogta Julie kezét.

Nem néztem rájuk. Megállt a nyolcórás busz, és leszálltak róla az emberek. Tanárok és hallgatók sereglettek a főépület felé és a környező sétányokra, vagy éppen a barátaikhoz, akik már vártak rájuk. Utolsóként egy feketés-lila hajú, igéző tekintetű lány lépett le a busz lépcsőjéről, s ahogy feltámadt a hűvös szél, felém szállt bársonyos ibolyaillata. Megszédültem tőle.

Rose Staunton talán tudatában sem volt annak, hogy mennyire káprázatos jelenség. Talán azért nem, mert a koponyás szimbólumával mindenkit elriasztott. Engem viszont nem tudott elüldözni. Hátraszóltam a srácoknak, hogy menjenek előre, én majd utolérem őket. Terry kissé vonakodott, főleg azért, mert ő is tisztán látta, hogy mi a helyzet; de Julie elrángatta a közelemből.

A kissé emo, kissé goth, de mégis inkább csak különc lány megállt előttem, és a hátam mögé lesett. Amikor látta, hogy a barátaim jó messzire húztak, elmosolyodott, és kedvesen köszönt:

– Szia Blase! Mizújs? – Ma különösen csinos volt. Lila, v nyakú pólót hordott, rajta egy fekete kardigánnal. A lábára a szokásos, feszülős, fekete nadrág tapadt, és most lila, telefirkált Converse cipőt viselt. Mindenféle együttest írt az orrára.

Megdörzsöltem az orrom hegyét, és lenéztem a saját szerelésemre. A farmerdzseki, a kárómintás pulcsi, és az alóla kilógó ing elég visszatetsző látványt kelthetett. Oldalra simítottam a hajamat. Nem is tudom miért, de kissé zavarban voltam. Elvégre pár órája még repülni láttam ezt a lányt, előtte pedig hihetetlenebbnél hihetetlenebb dolgokról mesélt nekem.

– Szia Rose! Hát… megvagyok.

Ő is lehajtotta a fejét egy pillanatra, de láttam, hogy az orra alatt bujkál egy kis mosoly.

– Örülök.

– De azért lenne még néhány kérdésem…

– Ne! – kapta fel a fejét Rose, és kerek szemekkel, kérlelve nézett rám. – Azaz… ne itt. – Hát persze. Ha már így is furának néznek minket így együtt, akkor ne fokozzuk tovább mindenféle tündéres izével.

– Oké.

– Még mindig benne vagy, hogy elmenjünk az erdőbe? – Rose megbillentett fejjel, kissé mintha félve kérdezett volna.

Zsebre vágtam a kezem, és megvontam a vállam.

– Nyakig benne vagyok a képtelenségben. Jobb, ha tisztázódnak a dolgok.

A lány megingatta a fejét, és elsétált mellettem. A bejárati ajtóban megfordult, és intett.

– Gyere! Mindjárt kezdődik az óra.

Mosolygott, én meg visszamosolyogtam rá. Együtt mentünk végig a főépület hosszú folyosóján, és közben mindenki minket bámult. Azok is, akik eddig a falakon sorakozó monitorok egyikét bámulták, és nézték a rajta megjelenő híreket. Azok is, akik eddig hangosan locsogtak valami locsognivaló sületlenségről. De még azok is, akik az automatákba dobálták az érméiket. Nagyon feltűnő jelenségek voltunk. Minden Spirit Gleni tudta, hogy Rose Staunton egyedül megy mindenhová. Most felborult a rend. Ez nem volt normális. Már csak azért sem, mert én nem hordtam a szívem fölött a Koponyák bizarr jelképét.

Engem nem zavart a sok faló tekintet, de Rose arca egyre vörösebb lett, és olyan gyorsan szedte a lábait, hogy már majdnem futott.

– Nyugi, Rose!

De Rose nem nyugodott meg.

– Miért olyan nagy cucc, hogy te is itt jössz mellettem? Miért zavarja ez őket?

– Nem’tom. Szokatlan nekik – vontam vállat.

– Nem olyan vagyok, mint ők, ez a baj! Nekik kijárnak a barátok, nekem nem! – fortyogott a lány, és majdnem levállalt valakit.

Mondani akartam valami nagyon kedveset, de váratlanul elénk vágott egy hatalmas, kopasz izomkolosszus, egy szőke bombacsaj, és még két testőrszerű melák. Csak feljebb kellett emelnem a fejemet egy kicsit, és már láttam is, hogy Greg, a barátnője és a haverjai stírölnek minket. Mindnyájuk felsőjén ott virított a piros denevérszárnyas koponya. Mit is mondott Rose? Démongyermekek?

