Artair McKnight: Kristályszép – 9. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Tündérszárnyak

Tél volt, és fogvacogtatóan, didergetően hideg. Vékony rétegnyi hó hullott a hegyekre, és még mindig esett. Én az egyik hegyvonulat tetejéről néztem le a tájra, de nem sokat láttam, mert minden olyan szürkés-fehéres volt. Baromira fáztam, mivel egy szál ingben ácsorogtam ott a hóesésben, és nem tudtam, hogy merre menjek. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit keresek itt egyáltalán. Aztán derengeni kezdett. Azt hiszem, felrepültem a hegyre. Sok értelme persze nem volt, hiszen mi van itt? A hangát is ellepte a hó, fák meg nem nőnek ezen a helyen. Mit keresek itt, tényleg?

Nos, a választ nem kaptam meg, de valami arra sarkallt, hogy rohanjak, mint az űzött vad. Jelen esetben tényleg az voltam. Mögöttem felhörgött egy olyan élőhalott rémség, amelyet az előző álmomban láttam. Hegyes vámpírfogait mutogatta nekem, és olyan szélesre tátotta a száját, hogy azt hittem, mindjárt leesik az állkapcsa. De nem, nem esett le. Azonnal fel akartam szállni a talajról. Csakhogy valamiért nem ment. A szárnyaim alig bírtak mozdulni; megfagytak. Felszisszentem, és gyorsan futásnak eredtem. Az élőhalott, aszott bőrű vámpír utánam loholt, és még csatlakozott hozzá két hasonszőrű társa. Üvöltözve követtek, és láttam, hogy a fejem felett elszáll egy-két denevérszárnyas démongyermek is. Micsoda?! Démongyermek? Ezek csak nem összejátszanak ellenem?

A fenyőfák között szlalomoztam, mint aki az életéért fut, és már szúrt a tüdőm, és köhögtem. De nem adhattam fel! Ezek a zombiszerű izék bármelyik pillanatban rácuppanhattak a nyakamra, hogy kiszívják a vérem. Na, ezt nagyon nem akartam! Csakhogy nem engedtek elmenekülni. Fától fáig pattogtak mögöttem, mint a nikkelbolhák, és félelmetesen vicsorogtak. Én meg nem akartam meghalni.

Lebotladoztam az egyik hegyoldali ösvényre, és onnan szaladtam tovább. A végében egy elhagyatott templom állt, tornyával az előtte húzódó szakadékra nézve. Elég horrorisztikus hatást keltett, de jelen pillanatban az tűnt a legbiztosabb menedéknek. Megszaporítottam a lépteimet, ám a vámpírzombik sem voltak restek, és már tényleg a nyakamban loholtak. Az utolsó pillanatban rontottam be a boltíves ajtón, és csaptam a szörnyetegekre. Mély levegőket vettem, kifújtam magam, amennyire tudtam, de még szorítanom kellett az ajtót. Biztos voltam benne, hogy ezeket a vámpírokat nem zavarja a templom, simán be tudnának jönni, talán még le is mosnák magukról a véremet a szenteltvízzel, miután széttéptek.

– Nem jönnek már be – hallatszott egy férfi rekedtes, hátborzongató hangja.

Megfordultam. Az oltárasztalon egy feketeköpenyes, hosszú hajú fickó ült. Körülbelül negyven éves lehetett, de túl sötét volt a templomban ahhoz, hogy minden részletet lássak az arcából.

– Ki maga? És… honnan tudja, hogy nem jönnek be? – Magam is észrevettem, hogy elcsuklik a hangom. Ez az alak nagyon gyanús volt, és félelmet árasztott az egész egzisztenciája.

– A kilétem legyen titkos – kuncogott libabőrkeltően. – Én tereltelek ide. Így tudtunk végre találkozni.

Nem értettem. A fejemet ráztam. Megint menekülnöm kellett. Na de hová?!

– Viszlát, fiú! – A férfi kihúzott valamit a kabátjából, de annyira sötét volt, hogy elsőre nem sikerült kivennem a formáját. Aztán meghallottam a dörrenést, és megéreztem a fájdalmat. A gyomromhoz kaptam. Vérzett. Tudtam, hogy mindjárt eljön értem a halál, és ettől üvöltenem kellett. Rettegtem, vacogtam. Fel kellett ébrednem…

 

***

Szombat reggel beleordítottam a párnámba. Nem szabadott túl hangosan csinálnom, nehogy anyáék észrevegyék. Nem akartam, hogy tudják; újra előjött a halálfélelmem. Két teljes hónapig tökéletesen megvoltam nélküle, most meg újra retteghettem! Annyira rossz volt, annyira a hatalmába tudott keríteni, és megkeserítette a középsulis éveimet. Kezelnem kell, mindenképpen! Szükségem van az optimizmusra, és itt van nekem Rose Staunton, aki segíthet. Még akkor is, ha a többi tündéres dolog csak tovább fokozza a félelmeimet…

Miután kitomboltam magam, felültem az ágyamon, és elolvastam egy-két Shakespeare szonettet. Szerettem őket, mert megnyugtattak. Ugyanígy voltam Walter Scott regényeivel is. Nem kellett mindig az egészet elolvasnom, csak néhány kis részletet; de attól rögtön jobban lettem. Ám most kicsit más volt a helyzet, mert a gondolataim a tegnapon jártak. Na meg persze ezen az álmon, de ezt szerettem volna nagyon gyorsan kitörölni az emlékezetemből.

