Artair McKnight: Kristályszép – 6. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Az igazság

Szilfák ágai alatt bújtak át a nagyszüleim. Hat éves voltam, amikor meghaltak; alig emlékszem rájuk, de mégis tudtam, hogy ők azok. Alaposan megnéztem őket. Láttam őszülő hajukat, kötött pulóverüket, egymásba font karjaikat, és az arcukon szélesedő mosolyt. Meghitten és átszellemülten sétáltak az erdőben, mindkettejük nyakában egy-egy kelta kereszt lógott. Tudtam róluk, hogy szeretik a kelta hagyományokat, de nem gondoltam, hogy bármi közük is lehet a Spirit Gleni Koponyákhoz.

Nesztelenül követtem őket, mint aki leskelődik. Az ég világosan ragyogott a lombok fölött, a madarak lelkesen csiviteltek, s virágillat terjengett a levegőben. Vártam, hogy történjen valami. Izgalomtól zakatolt a szívem. Pedig sokáig minden ilyen nyugodt volt. Napsugarak fényes csíkjai tűztek át a faágak között, és apró pihék lebegtek bennük. Valamilyen varázspor úszott a levegőben, egészen elbódította az érzékeimet. Delejezett tudatállapotomban nem vettem észre rögtön, hogy valami nincs rendben. Megmozdultak a páfrányok, és amikor a következő pillanatban a nagyszüleimre néztem, már csak azt láttam, hogy elvágott torokkal, vért hörögve fekszenek a földön.

Felordítottam, és hozzájuk akartam szaladni. De a kép egyre jobban elmosódott, a varázspor tönkretette a látásomat, s a szívem is úgy szúrt, mint még soha. Már megint közel volt hozzám az a rettenetes halál…

***

Be kellett fognom a számat, amikor felriadtam az álmomból. Kiabálni akartam, de nem vágytam rá, hogy anyáék pátyolgassanak. Le kellett küzdenem a félelmemet.

Az órámra néztem. Már este nyolc volt. Én idióta elaludtam, amikor hazajöttem Rose házától. Most pedig siethettem vissza, ha látni akartam, hogy elmegy-e az erdőbe. Úgy terveztem, hogy egy órán át fogok majd várni rá, és ha nem történik semmi, akkor felhívom mobilon. (Az egyetemi csoportunkban mindenki megadta a számát, hogy könnyen el tudjuk érni egymást, ha valami gond van.)

Magamhoz vettem a telefont, kiszaladtam a szobámból, és a fürdőszobában rendbe szedtem a kócos hajamat. Anya éppen akkor lépett ki a műteremből, amikor már az előszobában voltam, és magamra kanyarítottam a fekete kabátomat.

– Hát te meg hová mész? – kérdezte derékra tett kézzel, majdhogynem felháborodva. Fehér pólója már megint csupa festékfolt volt.

– Ő… hát a Habzsoldába – vágtam rá.

Apa is megjelent. Ő a konyhából lépett ki, kezében egy nagyon vastag szendviccsel. Vékony ember létére rengeteget tudott zabálni.

– Már megint itt hagysz minket? Úgy terveztem, hogy kártyázni fogunk.

– Kártyázni? – vontam fel a szemöldököm. – Sosem szoktunk kártyázni.

– Csapatépítő tréning – nevetett apa. – Na, nem akarsz megtanulni pókerezni? Az új barátaim a pubban megmutatták hogyan kell.

– Megmondtam, hogy részegekkel szóba se állj, Ted Scott! – ripakodott rá anya, aztán felém fordult. – Menj csak, kisfiam, érezd jól magad a srácokkal!

– Köszi anya!

Míg kinyitottam az ajtót, és elköszöntem a szüleimtől, apa igyekezett megnyugtatni anyát, hogy a pubban csakis értelmes fickókkal haverkodott, és egyszer sem játszott velük valódi pénzben. Odakint még ezen vigyorogtam pár másodpercig, de amikor már magam mögött hagytam a házat, és a sötét ég alatt sétáltam, kezdett lehervadni a mosolyom. Egy kissé paranoiás lettem. Tényleg olyan érzésem volt, mintha megfigyelnének. Ez az egész őrültség, ami körülöttem zajlott, kezdte kikészíteni az idegeimet.

Az egyenes út kietlen volt, senkivel sem futottam össze, mintha kísértetvárosban jártam volna. A régi kőházak némán álldogáltak mellettem, aranysárga fényű ablakokkal, csöndes lakókkal, furcsa atmoszférát sugározva. Már egyenesen libabőrözött a karom. Gyorsan a fülembe dugtam a fülhallgatót, és elindítottam a zenét a telefonomon. Most kivételesen nem Death Cab for Cutie számot választottam, hanem egy kevésbé ismert kelta rock zenekar vidám dalát. Ezerszer jobb volt így, mint a halotti csendben sétálni.

Az álmomon gondolkodtam. Borzalmas volt látni, ahogy anya szüleinek torkából feltört a sötétvörös vér, és teljesen átáztatta a pulóverüket. Most is rosszul lettem tőle. Másra kellett koncentrálnom. De egyáltalán honnan tudtam, hogy ők a nagyszüleim? Na és mit kerestek az álmomban? Nagyon reméltem, hogy Rose ezekre is tudja a választ. El kell végre mondania mindent! Nem élhetek örökké kétségek között! Biztos voltam benne, hogy a bizarr dolgok, amelyek velem történtek, nem lehetnek csak képzelgések. Vagy ha igen, akkor tényleg elmegyógyintézetben van a helyem.