A féltündérlány halkan nyögött egyet, és bosszúsan nézett a csupaszfejű Gregre.

– Mit akartok?

Greg barátnője meglebbentette a haját, és csicseregve felvihogott. Tipikus plázamacskás ruhában tetszelgett, amely jól kiemelte tökéletes alakját.

– Csak megnézzük magunknak az új párt – vigyorgott Greg, és úgy nézett rám, mint aki éppen a vacsoráját méricskéli. – Amy látott titeket az erdőben, ti kis lúzerek! Jobb lesz, ha vigyázol a srácra, Kristályszép, mert még valami baja esik! Csak tudnám, hogy mit látott ott a kis lúzer! Gyanús nekem, nagyon gyanús…

Rose paprikavörösre pirult, és összefonta a karját a melle előtt.

– Ne üssétek bele az orrotok olyanba, ami nem rátok tartozik!

A testőrök öblös hangon röhögtek, a szőke Amy rácsimpaszkodott Greg karjára, a fülébe súgott valamit, mire ő is nevetni kezdett. Úgy mustráltak minket, mint valami rabszolgákat a rabszolgapiacon. Rosszul lettem tőlük.

– Ennivalóak vagytok! – vicsorgott a kopasz fenegyerek, és közelebb hajolt az arcomhoz. Elég ijesztő volt így közelről. – Vigyázz magadra, lúzerkém! Nem szeretjük a kíváncsiskodókat, ugye megértetted?

Rose megfogta a kezemet. Hűvösnek éreztem, még így is, a kesztyűn keresztül.

– Gyere, menjünk innét! – kérlelt, és már húzott is a szemben lévő ajtó felé.

Majdhogynem szaladtunk a kijárathoz. A művészeti kar épületéhez tartottunk, s úgy tűnt, hogy most már semmi sem állíthat meg minket. Rose dúlt-fúlt mérgében. Én meg vissza sem mertem nézni. Amikor először találkoztam a melákkal, még gőzöm sem volt róla, hogy miféle ember. Hát most már tudtam. Nagyjából.

Rose küzdeni kezdett a nagyon modern épület fura ajtókilincsével, de nem tudta kinyitni. Túl ideges volt hozzá. Finoman lefejtettem az ujjait a kilincsről, és kinyitottam helyette. Kijjebb húzás, megtekerés, betolás. Ment, mint a karikacsapás.

– Kösz – dörmögte Rose, és befurakodott a márványpadlós folyosóra.

Fejcsóválva követtem, s megfogtam a kezét. Már megint éreztem a hideget, de nem zavart. Nem ereszthettem el!

– Rose! Nincs semmi gond, ne csinálj belőlük nagy ügyet! Csak tahók, ennyi.

A lány megfordult, és könyörgőn nézett a szemembe. Ki akarta szabadítani a kezét. De én szorítottam.

– Eressz el! Te sem akarsz engem megismerni. Nem hiszem. Nem… nem vagyok hozzád való. Senkihez se… Nekem nem járnak barátok! – Rose tehetetlenül vergődött az érzések viharában, én pedig ki akartam húzni a tornádó tölcséréből.

Nem akartam durvának tűnni, úgyhogy elengedtem a kezét. De aztán ő nem vette ki. Ott maradt a kilazított szorításban, az ujjam között. Csak az ujjbegyeit éreztem, a jéghideg bőrét. Meg azt a furcsa ruhaanyagot, amelyből a kesztyű készült. Egymás szemébe néztünk.

– Én örülnék, ha a barátod lehetnék – mondtam nagyot nyelve. Gyönyörű volt az írisze, és teljesen megbabonázott. Bármit be tudtam volna vallani. Ebben a pillanatban tényleg bármit.

Rose meglepődve, pirulva, és gyengéden mosolyogva sütötte le a szemét. Most ő szorította meg a kezemet, aztán újra felnézett.

– Tényleg?

– Tényleg.

– Még senki sem akart a barátom lenni. – Rose arcára egy pillanatra kiült a fájdalom. – De ha képes vagy elviselni a dolgaimat, akkor lehetsz a barátom.

Elvigyorodtam.

– Én sem vagyok átlagos.

Rose pironkodva felnevetett, és megfordult. A 4-es tanterem felé irányított. Mindenki oda özönlött, akinek kezdődött a média órája.

