Artair McKnight: Kristályszép – 5. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Az erdő

Egy csobogó, fehéren habzó vízesés előtt üldögéltem a smaragdzöld fűben. A vízpermet olykor-olykor összefröcskölte az arcomat, de én nem zavartattam magam. Mosolyogva figyeltem, ahogy a halványlila pillangók le-föl szálldostak a továbbcsobogó patak fölött. Ez az idillikus pillanat magával ragadott, és nem engedett el. Meleg volt az erdőben, nyáriasan meleg. A nyárfák és fűzfák körülvettek, a virágok illatoztak, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy kiélvezzem a levegő ízeit. Nagyon finom volt.

    Amikor újra felnéztem, már kilt volt rajtam, a skót férfiak kockás szoknyája, és a lábam előtt egy kard hevert. Nagyon különös kard volt. Csillogó pengéjén vonalkás jelek álltak, s a markolat aljából kinyúlt egy kis görbe kés. Felvettem a földről, átfogtam a fekete bőrmarkolatot, és a kés az öklöm fölé hajolt. Mintha azt üzenné: „Ne eressz el, vagy megbánod!”

    Éreztem, hogy átjár az erő. Hihetetlen érzés volt! Átfutottam a fák között, tombolt bennem a tettvágy, harcolni akartam. Kerestem a gaz bűnözőket, a tolvajokat, a gyilkosokat, és igazságot akartam szolgáltatni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy repülök, de arra nem jöttem rá, hogy hogyan. Nevettem, csak nevettem, már majdnem a felhők között jártam, amikor hatalmas dörrenést hallottam odalentről. Valami belefúródott a hátamba, iszonyatosan fájt. Felordítottam, és azonnali ereszkedésbe kezdtem. Nem bírtam már repülni. Tudtam, hogy nemsokára becsapódok, s minden csontom darabokra tör. Akkor aztán nem kelek már fel többé. Elragad a halál, megszűnök létezni. Felsírtam, zokogtam, nem akartam meghalni. Ez az érzés ismét elhatalmasodott rajtam. Keservesen rettegtem.

***

Elkullogott a csütörtök, és tovaszállt a péntek. Rose csütörtökön nem jött egyetemre, pénteken meg amúgy sem volt óránk. Én közben egyre többet álmodtam azokról a képtelenségekről, amelyeket el kellett volna felejtenem. Néha már rémesen zakatolt tőlük a fejem, sokszor szédelegtem, és a hátba lövős álmom után a hátam is fájni kezdett. Szombatra azonban elmúlt. Szombaton nagyon jól ébredtem. Rémálmom sem volt, bár az tény, hogy megint a mágikus, nem létező erdőt jártam.

    Reggel nagy ihletem támadt. Leültem az íróasztalomhoz, felnyitottam a laptopot, és lepötyögtettem pár verssort. Így kezdődhet a következő drámám, ez lehet a bevezető! Elmosolyodtam.

Fűzfalomb lengedezik lágyan, kedvesen.

Pengeforma levelek zizegnek rajta elevenen.

Majdnem földig érnek, s fűszálakkal érintkeznek.

Szeretném tudni, vajh’ miféle világot őriznek.

Tetszett. Büszke voltam magamra. De abba kellett hagynom, mert anya lentről kiabált, hogy kész a reggeli. Igazán szerencsés fiú voltam. Anya többnyire csak otthon festegetett, vagy képeslapokat gyártott, így aztán mindig kaptam meleg kaját.

    – Azonnal megyek! – kiáltottam.

    Elmentettem a dokumentumot, kiléptem a szövegszerkesztőből, gyorsan megnéztem az e-mailjeimet, és lezártam a laptopot. Jó kis dráma lesz. De tragédia, komédia vagy esetleg tragikomédia? Na és mi lenne, ha most az egyszer regényt írnék?

    – Blase, kihűl a rántotta!

    Felsóhajtottam, kiléptem a szobámból, és lecaplattam a lépcsőn. Apa az előszoba folyosóján várt, kezében két vadonatúj, A4-es méretű fényképpel. Mindkettőn egy mókus volt. Az egyiken mogyorót tartott a kis mancsában, a másikban pedig nagyon fura, vicces pofát vágott, és a bámészkodóra nézett.

    – Na, melyik a jobb? – kérdezte apa sürgetve és vigyorogva.

    Összeráncoltam a homlokom.

    – Miért kell dönteni?

    – Mert nem vihetem mindkettőt a kiállításra. Milyen fotográfus az, aki túlzásba viszi a mókusokat?!

    – Nem’tom – vontam vállat. – Állatbarát.

    – Na, de melyik tetszik?

    – A fintorgó. Az nagyon újhullámos.

    Apa hurrázott egyet, és elrohant a dolgozószobájába. Megráztam a fejem. Ő sem fog már megváltozni, vagy csak egyre elvontabb lesz. Ezért is jó, ha minél előbb elhúzok innen. Szeretem a szüleimet, mindig is szerettem őket, de néha túl furcsák voltak.

    Hamar megreggeliztem, zuhanyoztam, fogat mostam, aztán megint bebújtam a szobám magányába. Ki akartam használni a szombati szabadságomat. Nem ereszthettem az ihletet, le kellett írnom még pár sort! Csíkos zokniban, szürke szabadidőruhában huppantam a forgószékembe, és újra bekapcsoltam a laptopot. Nagy mosollyal az arcomon, felkészülten helyeztem az ujjaimat a billentyűzet fölé, amikor az asztal sarkán megrezzent a mobilom, és hangosan szólt a Bitter Sweet Symphony.

    – A francba! – morrantam fel, és felvettem a telefont. Terry hívott. Totál levakarhatatlan. – Helló. Mi a helyzet?

