Artair McKnight: Kristályszép 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

A szörnyeteg megragadta a lábamat, elterültem a földön. Az orrom a nedves fűnek nyomódott, éreztem hűs illatát. A fenevad megragadta a fejemet, és még jól bele is verte a földbe. Iszonyatos fájdalmat éreztem, megroppant az orrnyergem, s vörös vér ömlött a zöld pázsitra. Nem láttam a lény pofáját, nem tudtam, hogy néz ki. Üvöltöttem a rettegéstől, iszonytatóan féltem. Nem pörgött le előttem az életem, csak azon járt az eszem, hogy mennyire nem akarok meghalni, mennyire nem akarom a semmit, a létezés utáni ürességet.

Aztán vakító fényt láttam, a szörnyeteg hátrarepült, s nagyot nyekkent, amikor talajt fogott. Hallottam, hogy megmozdul, és lihegve elszalad. De mintha emberi hangok, káromkodások hagyták volna el a száját… különös. Felemeltem a fejem, nagy erőlködések közepette feltápászkodtam a talajról, és a megmentőmet kerestem. Ám csak egy kart láttam. Egy vastag tölgyfa törzse mögül nyúlt elő, s egy kb. tíz centi magas lila kristályt tartott a tenyerében. Csak a felső két ujjperce lógott ki fekete-fehér csíkos, hosszú, könyékig érő kesztyűjéből. Meg akartam szólítani, de az álomkép megnyúlt, szétmázolódott, és a nagy sötétségben találtam magam. Zuhantam, sikítottam, borzongtam.

***

 Zihálva és izzadtan ültem fel az ágyból. A nap még nem kelt fel, odakint hajnali fél-sötétség honolt. Szétszaggatott, vékonyka felhők lebegtek az égen. Ezen a napon talán nem fog esni, talán megnyugszik ez a francos felföldi időjárás.

Átnyúltam az ágy melletti íróasztalhoz, rajta hevert a mobiltelefonom. 5:56 volt. Kikapcsoltam az ébresztőt, hiszen négy perc múlva jelzett volna. Felsóhajtottam.

Feljebb toltam a párnát, és a kezembe temettem az arcomat. Megint éreztem. Depressziós koromban kezdődött. Tizenhat évesen egyenesen megzakkantam tőle. Komolyan. Rohamaim voltak, el akartam menekülni előle, de csak ordítozni és sírni tudtam. Hogy miről beszélek? Halálfélelem. Az bizony, mindenestül. Olyan, mintha már csak pár pillanatom volna vissza, és aztán jön az üresség, és elvesznek az emlékeim, elveszik az életem. Nagy hülyeség. A jó dolgok vonzásával, a pozitív gondolkodással próbáltam kiűzni az életemből, de sosem ment igazán. Pedig ekkor már két hónapja nem volt ilyenem. Most ez az álom hozta elő. Ezért nem szabad nekem éjszaka a városban császkálni, meg esetleg horrorfilmeket nézni, meghallgatni a híradót. Nem, azok csak ártanak a gondolataimnak.

Megragadtam a méretes párnát, és az arcomba nyomtam. Beleordítottam. Senki sem hallhatta, a párna elnyomta a hangomat.

Zene kellett. Death Cab for Cutie, mi más? Most éppen az volt a favorit. No sunlight, nincs bizony napsütés, jó lesz ez. A dal amúgy vidám hangzású. Erre volt szükségem. Legurultam az ágyról, és edzésbe kezdtem. Minden reggel ezt szoktam csinálni. Hatvan fekvő, harminc felülés, sok variáció a súlyzóimmal, guggolások és a többi. Ezalatt lement még egy-két szám, és így egészen élveztem.

Miután kellően teleizzadtam a pizsamámat, lekapcsoltam a zenét, és lerobogtam a fehér falépcsőnkön. A nappali üresen tátongott mellettem, úgyhogy végigmentem a festményes folyosónkon. Benéztem a konyhába, az is üres volt. Pedig köszönni akartam. Már éppen visszafordultam, és be akartam lépni a fürdőszobába, amikor anya felkiáltott valahonnan. Kissé rám hozta a frászt. Körülnéztem, és észrevettem, hogy résnyire nyitva van anya műtermi szobájának fekete ajtaja.

Beléptem a terembe. Az ablak nyitva állt, hűvös szél fújdogálta a fehér függönyt. Anya előtte ücsörgött a festőbakon, egy nagy vászonnal szemezve. Különleges festményen dolgozott. De tutira fontos volt neki, mert különben nem ült volna elé ilyen korai órában.

– Fú, anya… minden csupa festék. – Végigvizslattam a szoba szürkére meszelt falát és a festékfoltos parkettát. Körülöttünk kellékek egész garmadája sorakozott. – Mellesleg nem fojt meg ez a szag?