Követtem, és fogtuk egymás kezét. Barátok lettünk. Hihetetlen! Még hihetetlenebb, hogy a barátom egy féltündér. Na meg az sem elhanyagolható tény, hogy nagyon tetszett. Ki tudja, talán még más is kialakulhat közöttünk. Máris álmodoztam.

Beléptünk a félkör alakú terembe, és körülnéztünk. Rose azonnal eleresztette a kezem, amikor meglátta, hogy mindenki minket bámul, és vörös arccal leült az egyik szélső székre. Azt súgta nekem, hogy menjek a barátaimhoz, de én nem hallgattam rá. Terry és Julie amúgy is egy csapat lány közé ékelődött, akik valami egészen más szakról érkeztek, és már nem lett volna helyem mellettük. Terry ettől függetlenül nagyon sértődötten, s falfehér arccal meredt rám. Bocsánatkérőn pillantottam feléje, aztán Rose-hoz fordultam.

A vasalt hajú lány kipakolta maga elé a fekete, halálfejes tolltartóját, a jegyzetfüzetét és a tollait. A grafitceruza nem került elő.

– Most jegyzetelni fogok – mondta magyarázatképpen. – Ideje lenne írni is valamit.

Rámosolyogtam, és elővettem a saját cuccaimat a válltáskámból.

– Ahogy gondolod. Lehet közben rajzolni is.

Mrs. Ömlengős belépett a terembe, és lebotorkált a lépcsőn. Negédesen mosolyogva az emelvényhez lépett, s elkezdődött az óra.

– Még kettőszáznegyven perc – súgtam Rose-nak, és bekapcsoltam a tollam.

– Túléljük valahogy.

Szerettem volna azt mondani, hogy „veled sokkal könnyebb lesz”, de nem akartam túl nyomulósnak tűnni, ezért inkább másra tereltem a szót:

– Miért vagy Kristályszép?

– Hm? – Rose felvonta a szemöldökét, és letette a tollát.

– Greg hívott téged Kristályszépnek. De miért?

– Hát, ez ilyen tündérnév. Mindenki kap egyet, amikor tizennégy éves lesz. A változás napján. Én a szárnyaim miatt lettem Kristályszép. – Eszembe jutott a kristály alakú minta. Megértettem.

– Ne fecsegjenek ott fent! – csicseregte Mrs. Ömlengős, mire mindketten lenéztünk az üres lapjainkra, és elhallgattunk.

Julie jól előrevetítette a mai napot. Majdnem elaludtam. De jött egy tíz perces szünet, amelyben rajzokról és filmekről beszélgettünk Rose-zal, utána meg folytatódott a pokoli médiatúra. Sosem hittem volna, hogy a média unalmas is lehet!

Amikor befejeződött a borzadalom, Terry és Julie után eredtünk, akik az étkezdébe tartottak, és újra megfogtam Rose kezét. Már nem zavarta, bár egy pillanatig furán nézett rám. Gondolom az lehetett a gond, hogy a barátság fogalmába már nem fért bele az ilyesmi. Majd később megbeszélem vele. Ha ő is akarja.

A konyhapultnál felpakoltuk a fehér tálcáinkra az ebédet (ma rántott hús volt hasábburgonyával), aztán megkerestük a barátaimat. Ketten ültek egy nagyobb asztalnál, és még jobban egymáshoz húzódtak, amikor észrevették, hogy hozzájuk akarunk leülni. Rose zavarba jött, de mosolyogva köszönt nekik, és letelepedett az egyik fémszékre. Szemben ültünk Terryvel és Julie-val, és annyira csöndesek voltunk, hogy az már kezdett idegesítő lenni.

– Ti is élveztétek az órát, ugye? – kezdeményeztem a beszélgetést.

Terry elfintorodott.

– Ó, nagyon! – beleharapott a rántott húsba, és úgy rágta meg, mintha Mrs. Ömlengős lenne, akit gyorsan ki kell végezni.

Julie Rose-ra mosolygott, és előrébb hajolt, hogy megkérdezze:

– Akkor ti most már jártok?

Majdnem megfulladtam a krumpliban. Rose finoman megveregette a hátamat, és válaszolt.

– Barátok vagyunk.

Megküzdöttem a falattal, de már jobban is lettem, és Terry arcát vizsgáltam. Tudtam, hogy nem örül a barátságunknak, ezért meglepődtem, amikor elvigyorodott, és a következőket mondta:

– Hát ez jó hír! Már zavart, hogy egyedül láttalak, Rose.

