Artair McKnight: Kristályszép – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/artair-mcknight-kristalyszep-1-resz-1580.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

Bitter Sweet Symphony. Már megint. Fekvőtámaszba nyomtam magam az ágyon, oldalra dől-tem, és kihalásztam a telefont a farmerzsebemből. Azt hiszem elég álmatagon szólhattam bele.
– Ki az?
– Az a szomszédod, aki szeretne a barátod lenni, feltéve, ha beteszed a lábad a Habzsoldába.
– Ó, basszus! Hány óra van?
– Fél nyolc. Szedd össze magad, haver, és gyere le!
– Itt vagy?
– Nem, a Habzsoldában ülök Julie-val.
Megvakartam a fejem búbját, és próbáltam magára hagyni az ágyamat.
– Ki az a Julie?
– A barátnőm, te eszelős! Most jött haza a nyaralásból.
– Ja. Bocs. Megyek mindjárt. Szia! – Letettem a telefont. Ez már így is elég kínos volt ne-kem.
Lerohantam a lépcsőn, és bekiáltottam a fényes nappaliba. A szüleim a tévé előtt ültek, pattogatott kukoricát majszolgattak, és nézték a Rettenthetetlent.
– Miért nem szóltatok hétkor?!
Anya rám nézett kék szemével, és elhúzta a száját.
– Jaj, Blase, elfelejtettük! De tudod milyen jó ez a film!
– Főleg amikor a skótot seggébe lövik a nyilakat – szólt közbe apa, és jóízűen felnevetett. – Figyelj, most jön az a rész! Nagyon durva, azt a…
Legyintettem. Ilyenkor előfordult, hogy a „hülye” szót mormoltam az orrom alatt, de nem gondoltam teljesen komolyan. Na jó, picit. De hát érthető. Apa néha elképesztő volt. Mintha nem is az én apám lenne.
Berohantam az égszínkékcsempés fürdőszobába, és az ovális tükör elé léptem. Torzonborz, sötétbarna hajam annyira össze-vissza állt, hogy már tudtam előre: Felesleges vele hadakozni. De azért csak küzdöttem vele egy kicsit, tépkedtem a fésűvel. Az eredmény megközelítette az elfogadható szintet. Magamra mosolyogtam, játszottam a menő fiút, végigsimítottam az ajkam alatti kis szakállkát, és kacsintottam egyet szürkéskék szememmel. Néha reméltem, hogy ez a külső bejön a csajoknak, de legtöbbször csak fintorogtam magamon.
Miután telefújtam magam illatos, olasz dezodorral, és az arcomon arcszesz párolgott, végre útra kelhettem. Elköszöntem anyáéktól (akik olyannyira izgultak a skótokért, mintha még sosem látták volna a Rettenthetetlent), majd kiléptem a fehér ajtón.
Odakint már lenyugvóban volt a nap, és két hegy között, vörösen izzott a tó felett. A Loch Spirit visszatükrözte narancsos-pirosas fényét, s belecsillogott a szemembe. Nem néztem to-vább, bármennyire is csodálatos volt. Igyekeznem kellett, ha nem akartam elveszíteni az egyetlen Spirit Gleni barátomat. Összehúztam magamon a fekete, vékony vászonkabátot, megigazítottam szürke sálamat, és elindultam a járdán.
Amíg a főtérre gyalogoltam, hál’Istennek nem futottam össze senkivel. A túloldalon ugyan felbukkant két hangosan vitatkozó, részeg öregember, de ők nem foglalkoztak velem, és en-gem sem érdekeltek. Amíg nem kezdenek üvegeket dobálni felém, addig békében vagyunk. A fülembe dugtam az érintőképernyős telóm fülhallgatóját, és kizártam a külvilágot. A kedvenc együttesem, a Death Cab for Cutie nekem való dalokat játszott, le tudtak nyugtatni, el tudtam lazulni tőlük. Kizártam a külvilágot; persze csak annyira, hogy még tudjak figyelni a lépteimre. Ettől függetlenül majdnem homlokon talált egy villanyoszlop. Azon is elcsodálkoztam. Úgy nézett ki, mint egy tizenkilencedik századi lámpástartó. Azt hiszem, Spirit Glen kissé még a múltban élt.
