Artair McKnight: Kristályszép – 18. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Vadtűz Zack

Enyhe fényességben ébredtem. Azt hittem, hogy emlékezni fogok az álmomra, azt hittem, hogy újra meg fog támadni benne Zack, és majd az életemet féltve ordítozok. De nem így történt, hál’istennek!

Oldalra fordultam, és Rose-t pillantottam meg magam mellett. Édesen aludt. A szemfestéke elkenődött, a haja kócossá borzolódott, de nekem így tűnt a leggyönyörűbbnek. Talán azért, mert ekkor láttam a legártatlanabbnak, a legszolidabb és legérzékenyebb teremtménynek. Annyira szép volt, hogy majdnem megkönnyeztem. De helyette csak visszabújtam hozzá még pár percre, és átöleltem. Magamba szívtam varázslatos ibolyaillatát, és a rövid, közös múltunkon gondolkoztam. Újra végignéztem, ahogy ott ült Mrs. Tüsihaj óráján, és frankón megmondta a tanárnőnek, hogy nem vagdossa magát. Majdnem felnevettem.

Aztán eszembe jutottak a korai beszélgetéseink, és az is, ahogy próbálta megmagyarázni, hogy csak képzelem a furcsa dolgokat. De a legkülönlegesebb élményt az az emlék nyújtotta, amelyikben a tóparton állt, kinyitott szárnyakkal. A nagy, lila kristályt fogta, és begyűjtötte a természet mágikus energiát. Hihetetlenül bámulatos volt. Még most is elmerengtem rajta, és néha tényleg egy túlvilági nimfaként gondoltam Rose-ra. És mégis… annyira emberi volt, hogy ennél emberibb már nem is lehetett volna. Én pedig teljes mértékben hozzánőttem. Totálisan. Ő lett az örök szerelmem, és tudtam, valóban tudtam, hogy soha senki és semmi nem választhat el minket egymástól.

– Annyira jó volt! – hallottam Rose suttogását.

Ránéztem az arcára, mire felnyitotta a szemét, elmosolyodott, majd érzéki csókkal illette az ajkamat.

– Ugye szerinted is? – kérdezte.

– Szerintem mennyei volt. – Tényleg így gondoltam. A varázslatos szerelmeskedésünk hosszú volt, és gyönyörteljes.

– Akkor jó – hümmögött a lány, és visszacsukta a szemét.

Én nem tudtam tovább aludni, úgyhogy kikászálódtam a takaró alól, homlokon csókoltam a gyönyörű barátnőmet, felvettem a pólómat, és kisétáltam a szobából. A konyhában összedobtam két hatalmas meleg szendvicset, és készítettem két bögre forró angolteát. Jól gyanítottam, hogy Rose nem marad sokáig egyedül, mert mire mindennel kész lettem, és leültem az asztalhoz, ő is megérkezett az ebédlőbe. Csak a lila blúzát húzta magára, egyébiránt a formás lábai pucéran ingerelték a tekintetemet. Majdnem megfulladtam a teában, Rose pedig élénken nevetgélt rajtam. Aztán mosolyogva köszöntöttük egymást, s együtt álltunk neki a reggelizésnek.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar… és mégis… én akartam! – hitetlenkedett Rose, de aztán felnevetett, és beleharapott a szendvicsébe.

– Hát, azért én sem túlzottan ellenkeztem – eresztettem meg egy félmosolyt, és belekortyoltam a tejes teámba. – És van egy olyan érzésem, hogy egyikünk sem bánta meg a dolgot.

– Egyáltalán nem – kuncogott a féltündérlány, és áthajolt az asztal fölött, hogy megcsókolhasson. Aztán hirtelen felugrott az asztal mellől. – Jé, az ott a kutyusod!

A homlokomat ráncoltam nevetős zavaromban.

– De Rose, nekem nincs kutyám.

– A farkasod, Blase! – dörrent rám Rose, és a mögöttem nyíló ablakra mutatott.