– Tényleg? – Rose arca egyre inkább rákvörös lett. Felcsillant a szeme is.

– Persze! Utálom, ha kiközösítenek valakit! Máskor is idejöhetsz ám, mi ugyanolyan kitagadott lúzerek vagyunk, mint te. – Terrynek elakadt a szava. Elhúzta a száját. Rájött, hogy valami rosszat mondott. – Hoppá, bocs! Nem lúzert akartam mondani, hanem…

– Nincs semmi gond! – vont vállat Rose, és bekapott egy apró hasábburgonyát. Miután lenyelte, kedvesen elmosolyodott. Imádtam ezt a mosolyát! Háborúban álló országokat lehetett volna vele kibékíteni. – De ne mondjátok magatokat lúzernek! Mások vagyunk, de ez tökre nem jelenti azt, hogy vesztesek is. Én szeretek más lenni.

– Igaza van – mondtam.

Julie bólintott, és megitta a narancs dzsúszt.

– Akkor hát, isten hozott köreinkben! – nézett Rose-ra, és a kezét nyújtotta neki. Ez nem volt jó ötlet.

Rose először csak komoran nézte a felé nyújtott tenyeret, aztán vállat vont, és egy nagyon rövid időre megszorította Julie kezét. Láttam a szőkésbarna lány arcán, hogy valami nem stimmel. Ő is érezte a hideget. Rose meg elpirult. Az ebéd végeztéig nem szóltunk egymáshoz.

 

***

A buszon ücsörögtünk, Rose keresztbe tette a lábát, én meg a cipőjét nézegettem. Pontosabban a feliratokat a cipője orrán. Felolvastam az összes együttes nevét, amit rajta találtam:

– Panic! at the Disco, Flyleaf, My Chemical Romance, HIM, Muse, Blood Red Shoes. Ezek meg itt dalcímek, nem?

– Téves – mosolygott a lány, és oldalra söpörte a haját. – Azok idézetek a verseimből.

Elcsodálkoztam. Erről még sosem beszélt.

– Verseket is írsz?

– Néha. – Elpirult, és kinézett az ablakon. Közel volt hozzánk a Loch Spirit, és gyönyörűen visszatükrözte a napsugarakat, a felhőket, s azokat a magasztos, smaragdzöld hegyvonulatokat. – Megigéz a táj, de van, hogy csak az érzéseimet írom le.

– Milyen érzéseket?

– Rosszakat – lehelte Rose, és nekinyomta a fejét az üvegnek. De csak egy pillanatra. – Tudod, nekem nincsenek barátaim. Mondtam is sokszor.

– A féltündérek közt sincs?

– A-a. – Rose megrázta a fejét, és a lila Converse cipőjére nézett. – Hallgattál már Panicet?

Szégyenkezve elhúztam a szám szélét.

– Bocs, még nem. De megígérem, hogy fogok!

Rose felkuncogott.

– Ha hozol nekem Death Cab for Cutie-t, akkor én is hozok neked Panic! at the Disco-t. – Rose szélesen mosolygott. Nem tudtam mire vélni. – Utánanéztem a Death Cabnek az interneten. Nagyon tetszik az új videoklipjük.

– Komolyan?

– Halálosan komolyan.

Elvigyorodtam. Még ilyet! Megszerettettem vele a kedvencemet! Egész úton olyan vidáman beszélgettem vele, hogy egyrészt rá sem, másrészt meg magamra sem ismertem. Jól működött ez az optimizmus. Meg akartam ismerkedni Rose-zal, és lám, bevonzottam magamhoz! Ha valamit nagyon szeretnél (de tényleg nagyon), akkor az meg is fog történni! Legalábbis azt hiszem. De sokszor tenni is kell érte valamit… „A sült galamb nem repül a szádba. A pulyka meg végképp nem.” – Ahogy apa szokta mondani.

Amikor leszálltunk a kék-fehér buszról, elindultunk az erdő irányába. Elsétáltunk a „Régi Negyed” mellett, s Rose közben egy pillantásra sem méltatta óriási házát, aztán máris a fenyőfák között találtuk magunkat. Könyörtelenül zakatolt a szívem. Dübörgött és harcolt a mellkasom szorítása ellen. Levegőt is csak fojtottan vettem. Valamiért féltem attól, hogy most kiderül: Minden hazugság volt, és csak álmodtam, vagy képzelődtem. Rose leengedte a válltáskáját a földre, lehúzta a kardigánját, majd nekem adta.