A mini hifimbe tettem a Panic! at the Disco lemezt, amit Rose-tól kaptam, és arra kezdtem edzeni. Nagyon király volt! Rájöttem, hogy tényleg tök jó ez az együttes, és nincs is benne semmi emós. Jaja, Rose különc, és a zenéje is az.

Odalent csak anya várt a reggelivel, mert apa megint természetfotózni ment. Bárcsak megmutathattam volna neki azt az erdőt, amelyet én láttam az utóbbi napokban! Mindenféle mágikus cuccal megspékelve. Az tetszett volna neki. Vagy csak simán eldobná az agyát.

Anya megkérdezte, hogy érdeklődtem-e Rose-nál Mr. Staunton felől, mire elhúzott szájjal kellett közölnöm vele, hogy teljesen megfeledkeztem róla. De nem volt baj, anya nem szokott rám dühös lenni, szinte soha. Miután behabzsoltam a lekváros pirítóst, kimentem az udvarra a laptopommal, és írni kezdtem. Na, nem rögtön, mert az most nem ment. Még mindig a tegnapi kalandon merengtem. Elképesztő érzés volt az egyszarvún lovagolni. Mintha egy autóval suhantam volna az egyenes úton. Meg sem éreztem a vágtatást. De a vidámság nem sokáig tartott. Rose-nak fél órán át kellett győzködnie Mórt, hogy az egyszarvú magától szökött meg, és nem találtunk semmiféle tolvajt. Az ezüstszemű, tündérfülű nő nem hitt neki, ez tuti, de hagyta, hogy elmenjünk. Már ahhoz sem volt kedve, hogy velem beszélgessen. Hát, ez történt pénteken. Próbáltam a tapasztalataimat verssorokba önteni, és végre elkezdtem írni.

Apa ebédre jött haza, elmesélte fantasztikus élményeit, hogy megmászta az egyik hegyet, és látott egy elhagyatott, de gyönyörű templomot. Én meg hallgattam az álmomról. Pedig erről akaratlanul is az jutott eszembe. Apának persze be nem állt a szája, szóval nem akadt olyan csend, amit megtörhettem volna. Örültem, hogy ő dumál helyettem is.

Délután anyával együtt bebújtak a műtermeikbe, és jó darabig nem is láttam őket. Este hétkor, nem sokkal a vacsora után a szobámban rajzolgattam az ágyamon. Minden olyat lekanyarítottam a lapokra, amit a Kelta Erdőben láttam. Úgyhogy szerepelt rajtuk néhány szőrös, ráncos bőrű manó, fehér unikornis, fehér szarvas, pár tündérmanó, fekete tündérgyermek, lila féltündér és… az a fura vámpírzombi az álmaimból. Amikor már telefirkantottam két A4-es lapot, anya váratlanul bekopogott az ajtón.

– Kicsim? – kérdezte kissé aggodalmas hangnemben. Ez már eleve gyanús volt.

– Bejöhetsz! – sóhajtottam, és visszatettem a lapokat a rajzos mappámba. Jobb, ha nem látja, hogy miféle lényeket rajzoltam.

Anya kinyitotta az ajtót, és idegesen betipegett a szobámba. Úgy nézett körül, mint aki még nem is járt itt. A zöldre festett falamat nézegette, és egy pillanatra elidőzött a Death Cab for Cutie és Carbon Leaf posztereimnél. A homlokomat ráncoltam, és megköszörültem a torkomat.

– Mi a gond, anya?

Anya úgy rezzent össze, mintha halotti sikolyt hallott volna, s gyorsan megfordult.

– Jaj, semmi, drágám! Csak… csak jó lenne beszélgetni egyet. Mit szólsz hozzá, lejössz a nappaliba? – Elég sokszor pislantott, tikkelt a szeme. Nagyon-nagyon gyanús volt.

– Ő, persze – bólintottam, és eltettem a mappát az íróasztalom fiókjába. – De miről?

– Igazából apád szeretne beszélgetni veled, de én is csatlakozom hozzátok. Na, gyere!

Anya kilépett az ajtón, és visszanézett rám.

– Nincs semmi baj – mondta vigasztalóan. Na, ez már tutira azt jelentette, hogy baj van.

Tétován mentem mögötte, lecaplattunk a lépcsőn, és egyenesen a nappaliba vonultunk. Apa már ott várt ránk, kezében sörrel, és szokatlanul fásultan. A kedvenc fekete bőrfoteljában ült, éppen a tévét nézte, de amikor beléptem azonnal lekapcsolta, és a földre ejtette a távirányítót. Sejtettem ám, hogy miért zakkantak meg mindketten. De saját magamnak sem akartam hinni. Egyszerűen nem bírtam elhinni. Úgyhogy reméltem, csak álmodom.

Anya a mahagóni dohányzóasztal elé tolta a másik két fotelt, és mielőtt leült volna, még egyszer elsuttogta nekem, hogy nincs semmi baj. Ez így már sok volt. Végigszántottam az ujjaimmal a hajamat, és belezuhantam a fotelba. Kérdőn pillantottam apára. Ő csak nyelt egy nagyot, idegesen dobolt a sörösdobozán, és anya felé bökött.

Anya a mutatóujjára csavargatta sötétbarna, hullámos haját, és zavartan mosolygott. Egyikük sem tudott megszólalni. Hát ez kész!

Már arra készültem, hogy felállok, és elmegyek innen jó messzire, amikor anya intett, hogy maradjak.