A hold kifliformában ragyogott felettem, és egyre közelebb úszott hozzá egy csúnya felhő. A fényben egészen gyönyörű volt, élesen látszottak a kontúrjai. Elmosolyodtam egy pillanatra. A hold pont abban az álmomban nézett ki így, amelyikben azt a szőrös, ronda manót láttam. Még mindig nevetség volt. Miért álmodik ilyet egy magamfajta tizennyolc éves srác?!

A felhő nyelve benyúlt a hold alsó sarka alá, amikor végre megérkeztem a Staunton-házhoz. Kicsit hátrébb álltam, pontosan a kerítés elejéhez, egy vastag tölgyfa mögé. Onnan néztem ki, és figyeltem, hogy történik-e valami. A zene szép volt, melankolikusra váltott.

A hatalmas, szürkeszínű épületet félig borostyán fedte, nagyjából úgy nézett ki, mint egy Austen-regénybeli kúria. Habár most sötétedéskor jobban emlékeztetett egy kísértetkastélyra, ezért le mertem volna fogadni, hogy nem csak Rose fura a Staunton családban.

Én a tóparton sétálgatok, nyugodtan, álmodozva.

Úgy érzem, a tavaszi bódulattól vagyok berúgva.

Jóízűen nevetek, falatozok az illatokból.

S meglátom a nimfát, ahogy kilép a fűzfából.

 

Új versszak jutott eszembe, azt hiszem a kelta zene miatt. Az ilyen dallamok mindig jó hatással voltak a képzelőerőmre. De nem sokáig gondolkodhattam a verses mesémen, mert Rose Staunton megjelent a kapuajtóban! Kinyitotta, és mielőtt felém fordította volna a tekintetét, elbújtam a tölgyfa takarásába. A szívem vadul kalimpált a bordám mögött, azt hittem, hogy ki fog ugrani a helyéről, de sikerült megnyugodnom.

Amikor meghallottam a lány járdán koppanó lépteit, én is elindultam. Nagyon óvatosan és messziről követtem őt, természetesen csakis az árnyékokban haladva. A zenét közben leállítottam, mert féltem, hogy azt is meghallja. Tulajdonképpen nem tudtam, hogy mi a fenét művelek. De azt sem, hogy ő mit művel!

Az utca végében már csak elhagyatott és nagyon rossz állapotban lévő házikók ácsorogtak üresen tátongó ablakkeretekkel. Amikor hozzájuk érkeztünk, váratlanul megszólalt egy panaszos bagoly, és mindketten összerezzentünk. Rose megint megfordult, én pedig leguggoltam egy bokor mögé. Jó nagy hülyének éreztem magam. Még a lélegzetvételemet is visszafojtottam egy időre. Aztán továbbmentünk.

Közeledtünk az erdőhöz. Itt még a fenyvesek uralták a vidéket, magasra törve, sötétzölden és morcosan. Rose gyorsabb léptekre váltott, úgyhogy nekem is iparkodnom kellett. Egy pillanatig még nagyon jól láttam, ahogy a hátához kapott, és széthúzta a tépőzárat. Aztán egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Még egy farkas vonítását is hallottam, de az is elhalkult. Magamra maradtam. A homlokomat fogva, elkeseredetten kémleltem körbe, és kerestem a lányt.

– Rose! – kiáltottam. – Rose, gyere elő! Beszéljünk, jó?!

Csakhogy Rose annyira eltűnt, hogy még a rekedt kiáltásaimat sem hallotta meg. Óriási répafenyők reszkettek előttem a feltámadó szélben, a sarló alakú holdat teljesen eltakarta egy felhő, és már alig láttam valamit. Előhúztam a telefont a farmerzsebemből, és azzal világítottam. Nagyon rossz volt, még a gyomrom is teljesen elszorult a félelemtől. Mérges voltam magamra. Azért is, mert követtem Rose-t, de azért is, mert ilyen töketlen voltam. Hová tűnt az a különös tettvágy és bátorság?

Nyeltem egy nagyot, és elindultam előre. Eszem ágában sem volt letérni az ösvényről, de volt egy olyan rossz megérzésem, hogy Rose másfelé ment. Ha tényleg vannak farkasok az erdőben, szét fognak tépni! – Rögtön ezt gondoltam. Már a homlokom is verejtékezett, pedig elég hűvös volt a levegő.

A tornacipőmmel gyakran megbotlottam a kövekben, vagy beleléptem valamibe, és attól is tartottam, hogy kígyókkal fogok találkozni. De megráztam a fejem, és tovább nyomogattam a telefon billentyűzárát, hogy fényt adjon nekem a kijelzője.

– Esküszöm, megőrültem! – suttogtam magamnak. Nem is tudom miért. Talán csak azért, mert akartam hallani valakit.

Már nagyon mélyre jutottam az erdőben; éppen elég mélyre ahhoz, hogy ne forduljak vissza. Rose-t nem láttam, de reméltem, hogy a tópart felé veszi az irányt, mert ha csak egyenesen megyek, akkor biztos, hogy oda fogok eljutni. Figyeltem a neszekre, de teljesen feleslegesen, mert az erdő halotti némaságba burkolózott. Ezt nagyon furcsálltam is.