    – Szevasz haver! Szombat van!

    – Ezért hívtál? Figyelj, van naptáram, egész jól boldogulok a hetek napjaival. Nem muszáj kisegíteni.

    – Ha-ha! – nevetett Terry gúnyosan. – Nem emlékszel, hogy mit terveztünk szombatra?

    Őszinte voltam.

    – Nem.  Bocs, de nem.

    – Kirándulás, tesókám, kirándulás! – Terry hangjában féktelen izgatottság csengett. Ekkor már biztosan tudtam, hogy tényleg nem vakarhatom le magamról.

    – Hová is? A tóhoz? – ráncoltam a homlokom, és a karórámat néztem. A mutatók tíz óra felé döcögtek.

    – Igen, oda, át az erdőn. Ősszel nagyon szép.

    – Az erdőn? – Elbambultam. Megint az álmok jutottak eszembe. Mi van, ha mindegyik itt játszódott? A hegyek annyira emlékeztettek a környékre!

    – Nem ezt mondtam az előbb?! Az erdőn, haver, igen! Mi bajod van, ennyire lefárasztottunk téged?

    A válasz egy határozott igen is lehetett volna, de nem akartam megsérteni azt az embert, aki hajlandó volt beavatni a Spirit Gleni életbe. Lehunytam a szemem egy pillanatra, átgondoltam a dolgokat, és utána válaszoltam:

    – Csak most ébredtem. Kómás vagyok. De megyek veletek, csak várj egy kicsit!

    – Oké, fél óra múlva találkozunk a házunk előtt. Szedd össze magad, és készíts szendvicseket, mert az erdőben piknikezünk!

    – Jó-jó, szia!

    – Csá, cimbora! – azzal Terry letette.

    A mobilt az ágyra hajítottam, és a tenyerembe temettem a fejemet. Nagy levegőt kellett vennem. Nem tudhattam előre, hogy mi vár rám az erdőben. De volt egy furcsa, dermesztő megérzésem arról, hogy az álmaim hamarosan visszatérnek. Ezúttal azonban teljes életnagyságban.

    A fél órámat teljes mértékben felhasználtam: A hajamat igazgattam, ruhákat kerestem a rogyadozó szekrényemben, megkentem a szendvicseket, és az utolsó percekben még arra is időt szántam, hogy a szobám zöld falán lógó festményeket és posztereket állítsam egyenesbe. Ennek az utóbbi cselekvésfolyamatnak semmi köze nem volt a kiránduláshoz, de untam magam, és nem akartam túl korán kiállni Terryék háza elé. Már csak azért sem, mert Terrynek volt egy hatéves kisöccse, aki ha meglátott, azonnal játszani akart velem. Márpedig ez az eleven kölyök állandóan a kertben állt készenlétben, hogy lecsaphasson rám.

    Fél tizenegy előtt pár perccel léptem a fehér kerítés elé, miután sikerült leráznom anyát, aki felsorolta az erdő veszélyeit. Be is fújt valamilyen bűzlő szúnyogriasztóval, amely elvileg elriasztja a midge-eket, Skócia apró vérszívóit.

    Terry Julie-val karöltve lépett ki az egyemeletes házból, és amint a közelembe értek, befogták az orrukat.

    – Haver, mióta nem fürödtél? – kérdezte Terry fintorogva.

    – Letámadtak egy szúnyogriasztóval – vontam vállat. – Megyünk?

    Julie kuncogott, de még mindig nem eresztette el az orrát.

    – Nincs itt sok midge, de lehet, hogy a te szagodra előjönnek.

    – Remek – dörmögtem. Valahogy éreztem, hogy anya megint hülyeséget csinált.

    Terry jóízűen, kárörvendve kinevetett, de valószínűleg úgy gondolta, hogy egy kis vállveregetéssel kárpótol a gúnyért. Igyekeztem gyorsan lenyelni a dühömet, és elindultam velük az egyenes úton. Mindhármunknál volt egy kisebb táska, és olyan ruhákba öltöztünk, amelyeket nem sajnáltunk annyira. Bár Julie drága Adidas melegítőt hordott, de ezen nem csodálkoztam, elvégre az apja volt a polgármester. Én csak egyszerű, elnyűtt sportcipőt, sötétkék nadrágot, fehér pólót és kissé kinőtt, feszülős szabadidő felsőt kaptam magamra. Jó-jó, szerettem divatosan öltözködni, de egy ilyen hosszú erdei sétára ez tűnt a tökéletes felszerelésnek.

    A járda még jó messzire elnyúlt, és lekanyarodott a domboldalról, ahonnan még látni lehetett a tükörsima Loch Spirit vizét. Magunk mögött hagytuk az utolsó családi házakat is, s azonnal bejutottunk a fenyőerdőbe. Tudtuk, hogy ha végleg elhagyjuk a domboldalt, és alacsonyabb fekvésű környékre jutunk, akkor eltűnik a sűrű fenyves, a tűlevelűek óriási birodalma, és megjelennek a kőrisek, nyár- és nyírfák, fűzek, vagy talán tölgyek. Spirit Glenben sem volt másképp, mint Nagy-Britannia erdőinél: Sok volt már a betelepített fa. De hallomásból tudtam, hogy némely skót környezetvédő szervezet az úgynevezett kaledóniai erdő újraélesztésén dolgozik. Ez azt is jelenti, hogy a rezervátumokba örömmel betelepítenék a kihalt őslakos farkasokat. Öröm a köbön, hogy apa szerint a Loch Spiritet övező erdőségben is erre készülnek. Amikor mindezt elmeséltem Terryéknek út közben, Julie ijedt szemeket meresztett rám.