Anya felém fordította pirospozsgás arcát, és karját széttárva, felhőtlenül nevetett. A hippi korszak szenvedélyes művészeit juttatta eszembe.

– Nem, fiam, ez éltet! Készülsz már a sulira? Apád kivigyen téged?

A fejemet ráztam.

– Áh, nem kell! Terryvel megyek.

– Helyes! – mosolygott anya, és megint a modern művészeti remekre pillantott. Sosem tudtam rájönni, hogy mikor került kész állapotba egy-egy festménye. Nekem mindig ugyanolyan érthetetlenek voltak.

– És apa amúgy hol van? Teljesen eltűnt.

Anya fel sem nézett már a festményéről. Még egy narancssárga pamacsot nyomott a bohóc orrára. Vagy az udvari bolondéra. Vagy egy színes kéményseprőére. Vagy egy… nem tudom mi volt az.

– Ted fotózni ment. Az egyik erdőbe. Mondtam neki, hogy szeretnék valami napfelkeltés képet a következő képeslapsorozatomra.

– Nagyszerű… akkor én most megyek. Lezuhanyozom. – Hátrapördültem, és kiléptem az előszobába. Aztán még egyszer visszaszóltam anyának. – Festékes a hajad.

Anya legyintett, úgyhogy ráhajtottam az ajtót. Ilyenkor nem érdemes zavarni. Mindig el van havazva, vagy abszolút nem figyel. Egyszer megijesztettem, amikor a háta mögé lopóztam, és vetettem egy pillantást a készülő festményére. Miattam rontotta el. Véletlenül végighúzott rajta egy nagy, vörös sávot. De a megrendelőnek pont ez jött be. Szerinte az absztrakt festészet legnagyobb remeke lett. Anya mégsem köszönte meg.

Hamar lezuhanyoztam, megborotválkoztam, óvatosan kikerültem az ajkam alatti szakállkát, és telekentem magam arcszesszel. Hátha találkozok valami jó csajjal. Miért ne? Úgy tudtam, hogy erre az egyetemre főleg lányok járnak.

A konyhában magamba lapátoltam egy kis gabonapelyhet, visszamentem a fürdőszobába fogat mosni, bekaptam egy rágót, és már öltözhettem is. Barna hosszú ujjút vettem fel, rá egy szürke kockás inget, a lábamra kék farmert húztam, belebújtam a tornacipőmbe, és magamra öltöttem a fekete, vékony kabátot. Előtúrtam a szekrényemből egy fiús válltáskát, belenyomtam a pénztárcámat, egy füzetet és két tollat, aztán rohantam az udvarra.

Terry rozzant, fehér Toyotája már a járda mellett várt rám, én meg kinyitottam a kapuajtót. Anya egy szendvicses zacskót lóbálva futott utánam.

– Blase, Blase! Ezeket itt ne hagyd!

Rákvörösre pirult arccal vettem át a szendvicseket, a táskámba gyömöszöltem, és beugrottam a hátsó ülésre. A kocsiajtót nem sikerült finoman behajtanom magam után, úgyhogy kénytelen voltam erősebben bevágni. Terry erre összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit. Mellette ült Julie az anyósülésen, kissé bárgyún és kótyagosan. Köszöntünk egymásnak, majd az autó kerekei elgördültek a járdaszegélyről.

Kaiser Chiefs szólt az autósmagnóból. Anya festékes kézzel integetett, én meg lehajtottam a fejem, elsüllyedtem szégyenemben. De a srácok nem nevettek. Furcsálltam is. Leedsben a festék- és képeslapmániás anyám a környék bohóca volt, míg a természetfotós apámat megszállott kattintgatónak tartották.

– Tetszik a Kaiser Chiefs? – kérdezte Terry, amikor elhagytuk az utcánkat, és balra fordultunk. – Szerintem van egy-két jó számuk.

– Ja, bírom őket – bólintottam. Tényleg bejött a zenéjük.

– Van itt skót zene is, ha érdekel.

– Jó lesz ez – sóhajtottam.

Ennyiben maradtunk. Nem voltam éppen beszédes kedvemben. Láttam, hogy Julie a fiú combjára teszi a kezét, és az arcát nézi. Szerelmesen. Mosolyogtam rajta. Én is vágytam valami ilyesmire, valami pezsgésre. Szerelmetes pezsgésre. De ebből kimaradtam. Mindig kimaradtam belőle. Voltam már szerelmes párszor, de az mindig plátói maradt. Szemétség!