– Fogd egy kicsit! – kacsintott rám.

Átvettem a fekete kardigánt, és figyeltem ahogy a lány a hátához nyúlt a lila pólón éktelenkedő tépőzárért. Miután kettéhúzta, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy kinőjenek a szárnyai. De nem történt semmi. Pedig Rose mosolygott. Amikor látta, hogy valami nincs rendben velem, felvonta a szemöldökét.

– Mi az? Nem látod?

– Kéne? – kérdeztem homlokráncolva.

– Kinőttek a szárnyaim, nézd! – De nem láttam semmit.

Nem tudtam, hogy most mi van. Egy másodpercre megingott a hitem. Aztán megjelentek a cakkozott, kékes-lilás, kristálymintás pillangószárnyak. Csak úgy a semmiből.

– Most már látom – álmélkodtam. – De… nem értem. Hogy van ez?

– Talán még nem szokott hozzá az elméd. Amikor tizennégy évesen átváltozunk, mi is pont ezt tapasztaljuk.

– De én nem vagyok tündérizé.

– Nem… nem vagy tündérgyermek. Azt hiszem. – Úgy látszott, hogy Rose sem túl magabiztos a hitében.

– Na jó, menjünk! – ingattam a fejem, és visszaadtam Rose-nak a kardigánját. Ő szépen a derekára kötötte, és mentünk tovább.

– Nem fázol? – kérdeztem. Tényleg hűvös volt, nekem is kellett a pulcsim.

– A féltündérek nem fáznak. Vagyis… nem zavarja őket, ha hideg van. Hozzászokunk. Vannak olyan ünnepek, amikor nagyon lenge ruhában kell táncolnunk a tűz körül. Sőt, néha meztelenül is.

Kikerekedett a szemem. Rose megállt előttem egy pillanatra, és félig nevetve nézte az arcomat. Fülig vörösödtem.

– Vicceltél, ugye?

– Aha. Te meg jól bevetted! Na, kapj el, ha tudsz! – És Rose elfutott.

Felnevettem, s utána szaladtam. Be az erdő sűrűjébe. Az sem zavart különösképpen, hogy a táska az oldalamon pattogott. Fél kézzel lefogtam, a másikkal meg próbáltam a lány után kapni. De Rose nagyon gyors volt. Átugrott minden követ, bokrot és páfrányt. Persze neki ott voltak a szárnyai is. Biztos voltam benne, hogy csal! Néha megrebbentette a szárnyait, és magasabbra ugrott, mint bármely olimpiai magasugró.

– Hé… úgyis… elkaplak! – lihegtem utána, és belegyorsítottam.

Míg futottam, végig a lányra összpontosítottam, nehogy elveszítsem a rengeteg fa között. De az apró tündérmanók megzavartak. Belecsimpaszkodtak a hajamba, megragadták a pulcsimat, vagy éppen a fülembe csipogtak szédítően magas hangjukon. Sokáig játszottuk ezt a fogócskát, mert már azon kaptam magam, hogy elhagytuk a fenyőfákat. Hatalmas tölgyek között szlalomoztunk a Kelta Erdőben. Aztán megéreztem… Megéreztem azt a hihetetlen energiát, a bátorságot, a felfokozott izgalmat, a vakmerőséget. Olyan voltam, mint álmaimban. Mint aki repülni akar.

Már megint fájt a hátam, fel is szisszentettem tőle. Nagyon durván lüktetett a halántékom is, és kezdtem szédülni. De azért csak futottam, és próbáltam nevetni. Nem akartam megszégyenülni Rose előtt. Utol kellett érnem!

Futottam, csak futottam, és éreztem ahogy a szél belekapott a hajamba, ahogy a hulló leveleken átrohantam, s a lombokon áttűző napfény végigtáncolt az arcomon. Majd jött egy hatalmas kődarab. Talán egy régi menhir, egy kelta építmény maradványa. Későn vettem észre, és így neki is rohanhattam volna. Ám még éppen időben sikerült kikerülnöm, aztán váratlanul, valamiért lelassult az idő…

 

A fejem körött szálldosó tölgyfalevelek lustán lebegtek, én azonban ugyanolyan gyorsan futottam, mint az időlassulás előtt. De meg kellett állnom. Ok nélkül nem lassulhatott le az idő. Körbenéztem, mint akkor, amikor megmentettem az öreg néni életét. Most viszont nem láttam semmit. Csak Rose nagyon lassan mozgó alakját vettem ki a fatörzsek hátteréből.