    – Ne hülyéskedj már! Apukád honnan szedi az infóit?

    Arrébb rúgtam egy nagy követ (éppen patakparton sétáltunk), és elvigyorodtam. Ez a farkasos ijesztgetés jó visszavágónak tűnt a bűzömön való fintorgásért cserébe.

    – Apa nagyon beszédes. Már mindenkit ismer a faluban.

    – Khm, városban! – vágott közbe Terry.

    – Hát persze.

    Julie aggodalmasan összeráncolta a homlokát, és amikor valahol megreccsent egy ág, úgy összerezzent, mintha már hozzáhallotta volna a farkasvonítást is. Nem nevettem rajta, de vigyorogtam, mint a tejbetök.

    – Ez nem rezervátum, Julie. Nem fognak megtámadni a farkasok.

    A szőkésbarna lányt ez abszolút nem nyugtatta meg, de belekarolt Terrybe, és valamelyest megnyugodott. A fejemet csóváltam rajta. Én szerettem a farkasokat. Magabiztosan törtem az utat, végig a patak mentén haladva, és figyeltem a halk, finom neszekre. Feketerigók és vörösbegyek trilláztak a faágakon, s a víz csöndesen csobogott, furcsa suttogásokkal. A kisebb sziklákon nagyot loccsant a patak, a lábunk alatt pedig összedörzsölődtek a lapos kövek. Úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nevetnem kellett magamon, hogy valami hihetetlen dologra számítottam. Az idő nem lassult le egyszer sem, nem láttam Rose kezét, és az álombéli izgatottság és idillikus varázslatosság sem kísérte az utamat. Ez az erdő teljes mértékben normális volt. Egy ideig… Azt hiszem, nagyon elbíztam magam.

    Terry azt mondta, hogy túl unalmas lenne végig a patakot követni, ezért egy kis időre letértünk a könnyű ösvényünkről. Ez már rossz előjel volt. Az emberek mindig így tévednek el! Miért nem jutott eszembe egyetlen film sem? A filmekben márpedig mindig ekkor történik a baj.

    Elérkezett az ebédidő, a nap már a fejünk fölött ontotta sugarait, míg mi kiérkeztünk egy kerek kis tisztásra. Terry levette a hátizsákját, és kihalászott belőle egy zöld plédet. Leterítettük a fűre, ráültünk, és elővettük a szendvicseinket.

    – Hm, fincsa lett! – nyammogott Terry, és kábé egy harapással kivégezte a szendvics felét.

    Julie nevetett rajta, és finoman csipkedte a saját zsömléjét.

    – Jó ötlet volt ez a kirándulás.

    – Az bizony! Ugye, Blase?

    Felvontam a szemöldököm, és a szalámis szenyámba haraptam. Mialatt jól megrágtam a falatot, kigondoltam a válaszomat.

    – Ja, nagyon király ötlet volt. Szép ez a hely.

    Terry úgy nézett rám, mintha éppen őt fényeztem volna, és kíméletlenül felfalta a szendvicsét. Egy morzsa sem maradt belőle.

    – Hogy bírsz te így enni?!

    Julie válaszolt Terry helyett, mert a srácnak még mindig tele volt a szája. Úgy nézett ki, mint egy mohó pocok.

    – Neki ez az életstílusa. Nagyban zabálja az életet.

    Elvigyorodtam, és csöndben folytattam az evést. A patakot már nem láttam a fák között, régen elhagytuk. Ettől elfogott egy rossz megérzés. Ott még minden békés volt, és tudtam, hogy nem is lesz semmi baj, ha végig követjük a patak folyását. De most… nagyon nyugtalan voltam. Minden kis zörejre felfigyeltem, mintha állati ösztöneim lennének. Ez valahogy nem volt normális. Hallottam, ha lehullott egy elsárgult levél. Hallottam, ha egy madár leugrott a fűbe. Hallottam, ha megnyikordult egy faág, vagy csak annak a törékeny gallya. Hallottam, ha a gyengéd szellő keresztülhömpölygött a lombokon. Mindent hallottam.

    Amikor megettem a szenyámat, észrevettem, hogy libabőrös lett a karom. Nem tudom, minek vettem le a szabadidő felsőmet. Fáztam. Megráztam a fejem. Itt nem érhet semmi baj. Itt nem érhet semmi baj…

    Lefeküdtem a plédre, és a felhőket néztem. Nem foglalkoztam azzal, hogy Terry és Julie hangosan csókolózott, nem foglalkoztam a zajokkal. Ki akartam zárni a külvilágot. Azok az álmok nem léteznek! Csak álmok!

    – Megyünk? – hangzott fel Terry kérdése, amit olyan élesen hallottam, hogy a fülemhez kellett kapnom.

    – Ne kiabálj! – mormoltam, és ülésbe tornáztam magam. – Kezd fájni a fülem!

    Szegény srác nem értette, hogy mi lehet a bajom. De hát én sem tudtam.

    – Jól vagy?

    – Persze – hazudtam. Felálltam a földről, és derékra tett kézzel vártam, hogy ők is feltápászkodjanak.

    Amíg a cuccaikat rakták vissza a táskákba, én körbekémleltem a tisztáson. Benéztem a fák közé, összeszűkült szemmel vizslattam a mozgásokat. Már majdnem megnyugodtam, hogy nincs itt semmilyen vadállat, amikor hirtelen elsuhant egy szürke test az alacsony bokrok mögött. Összerezzentem, megugrottam, és valami elképesztő energia lett úrrá rajtam. Olyan volt, mint abban az álmomban, amelyikben kardot kaptam, és a végén lelőttek. Ölni tudtam volna.