Aztán történt valami képtelen dolog. (Nem újdonság!) Egy foszforeszkáló pillangó jelent meg előttem. Először csak egy gombán pihengetett, de utána felszállt a szemem magasságába, és mutatta az utat. Végig az ösvény fölött repült. Összehúztam a szemöldököm, és úgy néztem a halványlila kis formáját. Nem is pillangó volt, hanem valamilyen tündér! Halál komoly, nem szívtam be! Persze először azt hittem, hogy meggárgyultam, de már éppen elég lehetetlenséget láttam ahhoz, hogy higgyek a saját szememnek. A miniatűr szárnyas emberkének voltak lábai, karjai, csinos tunikája, és hosszú, fekete haja. Ha ezt Terry látná, baromi nagyot röhögne! Én is képtelenül vigyorogtam.

Csakhogy a szárnyas kis lény ugyanúgy eltűnt, mint Rose. Pedig nagyon jól megvilágította nekem az utat. Elfintorodtam, mert azt hittem, hogy ez is csak egy vízió volt, de a következő pillanatban megint megjelent. Megcsóváltam a fejem, de követtem őt. Érdekes volt tapasztalni, hogy ezek a látomások egyik pillanatban még jelen voltak, ám a másikban köddé váltak. Pont ez történt akkor is, amikor a farkast láttam Terryék társaságában. Már nem kerestem rá a magyarázatot. Inkább csak bambultam ki a fejemből.

Egy jól megtermett szarvas szaladt át az ösvényen, a szívem meg majd’ kiugrott a helyéről. A tündérféleség nem zavartatta magát, csak csipogva tovább röpült, pedig az a szarvas nem akármilyen szarvas volt! A szőre fehéren csillogott, és mintha ezüstből lettek volna a szemei. Újabb képtelenség!

Ekkor már csak azért is tovább battyogtam, de annyira elkábított ez a sok mitikus cucc, hogy eléggé veszélyes lettem magamra. Egyszer-kétszer úgy megbotlottam, hogy elhasaltam a földön, és jól bevertem a térdemet, felhorzsoltam a tenyeremet, és a magabiztosságom is megingott.

Az égen szürkéllő borulás néhány esőcseppet hullatott a fejemre, mialatt olyan környékre jutottam, ahol már lombhullató fák ágait rezgette a szél. Közben egyre több fényes tündérlény csatlakozott hozzám, és a fehér szarvas is felbőgött, mert farkas vonított bele az éjszakába. Kirázott a hideg, de felbátorodtam, és szinte már futva közelítettem meg a tó kövecses partját. Átrohantam a lógó fűzfaágak között, s akkor végre megpillantottam őt! Rose Staunton meztelen talppal állt a tóban, de a víz éppen csak a bokájáig ért. Kesztyűs kezében ugyanazt a lila kristályt szorongatta, amit már láttam párszor; de nem ez volt a leghihetetlenebb dolog vele kapcsolatban. Nem ez, hanem a szárnyai! A kékes-lilás, cakkozott pillangószárnyak a tépőzár mögül nőttek ki. Így már azt is tudtam, hogy miért hordott ilyen pólókat. De még mindig hitetlenkedtem. A parttól néhány méterre egy tűzrakás égett vöröses lángokban, így végre eltehettem a telefonomat. Megköszörültem a torkomat, és halkan kimondtam Rose nevét.

A lány megfordult, és nem futott el. Csak a fejét ingatta szomorúan, és engem nézett. Én sem lehettem kellemes látvány, hiszen izzadtam, lihegtem, és nagyon fáradt voltam.

– Blase Scott – mondta a nevemet szelíden, aztán szépen lekorholt. – Mit keresel te itt? Miért kellett követned? Tudod, hogy mibe bonyolódtál bele?!

– Hát… – nyögtem.

– Persze, hogy nem tudod! – fakadt ki a lány. – De most maradj csöndben, és várj egy pillanatot! Mindjárt végzek.

Mindjárt végez? Gőzöm sem volt róla, hogy miről beszél. Úgy jelent meg előttem, mintha jelmezes bálba készült volna, de még a Szentivánéji álom tündérei is eszembe jutottak. Ettől függetlenül szót fogadtam neki, és vártam. Közben a lila kristály durván pulzált, és fénysugarakat küldött szét a szélrózsa minden irányába. Aztán a sötét égből furcsa kis tölcsér nyúlt a kristály felé, mint valamiféle tornádó. A parton fekvő kövek megremegtek, és belőlük is kinyúlt egy elmosódott energianyúlvány. Végezetül a tó vizéből, és a tábortűz lángjaiból lövellt ki egy-egy bizarrul tekergő, idegenszerű csáp. Mintha a világ minden ereje a kristályban összpontosult volna. Aztán az egésznek vége lett, és Rose beledobta a kristályt a Loch Spiritbe.

– Ez meg mi volt? – kérdeztem mélységes döbbenettel.

Rose felém fordult, megrebegtette a szárnyait, és elmosolyodott. Mégis, abban a mosolyban megbújt valamiféle szomorúság is. Talán sajnálat.

– Kiszívtam egy kis mágiát a négy őselemből. Most legalább egy hónapon át szabadon varázsolhatok. – Rose olyan könnyedén mondta ezeket a szavakat, mintha egy tök általános dologról beszélt volna. Például arról, hogy mit vásárolt a Tescoban.