    Aztán végre a látóterembe került a veszélyforrás. Egy alig negyven centi magas vadmacska rohant felém. Pontosabban csak vánszorgott, hiszen az idő olyan lassan csorgott, mint egy sűrű zselé. A vadállat nagyra nyitotta a száját, és hegyes fogairól lomhán csöppentek le a nyálcseppek. Minden bizonnyal rácuppant volna a combomra, ha hagyom magam.

    Gyorsan megkerültem az állatot, s elrohantam Rose elé, akinek az arcán győzedelmes mosoly terült el. (Ó, de mennyire meg fog lepődni!) Aztán az idő szélsebesen felgyorsult…

 

A nyakamba kaptam Rose-t, s együtt zuhantunk a zöld fűbe. Nem tévedtem. Rose annyira meglepődött, hogy fél percen keresztül csak sikított. Aztán jött is a macska. Elég hamar megfordult, mit ne mondjak! Megállt, pont a fejem mellett, és hangosan rám fújtatott. Én próbáltam gyorsan kievickélni a lány teste alól, de Rose még nem tért észhez. A macska viszont nem akart az orromba harapni.

– Mi a ménkű?! – visított az állat egészen emberi, sőt női hangon. – Ki a jó fene ez?! Drága ladym, ez a fiú lelassította az időt!

Halálos, ijedt döbbenettel meredtem a vadmacskára.

– Rose, ez a dög beszél!

Rose felsóhajtott, lekecmergett rólam, és segített feltápászkodni a földről. Még mindig sajgott a hátam, de fel tudtam állni. A szürke cica mintha mérgesen nézett volna rám, és megdöntötte a fejét.

– Magyarázatot kérek!

– Én is! – fortyogtam, és hol a macskára, hol a lányra néztem.

Rose a homlokát fogta, s nekidőlt egy göcsörtös ágú tölgyfának.

– Sláine, ő Blase, a barátom. Blase, ő Sláine, a familiárisom.

– A famili… micsodád? – Nagyon-nagyon összezavarodtam.

– A lady familiárisa vagyok – felelt helyettem a vadmacska, és mintha büszkén kihúzta volna magát. Alighanem így volt, csak nehéz volt elfogadni. – A védelmezője, társa és barátja! Nem tudom, hogy te miért lettél a barátja, de szerintem nem érdemled meg!

Elnevettem magam. Őrület! Beszólt nekem egy erdei macska!

– Azt mondtad, hogy nincsenek barátaid – fordultam Rose-hoz.

– Emberbarátokra gondoltam – nyögte szégyellősen. – A familiárisok a tündérgyermekek társai. Majdnem mindenkinek jut egy, és a familiáris egész életében vele lesz. Úgyhogy Sláine-től sem szabadulok meg.

– Nem bizony! És meg fogom védeni az ilyen betolakodóktól, mint te, kishaver! – A vadmacska harciasan felém bökött a kis orrával, mintha valami megátalkodott gonosztevő lennék.

Felemeltem a kezem.

– Nyugodj meg, cica! Én nem fogom bántani a… a ladydet.

– Csak én hívhatom ladynek! – dörrent rám Sláine, és kidugta a nyelvét.

A szememet forgattam.

– Tényleg csak ő hívhat ladynek – vont vállat Rose. – Ha más tenné, kitekerném a nyakát.

Elvigyorodtam, és talán még nevettem is volna, ha nem zavart volna a macska jelenléte. De zavart. Nagyon is. Összekulcsoltam a karomat a mellkasom előtt, és kérdőn néztem az ugyancsak összezavart lányra.

– Akkor most mi van?

Rose vállat rándított.

– Sláine szépen elmegy, mi pedig folytatjuk a sétánkat. Ha akarod még.

Mielőtt egy árva szót is szólhattam volna, Slánie dölyfösen négy lábra állt, s Rose lábához dörgölőzött. Hihetetlen állat!

– Én bizony nem hagyom magára a ladymet! Ilyen esetben kötelességem megvédeni! Ez a… Blase… – Nagyon gúnyosan ejtette a nevem. – Ez a Blase nagyon ravasz kis fickó! Akár még démon is lehet!

Rose a szemét forgatta, és sajnálkozva nézett rám.

– Úgy látszik, nem szabadulunk tőle. Nagyon sajnálom!

Sóhajtottam egyet, és megfogtam Rose kezét. Sláine erre azonnal felkapta szürke kis fejét, és megint fújtatott.

– Mit merészelsz?!