Az út felfelé indult, majd bekanyarodott a főtérre. Innen is látszott, hogy a házak mögött óriási hegy növekszik az emberek fölé. Komolyan, napról napra magasabbnak láttam. Noha tudtam, csak a szemem káprázik.
A Habzsolda a templommal szemben állt, és több hang szűrődött ki belőle, mint a Röfögő Disznó Pubból. Én ezt felettébb furcsálltam; az ember azt hinné, hogy a kocsmában több a részeg ember. Csakhogy a Habzsolda egy becsapós hely. Oda járnak a fiatalok, és megbotrán-koztatóan sokat isznak. Ráadásul ezen a héten már minden egyetemista itt volt. A más vidé-kekről érkező hallgatók letelepedtek a kollégiumban, és ezek szerint nem bírták megállni, hogy ne részegedjenek le az utolsó szünetnapjukon.
Én kivétel vagyok. Igen, komolyan, én nem nagyon iszom. El is határoztam, hogy szépen eltolom magam elől a piákat, amelyekkel kínálni fognak.
Nyeltem egy nagyot. A Habzsolda előtt álltam, és a lóherés, szélben lóbálódzó cégért néz-tem. A szürke kőház földszintjét zöldre festették, és az egyik ablak mellé vigyori manót pin-gáltak. Ez az éktelenül ronda kisember egy pitét habzsolt magába, arra bíztatva a vendégeket, hogy pukkadásig tömjék tele a bendőjüket. Márpedig ez nem fog megtörténni. Mondom, itt mindenki csak inni szokott.
Valaki előttem nyitotta ki az ajtót, félrelökött tégla szilárd vállával, és a csatornába hányt. Ez már kezdte elvenni a kedvemet.
– Hé… lúzer, erről senkinek egy szót se! Vetted? – A kopaszra borotvált fejű izomember megtörölte a száját, és „v” alakú szemöldökkel meredt rám.
– Egy szót se – ismételtem tűnődve. A hányás biztos a gyengeség jele. Nem vitatkoztam.
A keménylegény visszatért a Habzsoldába, és én tisztes távolságból követtem. Két dolgot megjegyeztem rajta. Elől, a szíve fölött egy koponyát hímeztek a pólójába. Nagyon furcsa volt, mert piros denevérszárnyak nőttek ki belőle. A hátán pedig tépőzár éktelenkedett. Talán ott nyúlt be a barátnője, hogy a hátizmát kényeztesse? Érthetetlen.
Az izomagy balra ment, én meg jobbra. Terry és barátnője a sarokülőnél várt rám. A kerek, fekete faasztalra könyököltek, s egészen addig bújták egymás arcát, amíg rájuk nem köszön-tem.
– Sziasztok, bocs a késésért! – Félszegnek éreztem magam. A szőkésbarna lány egész csinos jelenség volt.
A turbékoló gerlepár rám meresztette a tekintetét. Terry vigyorgott, a törékeny barátnője pedig kósza pillantásokkal mért végig.
– Na, helló, te városi angol! – élcelődött a srác. Nagyon rövid, vörös haja volt, és szeplők lepték el kerek arcát. Bőrdzsekit hordott, és kék farmert. – Ha már végre megérkeztél, hellyel kínálunk. De előtte hadd mutassam be neked az asszonyt!
– Asszonyt? – vontam fel a szemöldököm.
A szőkésbarna lány körbeforgatta a szemét, és elfintorodott.
– Néha így hív ez a mafla. Amúgy Julia Williams vagyok. De inkább Julie-nak becéznek.
Kezet fogtam vele.
– Blase. Blase Scott.