– Te… varázsolsz? – kérdeztem kétkedve. – Bocs, de ez kicsit már sok nekem!

Rose széttárta a karját, és keserűen felnevetett.

– Te jöttél ide! Csak magadat okolhatod. Pedig én megmondtam, hogy ne foglalkozz ezekkel a dolgokkal. Nincs közöd hozzájuk. Kénytelen leszek alakítani az emlékezeteden.

Rose közelebb jött hozzám, és lehúzta a kesztyűt a jobb kezéről. A karján különös jelek, talán kelta szimbólumok világítottak.

Nem hátráltam, nem féltem tőle, de félretoltam a kezét.

– Állj már le! Igenis közöm van ehhez! És mi az, hogy alakítani akarsz az emlékezetemen? Terryvel és Julie-val is ezt tetted, amikor részegen elestek?

A pillangószárnyas lány visszalépett, fájdalmasan sóhajtozott, s végül felhúzta a kesztyűjét. Kis köröket járt a parton, és hangosan gondolkodott. Nem tudtam, nem is értettem, hogy miket beszél. Közben a hold kihajolt a felhők mögül, és végigtáncoltatta tükörképét a tó hullámzó vizén. Szépnek szép volt, de engem inkább a hideg rázott tőle. Horrorisztikus éjszaka volt.

Én is közelebb sétáltam a parthoz, letöröltem leizzadt homlokom, és a túloldalon tornyosuló kastélyt néztem. Festői volt.

– Ez a kastély normális esetben nem szokott itt lenni.

Rose felnézett rám, és összevonta a szemöldökét.

– Hát azt is látod?

– Most igen. Láttam már nappal is, de akkor el is tűnt. Hogy van ez?

– Az emberek nem szokták látni. Kísértetkastély, de igazi. Jobb, ha az emberek nem találnak rá, ezért a tündérek mágiával árnyékolták előlük. Azt hiszem, veled történt valami, mert se a kastélyt, se engem nem kéne látnod. Az erdőben láthatatlan vagyok, ha kinyitom a szárnyam.

Idegesen felmordultam, és leültem egy nagyobb, lapos kőre. Ez már nagyon sok volt nekem. Túl sok.

– Mi folyik itt, Rose? Miért vannak szárnyaid? Miért bolondultam meg? Miért tudtam megmenteni egy öregasszonyt, amikor tutira elütötte volna az autó? Mi ez az egész?

Rose meglökdöste a tüzet egy hosszú bottal, majd leült mellém. Egy pillanatra belenéztem hatalmas, barna szemébe, de annyira szép volt, hogy már ezt sem tudtam elviselni. Kicsit attól is féltem, hogy nem igazi.

– Amikor egymásra zuhantatok a barátaiddal, én a környéken sétáltam. A nagymamám abban az utcában lakik… Láttam, hogy bajban vagy, ezért varázsoltam egy kicsit. Mondd, hogy nem volt utána könnyebb dolgod! – Rose kedvesen mosolygott rám. Oldani akarta a feszültséget, meg akart nyugtatni. Nagyra értékeltem az igyekezetét, de cseppet sem könnyebbültem meg.

– Hát látod, ez igaz… De láttad azt is, hogy villámgyorsan átsegítettem egy öregasszonyt az úton, amikor bunkófej Greg simán elüthette volna?

– Időváltozásba keveredtél. Tündérek idézik elő, de mindig csak maguknak. Nem tudom, ez hogy történhetett. Őszintén, lövésem sincsen… Ugye nem vagy tündérgyermek?

A furábbnál is furább lány kérdésére megvakartam a fejem búbját, és majdnem felröhögtem. Micsoda hülyeség!

– Tündérgyermek? Ne szórakozz! Hogy lennék már… – Észbe kaptam. – Te tündér vagy? – Nehéz volt kimondani a kérdést. Oltári nehéz. Tündérekről beszélgettem egy lánnyal az erdőben, ahol már így is annyi képtelenséget láttam, hogy J. R. R. Tolkien bevizelt volna az ámulatában, ha mellettem lett volna.

– Tündérgyermek, ez a helyes szó rám. Néha féltündérnek is mondjuk, mert az rövidebb. De tényleg nem kéne mindent elmondanom neked, Blase! Az emberek nem tudhatnak rólunk.

– Pedig tudnak! – fakadtam ki mérgesen. A térdemre csaptam, és csak úgy záporoztak belőlem a szavak. – Spirit Gleni Koponyák, ezek vagytok ti! Valami beteges druidarend tagjai, akik óriási lepkeszárnyakat ragasztanak a hátukra, és varázslatokról hadoválnak mindenféle hülyeséget!

Rose tekintete egy pillanatra elködösült, a szárnyai lekókadtak, de nem pattant fel mellőlem. Nem hagyott magamra. Nagyon szép volt még mindig, de annyira összezavarodtam, hogy zavarodottságomban megharagudtam rá. De nem akartam tovább dühöngeni. Beletúrtam a hajamba, és a homlokomat fogva nézegettem a szárnyait. A felső és alsó részén is volt egy-egy lila folt, amely nagyon emlékeztetett a kristályra. Hihetetlenül káprázatos volt.