Kinéztem a piszkos ablakon. (Mikor volt utoljára mosva?) A skót táj fenséges szépsége feltárulkozott előttünk. Elhagytuk az utolsó házakat is, és a Loch Spirithez közeledtünk. De Terry lefordult egy másik útra. Hirtelen egy tömegnyomor kellős közepébe pottyantunk. Mindenki ezen az úton ment az egyetem felé. Bizony, a campust kilométerekkel távolabbra helyezték a városka központjától. Így legalább elfért mellette a kollégium, a McDonald’s és a Tesco. Az egyetem parkolója szerencsére óriási volt. Mi több, gigantikus. A kocsisor azonban elég lassan haladt.

Terry talált egy jó helyet a járgányának, aztán kipattantanunk a kocsiból. Körülöttünk emberek százai tolongtak, autók dudáltak rájuk, hogy menjenek arrébb, és megérkezett a városi busz is. Az évnyitó minden első évfolyamos számára kötelező volt. Elvileg; és úgy láttam, jó sokan el is jöttek. Talán még azok is, akiknek hétfőn nincs órájuk. Na, mi nem voltunk ám ilyen szerencsések. Az internetes órarendet már két héttel ezelőtt áttanulmányoztam. Csak a pénteket és természetesen a hétvégét kaptuk meg teljes egészében. A többi napra besuvasztottak jó pár órát.

– Na, most légy okos, haver! Merre menjünk? – kérdezte Terry. Még mindig a parkolóban álltunk, és az egyetem kocka alakú, csupaüveg főépületét bámultuk.

– Amerre a nyáj vonul – válaszolt helyettem Terry barátnője, és a füle mögé hajtotta szőkésbarna hajtincseit.

Elindultunk. A nyáj bégetve – vagy inkább röhögcsélve és be nem álló szájjal – kanyargott a főépület felé. Az utolsók között voltunk, akik végre benyomoroghattak a folyosóra. Automatikusan nyíló ajtó fogadott minket, s átengedett a legmodernebb csúcsberendezések közé. Elképesztő, hogy mennyi pénze lehetett Spirit Glennek! Az egyetem folyosóján egy méter átmérőjű plazma televíziók mutatkoztak az acélszínű falon, hogy az aktuális híreket, a buszmenetrendet, vagy éppen a szórakozási lehetőségeket tárják fel a hallgatók előtt. Elképedtünk. De ez még nem volt minden! Ameddig a szem ellátott, csokoládé, chips és ital automaták várták a pénzünket. Luxusegyetem.

A nyáj feljutott egy lépcsőn, lefordult egy következő folyosóra, majd betódult az egyik legnagyobb terembe. Hihetetlen, de mindenkinek jutott hely! Mi voltunk az első évesek.

Egy nagydarab nő lépett a pódiumra, és megköszörülte a torkát. Utána meg pajkosan nevetgélt. Végignézett mindenkin. Szinte már bántott a vizslató tekintete. Szúrt a szemével, kardozott az írisze.

Terryvel és Julie-val leültünk egy indiai származású ikerpár mellé, akik úgy látszik itt sem bírtak elszakadni egymástól, aztán mindhárman jó nagyot sóhajtottunk.

– Stirling körzet összes diákja ide jelentkezett?! – vigyorgott Terry. Büszkének látszott. – Spirit Glen a második Oxford lesz, meglátjátok.

– Stirlingbe többen járnak. Más országokból is – vont vállat Julie. – Azért csak ne essünk túlzásokba. Spirit Glenbe azért jönnek sokan, mert őket máshová nem vették fel.

– Hé, Jul, ne légy már ilyen negatív! Honnan tudod ezeket?

A lány úgy nézett a barátjára, mintha bolondgombát evett volna. (Néha én is úgy néztem rá. De tök véletlenül.)

– Találgass! Nem olyan nehéz rájönni.

– Ó, persze, az apád…

– Az apám.

Elhallgattak. Én meg csak a teremben felsorakoztatott népséget stíröltem. A populáció hetven százaléka nőnemű volt. Kábé. Jól van, ha megjön a bátorságom, talán még be is csajozhatok. De minek? Az a csaj előbb-utóbb rájön, hogy halálfélelmeim vannak, és előbb mondja ki, hogy „fogyatékosokkal nem járok”, minthogy megcsókolhatna.

– Üdvözlök minden kedves jelenlévő hallgatót! – kezdte ömlengős beszédét a pódiumon álló nőszemély. Bodros, bordó fürtjeit végigtapogatta, és pironkodva mosolygott. Kedvesnek nézett ki, kedvesen gömbölyded volt, de mindenki valahogy kedvtelenül hallgatta végig. – A Stirlingi Egyetem Spirit Gleni Campusa mély háláját és szeretetét fejezi ki önök iránt, hiszen önök mindent átgondolva végül ezt az egyetemet választották…

– Persze, miután nem vettek fel se Londonba, se Edinburghba, se Newcastle-be – morogtam az iskolaasztalra könyökölve.