Hátrafordultam, és kinéztem a nagy nyírfalevélen. Ciaran valóban a virágos mezőn volt, és fel-alá járkált türelmetlenül. Ettől menten lehervadt az a fene nagy mosolyom, és hirtelen félre kellett raknom a mennyei együttlét emlékét. Gyorsan lenyomtam a torkomon az utolsó falatot, és leöblítettem az utolsó korty teával, aztán szó nélkül felszaladtam az emeletre a nadrágokért.

– A kesztyűmet hagyd csak ott! Később visszajövünk érte, meg a kabátokért! – kiáltott utánam Rose. – És ne feledd a kristályodat!

Persze-persze a kristályos nyakláncom! Anélkül nem mehetek háborúba.

– Jövök-jövök, sietek! – hadartam, miközben lerobogtam a csigalépcsőn, és Rose karjába hajítottam a fekete csőnadrágot.

Gyorsan felhúztam a farmeremet, és már nyitottam is a piros bejárati ajtót. Ciaran azon nyomban megállt, és felemelte a fülét. Úgy vettem észre, hogy nem hisz a saját szemének. Integettem neki, megvártam, hogy Rose is elkészüljön, aztán együtt battyogtunk a farkashoz.

– Mióta vársz ránk? – kérdeztem a rohanástól lihegő hangon.

– Nem tudom, lordom, de már jó ideje. Itt éreztem a szagotokat, és mégsem láttalak benneteket. Gondoltam, hogy valami láthatatlanná tévő varázslat van a dologban, de nem számítottam rá, hogy egy ajtó fog megjelenni a nagy mező közepén.

– Ja, persze, hiszen te nem láthatod a házat!

– Ó, szóval ez a híres szerelmesek háza! – ámuldozott a familiárisom. – Mindenkinek más és más, kíváncsi vagyok a tiétekre!

– Hát, képzeld el, hogy…

– Elég! – csattant fel Rose, és szúrósan nézett ránk. – Miért küldtek hozzánk, Ciaran?

– Nos, Vadtűz Zack hamarosan az Ősök Fennsíkjához érkezik.

Összeráncoltam a homlokom.

– Az meg hol van?

– Közvetlenül a kristálybánya előtt, kedves lordom. Úgyhogy jobb lesz, ha siettek, mert Drostan már türelmetlenül vár rátok! Mór el is indult a csapatával, és valószínűleg az ideiglenes vendégeink is utolérik Zack seregét.

– Hányan vannak? – kérdezte Rose, és keresztbe fonta a karjait.

– Sajnos többen, mint amennyire számítottunk. Zacknek sikerült maga mellé állítania néhány itteni féldémont. Köztük a Cole családot is.

– Greg… – motyogtam dühösen.

– Igen, lordom, őt is. Most legalább visszavághatsz neki.

Rose felnézett a derűs égre, aztán nyilván rájött, hogy az Almafák Otthonában mindig ilyen idő van, és megrázta a fejét.

– Akkor induljunk, minket nem hagyhatnak itt! – sóhajtott, és erősen megszorította a kezem. – A többiek számítanak ránk. Pontosabban inkább csak rám. Neked nem… nem fontos jönnöd, Blase!

Elképedve néztem Rose szomorkás arcára. Fél tenyerembe fogtam az arcát, és megsimogattam. Sosem hagytam volna magára!

– Rose, rám is számítanak. Drostan számít rám. Másrészt pedig veled szeretnék tartani.

Rose megölelt, és hálásan rebegte, hogy köszöni.

– Ne haragudjatok, de tényleg sietnetek kéne! És nekem is csatlakoznom kell a többi familiárishoz – szólt közbe Ciaran, és megbökött a nedves orrával.

Rose homlokát ráncolva nézett le a farkasomra.

– Sláine is veletek lesz?

– Igen, Kristályszép. Nagyon sok familiáris lesz jelen. Nekünk kell megölnünk a zordfarkast is.

– Van zordfarkasuk?! – hüledezett a barátnőm.

Ciaran biccentett.