– Blase, drágám, valami nagyon fontosat kell elmondanunk neked! – Hát persze, ezt már tudtam. – De előbb meg kell kérdeznünk, hogy láttál-e valami… szokatlant az erdőben.

A gerendás mennyezetre emeltem a tekintetem, és a csillár egyik pislogó villanykörtéjét néztem. Energiatakarékos, és amikor tönkremegy, akkor furcsa, kattogó hangot ad ki magából. Most folyamatosan ezt csinálta.

– Blase?

Anyára néztem, és széttártam a karomat.

– Igen, láttam! Egy seregnyi tündért. Örültök?! – Kifakadtam. Tudtam, hogy mire megy ki a játék, és úgy döntöttem, hogy vagy gyorsan túlesek rajta, vagy elmenekülök. – Hagyjuk a körítést! Elmondtak nekem mindent.

Anya és apa sokatmondóan, és nem mellesleg ijedten néztek össze.

– Mindent? – kérdezték egyszerre.

– Hát… nem egészen. Nem, nem tudok mindent. De azt tudom, hogy lehet, hogy valami féltündér vagyok, és…

– Valamelyik szülőd nem az igazi szülőd – bólintott apa, és lehajtotta a fejét. A tarkóját markolászta, teljesen sokkos állapotban volt. Gondoltam, hogy ezt marha nehéz bevallani. De azt nem gondoltam, hogy ennyire rossz érzés lesz nekem.

Távozni akartam. Ki akartam rohanni a nappaliból, és beleordítani a sötét éjszakába. Gyűlöltem ezt a képtelenséget. Gyűlöltem, hogy titkolóztak. Majd’ beleroppantam ott helyben.

Anya előrehajolt, és a kezét nyújtotta. Nem akartam megfogni. Most nem.

– Mi ez az egész? – csóváltam a fejem. – Komolyan mondjátok, hogy minden igaz? Ezek a lények, ez a másik világ, a mágia… Ti mindenről tudtok? Akkor is tudtátok, amikor még nem költöztünk ide? Vagy… várjunk csak! – Leesett a tantusz. – Pont ezért költöztünk ide! Ezért kellett nekem a Spirit Gleni Egyetemre jelentkeznem!

Anya könyörögve, könnyes szemekkel nézett apámra. Apa lerakta a sört, szipogott egyet, és láttam rajta, hogy végre mindent el akar mondani.

– Kérlek, Blase, hallgass végig! Nagyon nehéz nekem ez az egész, de most már tényleg tisztán kell látnod. – Még sosem láttam őt ilyennek. Hirtelen eltűnt a humoros, jópofa énje. – Mirandával Leedsben találkoztam először. Egy boltban voltunk, és nagyon keresett valamit. Egy… egy gabonapelyhet. Én találtam meg neki. Na, igen, anyád rögtön megtetszett. Mondhatni, szerelem első látásra volt. Hallottam is a fejemben a romantikus filmek nyálkás zenéjét. – Anya köhintett egyet. Nem akarta, hogy apa bármit is elvicceljen. – Szóval, elhívtam randizni. Egy héttel később mondta el, hogy terhes. A volt pasijától, aki szemét módon elhagyta őt. Nem volt mit tenni, már fülig belezúgtam. Mellette maradtam, és összeköltöztünk. Egy nap a dokitól jöttünk haza, és a nappaliban találtunk egy… egy tündért. Fekete tündér volt, és Drostanként mutatkozott be. Még sosem hallottam ezt a nevet azelőtt. Na, mindegy. Ennek a Drostannak szárnyai voltak, és repüléssel, meg mindenféle varázslással bizonygatta, hogy ő bizony abszolút nem ember. Először nem hittem el neki, és egy krikettütővel akartam szétcsapni a fejét. De anyád közbelépett. Elárulta nekem a nagy titkot. – Apa oldalra nézett. – Te jössz, szívem!

Anya nagyot sóhajtott, és a megrökönyödött arcomra nézett.

– Amikor még itt laktam Spirit Glenben, az egyik álmomban egy tündérrel találkoztam. Egyik pillanatban még udvarolt, majd a másikban már azon kaptam magam, hogy vele… vele szeretkezek.

– Jesszus-atya-úristen! – pattantam fel a fotelból, de apa csitítóan pisszegett, hogy üljek vissza. Így hát lehuppantam a fenekemre.

Anya folytatta:

– Ez a tündér… nos, ő Drostan volt, a fekete tündér, a túlvilág és az alvilág közti létsík egyik vezetője.

– Ugye már nem él? Azért beszéltek róla múlt időben? – Nagyon reménykedtem benne.

Anya megrázta a fejét.

– A tündérek halhatatlanok.

– Remek! Csodás!

– Sajnálom, fiam, de Drostan az igazi apád! – Anya hangosan hüppögött, és elővett egy zsebkendőt, hogy belefújja az orrát. – Megpróbáltam törölni őt az emlékezetemből, ezért utaztam Leedsbe. De nem csak az álmaimban harsogta, hogy gyermekem fog születni. Egyszer az ágyam mellett is megjelent. El kellett fogadnom, hogy igaza van. A nagyszüleidnek persze nem mondtam el. Ők a titok tudta nélkül haltak meg. Jaj, annyira… annyira rossz ez!

Hirtelen bevillant egy álomkép. Amikor rátaláltam a nagyszüleim vérben úszó testére. A számhoz kaptam a kezem.

– Jaj ne! A nagyiékat megölték?!

Anya zavarodottan pislogott.

– Nem, dehogy. Megfulladtak, amikor felborult a csónakjuk. De ezt tudod.