– Sláine, állj már le! – dörrent rá Rose, mire a macska behúzta a nyakát, és felnyávogott. – Blase nem démon. Nem tudjuk, hogy miért vannak ilyen képességei, de biztos, hogy nem démon! Viszont…

– Viszont? – Felvontam a szemöldököm.

A féltündér a lábfejét nézte egy darabig, és nem volt hajlandó válaszolni, de a vadmacska ismételten megtette helyette:

– Lehetsz tündérgyermek is. Sajnos. Pedig nem kedvellek.

Megdöbbentem, úgy igazán.

– Ugyan már! – nevettem fojtott hangon. Túl nagy képtelenségnek tűnt, hogy olyan „lény” legyek, mint Rose, pedig álmaimban nagyon is úgy hittem, hogy az vagyok. – Nekem nincsenek szárnyaim, és már tizennyolc éves vagyok.

Sláine leült a fűbe, és úgy láttam, hogy rám mosolyog. Komolyan, eszméletlen!

– Gyakran álmodsz a Kelta Erdőről, repülésről és furcsa teremtményekről?

– Igen.

– Szoktál akaratodon kívül időt lassítani, amikor veszélyt észlelsz?

– Hát… igen.

– Persze, hülye kérdés, erre magamtól is rájöttem – mormolta a macska, és kacsintott egyet. Jaj de fura volt még mindig! – Szokott fájni a hátad, a fejed, és gyakran szédülsz is?

– Igen, de…

– Akkor tündérgyermek vagy – bólintott Sláine, és fel is lélegzett. – Lóghatsz a ladymmel. De vigyázz rá!

Földbe gyökerezett a lábam. Szóhoz sem tudtam jutni. Rose tudott.

– Ezek elég merész feltételezések, nem gondolod, Sláine? – Rose nagyon megrendült. Valami leírhatatlan kifejezés terült el az arcán. Mint aki egyáltalán nem örül a dolognak. – Túl késő van már az átváltozáshoz. Mi lesz így belőle? Ez… abszurdum.

– Szerintem is abszurdum – tettem hozzá halkan, de a familiáris felemelte a hangját, és próbálta lezárni az ügyet.

– Ez a fiú könnyen lehet tündérgyermek. Nem vitázom tovább! Nem járt még ezelőtt Spirit Glenben, nem igaz? – Megráztuk a fejünket. – Na, ugye! Erről van szó! Minden tündérgyermeknek a saját területén kell élnie, hogy kibontakozhassanak a képességei. Ez a… Blase… Ő csak most fedezi fel az igazi otthonát. Ezért az átváltozás is csak most kezdődött. De fogalmam sincs, hogy ki lehet az igazi anyja, vagy az apja!

– Na, várjunk csak! – emeltem fel a kezem, mint aki védekezni akar. – Az igazi apám?! Az igazi anyám?! Én… én tudom, hogy kik az igazi szüleim. Ted Scott és Miranda MacGregor Scott. Nem… azt hiszem, én mégsem lehetek tündérgyermek!

Rose felém fordult, mély szomorúsággal és sajnálattal az arcán, majd a vállamra tette a kezét. Nem mondott semmit, de én így is mindent láttam azokban a nagy, barna szemeiben. Tudta, hogy a familiárisának igaza van. Ám én… hát, én nem akartam elhinni. A hátam mögé néztem. A kitaposott ösvény csak pár méterre volt tőlem. Lenéztem a diadalmasan mosolygó vadmacskára, aztán Rose fájó tekintetébe pillantottam, és levettem a kezét a vállamról. Otthagytam őket.

Az ösvényen hallottam, ahogy a lány a nevemet kiáltozta, ezért megszaporítottam a lépteimet. A szél feltámadt, az arcomba csapott, felszárította a felgyülemlő könnyeket. Komolyan elgondolkodtam a szüleimen. Létezhet ilyen? Meg sem merném kérdezni őket! Csupa keserűség voltam. Belekiáltottam a szélbe, hogy „őrület”, és kifulladásig rohantam. Az viszont nem tartott sokáig, mert újra szédelegni kezdtem, s a hátam is eszeveszetten szúrt, égett és fájt.