– A legutóbb felégetett táborban volt egy egyszarvú, amit feláldoztak az alvilág démonainak. Azóta velük tart az a szörnyű teremtmény. De most kérlek, kérlek, siessetek! Az Ősök Fennsíkján találkozunk. Vigyázzatok magatokra!

Mindketten bólintottunk, én leguggoltam a farkashoz egy pillanatra, és átöleltem a nyakát, aztán már nyitottuk is a szárnyainkat. Ciaran könnytől csillogó szemekkel elfutott, s még hallottam a halk nyüszítését, amikor elveszett az almafák között. Tudtam, hogy szeret minket, tudtam, hogy nagyon hűséges hozzám. Féltem tőle, hogy a csatában majd elveszítem. De féltettem Rose-t, Una nénit, Robot és Drostant is. Tulajdonképpen mindenkiért aggódtam, aki a mi oldalunkon állt. Már csak azért tudtam hálát adni, hogy a családom és Terryék biztonságban voltak. Hát persze… de csak addig, amíg védjük őket! Ettől az egésztől hirtelen úgy elkeseredtem, hogy Rose-nak kellett észhez térítenie.

Magához ölelt egy kicsit, és megfogta a kezem.

– Gyere, nem lesz semmi gond!

Bólintottam, és megrebegtettem fekete szárnyaimat. Fél percen belül már a magasban voltunk, és előre löktük magunkat Drostan tábora felé. A fák fölött jobban átláthattunk mindent, és sokkal gyorsabban is haladtunk. Közben újra felidéztem magamban a varázslatok megidézésének módjait, és annyira izgultam, hogy nem bírtam egyenesen repülni. Rose azonban nem dorgált meg, egy árva szót sem szólt. Szerintem ő így próbálta megnyugtatni magát.

Átsuhantunk nyírfák, mogyorófák, tölgyfák és kőrisek fölött, és végre eljutottunk a magasabban fekvő fenyőerdőhöz. Már kerestem is a szememmel a fekete féltündérek tisztását, amikor Rose kelet felé mutatott. Máris megláttam a gigantikus répafenyőkkel keretezett fennsíkot, tele a legrozsdásabb roncsoknál is roncsosabb lakókocsikkal. Elmosolyogtam. Nos, igen, ez az én népem!

Hirtelen ereszkedésbe kezdtünk, éreztem, ahogy a hideg szél megcirógatta az arcomat, és pontosan Opálszív mögött landoltam. A srác úgy megijedt, mintha ágyúdörgést hallott volna, és szitkozódva ugrott arrébb. Rose alig bírt miatta két lábra érkezni, mert annyira nevetett.

– Ha-ha, tök poén, tényleg! – húzta a száját Rob, és megforgatta a kezében tartott kis kardot. Igen, egy igazi, papírvékony kardot. Nem gondoltam volna, hogy egy tizenhat éves gyereknek is háborúba kell mennie.

Amikor meglátta, hogy milyen kerek szemeket meresztek a kis játékszerére, még egyszer megforgatta, és sikerült elejtenie. Rose megint nevetett.

– Na, jól van, nevess csak! Lefogadom, hogy te nem kapsz ilyet, Kristályka! – gúnyolódott a fiú, felborzolta fekete haját, és elsietett a tizenöt-tizenhat éves barátaihoz.

Rose tölcsért formált a kezéből, és nevetgélve ordított a fiú után:

– Fuss csak, Robert Redford, tőled úgysem kérek autogramot!

– Khm-khm. – Valaki a torkát köszörülte mögöttünk.

Mindketten megperdültünk a saját tengelyünk körül, és a büszke tartású, nagyon vagány tündérapámmal néztünk szembe. Drostan az ősz végi hideggel mit sem törődve, szürke trikót hordott, és lecserélte a pipáját szivarra.

– Na, mit szóltok hozzá? Jó leszek így a harcra? – kérdezte vigyorogva, és körbefordult, hogy minden irányból láthassuk kisportolt alakját. Leégett a bőr a pofámról. Hogy lehet az apám ez a fickó?