Hullacsönd lett az óriási teremben. Az emberek engem néztek. Én meg azt az aprócska mikrofont a ceruzatartó mellett, és a fölötte világító zöld kapcsolót. Égés. Terry prüszkölve nevetett.

Mrs. Ömlengős szúrósan mustrált engem. Azonnal imádkozni kezdtem, hogy ne tartson nekem órát. Nem létezik, hogy film és média szakon tanítson. Lehetetlen.

– Milyen szakos hallgató ön, kedves hangoskodó? – kérdezte durcásan.

Gondoltam hagyom még kicsit a mikrofont. Hadd hallja mindenki, hogy milyen menő szakra járok.

– Film és média.

A nőszemély gúnyosan húzta el a száját.

– Akkor még találkozunk.

Terry már megint nevetett, Julie viszont együtt érzőn a vállamra tette a kezét. De gyorsan el is vette. Engem nem érdekelt a dolog. Ha szemét lesz, hát szemét lesz. Én nem tettem semmi rosszat. Azt a takarítót kell hibáztatni, aki rátenyerelt a mikrofon kapcsolójára, miközben a fehér asztalt sikálta fényesre.

Úgy érzékeltem, mintha a banya órákon át beszélt volna. Néha leírtam valamit a füzetembe, de többnyire csak rajzolgattam, és persze megnéztem a lányokat. Érdekes felfedezéseket tettem: Nagyon sokan szépek, nagyon sokan csinosak, és ezeknek a nagy része pontosan olyan csicsergős plázamacska, akiket nagy ívből elkerülök.

Amikor Mrs. Ömlengős befejezte az ömlengést, sok sikert kívánt nekünk, elmondta, hogy melyik csoport melyik terembe menjen, és elengedett bennünket. A nyáj kiözönlött a félkör alakú tanteremből. Én végig Terry és Julie mellett maradtam. Nem is tudom, hány folyosón mentünk végig, miközben a termünket kerestük. Aztán kisegített minket egy felsőbb éves, és kimutatott az egyik ablakon.

– Az ott a ti tanszéketek. A művészeti részleg.

Az épület, amelyre a nagydarab felsőbb éves mutatott, úgy nézett ki, mint egy Picasso festmény. Anya imádná; nekem kevésbé tetszett.

Kirobogtunk a főépületből. Átsétáltunk egy szép, narancsfákkal övezett sétányon, és megpróbáltuk kinyitni a tanszék ajtaját. Csakhogy az nagyon megmakacsolta magát. Egyébként félhold alakja volt, és a kilincsét úgymond kurblizni kellett.

– Jesszusom! Megértem, hogy művészeti kar, de ennyire ne legyünk már elvontak! – sopánkodott Julie. – Hogy a fenébe kell ezt kinyitni?! Segítsetek már skacok!

Terry nekiveselkedett a kilincsnek, mindenfelé forgatta, de nem járt sikerrel. Én következtem. Kijjebb húztam, megtekertem, és betoltam. Az ajtó kinyílt.

– Zseni vagy! – nevetett Julie, s előttünk lépett be a modern épületbe.

Követtük, megint bolyongtunk egy keveset, és utána végre rátaláltunk a 13-as teremre. Ott is engem kértek meg rá, hogy benyissak. Furcsa látvány fogadott. Egy kerek, színes szobába jutottunk, ahol a padokat körívbe sorakoztatták, és a tanárnő mindent átláthatott. A többiek már ott voltak. Mindenki minket bámult.

– Jó napot, uraim és hölgyem! – köszöntött minket a szőke, tüsihajú, vékonyka tanárnő. Talán a negyvenedik életévét taposhatta. – Örülök, hogy végre megérkeztek! Már azt hittük, hogy átmentek politológia szakra, vagy valami másra. Üljenek le!

Terry rám nézett. A tekintetéből valami olyasmit olvastam ki, hogy „Újabb égés!”. Lehorgasztott fejjel lehuppantam az egyik üresen hagyott padba, és addig helyezkedtem a kényelmetlen ülésen, mígnem megtaláltam a legelviselhetőbb pozíciót. Terry lazábban viselkedett. Egy pillanatig azt is kinéztem volna belőle, hogy felteszi a lábát az asztalra.

– Ronald MacKay és Amanda Edison már bemutatkozott. A lógósok óra után megismerkedhetnek velük. Folytassuk a következővel!