– Egy angol emigráns – nevetett Terry. – Na, ülj le, haver!
Leültem melléjük. A narancssárgás sarokülő párnája olyan puha volt, hogy teljesen bele-süppedtem. Kezemet az ölembe tettem, és mélán végignéztem a vendégeken. Hangosan rö-högtek; hol az asztalra, hol a ruhájukra, s hol egymásra öntötték a sörüket. A lelkem mélyén éreztem, hogy nem vagyok közéjük való.
– Nem dobod le a cuccaidat?
Terryre kaptam a tekintetem.
– Hm?
A vörös üstökű srác megcsóválta a fejét.
– A kabátodat, meg a sáladat.
Leesett. Kissé össze voltam zavarodva. Ez a nagy tömeg idegesített. Nincsenek efféle fó-biáim, de néha ingerel, amikor rengeteg emberrel zárnak be egy helyre. Depressziós korsza-komban majdhogynem paranoiás voltam.
Lekaptam magamról a fekete kabátot, és leterítettem magam mellé. A hosszú sálat leteker-tem a nyakamról, s az ölembe ejtettem. Nem engedtem el, folyamatosan azt babráltam, amíg elém nem tették az itallapot.
– Válassz, Blase! És ne kólát, ha megkérhetlek! Ne sérts meg ilyenekkel!
Elmosolyodtam, de eltoltam az itallapot. Átadtam a lánynak, láttam a szemében, hogy őt sokkal jobban érdekli.
– Nekem tökéletesen megfelel a kóla – mondtam. – Nem szeretek berúgni.
– Fogadok, hogy soha nem is rúgtál be! – vigyorgott Terry. – Igazi angol lord vagy. De ha hallgatsz arra a skót véredre is, akkor elengeded magad, és lazulsz egy kicsit az egyetemi ki-képzés előtt.
– Figyelj, nem… én nem fogok semmi alkoholosat inni. Volt szerencsém hozzá. Egy kis whisky is megárt nekem, szóval inkább ejtsük a dolgot.
Julie az ajkába harapott, és rábökött valamire az itallapon. A pasija fölé hajolt, és elismerően bólintott.
– Az igen! Jó kis csajos koktélnak tűnik. Ilyet kérsz?
Julie pironkodva rábiccentett, és sandán felém pislantott.
– De csak akkor, ha ő is iszik valamit.
Terry megjátszott könyörgéssel nézett rám. Feladhattam minden reményt. Nem sok lehető-ségem volt. Ha nem iszom, egész este ezzel fognak nyaggatni. Ehhez nem volt kedvem.
– Jól van, jól van. De csak sört. Semmi töményt.
Elgondolkodtam. Hány évesek is? Tizennyolc, mint én, vagy esetleg már tizenkilenc évesek. Ihattak, amennyit csak akartak. De azért mégis, engem bosszantott, hogy manapság a piálás a belépőjegy a fiatalság kapuján.
Nemsokára megérkezett az egyik pincérnő, egy igazi fekete démon. Elképesztően nézett ki, de csiripelő hangjából, és bugyuta nézéséből rögtön megállapítottam, hogy az eszéért nem sokan szerethetik. Az ilyen nők hidegen hagytak.
Leadtuk a rendelésünket, és hamarosan megkaptam a nagy pohár sört. Terry elé egy whis-kys pohár került, míg Julie elkezdhette kortyolgatni a kékszínű, furcsa koktélját. Amint inni kezdtem, máris éreztem, hogy hamarosan jobban feloldódok. Ugyan ez csak sör volt, semmi erős, bennem még ez is könnyen felkavarta a dolgokat.
Még egyszer megnéztem az embereket. Akadt egy-két fiú és lány, aki kólát, vagy üdítőitalt ivott. Sőt, egyesek pitét vagy pizzát ettek. Na, ők jobban illettek a Habzsolda imázsához. Ez elvégre nem kocsma volt, hanem egy normálisnak szánt étterem!