Rose a derekára tette a kezét, és ciccegve megjegyezte:

– Ha a szivar nem esik ki a szádból, miközben egy féldémonnal kardozol, akkor nem lesz semmi gond.

Drostan mosolygott egyet, aztán hirtelen elkomorult az arca. Láttam, hogy a táborban összegyűlt, mindenféle középkori fegyverrel kardozó féltündéreket stíröli. És nem valami elégedetten.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Semmi, skacok, semmi! – legyintett Drostan. – Bár, azt megvallom, hogy egy kicsit izgulok. Hozzászoktam ezekhez a fiúkhoz és lányokhoz. Nem szeretném, ha a túlvilágra mennének. Olyan kevesen választják a köztes világot, márpedig nekem csak oda van bejárásom.

– Hidd el, Drostan, mi is azt szeretnénk, ha mindenki ép bőrrel megúszná ezt a háborút! – mondta Rose, és közben a tenyeremet birizgálta. Oldani akarta a feszültségemet. Tudta, hogy én vagyok itt a legidegesebb.

– De nem fogja mindenki megúszni, kislány! – csóválta a fejét a fekete tündér, és kesernyésen elmosolyodott. – Én viszont azon leszek, hogy a mi csapatunk ússza meg a harcot a legkevesebb veszteséggel! Meg különben is, a franc akar több száz emberen tudatmódosítást végezni, hogy azt higgyék, az ismerősük belefulladt a Loch Spiritbe!

– Drostan! – sziszegte Rose dühösen.

– Oké, tudom, ez nem vicces – szívott nagyot a szivarjából Drostan, és elindult az egyik lakókocsi felé. Az ujjával mutatott, hogy kövessük. – Készíttettem nektek fegyvereket. Le fogtok hidalni a gyönyörűségtől! Igaz, hogy a fekete tündérgyermekek a lehető legritkábban mennek harcolni, mert bizony lusta dögök vagyunk; de legalább frankón dolgozik a kovácsmesterünk!

Összenéztem Rose-zal, aki jó nagy levegőt fújt ki, és követtük a tündért. Beléptünk a fehér, ámbár kicsit besárgult lakókocsiba, és körülnéztünk. Volt ott sok minden: Rengeteg kartonnyi sör, és néhány fegyver. De a legcsillogóbb pengék a foltozott kanapén hevertek. Amint megláttam a hosszú, mintázott kardot, leesett az állam.

– Erről álmodtam! – kiáltottam fel, és megfogtam a bőrmarkolatot. A végéből kinyúló kis extra penge az öklöm fölé hajolt, talán azért, hogy majd harc közben a kezemet is védhesse.

– Tényleg erről álmodtál? Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Drostan, és mélyet szívott a szivarjából. – De szerintem minden harcos ilyenről álmodik!

– Nem-nem, én szó szerint erről álmodtam. – Még mindig a pengében gyönyörködtem, és éreztem, hogy a karomat átjárja valamiféle tündéres energia. – Vajon jól fogom majd forgatni?

– Nem kétséges, fiú! – nevetett Drostan. – Varázslattal készült, szóval sokszor úgy érzed majd, hogy ő irányít. Nagyszerű adomány, nehogy eladd egy kapzsi leprechaunnak!

– Egy micsodának?!

– Nem lényeges.

Míg mi beszélgettünk, Rose is magához vette a neki készült fegyvereket. Két tőrt kapott, amiket máris nagyszerűen tudott irányítani. Tökéletesen illettek a kecses mozdulataihoz.

– Remek! Minden jó, ha a végén megvan a pengéd! – kacagott Drostan, aztán megint elkomorult az arca. Megvakarta a bal füle hegyes végét, és sóhajtott egyet. – Azt hiszem, fiatalok, hogy meghalt egy tündér.

Rose arca elsápadt, én viszont csak értetlenül meredtem Drostanra.

– Hát ezt meg honnan…?