A világért sem akartam a szememet forgatni, vagy pofákat vágni, úgyhogy visszafogtam magam. Sosem szerettem az ilyen bemutatkozós játékot. Azt hittem, ezt csak gimiben csinálják. Hát tévedtem… Mrs. Sünihaj mindenkire kíváncsi volt. Húsz ember ült egymás mellett a padokból képzett körben, és Terry megsúgta, hogy ezekből tízen Spirit Glenben laknak (velünk együtt). Nem rossz arány, ahhoz képest, hogy Spirit Glen csak egy falu. Azaz kisméretű város.

Míg egy Harold Hooper nevű srác beszélt kiemelkedő futballteljesítményéről, én a velem szemben ülő lányt néztem. Nem szemeztem vele, csak lopva rápillantgattam, amikor a jegyzetlapjaira firkálgatott. Először nem vettem észre a legszembetűnőbb dolgot. Emós, vállig érő, vasalt frizuráját néztem, ahogy a fényben lilásan ragyogott, de mégis inkább fekete volt. Elég gyakran az egyik szemébe lógott, de ez láthatóan nem zavarta. Ajkai rózsaszínen csillogtak, nagy szemét feketével húzta ki, fehér bőre kissé piroslott a járomcsontján ülő párnácskákon. Azonnal megtetszett. Pedig egyébként nem bírom az emókat. Nem tudok azonosulni a gondolkodásmódjukkal. Szerintem az élet szép. Pont ezért rettegtem a haláltól.

Harold még mindig beszélt, én meg lejjebb hajtottam a fejem, és megláttam a lány karján éktelenkedő, fekete-fehér csíkos kesztyűt. Oké-oké, eddig is láttam, de nem foglalkoztam vele. Aztán eszembe jutott az álom. „Egy vastag tölgyfa törzse mögül nyúlt elő, s egy tíz centi magas lila kristályt tartott a tenyerében. Csak a felső két ujjperce lógott ki fekete-fehér csíkos, hosszú, könyékig érő kesztyűjéből.” Bambán néztem rá. Kábé mint egy afrikai bennszülött a plazmatévére.

– Köszönjük Harold! – biccentett Mrs. Sünihaj (legalább elmondhatta volna a nevét), és az emo lányhoz fordult. Mintha némi megvetést láttam volna a tekintetében. – Ön jön, kedvesem!

Na, erre figyelnem kellett! Minden részletet meg akartam tudni.

– Jó… – mondta a lány röviden, halkan, de elképesztően bársonyos hangon. Felemelte a fejét a rajzokról, és a tanárnőre nézett. A Spirit Gleniek elakadó lélegzettel hallgatták. Hamar kiderítettem, hogy miért. Piros felsőjén egy lila pillangószárnyas koponya virított. – Rose Staunton a nevem, Spirit Glenben lakom, immáron tizennyolc éve, szóval… szóval egy igazi skót hegylakó vagyok. A Spirit Gleniek már rég tudják, hogy a Spirit Gleni Koponyák druidarendjébe járok, ott tevékenykedem a szabadidőmben. Egyébként van egy húgom meg két macskám. Röviden ilyen az életem. Ennél jobban nem tudok most megnyílni, de köszönöm a lehetőséget, hogy felszólalhattam.

Nagyot néztem a szavain. Olyan hanghordozással beszélt, mintha kicsit gúnyolódni akarna. Ő is ugyanolyan lenézően nézett a tanárnőre, ahogy ő nézett rá. Amikor Mrs. Sünihaj a kesztyűjét mustrálta, Rose egyszerűen megvonta a vállát, és a következőket mondta:

– Bőrbetegség, nem érvagdosás. – Ezzel mindent megmagyarázott.

Mrs. Sünihaj csuklott egy nagyot, és továbbadta a szót a következő hallgatónak. Ekkor Rose végre viszonozta a pillantásomat. Furcsa élmény volt. Azonnal izzadni kezdett a tenyerem, és késztetést éreztem rá, hogy megigazítsam a kusza hajamat. De a pillantása tényleg csak egy pillanatig tartott. Megint belemerült a rajzolásba. Én azonban jól emlékezetembe véstem azt a fenemód igéző, különlegesen szép alakú barna szemét. Gyönyörű volt, de mégis inkább egy kettős jellemzést használnék rá: aranyosan gyönyörű.

Terry észrevette a nagy érdeklődésemet, és oldalba bökött.

– Ne szórakozz, haver! – suttogta fogcsikorgatva. – Lila szárnyas! Figyelmeztettelek! Ők mindig egyedül járnak, nem tartozhatsz közéjük.

Megvontam a vállam. Én is kinyitottam a füzetet, és folytattam a rajzolást. Lefirkantottam Rose karját, ahogy a kristályt tartja a kezében. Megálmodtam. Miféle különös véletlen ez? Egészen bámulatos, hogy mire képes az agy! Miféle tréfákra! Nem tulajdonítottam a dolognak misztikus jelentőséget, de valahogy mégis hitetlenkedtem.