    – Blase, mi van veled öcsém? – Terry kérdése lökött vissza a valóságba. Furcsállva nézte az arcomat. – Olyan fehér vagy, mint egy hulla!

    – Igen. Nem vagy lázas? – aggodalmaskodott Julie is, és úgy stírölt, mintha tényleg beteg lennék. – Lehet, hogy vissza kéne fordulnunk.

    – Nem, nincs semmi bajom! – tiltakoztam felemelt kézzel, aztán letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket.

    – Gyanús nekem az a szúnyogriasztó – élcelődött Terry, majd felnevetett, és a hátára kapta a táskáját. – Na, akkor indulunk?

    Némán biccentettem, megigazítottam a vállamon körbecsavarodott táskapántot, és visszavezettem a barátaimat a patakhoz. Pontosabban csak vissza akartam vezetni őket. Nem találtuk a patakot, nem hallottuk a csobogását. Összevontam a szemöldököm, megtorpantam Terry előtt, aki emiatt majdnem nekem jött, és ismét a neszekre füleltem. Egy rövid morgást hallottam, mire nagyra tágult a szemem, s felemeltem a földről egy nagy tölgyfabotot.

    – Mit csinálsz? – kérdezte a srác, és megfogta a vállam egy pillanatra.

    – Valami van itt – suttogtam, s lassan elindultam előre.

    Terry és Julie minden bizonnyal ütődöttnek nézett, ahogy belopakodtam a bokrok közé. A nagy fűszálakat tapostam, de ügyeltem minden egyes lépésemre. Rendkívül halk voltam. Láttam már a szürke foltokat az egyik magasabb bokor lombja mögött, és amikor odaértem, rám vicsorított a farkas, készen állt a támadásra. Abban a pillanatban lesújtottam a fejére a botommal, de az állat eltűnt. Egyik pillanatban még ott volt, a másikban viszont köddé vált. Ezt már nem bírtam ép ésszel felfogni. Terry a tarkóját vakarta, és furcsállva nézett rám, amikor visszatértem hozzájuk, és ledobtam a botot a földre.

    – Mi volt ott? – kérdezte. – Mintha a semmit ütötted volna.

    – Igen, azt ütöttem – motyogtam, és megcsóváltam a fejemet. – Azt hittem, hogy farkast látok, de csak… csak képzelődtem.

    – Jesszusom, tényleg volt valami abban a szúnyogriasztóban!

    Julie rálépett a srác lábára, és mérgesen nézett rá.

    – Ne szórakozz már! Lehet, hogy tényleg farkast látott! El kéne húznunk innen!

    – Nem, nem, nem! – tiltakoztam. – Ugyan, csak… káprázott a szemem. Gyertek, látnom kell a tavat! De tényleg, ha már eddig eljöttünk.

    A szerelmesek összenéztek, aztán elismerték, hogy igazam van. Folytattuk a túrát. Megpróbáltam elnyomni a rám törő furcsa érzéseket, és azt a bizarr izgalmat, amely minden egyes hangra felforralta az agyamat. Fel nem foghattam, hogy mi ütött belém.

    Egyetlen momentumra Rose kesztyűs kezét is láttam, ahogy kinyúlt egy fatörzs mögül, de az is eltűnt. Hol felbukkant valami szokatlan, hol pedig megsemmisült, mint egy szétoszló álomkép. Egyre jobban fájt a fejem, és szédelegtem, de a kíváncsiság hajtott. Mi van ebben az erdőben, ami ennyire összekavarja az elmémet?

    Lila pillangó szállt el az orrom előtt, és egy fekete követte őt sűrű szárnyverésekkel. Le-föl lubickoltak az illatos levegőben, mintha tengerben fürödnének, s porrá váltak, mielőtt megmutathattam volna őket Julie-nak. Összeszorítottam a szemem, annyira, hogy már könnyeztem, amikor újra kinyitottam. Azt hittem, hogy ezzel eloszlanak a furcsa jelenetek. Hát tévedtem. Láttam egy gyorsan iszkoló szőrös manót, apró szárnyas emberkéket, akik biztosan nem pillangók voltak, és még a farkas is gyakran megjelent, hogy rám vicsorítson, vagy csak nagy szemeket meresszen rám. Akkora képtelenség volt ez az egész, hogy szinte már fájt.

    Hálákat rebegtem gondolatban, amikor kezdtek eltünedezni a fák, s csak néhány tóparti fűzfa maradt őrzőként körülöttünk. Már láttuk a Loch Spirit kék szegélyét, és a túlparton magasodó hangás hegyeket. Felgyorsítottam a lépteimet, leszaladtam a partra, és rögvest ledöbbentem. A legelső titokzatos álmom helyszíne tárult fel előttem. Ott volt a sziklás félsziget, és ott állt rajta a málladozó, mohás, kísérteties kastély.

    A haverok beértek, Julie kifulladva, a térdére támaszkodva lihegett, Terry pedig mellém lépett, hogy megkeresse az álmélkodásom okozóját.

    – Ő… mit nézel?

    Egy pillanatra Terryre meredtem, aztán visszafordultam a túlpart felé. A kastély eltűnt. A félszigettel együtt.

    – A hegyeket – nyögtem megsemmisülten. Ideje volt átgondolni, hogy nem bolondultam-e meg. – Nagyon… szépek.

    – Ja, hát mindig ilyenek voltak. – Terry értetlenül megdörzsölte az állát. – Na, pihenjünk meg egy kicsit, mert Julie kutyafáradt.

    Julie köhögve nevetett, és lehuppant a magas fűbe.

    – Te is az vagy, ne tagadd!