Lecsukott szemmel megráztam a fejem, és gondolatban visszatértem az előző témához. Apa nem az apám, mert az igazi valójában egy fekete tündér.

– És miért kellett visszajönnünk Spirit Glenbe? – kérdeztem értetlenül. – Ha Leedsben maradunk, akkor minden a régi lehetett volna. Nem?

– Sajnos nem maradhattunk, Blase! – Anya még mindig a könnyeivel küzdött. „Apa” közben a homlokát fogta, és nem bírt rám nézni. Ezen nem is csodálkoztam. – Az érettségid előtt Drostan újra megjelent, és kérte, hogy jöjjünk haza. Azt mondta, hogy be kell illeszkedned a társaid közé. Nem ő akarja így, de ez a szabály. Már így is… így is négy évet késtünk. Tizennégy évesen kellett volna megtudnod mindent. Akkor kellett volna átváltoznod. Eljöttünk ide, és reméltük, hogy Drostan téved, és… és nem is változol át. Egy darabig úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, vidámak voltunk, de Drostan megint megjelent tegnap, és azt mondta, hogy elkerülhetetlen a dolog. Ugye… ugye most is érzel valamit? Hogy van a hátad?

Elkerekedett a szemem. Őszintén, nagyon felháborodtam. Nem is tudtam elviselni őket. Ebben a pár percben mindenkit gyűlöltem. Gyűlöltem a világot, hogy ilyen mocskos tréfát űzött velem. Persze szerettem anyát, és szerettem azt az embert is, akit eddig az apámnak ismertem. De most dühös voltam rájuk.

Feltoltam magam a fotelból, és fojtott hangon közöltem velük:

– Most elmegyek, és hagyjatok békén! Elegem van a hazugságokból!

Anya is felállt, de apa megfogta a kezét, és nem engedte, hogy utánam rohanjon. Hallottam, hogy sír, és én is majdnem elsírtam magam, de egészen addig erős voltam, amíg ki nem jutottam a házból. Utána viszont könnyeket záporoztatva sprinteltem végig az utcán. A hátamba éles fájdalom nyilallt, mintha többször is kést mártottak volna bele, de ez sem állított meg. A lábaim gyors egymásutánban követték egymást, és a házak elmosódtak mellettem. Eszméletlen sebességgel futottam, mint valami Superman. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim, és mintha meg is duzzadtak volna. A fejem lüktetett, és színes foltokat láttam a szemem előtt, annyira szédültem. Elfogott az iszonyatos hányinger, azt hittem, mindjárt okádni fogok. De nem, még küzdöttem.

Elsuhantam Rose háza előtt, és a szél már úgy tépázta a hajamat, hogy félhettem, hogy elveszítem. Az ég meg recsegett-ropogott, mert vihar hömpölygött a város felé. Amikor az első esőcseppek az arcomat érték, és szétkenődtek a bőrömön, éreztem, hogy nagyon feszíti valami a hátamat. Irtózatosan fájt, ezelőtt még sosem tapasztaltam ilyet. Mielőtt összezuhanhattam volna, hatalmas pukkanást hallottam, és megszűnt a fájdalom. Valami kibújt a hátamból, pont a két lapockám között. Ez a valami nyomta a pólómat, úgyhogy futás közben lehúztam magamról, és ledobtam a fűbe. Már a fenyőfáknál jártam, amikor kitártam azokat a valamiket, és felugrottam a magasba. Hevesen csapkodtam a szárnyaimmal, egyre erőteljesebben löktem magam felfelé, de egy idő után már nem bírtam tovább, és ereszkedni kezdtem. Pontosabban zuhantam.

Próbáltam irányítani magam, de elég bénán ment. A szárnyaimat nem láttam jól, és nem tudtam rájuk rendesen figyelni. A megfelelő dőlésszögbe akartam állítani őket, csak hát kezdő féltündér voltam, és mire megtalálhattam volna a megfelelő pozíciót, beestem a faágak közé. A tűlevelek agyoncsikarták a bőrömet, az egyik könyökömet és a térdemet bevertem egy ágba, majd a végén a kemény talajra pottyantam. Jó nagy nyikkanással.

Felordítottam a fájdalomtól, és nem volt erőm feltápászkodni. Csak feküdtem a fekete földön, míg a fenyőlombok között áthatoló esőcseppek durván verték az arcomat. Még mindig éreztem a szárnyaimat is, ahogy kissé gyűrődve helyezkedtek el a hátam alatt, de szerettek volna felrepíteni.

Aztán hangokat hallottam.

– Nocsak, ki van itt? – A hang nagyon is Gregre emlékeztetett. – A mi kis jótündérünk barátja fekszik a fűben. Ó, és milyen szenvedő képet vág! Jaj a kis lúzer, nagyon-nagyon magányos lehet most!

A tenyeremet a földhöz nyomtam, és ülésbe löktem magam. Minden porcikám fájt, és a látásom is elhomályosult egy időre. Azt viszont így is ki tudtam venni a sötétből, hogy négy denevérszárnyas fiú közeledik felém.

– Fú, észrevett minket! Nem tojtatok be? – vihogott Greg.

– Ettől a kis takonytól? Soha! – röhögött az egyik izomkolosszus, és beleöklözött a tenyerébe. Ja, tipikus verőlegény volt.

– Akkor verjétek péppé!

Az agyilag zoknik megindultak felém, és hirtelen biztos lettem benne, hogy ez lesz az utolsó éjszakám. Csakhogy én rettegtem a haláltól!