– Látsz jó csajt? – kérdezte Terry, s rám mosolygott. Felhajtotta a whiskyt, aztán kérte a következőt.
– Nem, ami azt illeti… nem – ráztam a fejem. Pedig voltaképpen láttam. Ott ült előttem. De róla nem mondhattam semmit, mert Terry barátnője volt. – De valamit meg akartam kérdezni.
– Oké, ki vele!
Egy pillanatra átnéztem a hányós melák asztalára. A fazon egy plázacica mellett ült, és ék-telen hangon hahotázott valamin.
– Van ez a nagyképű tahó, odaát – mutattam a széles vállú egyénre. – Ő is itteni?
Terry úgy nézett rám, mintha valami borzalmas dolgot kérdeztem volna. Az egész világ összedőlt benne, és elhúzta a száját. Julie válaszolt helyette. Szegény lánynak máris megártott a kétes eredetű koktél.
– Igen, ő Greg. Csodálom, hogy felvették az egyetemre. Reméltük, hogy elmegy innét. A barátnője egy hülye kurva, és most nem túlzok. Nagyon nagy…
– Térjünk a lényegre! – szólt közbe Terry, és lehajtotta a következő whiskyt. Intett még egyért. – Greg a Spirit Gleni Koponyák tagja.
– Spirit Gleni micsodák?! – ráncoltattam a homlokom. A sör közben nagyon lassan fogyott.
– Koponyák – sóhajtotta Julie. – Az a jel a pólóján egy druidarend jele. A tépőzár meg azért van a hátán, mert egy szertartásnál egymás hátát fogják, és úgy kapcsolódnak össze. Valami fura szellemidézős hülyeség az egész. Amúgy három különböző jel van. Van egy ilyen dene-véres, egy lila pillangószárnyas és egy fekete. Azt hiszem, feketéből van a legkevesebb. Jobb, ha kerülöd ezeket az embereket, nagyon para mindegyik.
– Sokan azt terjesztik, hogy nem is druidarend tagjai – suttogta Terry, mintha attól félne, hogy meghallják, és békává fogják varázsolni. – Sátánista szektások. Azért nyitják szét a pó-lójukat, hogy ott vagdossák egymást a késsel, aztán lenyalogatják a vérüket.
– Ennyiből le is vehetnék a pólót – vontam vállat.
– Nem, ez a tépőzár menőbb – akadékoskodott Terry.
– Szóval ők a falu rémei.
– Falu?! – Terry egészen felháborodott, csak még nem tudtam, hogy miért. – Haver, Spirit Glen már város.
– Mióta?
– Hát, kábé egy éve. Nagyon büszkék vagyunk rá. Spirit Glen már nem egy lúzer hely, mióta itt van ez az egyetem. Te is láttad a McDonald’s-ot meg a Tescot, megmutattam, nem?
– Ja – bólintottam, és lefolyattam a torkomon még egy korty keserű löttyöt. Az elmúlt egy hétben Terry mindenhol körbevezetett. Láttam Spirit Glen összes látnivalóját, és azokat a he-lyeket is, amelyekre nem is voltam kíváncsi. – A polgármester le akarja körözni Stirlinget?
Julie felnevetett. Sőt, nem nevetett, hanem visított. Nem tudom, mi volt abban a koktélban, de természetellenesen kék színéből arra következtettem, hogy más bolygóról hozták. Valószí-nűleg idegen szervezetnek találták ki, mert Julie úgy imbolygott a sarokülőn, mint egy keljfel-jancsi.
– Stirlingnél nincs jobb, basszus! Jaj… ne forogj már Blase! Olyan… olyan viccesen nézel ki!
Felvontam a szemöldököm.
– Terry, a barátnődet haza kéne vinni. Teljesen kiütötte magát.
– Nem igaz! – Julie kiáltozva tiltakozott, és össze-vissza csapkodott a karjával.