– Tisztavérű tündér vagyok, Küzdőszív. Megérzem az ilyesmit. Viszket tőle a fülem.

Drostan kilépett a lakókocsiból, mi pedig a nyomában haladtunk. Kicsit zavarban éreztem magam, amiért ennyire keveset tudtam az igazi, ezüstszemű, hegyes fülű tündérekről, és állatira kínzott a gondolat, hogy talán már csak a túlvilágon folytathatom a velük kapcsolatos tanulmányaimat.

A fekete szárnyú férfi maga köré terelte a féltündéreket, és jó erősen megköszörülte a torkát. Rob közben csatlakozott hozzánk, és magához képest túl nagy csendben figyelt a vezetőnk szavaira.

– Barátaim! – kiáltott Drostan. – Szorítsátok meg fegyvereiteket, acélozzátok meg szíveteket, igyátok ki az utolsó sört vagy kólát, majd emelkedjetek a magasba! Irány az Ősök Fennsíkja!

***

Nagyon sokat repültünk. Körülbelül fél tizenegy lehetett, amikor elindultunk a táborból, és háromnegyed négyig folyamatosan csak a szárnyainkat csapkodtuk. Megéheztünk, megszomjaztunk, és már kezdtem azt hinni, hogy a Kelta Erdő nagyobb, mint egész Skócia. Az egyetlen jó dolog ebben a hosszú utazásban az volt, hogy Rose minden tízedik percben a karjaimba röppent, és megcsókolt. Néhány féltündér ilyenkor megtapsolt minket és jókat vihorászott. Ettől függetlenül nem zavartattuk magunkat.

Akkor pillantottuk meg a hatalmas hegyláncolatot, amikor már lebukott a nap a szépséges táj mögött, és feljött az égre a sarló alakú hold. A fejünk fölött sötétszürke felleg terjeszkedett, és olyan hideg volt, hogy már a tündéres védelem sem segített rajtam. Fáztam, dideregtem és a fogamat vacogtattam.

Pár percen belül leereszkedtünk egy hatalmas, széles sziklafalra, és meghallottuk a rémes sikításokat, mágikus villámcsattanásokat, pisztolydörrenéseket és pengecsattogásokat. Mindannyian a szakadék fölé hajoltunk, és lenéztünk az Ősök Fennsíkjára. A hosszan elnyúló területet mohás, vaskori vármaradványok lepték el, s a végében csúcsosodó hegyen egy bánya sötét bejárata tátongott. Ezen a helyen harcolt több száz, vagy talán ezer különös teremtmény. A mieink közül Mór vezette a lila féltündéreket, és egy hosszú, vörös hajú férfi a démongyermekeket. Már a familiárisok is csatlakoztak hozzájuk, és irigyelhető bátorsággal küzdöttek a strigoik, az ellenséges féldémonok és a borzalmas zordfarkas ellen. Láttam hirtelen mozdulatokat, amik időlassításra utaltak, de azt is észrevettem, hogy néhány démongyermek lángcsóvává válik. Így kerülgették az ellenfeleiket.

Drostan mellém lépett a szikla széléhez, miközben Rose a másik oldalamon szorította a kezemet, és olyan dolgokat suttogott, hogy „nem történhet semmi baj”, „nincs gáz, nincs gáz” és „dögölj meg Zack”.

– Fiam! – szólított meg a fekete tündér, és a vállamra tette a kezét. Furcsa volt. Most először nevezett a fiának.

– Igen, Drostan? – kérdeztem rekedtre vált hangon. A csípős szél kikezdte a torkomat.

– A pisztolyoktól nem kell annyira félned. A tündérgyermekek automatikusan lelassítják az időt, ha egy nagyon gyorsan szálló tárgy közeledik feléjük. Talán már tapasztaltad is.

– Igen.

– Nos, akkor figyelj rám! Próbáld meg időben észrevenni a golyót, és kerüld ki, amíg még lassan megy az idő. Ébernek kell lenned, mert az időlassítást nem lehet félpercenként végrehajtani. Egyszerűen nem megy. De ha használod az istenadta eszedet és a remek képességeidet, biztos, hogy túléled! Tudod… a kardozókkal sokkal nehezebb lesz!