– Ne… srácok! Beszéljük meg! – nyekegtem, mire ők csak még jobban nevettek.

Aztán valami olyan történt, amire abszolút nem számítottam. Felvonított a farkas, amely olyan régóta követett engem, és végre ismét megmutatta magát. Úgy szaladt hozzám, mint valami megmentő. Mint aki óvja az életemet. Pontosan elém ugrott, és felborzolt szőrrel vicsorított a támadóimra. Greg rögtön meghátrált, és idegesen üvöltözött:

– Öljétek meg! Csak egy rohadt farkas, az istenit!

A tahók összenéztek. Semmi kedvük sem volt farkassal harcolni. Az állat egyre előrébb lépett, és gyilkos tekintettel méregette a démongyermekeket.

– Öljétek meg! – Gregnek már fröcsögött a nyála az indulatoktól, de mégis ő volt az, aki minden egyes másodpercben hátrébb bújt.

Az egyik verőlegény megelégelte a dolgot, és tányérnyi méretű tenyerével a farkas fejéhez csapott. Meg akarta ragadni a torkát, de elbénázta, és a farkas beleharapott a csuklójába. Elharaphatta az ütőeret, mert a fiú vére a magasba szökött, és beszennyezte az állat szürke bundáját. A másik srác megijedt, és kiáltozva eliszkolt.

– A fenébe! – öklözött Greg a levegőbe, majd ő is utána rohant.

A farkas eleresztette a fájdalmában visongó féldémont, és hagyta, hogy elmeneküljön. A szerencsétlen teljesen elfehéredett, és amíg futott, a csuklóját szorította. Vajon túléli? – A kérdést valószínűleg hangosan tettem fel, mert azonnal megkaptam rá a választ:

– A nyomorultak könnyen gyógyulnak. A torkát kellett volna elharapnom.

Ledöbbentem. A farkas beszélt!

– Jesszusom! – kaptam rá a tekintetem. A szürke állat leült elém a fűbe, és megpróbálta lenyalni magáról a sötétvörös vért. – Hát már te is beszélsz?!

– Mindig is beszéltem, lordom. De köszönöm az észrevételt! – Igazán kellemes hangja volt. Mély, de mégis lágy.

– Beszarok.

– Ne, kérem ne! – A farkas szemei kikerekedtek. Esküszöm, tényleg kikerekedtek!

Összeráncoltam a homlokom.

– Nem gondoltam komolyan – sóhajtottam. Fel akartam állni, de a lábam nehezen bírta a súlyomat. Eltörhetett valahol. Visszaestem a földre, és haragosan feljajdultam. – Elegem van ebből! A francba, nem bírom tovább! Nem akarok féltündér lenni, és nem akarom ezt az egészet! Ugye csak álmodom? Annyira jó lenne, ha csak álmodnám! Nekem… nekem nem az a tündérizé az apám! Ez nem jól van így.

– Látom, a lordomnak nagy gondjai vannak. Barátom, ne aggódj! Úgyis minden helyrejön. Vannak bizonyos dolgok, amiket kérés nélkül kaptál. A tündérvéred egy ilyen dolog. – A farkas úgy beszélt hozzám, mintha már régóta ismertük volna egymást. Ránéztem, és megingattam a fejem.

– Rám hoztad a frászt. Nagyon sokszor.

– Tudom, és bocsánat! Eleinte nem tudtam biztosan, hogy te vagy az. De aztán elmondták nekem.

– Kicsoda mondta el?

– Drostan. Ugye tudod, ki az a Drostan?

Felmorogtam. Pillanatnyilag azt a személyt is gyűlöltem.

– Aha, az állítólagos apám. – A szememet forgattam, majd az égre bámultam. A sötétszürke felhők elhullatták utolsó esőcseppjeiket is, és előbújt mögülük a félhold. Ezüstfénye beragyogta a fenyőerdőt. Talán pont ezért jöttek elő a tündérmanók is, hogy csillogó szárnyaikkal további fényt biztosítsanak. – Gyönyörű… Kár, hogy most ezt is utálom.

– Ne utáld, lordom! – A farkas elnyújtózott mellettem, és az orrával megbökte az oldalamat. Nedves volt és hideg. – Ami szép, azt tisztelni kell.

– Miért hívsz lordomnak?

A farkas felemelte a fülét.

– A familiárisod vagyok, barátom! Nem volt egyértelmű? Megmentettelek.

Dehogynem. Egyértelmű volt, csak éppen nem akartam elhinni. Ahogy Rose-t a macskája ladynek hívta, úgy engem a farkasom lordnak titulált. Nem kicsit volt furcsa.

– Na, és téged, hogy hívnak? – kérdeztem lepillantva rá, és megvakargattam a füle tövét.

– Ciaran. Azt jelenti, hogy sötét, vagy árnyékos.

– Ciaran – ízlelgettem a szót. – Jó kis név. Nekem a Blase jutott. Az nem éppen kelta, de megteszi, nem?

– Igen, lordom, megteszi. De van önnek egy másik neve is. Csak még nem mondhatom el. Az Drostan kiváltsága.

– Jaj ne! Találkoznom kell vele? – fanyalogtam.

– Feltétlenül. Ő az apád. Akkor is, ha most gyűlölöd.

