Artair McKnight: Kristályszép – 19. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Amikor megérkeztünk az Ősök Fennsíkjára, már véget ért a küzdelem. A strigoikat mind megölték, a Zack oldalára állt démongyermekeket pedig megkötözték. Elég volt csak ránéznem Drostanra, és ő már tudta, hogy mit tettünk. Tudta, hogy megöltük a démont, ezért örömittasan elkiáltotta magát, és a magasba emelte az öklét. Aznap este hőssé lettünk avatva. Nem tudom, hogy Rose mit érzett, de én semmi különöset. Csak azt, hogy boldog vagyok, és teljes mértékig megkönnyebbült.

A következő napokban a tündérek az emberek memóriáján dolgoztak, hogy elfelejtsék a vörös eget, amit állítólag még a BBC híradójában is megemlítettek. Nekem nem volt már semmi dolgom, csak az, hogy pihenjek. Rose-zal naphosszat az erdőt jártuk, és sok időt töltöttünk a szerelmesek házában. De a kedvenc helyünk mégis inkább az ibolyamező maradt. Kifeküdtünk oda, és hangosan olvasgattuk a kedvenc regényeimet és drámáimat. Rose ugyanis úgy döntött, hogy meg akarja ismerni ezeket a történeteket.

Mór nem sokat beszélt velünk, de azt elmondta, hogy a köztünk lévő szerelem valóban nagyon erős hatalommal bír, és ezt használtuk fel akkor is, amikor Zackre omlasztottuk az öreg templomot. Ezenkívül azt is megemlítette, hogy Una néni szőrén-szálán eltűnt, és még a túlvilágon sem találják. Mivel a háborúból is kimaradt, így őt kiáltották ki árulónak, és egyúttal Zack rejtegetett szerelmének.

Otthon pedig semmi sem változott… Egyedül talán csak annyi, hogy Rose-t egyre többször hívták meg vendégségbe. Anya meg akarta tanítani festeni, apa pedig szimplán csak megkedvelte. Rose végtelenül hálás volt ezért, és cserébe megígérte nekünk, hogy összehoz majd egy közös, kétcsaládos találkát. Ezalatt nyilván azt értette, hogy a Stauntonok és a Scottok együtt fognak vacsorázni vagy piknikezni. Én ezt enyhe túlzásnak éreztem, de Rose hamarosan betartotta a szavát, csak előtte még hátravolt egy félelmetes vizsgasorozat…

 

***

November 29-én Terry kocsijával mentünk ki az egyetemre, és út közben egy kitalált druidás szertartásról beszéltünk a srácnak. Terry rettentően élvezte, Julie pedig annyit nevetett, hogy már teljesen belevörösödött az arca.

Miután leparkoltunk, beültünk az unalmas kommunikáció óránkra, és végighallgattuk a decemberi vizsgákkal kapcsolatos információkat. Aztán jött az európai filmtörténet! Mindenki erre várt, hiszen végre megnézhettük egymás fekete-fehér kisfilmjeit. Talán mondanom sem kell, hogy rengeteget kacagtunk. Még a bicebóca tanár úr is sokat nevetett, de egyes alkotásokra azt mondta, hogy Coppola is megirigyelné őket. Aztán jöttek a mi filmjeink.

Először Rose-é, amelyiken ott ültem a fűzfa előtt, és könyvet olvastam. Kicsit remegett a kép, de ez senkit sem zavart. A film atmoszférája volt igazán különleges. Mindenki elcsendesedett, amikor a filmbéli alakom besétált a tóba, és az ég felé nyújtotta a karját. Sokan hangosan elámultak, amikor eloszlott az eget borító sötét felleg, és hatalmasat tapsoltak a kétszemélyes stáblista végén.

Aztán jött az én filmem, és a nézősereg kerek szemekkel elbambult tőle. A kamera lassan közeledett a tisztáshoz, s Rose gyönyörűen táncoló, szoknyás alakja egyre nagyobbá vált. Mindenkit megbabonázott a harisnyás lábak mozgása, és a film végére a tanárunk kibicegett az emelvényre, hogy elmondja a véleményét:

– Még sosem láttam ilyen szép filmet! Ugyanezt elmondhatom Ms. Staunton remekművére is. Kedves tanítványaim, talán mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy ennek a két ifjú hallgatónak beírom az ötöst! Ez valami hihetetlen élmény volt! Köszönöm!

Mondanom sem kell, hogy úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. Annyira nem bírtam magammal, hogy ott a teremben csókoltam meg Rose-t, mindenki szeme láttára. Már az sem számított, hogy szárnyas koponya virított a pólóinkon, mert az összes csoporttársam megtapsolt minket. Éljeneztek, és ez akkora örömet okozott mindkettőnknek, hogy muszáj volt megünnepelni.

 

***

 

December 12-én Julia Williams elképesztően nagy házibulit rendezett a közelgő vizsgák alkalmából, és természetesen mi is a meghívottak között voltunk. Mondhatni a fél egyetem a hatalmas ház tánctermében bulizott, és mindenki csodásan érezte magát. Rose-zal Terry és Julie párosa mellett roptuk, egészen addig, amíg hullafáradtak nem lettünk, és le kellett ülnünk. Az egyik hosszú asztal mögött foglaltunk helyet, és töltöttem magunknak egy kis kólát. Onnan néztük a többieket. Amanda Edison és Harold Hooper együtt táncoltak, rajtuk mosolyogtam.