    Terry katonásan kihúzta magát, és tisztelgett.

    – Én aztán soha! Fáradhatatlan a második nevem!

    Mosolyogni akartam, de valahogy nem ment. Én is leültem a barátaim mellé, és nekidőltem egy fűzfának. Eszembe jutott a szerda, amikor a fűzfalomb alatt beszélgettem Rose-zal. Annyira sajnáltam, hogy nem fogadta el a meghívásomat! Pedig szerintem igenis jól el tudtunk volna dumálgatni a Habzsoldában. Egy szakra járunk, vannak hasonló érdeklődési köreink, ebben biztos voltam. Máskülönben, nem ártana újra szóba hozni a képtelenségeket…

    – Tudom kiről álmodozol! – szólított meg Terry. Csak pár méterre ült tőlem. Julie a vállára hajtotta a fejét, a srác meg a haját simogatta. – De komolyan mondtam, hogy veszélyes a csaj. Hidd el, haver, én csak jót akarok neked!

    – Hát… végül is lepattintott – dünnyögtem, és megvontam a vállam. – Nem fog történni semmi, ha nem akar velem ismerkedni.

    – Addig jó! – vigyorgott a fiú.

    Julie ásított egyet, és megcsípte a barátja kezét. Terry éles hangon feljajdult, mint egy kislány, s mérgesen nézett a barátnőjére.

    – Ezt meg miért kaptam?!

    – Hagyd békén Blase-t! Nem veszed észre, hogy mennyire tetszik neki?

    – De hát…

    – Nem veszélyes! Csak zárkózott. Azt sem tudja, hogy mit akar, és milyen a világ, milyen a barátság. Szerintem szüksége van egy pasira. Főleg egy ilyen érzelmesre.

    Terry körbeforgatta a szemét, és hallgatott.

    – Köszi! – néztem hálásan Julie-ra, aki csak kedvesen elmosolyodott, és újra Terry vállára dőlt. Tulajdonképpen mindkettőjüknek örültem. Segíteni akartak. Az egyik így, a másik úgy.

    Elgondolkodtam. Merengtem a múlton. Sosem volt még barátnőm. Tényleg, nem jutottam el odáig. Próbálkoztam, egészen sokszor. De mégis, valahogy nem jött össze. Miért pont Rose Staunton lenne az, akivel sikerülhet?

    Még fél óráig a tóparton ücsörögtünk, és néztük a napfényben és gyenge szélben hullámzó-csillogó tavat. Gyönyörű volt és természetes. Ahogy lenyugodtam, minden kép kitisztult, elmúlt a fejfájásom és a hányingerem. Megint a régi voltam. Így akartam hazamenni, nehogy útközben nem létező farkasokat ütögessek és Disney-tündéreket kergessek… Keserűen felnevettem.

***

A vasárnap nagyon egyszerű és nyugodt volt. Szinte már unalmasan egyszerű és nyugodt. Írtam pár sor jegyzetet arról, amit az erdőben láttam, és nevet adtam a készülő alkotásomnak: Tündérerdő. Azt is sikerült eldöntenem, hogy milyen műfajú legyen. Ezúttal nem dráma, de nem is regény lesz! Verses formában írt felnőtt mese. Csúcs szuper ötlet! Az egoizmusom magasba szökött pár óra alatt, de amikor újraolvastam a lekörmölt sorokat, rádöbbentem, hogy van még hová fejlődni. Mérgesen összecsuktam a laptopot, kimentem a kertbe, és hosszú órákon át csak a hintaágyban ültem, madarakat hallgattam, és magamba szívtam az őszi illatokat. Egyre több falevél kezdett sárgulni a fákon. De volt néhány piros is, vagy éppen narancsos. Miután kigyönyörködtem magam bennük, elmentem busszal a Tescoba, mert anyáékat nagyon lefoglalta a művészkedés, és vettem vacsorára egy pizzát. Oda voltam a pizzákért! De vajon Rose Staunton mennyire szereti őket? A suliban nem sokat evett…

    Nagyot sóhajtoztam. Azon a napon ez volt a milliomodik. De hétfőn… Nos, hétfőn történtek változások.

    Megint Terry vitt ki az egyetemre, de a Toyotája útközben megmakacsolta magát, és kellett neki egy kis noszogatás, hogy folytassa az utat. Így hát elkéstünk Mrs. Sünihaj órájáról. Már megint. Ezért minket kérdezgetett a kommunikációs modellekről, amelyeket már abszolút elfelejtettem, és olyanokat találtam ki, amik nem is léteznek. A csoport jót derült a humoromon (ami a tanárnő szerint nekem nincs), és még Rose arcán is megláttam egy bujkáló mosolyt. Ettől függetlenül nem kezdeményeztem vele újabb beszélgetést, hiszen múltkor elutasította a meghívásomat.

    Jött az ebéd, behabzsoltuk az úgynevezett Angus-steaket, és már rohantunk is európai filmtörténetre. Unalmas rizsát hallgattunk végig, aztán megnéztünk pár ősrégi filmrészletet, és el kellett róluk mondanunk a véleményünket. Egyébként nem volt rossz óra. Főleg azért nem, mert Rose egész végig engem bámult. Tudtam, éreztem akkor is, amikor éppen nem sandítottam felé. A szívem a torkomban dobogott. Alig vártam, hogy kimehessünk a teremből.

    – Ne feledjék, a szertárból kikölcsönözhető jó pár régi kamera! Pathé filmfelvevők, egyenesen Franciaországból! Két hónapjuk van rá, hogy elkészítsék a filmjeiket. Jó kísérletezést! – Mr. Moncrief mosolyogva elköszönt, és kibicegett az ajtón. Mankóval járt, és hatalmas karvalyorra volt.