Leültem egy nagy kő mellé, és nekidőltem hideg falának. Az égre meredtem. Acélszürke felhők úsztak a fejem fölé, s a közeli nyírfák gyenge lombjai erősen kilengtek. Hirtelen el sem tudtam képzelni, hogy bírják a viharokat. Nekem most ez a képtelenség volt a vihar. Nem akartam tündérgyermek lenni. Nem akartam, hogy kiderüljön, hogy az apám vagy az anyám csak a nevelőszülőm, semmi több. Nem akartam rettegni a féldémonoktól, pedig igenis megijesztettek (még akkor is, ha csak egyszerű egyetemi hallgatók voltak). Nem akartam meggárgyulni az émelyítően sok lehetetlenségtől. Nem és nem és nem!

Előre néztem. Rose repült felém, sűrűn verdeső pillangószárnyakkal. Tényleg igazi ez a lány? Tényleg érdeklem? Annyira hihetetlen volt!

Aztán leszállt elém, finoman a talpára érkezett, én meg helyet szorítottam neki a kő előtt. Jó kis kődarab volt, elneveztem Blase-menedéknek.

– Semmi sem biztos, Blase. Ne keseregj!

Ránéztem. Hihetetlenül kedvesen beszélt. Különleges báj lakozott a hangjában, és rettentően aranyos volt. Miért akar egy ilyen lány valamiféle emo-goth maszk mögé bújni? Tényleg csak azért, mert van valami szép a sötétségben? Vagy elege lett a tündéresdiből?

– Miért vagy ilyen? – bukott ki belőlem a kérdés, míg a szép szemében gyönyörködtem. – Mármint… mi szükség van a sötét cuccokra?

Elmosolyodott.

– Ezt szeretem, Blase Scott – vont vállat. – Ezt szeretem a legjobban. A sötét nem ugyanaz, mint a gonosz. Szerinted éjjel csak a gonoszság látható? Hát nem! Vannak benne nagyon szép csodák. Meg aztán… ott vannak a halottak és azok a szellemek, akik nem tudtak továbblépni a túlvilágra. Semmi gonosz nincs bennük. Azért rajzolok temetőket meg ilyesmiket, mert tündérgyermekként fontos, hogy foglalkozzak velük. A halotti világ nem gonosz, és nem félelmetes. Ha meg így nézek ki – mutatott a ruháira –, akkor közlöm a többiekkel, hogy én más vagyok. Ennyi az egész. Kielégítettem a kíváncsiságodat?

Nagyot nyeltem. Ja, mindent megmagyarázott, de nem tudott róla, hogy engem a hideg rázott a halál gondolatától. Egyelőre nem is terveztem elmondani.

– Igen. Így… így már értem.

Rose hátrarázta a szemébe lógó hajtömeget, és mosolyogva rátette a tenyerét a felhúzott térdemre. Gombóc keletkezett a torkomban. A hideget még a farmernadrágomon keresztül is éreztem, de valahogy megnyugtatott. Egymás szemébe néztünk, és olyan kellemes érzések töltöttek el, amelyekről sosem tudtam beszélni. Nem, mert még nem tapasztaltam ilyet.

– Szeretnél még sétálni? A cica nélkül természetesen – somolygott Rose, és rám kacsintott.

Szívem szerint rávágtam volna, hogy igen. De fájt a hátam, szédültem, és annyira zavartnak éreztem magam, hogy ha tehettem volna, nyugtatót kérek.

– Nem. – A fejemet csóváltam, és bocsánatkérően néztem a lányra. Kicsit elszontyolodott.

– Miattam? – kérdezte keserűen, s lehajtotta a fejét.

– Nem, dehogy! Magam miatt… Fáradt vagyok, és minden bajom van. Rendeznem kell a gondolataimat. Ugye megérted?

Rose felemelte a fejét, és bólintott. A kezét nyújtotta.

– Akkor kikísérlek az erdőből, jó?

– Jó – mosolyogtam.

Felsegítettük egymást a földről, leporoltam a hátsó felemet, és elindultunk az ösvényen. Közben végig egymás kezét szorítottuk, s én örültem volna, ha lehúzza a kesztyűjét, de nem kértem meg rá. Nem mertem. Elszállt a bátorság és a lazaság, az optimizmus és a pozitív életérzés. Helyette megint úgy éreztem magam, mint régen. Persze most újabb problémák is felmerültek…

– Szeretek veled lenni – mondta Rose egy egészen váratlan pillanatban.

Lenéztem felragyogó arcára. A napfény megkétszerezte rajta a sugarait, s tündökölt, mint egy igazi tündér.

– Én is veled – suttogtam csendesen, s elmerengtem csodaszép szárnyain. Tudtam, hogy láttam már ilyeneket valahol. Az egyetem étkezdéjében. Amikor a szemem előtt körözött egy kékeslila pillangó. – Én is veled…