– Bocsáss meg! – fordultam Rose arcához. Enyhén elmosolyodott. – Nem lehetne, hogy most lassan… nagyon lassan elmondd nekem a történetedet?

Rose a rózsaszín ajkába harapott, és lehajtotta a fejét egy kis időre.

– Nem is tudom… Már azzal is sokat kockáztatok, hogy meghagyom az emlékezetedet. De te annyira más vagy, mint a többi ember! Nem is értem, hogyan láthatsz olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad látnod.

– Talán én is féltündér vagyok – vontam vállat. Persze magam sem hittem el, amit mondtam.

A lány megrázta a fejét, és halkan kuncogott.

– Nem vagy az. Tizennégy éves korodban kellett volna tapasztalnod a változásokat. Amiket most látsz és érzékelsz, azok biztos csak mágikus kivetülések. Van benned valami, ami összekapcsol téged az erdővel, a mágiával. Te sem vagy egyszerű ember, azt hiszem.

– Az biztos! – nevettem. – De hogy van ez? Ebben az erdőben gyűltök össze? Mágiát szívtok magatokba, és csak úgy… vagytok?

– Nem csak úgy vagyunk. Az a dolgunk, hogy elszívjuk a Földből a felesleges mágiát. Ha túl sok termelődik, összeroppanhat. A kristályok viszont elbírják, mi pedig felhasználjuk gyógyításra, vagy… vagy másra.

– Mindenkinek van egy ilyen nagy kristálya?

– Nem ilyen nagy. Én egy nimfa lánya vagyok. A nimfák a tündérek vezetői. Ők sokkal erősebbek, és ezért nálam is máshogy működik a mágia. Havonta fel kell töltenem egy ilyen kristályt, de utána nem kell magamnál hordanom. Az energia közvetlenül a karomba áramlik. Más tündérgyermekeknél mindig van egy kisebb kristály, és azt naponta újratöltik.

– Hát ez érdekes. És kissé bonyolult. – Még mindig Rose-t néztem. Az erdőn kívül nem így beszélt. Nem ilyen átéléssel, és abszolút nem ilyen nyíltan. Talán azért, mert ez volt az ő otthona, itt érezte jól magát. – De valamit nem értek… Hogy lesztek ti tündérgyermekek? Azok az apró pillangószerű izék a szüleitek? A húgod is ilyen féltündér? És mi volt az a vágás az álladon, amikor a fűzfa alatt beszélgettünk? Miért hiányoztál a suliból?

– Jaj, higgadj le! Hogy lehet ennyi kérdést feltenni egyszerre? – Rose szörnyülködött, de aztán láttam, hogy egy féloldalas mosoly azért felbukkant az arcán.

Egy kicsit nevettem, majd kinyújtóztattam a lábam, és rátettem egy másik lapos kőre.

– Kíváncsi vagyok – mondtam vállvonogatva.

– Jól van… Elmondok mindent – somolygott Rose, és a tó felé nézve belekezdett a mesélésbe. – Ahol élsz, és ahol minden ember él, az a halandók világa. Az maga az élet. De a halálnak is van egy világa.

– A mennyország? – kérdeztem felvont szemöldökkel, kissé talán fintorogva.

– Olyasmi. De hagyj most beszélni, jó? – Rose oldalra fésülte a haját, és fejcsóválva folytatta a kioktatásomat. – Na, szóval, van egy túlvilág. Ott élnek a tündérek és a királynőik, a nimfák. Ők vigyáznak a halottakra, és terelgetik a lelküket. Persze nem minden halott a szép és kedves túlvilágra kerül. Van egy alvilág is. Oda azok jutnak, akik valami eget rengetően nagy gaztettet vittek véghez. De némelyikük kap még egy másik lehetőséget. A tündérek megtisztítják a lelküket, de cserébe teljesen megváltoznak, és elveszítik az emlékeiket.

– Fairnek tűnik. Ha tényleg megváltoznak.

– Aha – bólintott Rose. Most sem örült, hogy közbeszóltam. – Amúgy nem sokan választják ezt az utat. Na meg a démonok is ragaszkodnak hozzá, hogy kapjanak pár lelket.

– Démonok?!

– Miért? Kiket vártál? – csóválta a fejét Rose, és keserűen felnevetett. – A démonok uralják az alvilágot, és nekik is vannak halandó leszármazottaik. Például Greg. Ő féldémon, avagy démongyermek. – Ebben a pillanatban óriásit nyeltem, és elrebegtem egy néma imát, hogy soha többé ne találkozzak azzal a behemót sráccal. – Aztán van még a köztes világ is, ami egész jó, bár az őrzői nem valami barátságosak. Ők a fekete tündérek, és nagyon vagánynak hiszik magukat. De nem általánosítok.

– És ők mit csinálnak? – Reméltem, hogy nem fogom elveszíteni a fonalat.

– Ők a békítők, és a rendfenntartók. Bár a halandók világában semmit sem csinálnak. Lusta dögök. Tisztelet a kivételnek!

– Aha. Na és mi van azokkal a miniatűr tündérekkel? Ők lennének a szüleitek?

– Ők tündérmanók, nem igazi tündérek! – mosolygott Rose, mintha valami elképesztően buta dolgot kérdeztem volna. Nyilván így is volt. – Az én anyukám egy nimfa. Mármint az igazi anyukám. De tizennégy éves koromig azt hittem, hogy egy ember szült engem. Tudod, ez… elég fura erről beszélni. A tündérek és a démonok az emberek álmaiban… szóval az emberek álmaiban csinálják. Ha érted, mire célzok?