    Zavarodottan néztem Julie-ra.

    – Ez meg miről beszélt?

    A lány a homlokára csapott, és megrázta a fejét.

    – Nem figyeltél órán? Kell készítenünk egy filmet a természetről. November végén leadjuk, és osztályozza. Ez kell ahhoz, hogy télen vizsgázhassunk nála.

    – De hát ez filmtörténet, nem filmforgatás óra! – hüledeztem.

    – Ja, tiszta gáz! – mormolta Terry. – De menjünk a többiek után, mert nem akarom, hogy enyém legyen a legszarabb állapotban lévő kamera!

    A srácnak igaza volt. Én sem akartam. De mire bejutottam a koszos-poros raktárba, már csak egy repedt oldalú, mocskos lencséjű, pókhálós szemét maradt nekem. Elfintorodtam. Két ujjam közé fogva felemeltem a felvevőt, és megmutattam Terrynek.

    – Nézd, szerintem ezzel vették fel King Kong nagy jelenetét! A majom utána esett a kamerára.

    A vörös hajú fiú nagyot nevetett, de aztán utat kellett adnia valakinek. Rose befurakodott mellém, és kicserélte a kameráinkat. Elmosolyodott.

    – Nekem jó lesz ez is.

    Mondani akartam valamit, legalább csak megköszönni. De egy árva hang sem jött ki a torkomon. Rose gyorsan elszaladt, Terry bambán nézett utána, Julie pedig elfojtott hangon kuncogott.

    – Menj már, beszélj vele! – sürgetett a lány.

    Végigpörgettem magamban a dolgokat, és idegesen bólintottam.

    – Jól van, jól van! Ne várjatok meg, szerintem ma busszal megyek haza!

    Gyorsan elhadartam még egy sziát, és magukra hagytam őket. Kifutottam a teremből, és végignéztem a folyosó mindkét irányába. Rose balra ment, éppen most lépett ki az épületből. Hevesen zakatoló szívvel, nagy levegőket véve követtem. Az egyetem épületei között kanyargó sétányon értem utol, ahol hangosan megszólítottam, mire rögtön megfordult.

    – Blase! Mi az?

    – Csak meg akartam… köszönni… a kamerát. – Úgy lihegtem, mint egy agyonhajszolt agár. Vagy mint az az ember, akit az álmaiban szörnyek kergetik.

    Rose rám villantott egy féloldalas mosolyt, és a főépületet megkerülő fás ösvényre mutatott. Az út valószínűleg a parkolóhoz vezetett.

    – Mindjárt indul a busz. El kéne érnem.

    – Oké – biccentettem értetlenül.

    Rose felvonta a szemöldökét. Bal szemébe belelógott lilás-fekete haja, amitől nagyon csábosan nézett ki.

    – Ez azt jelenti, hogy indulnom kell – magyarázta tovább, és már fordult is az ösvény felé. – Szia, Blase! Holnap találkozunk… Azt hiszem.

    – Várj! – kiáltottam utána. Talán túl hangos is voltam, mert Rose egy pillanatra összerezzent. – Vágom, menned kell. Bocsi, csak kicsit túlterhelt az agyam mostanában. Tudod… rövidzárlat. Nem mehetnék veled? Hazakísérnélek.

    Az emo (vagy nem is annyira emo) lány megint rám nézett, de olyan furcsán, olyan vadászón, és édesen mosolygott.

    – Rendben van. Ha nem hívsz el randizni.

    Hoppá. Egy kisebb problémába botlottam! De nem igazán keseregtem, lenyeltem a veszteség izét, és mosolyt erőltettem az arcomra.

    – Remek! – mondtam, és elindultam Rose oldalán a parkoló felé.

    Míg a nyírfák által szegélyezett ösvényen haladtunk (ahol alig néhány egyetemi hallgató ólálkodott, mert mondjuk egy padon ülve szeretett volna smacizni a szerelmével), nagyon keveset beszéltünk. Sőt mi több, meg sem szólaltunk. Csak én köhintettem párat, hátha végre mond valamit, de ennek nem volt hatása. Néma csöndben érkeztünk meg a parkoló előtti buszmegállóba, ahol rajtunk kívül még jó néhány fiatal várakozott a következő járatra. Olyan tanárokat nem láttam, akik minket is tanítottak, de még ezek az ismeretlenek is furcsállva néztek ránk. Mindenki furcsállva nézett ránk.

    – Furcsállva néznek ránk – jelentettem ki zsebre dugott kézzel, nagyot sóhajtva.

    – Csodálod? – pillantott fel rám Rose. Elég gúnyos pillantás volt. – Ha velem vagy, erre számítanod kell.

    Megcsóváltam a fejem.

    – Nem szép, hogy az emo-s dolgaid miatt ennyire kiközösítettek.

    – Nem az emo-s dolgaim miatt – mosolygott, már megint olyan furcsán, sok mindent elrejtve, titokzatosan. – Nem megmondtam neked, hogy ugyanannyira vagyok emo, mint goth?

    – De, és én ebből arra következtettem, hogy mindkettő vagy.

    – Rossz következtetés! – csattant fel a lány. – Én egyedi vagyok. Egy különc. Érted? Nem emo és nem goth, az csak a felszín. Az én tökéletes, félig igaz, félig hamis álcám. Jobb is, ha nem akarnak megismerni. Jobb is, ha furcsállva néznek rám. Engem a… a druidarend miatt közösítettek ki, én pedig kiközösítettem őket az új stílusommal.