Terry arca elfehéredett. Mindenki minket bámult, egyesek röhögtek, mások meg lenézően stírölték a lányt. Csak pár perce ültünk a Habzsoldában, de máris lejárattuk magunkat. Csak azt nem értettem, hogy miért. Az hogy lehet, hogy Mr. Tahó és cimborái bátran lerészeged-hettek, cikizés kísérete nélkül, minket pedig kigúnyoltak érte? Ráadásul Julie egész jól nézett ki. Az ilyen lányokon nem szokás csúfolódni.
A szomszéd srác úgy döntött, hogy nem égeti magát tovább, átkarolta a csapkodó-kacagó barátnőjét, és próbált vele felállni az asztaltól. Nem nagyon jött össze. Julie lesöpörte az ital-lapot, eltávolította a műanyag cigarettatartót, és a poharat is összetörte volna, ha nem teszem arrébb. Gyorsan magamra kanyarítottam a sálat meg a kabátot, aztán segítettem Terrynek. Lefogtam a lányt, míg ő felöltöztette narancssárga dzsekijébe.
Greg, alias Mr. Tahó ránk üvöltött, míg elhaladtunk az asztala mellett, de nem értettem, hogy mit mondott. Csak azt vettem észre, hogy mindenki vihog, és Terry dúl-fúl mérgében.
Odakint a hűvös levegő kezdte higgadtabbá varázsolni Julie kedélyállapotát, így már nem volt olyan nehéz továbbvánszorogni vele. De beszélgetni nem tudtunk. Én a lány bal oldalán álltam, Terry pedig a jobbján. Fogni kellett a karját, mert néha még csápolni akart a mellettünk elhaladó embereknek. Magamban azon átkozódtam, hogy Terry nem hozta el a kocsiját. Persze alkohollal a vérében nem lett volna szerencsés, ha vezet.
– Messze lakik Julie? – kérdeztem, amikor már kezdtem igazán megérezni a rám nehezedő sújt.
Terry válaszolt valamit, de a lány rikácsolása elnyomta a hangját.
– Dobjatok egy bokorba, jól el leszek én ott! De Blase… milyen viccesen nézel ki!
– Miért hajtogatja ezt egyfolytában? – dünnyögtem fáradtan.
– Nem tudom, lehet, hogy tényleg viccesen nézel ki.
– Nagyszerű.
Az út tovább tartott, mint reméltem. Az utca meredeken haladt fölfelé, és a kőházak egyre távolabb kerültek egymástól. Ez már a falu – akarom mondani, város – másik szélén volt, és úgy tűnt, hogy elkezdtük megmászni az egyik hegyet. A völgy alattunk tátongott, közrefogva Spirit Glen sűrűbb központját, és biztosítva a tudatot, hogy odalent civilizáció él. Csakhogy mi nagyon eltávolodtunk a civilizációtól. Az utolsó házakhoz érkeztünk.
Itt a kisebb hegy fennsíkján egy nagy családi ház terpeszkedett, óriási medencével, három emelettel és egy hatalmas parkkal.
– Ez Juliék háza? – ámuldoztam.
Julie elszundított a vállunkon. Terry átvette tőlem a másik karját is, és jól magához szorította a lányt. Közben nagyon ügyesen becsöngetett a fehér vaskapun.
– Haver, Julie a polgármester lánya. Ez ugye sok mindent megmagyaráz?
Az államat kerestem. Biztos voltam benne, hogy leesett az aszfaltra.
– Emiatt szóltak be neki? Mit mondtak?
Terry felmordult, és elhúzta a száját.
– Idézem: „A kis lúzer tyúk lejáratja drága apucikáját!”
Elfintorodtam.
– Gregnek ez a lúzer szó a mániája? Engem is lelúzerezett a Habzsolda előtt.