Belegondoltam, és beleborzongtam. Éreztem, hogy durván elpirulok. Inkább a holdat néztem, mert az megnyugtatott.

– Értem – motyogtam. – De ez azért elég bizarr dolog, nem gondolod?

– Hát igen… A nimfa anyukám meglátogatta apámat az álmában, és kilenc hónappal később elhívta őt és a nevelőanyámat az erdőbe. Ott találkoztak, és a nimfa átadta nekik a csecsemőt. Azaz engem. Mint mindenkit, engem is úgy neveltek az átváltozásomig, hogy nem tudtam az igazságot.

Megráztam a fejem. Mekkora sületlenség!

– Na de ennek mi értelme van?

Rose megvonta a vállát.

– A tündérek is azt szeretnék, ha az emberszüleinket tartanánk az igazi szüleinknek. Mert a tündérek ritkán jöhetnek ide, és ritkán foglalkozhatnak velünk.

– Aha – bólintottam, s beletúrtam a hajamba. Ekkor már tutira nagyon kócos lehetett. – Világos, mint a vak ablak. De basszus, miért kellenek ide féltündérek meg féldémonok?! Ennek az egésznek mi értelme van?

– Mondtam, elszívjuk a Föld felesleges mágikus energiáit. Meg vigyázni kell a halandókra, nehogy megtámadja őket valami bestia.

– Bestia?! – Kezdtem kijönni a sodromból, és kezdtem úgy érezni, hogy végleg elveszítem a fonalat, és talán még az agyam is felrobban.

– Ne kiabálj! – torkollt le a lány, s nagyon szúrósan stírölte az arcomat. – Valamelyik még meghallhat!

A szemöldököm felszaladt a homlokomra.

– Na jó, nekem ez már sok! – Feltápászkodtam a kőről, és zsebre dugott kézzel a tópart hullámos szegélyéhez léptem. A kísérteties kastély sziluettjét kiélesítette a holdfény. Gyönyörű volt. – Miért nem tudnak erről az emberek?

Rose lassan mellém lépett, s hallottam, ahogy megrezzennek a vékony szárnyai.

– Néhány kelta druida tudott rólunk, de azoknak az időknek már vége. A mágia a mesék része, nem a valóságé. Jobb is így.

Felsóhajtottam.

– Most mennem kéne, ugye? – néztem a lány fehér arcára.

Rose felpillantott rám, miközben mosolyt formáztak az ajkai, és a kezével finoman súrolta a karomat. Ezt megnyugtatásnak szánta.

– Elkísérlek. Úgy jó lesz?

Biccentettem. Úgysem bírtam volna már felfogni ennél több képtelenséget. Pedig nem válaszolt minden kérdésemre. Még mindig nem tudtam mindent. Éheztem a magyarázatokra, de mindeközben már hányingerem volt tőlük. Hogy lehet mindezt ép ésszel felfogni? A Spirit Gleni Koponyák féltündérek és féldémonok, és van egy saját erdejük, ahol szabadon varázsolgathatnak, meg bestiákra vadászhatnak? Furcsábbnál is furcsább volt ez az egész.

Ráléptem az ösvényre Rose kíséretében, és követtem őt, mert nem volt kedvem felbosszantani. Tudtam, hogy hülyeséget csináltam, amikor elindultam utána, és kérdezősködni kezdtem. De már nyakig benne voltam ebben a tündéresdiben. Már akkor benne voltam, amikor először álmodtam az erdőről. Rose szépsége meg még jobban belerántott. Út közben is csak mosolygott, amikor lenéztem az arcára, és minden egyes pillantásnál megremegtek a pillangószárnyai. Azok a cseppet sem átlagos, különösen cikkcakkos, gyönyörű, lila szárnyak.

Nem fogtam meg a kezét, pedig késztetést éreztem rá. Nem gondoltam volna, hogy olyan titokzatos jeleket rejtenek a kesztyűi.

– Szóval tündér vagy? – kérdeztem, amikor már nem bírtam elviselni a némaságot, és az erdő csicsergő, lustán sistergő hangját.

Egy csivitelő, furcsa kis tündérmanó közénk furakodott, de Rose elhessegette, s nevetve válaszolt:

– Féltündér vagy tündérgyermek. Hányszor mondjam még el?

– Áh, bocs! – vontam vállat, és rámosolyogtam.

– Jó lenne, ha nem mondanád el másnak.

Összeráncoltam a homlokom.

– El tudod képzelni, hogy ezt bárki is elhinné? „Hé, Terry! Rose Staunton egy tündér. Oppardon, féltündér. Aztán majd felnő, és tündér lesz!”

Rose arca elvörösödött.

– Nem leszek tündér. És már felnőtt vagyok. Tavasszal lettem tizennyolc éves.

– Hogyhogy nem leszel tündér?

A lilás hajú lány úgy sóhajtozott, mint akit totálisan kikészítettek, és nemsokára el fog durranni az agya.