    – Fú, milyen rejtélyesen beszélsz! – ámultam. Nagyon alaposan elgondolkodtam ezen a lányon. Tényleg ennyire érdekel? – Akkor hát nem is szereted a zombikat, a vámpírokat, meg azt a sok sötét dolgot? Mindez csak álca?

    Rose az égre nézett, mintha onnan várná a segítséget.

    – Még mindig nem érted? Szeretem a sötétséget. A halottak pedig nem feltétlenül gonoszak. Szeretem őket, szeretem, hogy más lehetek… A felszín is igaz, de mélyen valami egészen más vagyok. Egy különc.

    – Rendicsek. – Nem volt rendicsek. Rose nagyon bizarrul beszélt.

    Tovább vártuk a buszt. Csendben, néha egymásra pillantva. Rose szinte minden egyes pillantásnál rám mosolygott. Érdekes volt, hiszen az előbbiekben kissé gorombán közölte velem a tényeket, amelyek szerinte tökre világosak és érthetőek voltak, de én magam csak egyre értetlenebb lettem tőlük. Sebaj! Megpróbálom megpuhítani, és amikor már úgy látom, hogy jól haladok, elhívom a Habzsoldába! Nem állhat ellen nekem. Vagy talán mégis…

    Megérkezett a kék-fehér, emeletes busz, és a várakozók hatalmas sorba tömörültek az ajtaja előtt. Én közben áttettem a válltáskámat a másik oldalamra, és megragadtam Rose kesztyűs kezét. Valami különös hűvösséget éreztem, mintha a kesztyű szövetén keresztül a bőréhez is hozzáértem volna. Rose nem nagyon örült ennek a váratlan érintkezésnek, de nem szólt, mert nyilván rájött, hogy csak előrébb akarok törni vele. Addig nem is eresztettem, amíg fel nem jutottunk a buszra, és leültünk két szabad emeleti ülésre.

    – Anélkül is tudtalak volna követni, hogy megfogod a kezem – zsörtölődött a lány, és kinézett az ablakon.

    – Hát… de legalább jó indok volt arra, hogy megfogjam a kezed! – vigyorogtam. Közben persze megint éreztem, hogy felforrósodik az arcom.

    A busz motorja felbőgött, bezárult az ajtó, és elindultunk. Rose még mindig az ablakon bámult kifelé, mintha megsértődött volna. Talán tényleg nem volt jó ötlet megfogni a kezét.

    – Miért néztél egész órán, ha most ennyire elzárkózol előlem? – A kérdés villámgyorsan kibukott a számon, már nem tudtam visszafogni.

    Rose végre felém fordult, de hagyta, hogy a haja eltakarja a bal szemét. Azt hiszem csak ettől nézett ki emonak.

    – Nem zárkózom el. Igazából, ennyire még sosem nyíltam meg senkinek.

    – Komolyan beszélsz? – hüledeztem.

    Rose bólintott, és megint megeresztett egy olyan kedves mosolyt. Aztán lenézett a kezére. Követtem a pillantását. A fekete-fehér csíkos kesztyű a könyökétől az első ujjpercéig nyúlt, és ki tudja mit takart el a lány karján. Az ilyen fiatal emo csajokról az a hír járja, hogy vagdossák magukat. Ezt jól tudtam, de titkon reménykedtem benne, hogy Rose nem ilyen. Hiszen ő maga mondta, hogy ő más, hogy egyedi.

    Feketére festett körmeivel a Converse táskát kapargatta, mintha nem lenne jobb dolga, és csak halkan dúdolgatott valamit. Biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol ezt a dalt.

    – Mit dúdolsz?

    Rose felnézett, és egy pillanatra elpirult.

    – Panic! at the Disco-t.

    – Á, tudom-tudom! Az is emo, nem?

    A lány a szemét forgatta, és elég sértődött képet vágott.

    – Miért mondod ilyen gúnyosan?

    – Nem voltam gúnyos – tiltakoztam felemelt kézzel, mosolyogva.

    Rose megvonta a vállát, és végre most először oldalra simította a haját. Sokkal szebb volt, amikor mindkét szemét láthattam. Szinte belesüppedtem az íriszek barnaságába. Azt hittem, hogy menten szétolvadok valami ragacsos cukormázzá, annyira tetszett.

    – Csak egy picit – mondta halkan.

    – Hm?

    – Csak egy picit emo. De nagyon jó hangzásvilága van, szerintem neked is tetszeni fog. Nem üvöltöznek, nem hörögnek, teljesen természetes.

    – Majd utánanézek – mosolyogtam. – Te pedig hallgass egy kis Death Cab for Cutie-t!

    – Hát az meg milyen?

    – Alternatív rock.

    Rose egyre szélesebben mosolygott. Máris boldogabbnak éreztem magam. Végre elkezdtünk rendesen beszélgetni. Bár egész úton csak a zenéről volt szó, én már ezt is óriási haladásként könyveltem el. Rose jó társaság volt. Sokkal jobb, mint Terry és Julie, mert ő kevesebbet viccelt, és nem szekált engem hülyeségekkel. Persze az sem zavart, mert ártatlan baráti szórakozás volt Terryék részéről. De a Rose által nyújtott kellemes beszélgetés sokkal inkább feldobta a napomat.

    Amikor a busz megállt az első Spirit Gleni utcában, mindketten leszálltunk, és néztük még egy ideig, ahogy a rozoga gépezet elgurult a főtér felé.

    – A mi házunk abban az irányban van – mutatott Rose a háta mögé, és elpirult.

    – A miénk nem éppen arra, de elkísérlek, ha… ha nem gond! – vigyorogtam, minden bizonnyal kifejezetten bárgyún.

    – Nem – sóhajtotta a lány, és rögtön megfordult.