Megdöntöttem a fejem. A holdfényben táncoló tündérmanókat néztem. Megfogták egymás kezét, és úgy keringőztek. Bámulatosak voltak. Talán kicsit kislányosak, talán kicsit giccsesek, de nekem akkor is egyszerűen csak varázslatosnak tűntek. Most, hogy kinőttek a szárnyaim; most, hogy már egészen féltündér lettem, éreztem, hogy ide tartozom. Mindössze csak nehéz volt a beilleszkedés, és túl sok volt a kín.

Akartam még mondani valamit a farkasnak, meg akartam kérdezni tőle, hogy milyennek ismeri a tündérapámat, de Ciaran hirtelen felpattant, és a páfrányokat stírölte. Mozgást észlelt, ahogy én is. Nagyon élesen láttam a részleteket. Nemsokára megpillantottam Rose lilás szárnyait, a karján világító mintákat, és a szépséges, fehér arcát. Sláine-vel együtt jelent meg, és amint rám tévedt a tekintete, hozzám szaladt. Aggodalmasan letérdelt mellém, és kezelésbe vett. A tenyerét ráfektette a lábszáramra, és varázsolni kezdett. Nemsokára jobban is lettem.

– Rose… Rose, köszönöm! – hebegtem, mire a lány nem is válaszolt, csak a nyakamba kapaszkodott, és szorosan magához ölelt.

Éreztem a szíve dobbanásait, és éreztem a haja ibolyaillatát. Nagyon jól esett az ölelése, olyan volt nekem, mint egy drogosnak a heroin. Nem bírtam vele betelni. Most, hogy ezt beismertem magamnak, egyre jobban az lett a kívánságom, hogy Rose örökre velem maradjon. Noha ezt neki még nem tudtam bevallani. Nem tudta, hogyan érzek iránta.

Engedett az ölelésből, de még mindig engem nézett, és fogta a vállamat. A pucér vállamat. Teljesen el is feledkeztem róla, hogy félmeztelen vagyok. Úgy tűnt, hogy benne is csak most tudatosult a dolog. Fülhegyig elpirult.

– Fázol? – kérdezte.

– Kicsit. De furcsamód, egyáltalán nem zavar – vontam össze a szemöldököm. Való igaz, még csak libabőrös sem voltam.

– Mert tündérgyermek vagy – mosolygott Rose. De amikor látta, hogy elfintorodom, végigsimított az arcomon, és halkan hozzátette: – Ne aggódj! Nem lesz semmi gond.

Felforrósodott az arcom.

– Honnan tudtad, hogy bajban vagyok?

Rose elvette hűvös kezét az arcomról, és egy kicsivel hátrébb húzódott. Ő is zavarban volt.

– Sláine látott téged, amint zuhantál. Azt is látta, hogy démongyermekek vannak a közelben. Tudta, hogy bajban leszel, ezért elrohant értem.

– Meglepődtél, amikor ezt közölte veled? – vigyorogtam.

– Nem kicsit – nevetett a lány, és elhúzta a szemébe lógó, félig-meddig elázott tincseket. – Gondoltam, hogy te is közénk tartozol, de… Jaj, istenem! – Rose a szája elé kapta a kezét, és végighúzta az ujjait a szárnyamon. Hátranéztem, és láttam, hogy a színe fekete, néhány apróbb zöldes folttal. – Blase, te… te fekete féltündér vagy!

– Úgy látszik – vontam vállat. – Legalább nem lilák a szárnyaim. Az olyan buzis lenne.

Rose egy pillanatra zavartan elmosolyodott, és még egyszer megölelt.

– Csak azt hittem, hogy te is lila féltündér vagy. Esetleg ilyen kristálymintás szárnyú, mint én. Egy nimfa fia. De hát nem. Tévedtem.

Hallottam, hogy Ciaran morog, ezért ránéztem, és Rose is követte a pillantásomat. A familiárisom éppen a lány cicájával nézett farkasszemet. Egyikük sem tűnt boldognak.

– Ez a farkas a familiárisod? – ámuldozott Rose. – Őt hallottad állandóan?

– Igen – bólintottam. – Álmodtam is róla.

– Nagyon sajnálatos! – nyávogott a macska, és sértődötten nézett ránk. – Ez a nagykutya rettentően idegesítő! Úgy bámul engem, mintha fel akarna falni. Nem is tudja, hogy milyen erős vagyok, és harcias. Ladym, szerintem hagyjuk itt őket.

– Gazdám – pillantott rám Ciaran –, ez egy macska. Nem szeretem a macskákat.

Felsóhajtottam.

– Kénytelenek lesztek eltűrni egymást, mert mi Rose-zal… mi… nos, mi…

Rose engem nézett kerek szemekkel, és teljesen leblokkoltam. Mit is csinálunk mi tulajdonképpen? Nem járunk, dehogy! Ilyenről nem volt szó, egy percig sem. Még csak arról sem, hogy barátok lennénk.

– Szóval, mi… – Ránéztem Rose pólójára, és elidőzött a tekintetem a szárnyas koponyán. A „druida szekta” szimbóluma. – Társak vagyunk.

– Társak? – kérdezte a macska felháborodottan. – Mi az, hogy társak?

Rose felállt a fűből, és felemelte a hangját.

– Sláine és…

– Ciaran! – segítette ki a farkasom.

– Igen. Ciaran. Hagyjatok minket magunkra! Szeretnénk kettesben beszélgetni. Nem kell félnetek, mi nem bántjuk egymást. Menjetek haza!

– Csak ha a lordom is úgy akarja.

Rose és az állatok rám néztek.

– Aha – bólintottam. – Úgy akarom.