– A tündérgyermek kifejezés nem arra utal, hogy gyerekek vagyunk. Hanem arra, hogy a tündérek gyermekei vagyunk. Érted? Sosem leszünk igazi tündérek. Legalábbis itt nem. Majd csak a túlvilágon. A halandók közé így is csak kevés tündér jöhet át. Démon pedig még kevesebb. A mágiájuk megzavarná az Egyensúlyt.

A homlokom kezdett olyan ráncos lenni, mint egy shar-pei kutya. Ez már megint sok volt nekem.

– Tudod mit? Inkább megbeszéljük holnap.

– Nem is tudom – mondta Rose bizonytalanul, és már nem rám nézett, hanem az utat kémlelte. – Biztos vagy benne? Nagyon bonyolult a mi világunk. A Kelta Erdő több titkot rejt, mint amennyit el tudnál fogadni.

– Még nem ismersz – legyintettem. Valójában én is bizonytalan voltam.

Az „egyedi” lány megeresztett egy féloldalas mosolyt, és végigsimította a mellette elrepülő tündérmanó szárnyait. Még mindig a fejemet csóváltam rajta.

– Nem tudom, hogy mit merjek neked elárulni – dünnyögte Rose, és félresöpörte a szemébe lógó tincseket. – Az a vágás, amit kérdeztél… Hát, az sem egyszerű sztori. Spirit Gleni Koponya vagyok, azaz vigyázok az otthonomra. Az otthonom meg ez az erdő. Még akkor is, ha van egy ház, ahol lakhatok.

– És hogy vigyázol az erdőre?

Rose rám emelte a tekintetét, és egy kis szomorúságot láttam a szemében. Olyan hatalmas szemei voltak. Olyan szépek!

– Harcolok. – Persze. Egyszerű válasz, meg velős is. De furcsa.

– Szóval megkarmolt valamilyen… bestia?

– Ühüm.

Bólintottam, és előre néztem. Az ösvény elkanyarodott, és felfelé vezetett. Közeledtünk a fenyveshez. Én pedig azon gondolkodtam, hogy meséljek-e neki az álmaimról. Már nyitottam volna a számat, amikor meghallottuk a farkasvonítást, és szabályosan összerázkódtam.

– Nem kéne, hogy farkasok legyenek itt, ugye? – kérdeztem, miközben kirázott még párszor a hideg.

– Valaha Skóciában is őshonosak voltak. De már csak a Kelta Erdőben élnek. Titokban, bujdosva. A tündérek elrejtették őket is, de te…

– Én látom őket – nyeltem egy nagyot.

– Igen.

Csöndben haladtunk tovább. Gondoltam, hogy Rose nem szeretné, ha megtámadnának az éhes farkasok. Az lenne a hab a tortán. A penészes hab.

Jó darabig gyalogoltunk még, és kezdtem elálmosodni. Közben egy pillanatra sem tűnt el Rose, vagy a tündérmanók, amelyek körülöttünk bukfenceztek. Pedig eddig mindig így volt. Egyszer láttam valamit, aztán már nem. Vice versa.

Rose mintha a gondolataimban olvasott volna:

– Látod még a dolgokat?

– Tisztán – dörmögtem gúnyosan. – Az egész Szentivánéji álom itt van körülöttem.

– Az szép. Kár, hogy még nem olvastam.

– Házi feladat: Olvasd el! – mosolyogtam rá. Amikor visszamosolygott, megint éreztem, hogy elpirulok. Az a szokásos melegség öntött el. – „És a ligetben, hol friss ibolyán szoktunk heverni pázsit nyoszolyán. Kiöntve gondtól dadogó szivünk, Lysander és én össze ott jövünk.” – Már idéztem is! Nem igaz!

Rose fülig elpirult, és nem tudott a szemembe nézni. Elfordult, s a torkát köszörülte.

– Jól van, majd… elolvasom. – Nem esett le neki.

– Ibolyaillatod van.

– Hm?

Felnevettem, és mélyen a tüdőmbe szívtam az illatokat.

– Mindig ibolyaillatod van. És ez volt az idézetben is. „És a ligetben, hol friss ibolyán…” Érted már?

– Aha. – Szégyenlősen a haját igazgatta, és lágyan remegtek a számomra oly’ idegen, és bizarr szárnyai. – Néha kimegyek egy ibolyamezőre, és lefekszem oda. Senki sem zavar, egyedül lehetek a gondolataimmal… Te nem tudod, milyen érzés, amikor kitaszított vagy. Váltogatnod kell a helyszíneket, hogy hol legyél egyedül. Mert a legtöbb helyen rossz érzés egyedül lenni. De ott az ibolyáknál… ott nagyon kellemes.

Megsajnáltam. Láttam, ahogy lenézett a lábára, és szégyenlősen haladt tovább.

– Szóval innen van az ibolyaillat.

– Ühüm.

Nem szóltunk többet. A magasra törő, enyhén hajladozó fenyőfák takarásában kullogtunk, és csak a mini tündérek foglalkoztak velünk. Pedig szerettem volna még látni a fehér szarvast, hogy megmutassam Rose-nak, aki magyarázattal szolgálhatott volna. De minden olyan nyugodt volt, és rezzenetlen. Az állatok mostanra félrevonulhattak, vagy szimplán csak nem szerették a fenyvest. Érdekes világ volt ez a Kelta Erdő. Ezelőtt még azt sem tudtam, hogy így nevezik. Ez biztos afféle tündér szleng.