    Mellé léptem, s együtt sétáltunk a borús, őszi ég alatt. Szürke kis kőházak mellett haladtunk el, ez volt úgymond a „Régi Negyed”, itt éltek a legöregebb Spirit Gleni családok. Vagy legalábbis ezt hallottam Terrytől. A Scott Rezidencia az új és a régi házak között volt, ám a Staunton-Lak úgy tűnt, hogy a legrégebbi kéglik közé ékelődött.

    – Mindig is itt laktál? – kérdeztem tőle, amikor elhagytunk egy egészen kísérteties kis épületet.

    – Mindig – nevetett keserűen. – És valószínűleg itt is maradok.

    – Ugyan már! Ezen a szakon híres újságíró válhat belőled, vagy olyan híradós tudósító, aki messzi országokba is eljut.

    – Vagy a Spirit Gleni Friss Hírek szerkesztője – mondta savanyúan.

    – És… mi szeretnél lenni? Úgy igazán?

    – Hát… ne nevess ki! – pirult Rose, és mutatóujját felemelve fenyegetett, hogy nagy baj lesz, ha nevetek.

    – Nem, dehogy, nem foglak!

    Rose egy pillanatra becsukta a szemét, és úgy válaszolt:

    – Filmrendező. Filmrendező szeretnék lenni. Szoktam készíteni kisfilmeket. Fekete-fehérben is, régi gépekkel. Azért… azért adtam oda neked a másik filmfelvevőt, mert nekem van otthon egy ugyanolyan, csak jobb állapotban. Én majd azt használom.

    – A Pathé? Van olyanod? – húztam magasra a szemöldököm.

    – Aha. – Rose elfordította a tekintetét, és szaporábban lépkedett. Zavarba jött.

    Megfogtam a kezét. Megtorpant, s falfehérre vált az arca. Eszembe jutott, hogy ezt nem szereti, úgyhogy gyorsan elengedtem, és nyeltem egy nagyot.

    – Rose, szerintem nagyon klassz, hogy filmrendező szeretnél lenni. És nagyon klassz, hogy kisfilmeket csinálsz.

    – Köszi, de ez csak egy álom. Nekem itt van a helyem. – Rose megrándította a vállát, és továbbment. Én meg csak csöndben követtem.

    Egyre jobban kezdett érdekelni. Rose tényleg nem egy átlagos lány, ezt hamar elkönyvelhettem róla. De mi van az időlassítással, a farkasokkal, a manókkal, a tündérekkel és a kristállyal? Ezek mind hozzá tartoznak, vagy tényleg csak látomásokról van szó? Nem akartam magam hibbantnak gondolni. Éreztem, hogy rengeteg titok vesz körül. Tudtam, hogy így van.

    Megérkeztünk egy nagy udvar elé, ahol a kovácsoltvas kapu előtt piroslott egy postaláda a Staunton névvel ellátva, és hátul egy fiatal lány hintázott a kúria árnyékában. Amikor meglátott engem, leugrott a hintáról, a vállára kapta az iskolatáskáját, és berohant a szürke házba.

    – A húgom – fortyogta Rose. – Most veled fog cukkolni egész álló nap.

    – Hány éves?

    – Úgy érted agyilag, vagy matematikailag?

    – Matematikailag.

    – Tizenhat. De rettenetes természete van, és állandóan pasizik.

    – Te nem? – kérdeztem megint vigyorogva, de sejtettem, hogy idiótán nézhetek ki.

    – Ó, én nem – ráncolta a homlokát Rose, és már nyúlt is a kapukilincsért.

    – Várj, Rose! Nincs kedved beülni a Habzsoldába? Tudom, hogy múltkor sem akartál jönni, de úgy vettem észre, hogy sok mindenről tudunk beszélni, meg aztán ott vannak azok a furcsaságok, és jó lenne… jó lenne, ha meg tudnánk őket vitatni!

    Rose felsóhajtott, és kinyitotta a kapuajtót.

    – Szia, Blase! Holnap találkozunk!

    Újra meg akartam fogni a kezét, de nem tettem. Csak néztem, ahogy elment, természetesen lépkedve, ibolyaillatot hagyva maga után, gyönyörűen. Mielőtt belépett volna a nagy, emeletes házba, még egyszer rám nézett, és akkor megértettem: Valamit nem mondhat el. Itt legalábbis biztos, hogy nem. Hát akkor hol? Hol beszélhetnék vele? Végig kellett gondolnom a lehetőségeket.

    Elléptem a ház kapujából, és elindultam hazafelé. Közben kurta-furcsa gondolatok cikáztak az elmémben, s próbáltam összerakni valamilyen képet. Amikor kiájultam az időlassítás után, csak és kizárólag Rose Staunton segíthetett rajtam. Csak és kizárólag Rose Staunton józaníthatta ki a részeg Terryt és Julie-t. Csak és kizárólag Rose Staunton volt az az ismerősöm, aki a Spirit Gleni Koponyák közé tartozott. Csak és kizárólag Rose Staunton kezét láttam mindenhol. Láttam őt az egyetem folyosóin, de láttam még az erdőben is. Igen, az erdőben! Rose tutira gyakran megfordult ott!

    – Ez az! – kiáltottam fel, de gyorsan befogtam a számat, mert az utca csendes volt, én meg nem akartam, hogy bolondnak tartsanak.

    Rájöttem a megoldásra. Ma este eljövök Rose háza elé, és várok rá, hátha kijön. Biztos voltam benne, hogy elmegy az erdőbe, ha már minden elsötétül, és elcsendesedik. Követni fogom, és kiderítem az igazságot… bármi is legyen az.