Nem figyeltem a többiekre. Fél füllel hallottam, hogy miket mondanak, egy-kettőnek a keresztnevét is megjegyeztem, de nagyon lekötött az álmodozás. A füzetet Rose kesztyűi és lila kristályok népesítették be. Még a szárnyas koponyát is lefirkantottam a fehér, vonalas papírra.

– Hahó, lógós fiatalember! – Mrs. Sünihaj felemelte a hangját. Már sokadszorra felszólíthatott.

Felkaptam a fejem, és láttam, hogy néhányan fejcsóválva, vagy homlokukat ráncolva néznek rám. A tanárnő összecsücsörítette a száját. Mérgesnek tűnt.

– Ja… én jövök? – kérdeztem kissé zaklatottan. Nem akartam leégni Rose előtt. De Rose nem nézett, csak rajzolt.

– Igen, maga jön.

Oldalra lestem. Terry vigyorgott, mint a tejbetök.

– Hát… a nevem Blase Scott, Leedsben születtem. Egy hete költöztem a szüleimmel Spirit Glenbe, édesanyám itt lakott fiatalkorában. Hát…

– Blase, ne kezdje mindig háttal! – Mrs. Sünihaj rögtön beszólt. No persze, én lettem a feketebárány.

– Nem fogom – vontam fel a szemöldököm. Azt akartam, hogy lássák: Én is határozott vagyok. Valamilyen szinten. Ekkor már Rose is felfigyelt rám, láttam a szemem sarkából. – Nincs testvérem, se háziállatom, se barátnőm.

– Blase, a magánéletére nem kérdeztem rá. Nem helyénvaló arról beszélnie.

– Rose is mondott ilyen infókat, gondoltam én is mesélek valami ilyesmit. – Bátor voltam. Igen, éreztem a sikert, azt, hogy figyelnek rám. Legfőképpen Rose. Le sem vette rólam a szemét. De én ritkán pillantottam rá olyan nyíltan, olyan tágra nyílt szemekkel.

– Jól van – sóhajtotta Mrs. Sünihaj. – Folytassa!

– Szeretek írni. Történeteket. A fiókjaim tele vannak régi irományokkal és rajzokkal. Igen, néha rajzolgatok is, de azt nem olyan komolyan. Szeretnék az írással foglalkozni.

A tanárnő elcsodálkozott.

– Nahát-nahát, és miket ír?

– Drámákat. – Igaz volt. – Tudom, már kihalófélben van a drámaírás, a regény a menő. Néha azt is szoktam. De hajlok a régi stílusok felé. Shakespeare a kedvencem. Ha tehetném, mindenkivel elolvastatnám a Szentivánéji álmot.

– Lenyűgöző! Lógós, bátor fiatalember, és emellett író! Csak nem a forgatókönyvíró szakirány miatt jött ide?

– De, pontosan amiatt – mosolyogtam.

– Nagyon jó döntés. Negyedik szemeszterben nekivághat a forgatókönyvírásnak. Addig csak írogassa a drámáit! Nehogy feladja!

– Nem fogom.

Terry következett. Alig bírt megszólalni, de aztán kinyögte a nevét, és elmesélte magáról mindazt, amit már eddig is tudtam. Filmforgatós-fényképezős megszállottságáról beszélt, ahogy utána Julie is. A szőkésbarna lány nem árulta el, hogy ki az apja, de a Spirit Gleniek ezt már úgyis tudták. Nagyon furcsán néztek rá. Szemétség, hogy egyesek pont emiatt cukkolták.

A bemutatkozások végeztével Mrs. Sünihaj ismertette a kurzust, amelyet ő fog oktatni nekünk. Kommunikáció. Elég egyszerűen hangzott, és bizonyos szinten már tanultam róla Leedsben. Feladó, csatorna, vevő, visszacsatolás, háttérzaj, stb. Nem különösebben érdekelt. De végig kellett hallgatnom a bevezető ismereteket. Aztán délben kimehettünk a teremből.

– Mi a fene ütött beléd?! – kérdezte Terry, amikor kinyitottam előtte a művészeti kar bejárati ajtaját.

– Mire célzol? – kérdeztem értetlen képet vágva.

– Igen, mire célzol? – nyomatékosított Julie.

Terry a vörös haját tépte.

– Azt hittem, hogy még jobban magadra haragítod azt a nőszemélyt! Erre meg elkezdesz neki drámaírásról hadoválni! Még el is hitte! Sőt, te lettél a kiskedvence!

Felnevettem, és finoman vállon veregettem a srácot.

– Nem hazudtam, tényleg drámákat írok.

Most Terryn volt a sor a nevetésben.