Eltűnődtem. Azon morfondíroztam, hogy Rose miért bízott meg bennem ennyire. Meg kellett kérdeznem.

– Miért árultad el az igazságot? Annyira egyszerű lett volna azt mondani, hogy nem igaziak a szárnyaid, és a kristály is csak egy elemes lámpával működő kristálylámpa!

– Elhitted volna? – mosolygott rám Rose, és megrázta a fejét. – Ugye, hogy nem? Azt sem vetted be, hogy minden csak látomás, képzelgés.

– Ezt meg honnan tudod?

– Hát követtél…

– Igaz – nevettem. – Na jól van, de akkor is törölhetted volna az emlékeimet, nem?

A lány megvonta keskeny vállát, és rám kacsintott.

– Mondtam, hogy te más vagy!

– Na, ne hozz zavarba, mifelénk a más azt jelenti, hogy meleg!

Rose nagyot nevetett, aztán már együtt vihogtunk, és még a tündérek is a levegőben szaltóztak a kacagástól. Pedig volt egy olyan érzésem, hogy nem értik a nyelvünket.

– Jaj, Blase! – kuncogott a lány, és az ajkába harapott egy pillanatra.

Az erdő széléhez értünk. Az utolsó betelepített fenyőfák ritkásan ácsorogtak előttünk, és a felerősödő szélben borzongató hangon rezegtek a tobozaik. Mindkettőnket magával ragadott a dallamuk. Meredten álltunk, s csak tátott szájjal hallgatóztunk. Földöntúli élmény volt. Még sosem hallottam így beszélni a fákat. Mert ezek aztán tényleg beszéltek! Sustorogtak. Azt hiszem, rólam. Nem tudom, hogy miért gondoltam ezt. De valahol legbelül tudtam.

Aztán leesett az egyik toboz, én pedig megugrottam az ijedtségtől. Rose csak nevetett, de szerintem nem volt vicces.

– Jesszusom, basszus, rám hozta a frászt! – kaptam a szívemhez, és szúrósan néztem a nevető lányra. – Ne nevess tündérke!

– Bocsi, de ez jó volt! Láttad volna az arcodat!

– Hé, tök ijesztő volt az egész!

Rose elpirult.

– Tudom.

Megenyhültem. Beletúrtam a hajamba, és nagyot sóhajtoztam.

– Jól van. Akkor te most itt maradsz?

Rose bólintott, és keresztbe fonta a karjait.

– Igen. A nimfa anyám átjött, és ilyenkor szereti, ha az erdőben alszom.

Megvakartam az államon növő borostát.

– Nem zavarnak a bogarak?

– Nem a fűben alszom, te elmeroggyant! – gúnyolódott a lány, és fejcsóválva nevetgélt. Igazából örültem, hogy ilyen jókedve van. Az egyetemen gyakran úgy festett, mint aki citromba harapott. – Tudod, vannak kunyhóink. Civilizált lények vagyunk, nem barbárok!

– Oké-oké! – emeltem fel a kezem. – De nem féltek, hogy meglátják azokat a kunyhókat?

Rose úgy nézett rám, mintha bolondgombát ettem volna.

– Mondtam már, a tündérek elrejtettek minket! A Kelta Erdő a halandók szemének csak egy tök átlagos erdő. Nem is túl nagy. De a mi szemünknek… hatalmas, titokzatos és gyönyörű.

– Hát én még nem sok gyönyörűséget láttam itt – motyogtam.

– Tudod mit? – csillant fel Rose szeme, és közelebb lépett hozzám. Nagyon intenzíven éreztem az ibolyaillatot. – Megmutatom neked nappal is. Úgy látszik, most már mindent jól látsz te is, mintha tündérgyermek lennél. Holnap eljövünk ide suli után! Mit szólsz hozzá?

Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy „ezer örömmel veled mennék”, de végig kellett gondolnom. Mert nagyon úgy tűnt, hogy megőrültem, és olyan dolgokat látok, amelyek nincsenek (vagyis nem kéne, hogy létezzenek). Na de amikor Rose arcára néztem, és azok a gyönyörű, barna szemek végre igazán megnyíltak előttem, nem tudtam ellenállni. Magával szippantott a varázslat.

– És mi van, ha csak álmodom? – kérdeztem suttogva. Féltem, hogy a fák ellopják a szavaimat.

Rose gyönyörűségesen igézett a tekintetével, aztán csak hátralépett, és mosolygott.

– Akkor lesz egy nagyon különleges álmod.

– Az jó… azt hiszem.

– Holnap találkozunk – biccentett Rose, és erőteljesen meglebbentette a szárnyait. A talpa megemelkedett, s már csak lábujjhegyen állt. – Szia Blase!

Ámultam.

– Szia!

Rose felemelkedett a magasba, a szárnyai az égig emelték. Légiesen, könnyedén lebegett tovább, s mintha vízben úszna, továbbröppent az erdő mélyébe. Én csak tányérnyi szemeket meresztve néztem, ahogy eltűnt, és a fák utána suttogták óvó, érthetetlen szavaikat. A tündérmanók csöndesen csivitelve követték őt, mintha űrnőjük lenne, és én ott maradtam egyedül, az erdő szélén, olyan ábrázattal, mint aki nemrég megtudta, hogy a világon semmi sem az, aminek látszik.

Nos, azt hiszem, ez így is volt.