– Nemcsak Greg mániája, és bocs, de tényleg lúzerek vagyunk – szontyolodott el Terry. – Bevallom, cimbi, Spirit Glenben is működik a beskatulyázás. Mi a művészek és kockák csa-patába tartozunk. Így volt ez a gimiben, és így lesz ez az egyetemen. De te még bekerülhetsz más csapatba is. De ha velünk lógsz, lúzer leszel. Van még persze más lúzer csapat is, a Spirit Gleni Koponyák lilaszárnyas bandája. Ők mindig egyedül járnak. Na, hozzájuk nem tartoz-hatsz. Szóval vagy velünk leszel lúzer, vagy csatlakozol a menőkhöz.
– Ugyan már, ez hülyeség! Ki találta ki, hogy legyenek ilyen csapatok?
– Senki, de ha végignézel majd a haveri társaságokon, meglátod, hogy igazam van. – Terry még egyszer becsöngetett a kapun. Megvonta a vállát, és rám nézett. – Figyuzz, Julie meg én nem szoktunk piálni. Csak egy ötlet volt. Hátha jobban beilleszkedsz, meg hátha jobban felol-dódsz közöttünk, és aztán minket választasz.
– Akkor is titeket választalak, ha nem isztok – mosolyogtam. – Sőt, úgy még inkább. Ne-kem nem kellenek az olyan menő barátok, mint Greg. Ti menőbbek vagytok.
Terry felnevetett.
– Kösz.
– Nincs mit.
Hamarosan felgyulladt a ház külső kivilágítása, és megjelent a kapuban a polgármester, Mr. Williams. Köszönt mindkettőnknek, nekem bemutatkozott, Terryt kicsit megrótta, amiért nem vigyázott eléggé a lányára, aztán el is búcsúztunk. Julie az apja karjában ébredt fel, és egészen addig csapkodott, amíg el nem tűntek az ajtóban. Továbbléptünk.
Terryvel végigbeszéltük az utat. Elmesélte, hogy milyen volt a gimnázium, hányszor akarták megverni, hogyan barátkozott meg a zárkózott Julie-val, és hogy mennyire szeretett fény-képezni. Éveken át Julie-ról forgatott kisfilmeket a régi videokamerájával, és azért jelentkezett a film és média szakra, mert később operatőr szeretne lenni. Ahhoz nyújtja majd az alapot. Mit is fűzzek hozzá? Ezen az estén megkedveltem őket. Éppen annyira voltak különcök, amennyire magamat tartottam annak.
A hold kereken fénylett a fekete égen, és egyre dermesztőbbé vált a levegő, míg mi átbaty-tyogtunk a város másik végébe. Az út végig lejtett, aztán már láttuk is a Loch Spirit tükörsima vizét. Az utcánkba érkeztünk. Megálltunk a két ház között, és szembefordultunk egymással.
– Hát… érdekes esténk volt – vigyorgott Terry, s a derekára tette a kezét.
– Igen, az érdekes jó szó rá.
A vörös hajú srác nevetett egy nagyot, aztán elhallgatott egy pillanatra. A házra mutattam, és megköszörültem a torkom.
– Mennem kéne.
– Jaja, persze… – motyogta Terry. – Holnap lesz egy kis évnyitó, de ne öltözz ki, felesleges! Fél nyolckor kiállok ide a kocsival, elviszlek téged is.
– Aha, kösz. Igyekszem.
– Jól van akkor, szia!
– Szia! – Sarkon fordultam, és beléptem a kapun.
Terry még egyszer utánam kiáltott.
– Ja, és köszi!
– Mit?
– Hogy támogattad Julie-t.
Elmosolyodtam. Intettem a fiúnak, majd kinyitottam az előszoba ajtaját. Anyáék minden villanyt lekapcsoltak. Hány óra is volt? Ránéztem a mobilomra. 22:58. Elcsodálkoztam. Hét-főn kora reggel kelnem kellett, úgyhogy gyorsan felszaladtam az emeletre, ledobtam a ruhái-mat egy szék karfájára, felvettem a kék pizsamámat, és bebújtam az ágyba. Hamar elaludtam.