– Ne hülyéskedj! Drámákat?

– Aha.

– Miért nem mondtad eddig?

Megrándítottam a vállam. Julie rám mosolygott, és megcsóválta a fejét.

– Fura vagy.

Bólintottam. Tudom, hogy fura vagyok, mindig is tudtam. Csak azt nem vallottam be a barátaimnak, hogy néha milyen kínzó gondolatok ficánkolnak a fejemben. Nem beszéltem nekik a halálfélelemről. Az indokolatlan rettegésről.

Erősen megdobbant a szívem. Elment mellettünk Rose Staunton, és megéreztem a varázslatos ibolyaillatát. Nem parfümnek tűnt. Olyan volt, mintha közvetlenül egy ibolyamezőről érkezett volna. Mintha nemrég druida szertartást végzett volna egy erdőben. Elbambultam. Majdnem nekimentem a főépület üvegajtajának. Terry rántott vissza.

– Haver, óvatosan! – kuncogott. – Nem arra megyünk, van egy kis étkezde a másik irányban. Adnak kaját, csak be kell regisztrálni. Tök ingyenes.

– Aha. Majd megyek én is, csak… benézek még ide. – A főépületre meredtem.

– Minek?

– Csak… csak úgy.

Terry mondani akart valamit, de Julie beléfojtotta a szót. Mintha tudná, hogy mire készülök. Rendes volt.

– Menj csak, Blase! Majd utolérsz minket. – Azzal arrébb tolta a barátját, és elindultak egy másik sétányon.

Kihúztam magam, és beléptem a nagy üvegépületbe. Nyüzsögtek körülöttem az emberek. Egyesek nem is néztek a lábuk elé, csak levállaltak, és tovább robogtak a folyosón. Teremről teremre jártak, megálltak a plazma tévé előtt, nézték, hogy mikor hová kéne menniük, egyszóval minden olyan kusza volt. Azonnal tudtam, hogy ebben a hatalmas tömegben nem fogom megtalálni a lányt. Képtelenség. De azért megpróbáltam. Végigjártam az összes folyosót, a hallgatók és a tanárok kezdtek hülyének nézni, és már azon voltam, hogy feladom, amikor megpillantottam Rose kezét. A fekete-fehér csíkos kesztyű egy folyosókanyarból nyúlt előre, és a lila kristályt fogta. A kristály csillogott-villogott, de rajtam kívül senkit sem érdekelt. Én viszont furcsa vonzódást éreztem iránta. Át akartam venni a lánytól, mert… nem is tudom, mágia volt benne. Arra nem jöttem rá, hogy miért gondolom ezt, de éreztem, és kész.

Elindultam felé. A lány nevét kiáltottam, az emberek meglepődve néztek felém, és eltűnt a kar, visszabújt a folyosóra. Elértem a kanyart, de Rose-t már nem láttam. Elszaladt, vagy talán ott sem volt, mert képzelődtem. Mégis hogy lehet ez?! A homlokomat fogtam, úgy éreztem, hogy lázas vagyok. Na meg persze ideges. Láttam a karját, láttam!

– Jól van? – kérdezte tőlem egy magas, kopaszodó, öltönyös férfi. Valószínűleg egy tanár.

Hevesen ráztam a fejem. Elfutottam. Meg kellett keresnem Terryéket. Mindenről be akartam számolni nekik. Valami itt nem stimmelt. Izzadtam, mint egy ló, a válltáskám a derekamat csapkodta rohanás közben, és szúrt a szívem. Elég rosszul éreztem magam.

Kiszaladtam az automatikusan nyíló ajtón, és az étkezde felé vettem az irányt. Csak egy kis kockaház volt, kék fallal és nagy ablakokkal. Kajaszag áradt belőle.

Megbotlottam a köves kis sétányon, s elterültem rajta. A tenyeremet felhorzsoltam, kissé vérzett is. Felszisszentettem. De valaki a segítségemre érkezett. Felhúzott a földről, és a fejét ingatta. Terry volt az. Mellette Julie állt, aki a szívére tette a kezét, és kérdezgette, hogy jól vagyok-e.

– Nem, nem vagyok jól – hebegtem, és hagytam, hogy átkaroljanak. A bokám is kibicsaklott, nem bírtam rendesen menni.

Bementünk az étkezdébe, leültettek az asztalukhoz, és Terry megkínált a limonádéjával. Nagyot kortyoltam belőle, egy pillanatra lehunytam a szemem, s próbáltam megnyugodni. Újra lepörgött előttem a furábbnál is furább jelenet, de sikerült úrrá lennem magamon. A szédelgés, szívlüktetetés és fájdalom is abbamaradt. Mesélésbe kezdtem.