Ciaran meghajtotta a fejét, majd négy lábra állt, és elszaladt. Sláine teljesen más irányba futott, és minden második másodpercben hátranézett a féltündérlányra. Rose fejcsóválva integetett neki, s amikor végre eltűnt a páfrányokban, jó nagy levegőt vett.

– Néha kikészít, de amúgy szeretem. Aranyos macska.

Megvakartam a fejem búbját. Csuromvizes volt a hajam.

– Hát, ez a farkas is aranyosnak tűnik. Sokan kapnak ilyen familiárist?

Rose megrázta a fejét. Rögtön gondoltam, hogy ebben sem vagyok átlagos.

– A farkas a valaha élt legerősebb familiáris. Jó, persze a démongyermekek a zordfarkasokat dicsőítik, de azokat tilos tartani.

– Greget ez nem érdekli.

– Greget előbb-utóbb letartóztatjuk, ha ennyi bajt csinál.

– Megtehetitek? – szaladt fel a szemöldököm a homlokomra.

– Persze. Mi vagyunk a kelta FBI – nevetett Rose, és a kezét nyújtotta. A lilán ragyogó, vékony kezét. – Gyere, mutatni akarok valamit! Közben mesélhetsz.

– Lesz miről – motyogtam, és elfogadtam a lány karját. Kicsit cikinek éreztem, hiszen általában a fiúk segítik fel a lányokat, de még nem voltam biztos benne, hogy a lábam tökéletesen működik.

Csodával határos módon, minden porcikám rendesen mozdult, és egyáltalán nem fájt.

– Hová megyünk? – kérdeztem.

– Az legyen titok – kacsintott Rose, és megszorította a kezem. – Na, gyerünk!

Rámosolyogtam, és elindultunk. Átvágtunk a páfrányokon, melyeknek levelein holdfénytől ragyogó esőcseppek ültek, és végigcaplattunk a fenyvesen. A tündérmanók végig követtek bennünket, így egy pillanatra sem maradtunk sötétben. Én kikotyogtam mindent, amit anyáék mondtak; beszéltem az érzéseimről is, és azt is elmondtam, hogy jelenleg utálom őket. Persze csak egy kicsit.

– Nem csodálom – bólogatott. – Én is ki voltam akadva, amikor megtudtam az igazságot. De pár hónap után helyrejöttek a gondok. Tudod… én elfogadtam, hogy ez van. Anyát ugyanúgy szeretem, mint tizennégy éves korom előtt. Nekem ő az igazi anyukám, és hidd el; te is így fogod érezni az apukáddal kapcsolatban!

– Szerintem is így lesz – eresztettem meg egy enyhe félmosolyt. – De hazudtak, Rose, és ezt nem bírom elviselni.

– Így megy ez, Blase. Egy ideig titkolniuk kell.

– De ők örökké titkolni akarták! Csak Drostan szekálta őket. Ha nem beszél velük, akkor még most is Leedsben lennék, és nem tudnék erről az egészről. A szárnyam se nőtt volna ki.

– Akkor hát bánod? – nézett rám Rose. Valami szomorúságfélét láttam a nagy szemében. – Bánod, hogy idejöttél?

Megdörzsöltem az államat. Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak erre. Próbáltam a szívemre hallgatni.

– Is-is – vontam vállat. – Bánom, hogy rettegnem kell ezektől a démongyermekektől. Bánom, hogy kiderült, hogy van egy másik apám. De azt nem bánom, hogy megismerkedtem veled. Veled valahogy… olyan jó. Olyan, mintha megértenél.

Rose egyre csak vörösödött, mígnem elkuncogta magát.

– Meg is értelek – mondta derűsen, és egy pillanatra megint magához ölelt. Már nyírfák előtt álltunk, és szerintem úgy néztünk ki, mintha Halloweenra öltöztünk volna be. Nagyon furcsa érzés volt ezt a szárnyat hordani. Szó szerint éreztem.

Miután elengedett, tovább kóboroltunk az erdőben, és egyre szebb dolgokat láttam. Mivel a felhők eltűntek az égről, és a félhold beragyoghatta a tájat, az apró tündérlények, a virágok és a teljes növényzet csodálatos csillogással kápráztatott el minket. A szememmel befaltam az összes gyönyörűséget. Delejezett és megigézett a látvány. Ugyanígy voltam Rose-zal is. Ez a lány ragyogott! Legszívesebben megcsókoltam volna. Most azonnal! De nem tehettem… Ennyire még nem álltunk közel egymáshoz. Túl korai lett volna. Ráadásul még azt sem mondtuk ki, hogy járunk. Mert nem is jártunk.

Az ösvényeket mindig csak kerültük, mégis biztosra vettem, hogy Rose nem tévedt el. Tudta ő, hogy merre akar menni, hiszen négy éve járja állandóan ezt az erdőt. Én azért fogtam a kezét, és egy pislantásnyi időre sem akartam elereszteni. Átbújtunk a tölgyfaágak alatt, lerobogtunk a lejtőkön, és a jókedvünkben még arról is megfeledkeztem, hogy dühös legyek anyára és apára. Igen, apára. Nem tudtam őt másnak nevezni!

Nemsokára ismét nyírfák között jártunk, de megnyílt előttünk egy kerek tisztás, egy csodaszép, hatalmas mező. Le is esett az állam. Ibolyák voltak mindenütt! Még a sötétben is vakított a lilaságuk. Felidéztem a Szentivánéji álom részletét:

– „És a ligetben, hol friss ibolyán szoktunk heverni pázsit nyoszolyán. Kiöntve gondtól dadogó szivünk, Lysander és én össze ott jövünk.”