– Úgy látszik, a csoportunkban mindenki megtalálta a párját – nevetett Julie, és arcon csókolta Terryt.

– Á, Jul, nézz már rájuk! Amanda fél hónap után új pasit fog keresni!

– Lehet benne valami – vont vállat a szőkésbarna lány, aztán legyintett. – De akkor is édesek! Mindenki édes! Úgy örülök, hogy ilyen sokan eljöttek!

– Csak vigyázzunk, nehogy szétverjék a házat, mert az apukád olyan szobafogságra fog ítélni, hogy örülhetsz, ha kienged a vécére!

Rose hangosan nevetett, majd átkarolta a nyakam, és a fülembe súgott valamit. Elmosolyodtam, és ránéztem Terryre.

– Bocs, haver, mi most kimegyünk egy kicsit!

A vörös hajú srác vigyorogva biccentett egyet, és tovább beszélgetett Julie-val.

– Gyere, menjünk! – fogtam meg Rose kezét, és felálltam az asztaltól.

Végigvonultunk a hosszú, színes girlandokkal és lufikkal díszített termen, s közben az őrülten táncoló emberek között szlalomoztunk ide-oda. Elhaladtunk a puncsos tálak mellett, és vetettünk egy utolsó pillantást a terem végében zenélő rock együttesre, majd kiléptünk az ajtón. Közvetlenül a ház udvarára jutottunk ki, ahol egy hatalmas, ovális alakú medence foglalt helyet, és gyönyörű fák övezték a szépen nyírt pázsitot. Itt legalább csönd volt.

Elsétáltunk az egyik padig, s leültünk rá.

– Itt sokkal jobb, kösz, hogy kihoztál! – mondta Rose, és felnézett a csillagos égre. – Azóta, hogy a háborúban ott volt az a nagy tömeg, kicsit nehezen bírom az ilyen felhajtásokat.

– Én is, Rose, én is…

– Szerinted jól fognak sikerülni a vizsgák? – fordult felém a gyönyörű lány, és a combomra helyezte a kezét.

– Szerintem pompásan! – vigyorogtam.

– Nem vagy valami meggyőző – élcelődött Rose, és közelebb hajolt az arcomhoz. – De azért lehet, hogy igazad van.

– Van esélyünk, mondjuk úgy! – nevettem, majd megcsókoltam Rose-t. – Legyünk optimisták, egyszer már bevált! Mi lenne, ha hagynánk, hogy sodorjon minket az ár? Képzeld csak el! Nem kéne bajlódnunk, nem kéne szomorkodnunk! Csak hagynánk, hogy megtörténjenek velünk a jó dolgok.

Rose gyengéden elmosolyodott, és az ölembe ült. A homlokát az enyémhez nyomta, és szerelmesen felsóhajtott.

– Az nagyon jó lenne! De vajon kiderül, hogy mi ez az erő, ami köztünk van? Még mindig nem igazán tudom.

– Hát én sem… – motyogtam, aztán próbáltam másra terelni a témát. – Képzeld, tegnap olvastam valami nagyon érdekeset a tündérekről! Remélem, ezt még te sem tudod!

Rose édesen felnevetett, és beletúrt a hajamba.

– Na, mondd csak!

– Szóval… azt olvastam, hogy egyes tündérek nemcsak a gyermekeinknek adnak tündérnevet, hanem tárgyaknak, és fogalmaknak is! Tehát például két ember barátságának, vagy mondjuk szerelmének.

– Hm… ezt tényleg nem tudtam! De mire akarsz kilyukadni?

– Mi lenne, ha elneveznénk a szerelmünket?

Rose összevonta a szemöldökét.

– De miért?

Megvontam a vállam.

– Azért, mert elpusztíthatatlan. Azért, mert megmentett minket. Azért, mert annyira imádlak, hogy legszívesebben egy pillanatra sem ereszteném el a kezed! Még akkor sem, ha olyan helyre mész, ahová nem követhetlek! – Mindent el akartam mondani Rose-nak. Mindent, amit az utóbbi három hónapban átéreztem.

– Rendben van – bólintott Rose, és megcsókolta a homlokomat. – Mit találtál ki?

– Mit szólnál ahhoz, hogy Kristályszív?

– Kristályszív? – mosolygott Rose. – Csak nem összevontad a nevünket?

– Hát… de – vallottam be lesütött szemmel. – Azt hittem, hogy tetszeni fog.

Rose ciccegett egyet, és megsimogatta az arcomat.

– Nagyon tetszik, Blase! Nagyon tetszik!

Felemeltem a fejem, és a barátnőm szemébe néztem. Olyan kedvesen figyelte minden rezdülésemet, olyan aranyosan tudott hozzám szólni, és annyira gyönyörű volt, hogy könnyek szöktek a szemembe. Persze nem sírtam hangosan, egyszerűen csak könnyeztem a boldogságtól. Könnyeztem attól, hogy minden rossznak vége lett, és Rose-t örökre a karjaimba zárhattam. Ezért nem is tudtam már mást mondani ezen az éjjelen, csak egyetlen fontos dolgot:

– Szeretlek… Kristályszép!