– Van az a csaj, Rose… Álmomban láttam a karját, egy lila kristályt tartott a kezében, és most láttam a folyosón is. Egyébként miatta maradtam. Na mindegy, megszólítottam, de eltűnt. Egyszerűen köddé vált! Pedig láttam, ott volt a keze! Ugyanaz a csíkos kesztyű!

– Haver, azt hiszem, meghibbantál. – Terry tényleg olyan aggodalmasan nézte az arcomat, mintha klinikai eset lennék.

Tagadóan ingattam a fejem.

– Nem látta senki más, de ott volt. Nem hibbantam meg.

– De, ez erre utal.

– Hagyd már, Té! – dörrent a srácra Julie, és a szemembe nézett. – Nem lehet, hogy túlságosan is megtetszett?

Biztos vagyok benne, hogy elpirultam. Félrefordítottam a fejem, nem akartam rájuk nézni.

– Talán.

Terry óriásit sóhajtott, majd elvette tőlem a limonádét, és az egészet felhajtotta. Miközben ő beszélt (gyakran volt szájmenése), én az étkezőben jövő-menő diákokat sasoltam.

– Haver, regisztrálj majd a konyhásoknál, mert szerintem fasza kaják vannak itt. Holnap pizza lesz ebédre! Elképesztő! Mindent az állam áll! Ez a suli egy paradicsom. Persze a költségtérítéses hallgatóknak gáz lehet, ők fizethetnek mindenért. De nekünk ez luxusélet! Jó, oké, mindjárt jön a következő óra, de túléljük. Ez a film és média szak zsír lehet. Nem hiába választottam, tudom én…

Megláttam őt. Rose Staunton kecsesen belibbent az ajtón, hagyta, hogy bevágódjon mögötte, és míg mindenki őt bámulta, egy pillanatra sem zavarodott össze. Átgázolt a tömegen, és a konyhapulthoz lépett. Aláírt valami papírt, és elhozta a spagettit meg a limonádét. Persze nem hozzánk ült le; sőt, mindenkitől eltávolodott. Egyedül eszegetett a túlsó sarokban, de előtte félretűrte a haját, hogy ne lógjon a tésztába. Szívdelejező szemei voltak. Mélyek, világosbarnák, különlegesek. A kesztyűt most sem vette le.

Terry még mindig dumált valamiről. A kurzusainkat sorolta fel. Azt ki tudtam venni a szavaiból, hogy a következő óránk európai filmtörténet lesz, de másra már nem koncentráltam. Egy oldalba bökés kellett ahhoz, hogy kizökkentsenek a mélázásból.

– Hé, öcskös, figyelsz te rám?!

Megráztam a fejem, és a sajgó oldalamra tettem felhorzsolt tenyeremet.

– Au, mi az? Biztos, hogy öcskös vagyok?

– Tizenkilenc vagyok, te meg csak tizennyolc, nem?

Bólintottam.

– Akkor evidens, hogy nekem simán lehetsz öcskös is. Amúgy arra próbáltam az előbb felhívni a figyelmedet, hogy veszélyes játék Rose-nál próbálkozni. Felejtsd el, oké?!

Ilyesmit nem tudtam megígérni. Igézett az a lány.

– Miért? Csak mert a pletyka szerint minden Koponya egy szadista állat?

Julie legörbítette a száját.

– Bocsi, Blase, de Terrynek igaza van! Lilaszárnyas jelet hord, az ilyenek szóba sem állnak veled. Láttad, hogy milyen tekintettel nézte a tanárnőt!

Megvontam a vállam.

– Nem érdekel, én meg akarom ismerni!

Terry felhorkant, megragadta a vállam, és maga felé fordított.

– Blase Scott! – harsogta a nevem. – Rose-t kitagadták a társadalomból, ahogy ő is kitagadta a társadalmat. Rose egy hullákat rajzolgató emo lány, aki minden bizonnyal azonnal rablógyilkos lesz, mihelyst elment ebből a suliból! Rose a leglúzerebb lúzer, senki sem foglalkozik vele, és jól is teszik, hogy elkerülik! Egy gimibe jártam vele, katasztrófa a csaj! Tesin is hordta a csíkos kesztyűt, mert állítólag bőrbetegsége van, de ugyan ki hiszi el neki?! Vagdossa magát, mazochista, szadista, szociopata, antiszociális és pszichopata… és…

Levettem a vállamról Terry kezét, hagytam, hogy tovább sorolja a létező összes pszichológiai betegséget, s tovább stíröltem Rose Stauntont. Nem foglalkoztam a vérző tenyeremmel, a bokámban lüktető fájdalommal, a folytonos izzadással és szédelgéssel. Csakis a lány szépségére összpontosítottam. Olyan egyedül volt… vágyott valakire… éreztem.