– „S onnan, Athénének fordítva hátot, megyünk keresni új hont, új barátot.”

Rose-ra kaptam a tekintetem. Ő is idézett! Látta rajtam, hogy csodálkozom, és ezen jót kacagott.

– Ma délután végre elolvastam. Egyhuzamban, képzeld! Még olvastam volna tovább is, de hát ilyen rövid volt.

– De te nem is szeretsz… olvasni – nyögtem továbbra is ámulva.

– Te mondtad, hogy olvassam el! – ráncolta a homlokát. – Nem hitted, hogy meg is teszem?

Megrántottam a vállam, és elmosolyodtam.

– Eddig senki sem olvasta el, akinek mondtam. Anya ajánlotta, és én azóta is szerelmes vagyok a történetbe. A leedsi barátaim furcsállták, hogy ilyeneket olvasok. Na meg, hogy ilyeneket írok! Szerintem az új tündérmesémet se fogja elolvasni senki.

Rose ciccegett, és előrébb lépett egyet. Nagyon nyíltan nézett a szemembe. Mint aki feltárja előttem minden titkát. Bámulatos volt.

– Én elolvasom a történetedet. Én… én mindent hajlandó vagyok elolvasni, amit ajánlasz. Eddig nem szerettem annyira olvasni, de most… azt hiszem, azt hiszem bevállalom. – A gyönyörű lány sokat hebegett, és úgy piroslott már, mint egy érett alma; de végre őszintén érdeklődött irántam. Nagyon kedves lett velem. Szinte már túl kedves. Olyan kedves, hogy az már fájt. Nagyon durván vert a szívem. Emlékeztem még, amikor először beszélgettem vele. Nem akart megnyílni.

– Ugye nem csak azért beszélsz velem, mert… mert kiderült, hogy féltündér vagyok? – kérdeztem kissé félve.

Rose összeráncolta a homlokát, és a lassan száradó haját igazgatta.

– Nem, dehogy! Csak most jöttem rá, hogy tényleg akarsz velem beszélgetni. Sokáig csodálkoztam rajta, hogy érdekellek téged. Ez a tündéres dolog… ez meg rátett egy lapáttal a… a kapcsolatunkra. Most még fontosabb, hogy veled legyek, és segítsek neked beilleszkedni. Csak azt sajnálom, hogy fekete tündérgyermek vagy. Mert én nem nagyon mehetek el a ti tündérdombotokhoz. De majd azért ott leszek melletted.

Mély levegőt vettem. Az ibolyaillat töményen áramlott be az orromon.

– Lefekszünk a fűbe? Megnézzük a csillagokat? – kérdeztem, szinte suttogva.

– Fel fogsz fázni – csóválta a fejét. – Még nem biztos, hogy rögtön alkalmazkodni tudsz a hideghez. Kell egy kis idő.

– Nem fogok felfázni – akaratoskodtam. – Gyere, légyszi!

Rose elmosolyodott. Beadta a derekát. Nem engedtük el egymás kezét, de szép lassan térdre ereszkedtünk, majd ledőltünk a fűbe, az ibolyák közé. Először csak egymást néztük. Megfigyeltem az apró szeplőket az arcán, a szeme alatt. Aztán sokáig a rózsaszín ajkain merengtem. Ugyanígy tetszett a kis orra is, és természetesen a mélybarna, tündökletes írisze. Nem érintettem meg az arcát, csak a kezét fogtam. Nem akartam túl rámenős lenni, de már tudtam, hogy cseppet sem bánja, ha mellette vagyok, és fogom a kezét. Nem, hiszen ő is szeretett velem lenni! Hirtelen annyira boldognak éreztem magam, hogy majd’ szétdurrant a szívem a fantasztikus érzésektől.

Rose a hátára fordult, és az égre nézett. Én is ezt tettem, ám nem eresztettem a hideg tenyerét. Megpróbáltam felmelegíteni, bár sejtettem, hogy a lehetetlennel viaskodom.

A csillagokat figyeltük, ahogy a szép romantikus filmekben szokás. De nem mutogattunk egymásnak mindenféle csillagképeket. Meghittebb volt így, csöndben, tök nyugodtan.

Aztán eszembe jutott anya kérése. De hogy miért pont ekkor, azt nem tudom!

– Apukád hogy van?

– Hm?

– Anya kérdezi.

– Hát, apa egy éve nyitotta meg az antikváriumát. Nagyon büszke rá, és végre nem kell a könyvtárban dolgoznia, egy tucat kontyos nővel. (Az ő szavaival élve.) Ha gondolod, egyszer bemehetünk hozzá. De előtte… előtte jobb lesz, ha tépőzárat és koponyát varratunk a pólóidra.

Rose felé fordultam, és ő is rám nézett. Vidáman mosolygott.

– Van egy tündér a táborunkban, aki ingyen vállal ilyeneket. Elkísérlek hozzá. Úgy hívjuk, hogy Una néni. Ő mindenki nénikéje. Nem’tom miért, ez ragadt rá.

– Rendben. De adj még nekem egy kis időt! Beszélnem kell anyáékkal, le kell nyugodnunk, és kicsit ki kell kapcsolódnom.

– Ezt teljesen megértem.

– Köszönöm! – mosolyogtam, és újfent a sötét égre néztem. Esküszöm, úgy láttam, mintha egy új csillagkép jelent volna meg rajta. Rose is látta, és a szájához kapott.

Egy gyönyörű pillangó ragyogott az égbolton.