– Jól van, jól van, köszönöm a bíztatást! – nyekeregtem, és csuklottam egyet idegességemben.

Drostan maga elé fordított, és komoran a szemembe nézett. Ezüst írisze teljesen bekebelezte az arcomat. Láttam rajta, hogy aggódik.

– Te vagy az egyetlen fiam. Bár sosem leszek igazán az apád, mert igazi apád már van egy… De azt tudnod kell, hogy fájna, ha meghalnál! Fájna, mert tudom, hogy nem a köztes világot választanád, és akkor soha többé nem találkoznánk.

Megpróbáltam mosolyogni, de nagyon nehézkesen ment. Mindenesetre vállon veregettem a jól megtermett tündért, majd kezet ráztam vele.

– Nem fogok meghalni. Ígérem!

– Csodás! – vigyorgott rám Drostan, és megborzolta a hajamat.

Miután mindenki sorban felállt a meredek szikla széléhez, Drostan beállt középre, és követnünk kellett a mozdulatait. Először teljesen szétterjesztette a szárnyait, aztán kitárta a karját, és végezetül elrugaszkodott. Sajnos azt nem tehettem meg, hogy az utánzást sztornózom, úgyhogy kénytelen-kelletlen leugrottam a szakadékba. Még a levegőben oldalra néztem, hogy vethessek egy pillantást a gyönyörűséges lányra, akit annyira szeretek, és az idő mintha megállt volna. De most nem csak a környezetemben, mert most én is teljesen lelassultam…

 

Minden olyan lustán és tompa hanggal mozdult körülöttem, hogy teljesen elámultam tőle. Ekkor vettem csak észre, hogy esik a hó, és az apró kristályocskák körülöttünk lebegnek. Visszafojtott lélegzettel néztem Rose hasonlóan csodálkozó arcvonásait, és láttam, ahogy a fehér pelyhek visszatükröződnek a szembogarában. Ez az egész csak egy röpke pillanat volt, de nekünk hosszú időnek tűnt. No és Rose-t sem bámulhattam sokáig! Rá kellett döbbennem, hogy ez a közös időlassítás Drostan műve, és azért csinálta ezt, hogy közben alaposabban szemügyre vehessük a csata menetét. De már késő volt…

 

Az idő felgyorsult, és sebesen zuhantam a mélybe. Rose sem fogta a kezem, teljesen magamra voltam utalva, és azonnal ki kellett választanom, hogy melyik strigoit akarom eltalálni. Aztán mielőtt elvéthettem volna az érkezést, kiszemeltem egy feltűnően ocsmány vámpírzombit, és a nyakába vetettem magam. Nekivágódtunk a földnek, és közben elvágtam a nyakát. A holtsápadt lény torkából sötét vér fröccsent a pólómra, én meg undorodva felpattantam mellőle.

– Jesszusom, megöltem valakit! – hebegtem rémülten.

Rose mellettem pottyant egy tündértetemet marcangoló strigoi testére, és elmetszette a torkát.

– Inkább csak valamit. Ezeknek nincs lelkük.

Megráztam a fejem, és fanyalogva néztem a körülöttünk sokasodó hullákra. A sötétzöld füvet mindenütt vér mocskolta, bár az ég sötétje kicsit eltakarta, és így nem kellett kidobnom a taccsot.

– Gyerünk, barátaim, előre! Segítsünk a liláknak! Azt hiszem rájuk fér! – ordítozta Drostan, és előre szaladt a többiekkel.

Rose könyörögve rám nézett, mire én is bólintottam, és futva követtük a társainkat. Nemsokára olyan nagy káoszba kerültünk, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Mindenütt vér fröccsent a magasba, halálhörgések hagyták el a pórul járt féltündérek torkát, és förtelmes strigoik próbálták kivájni a tündérek szívét. Sokszor be is csuktam a szemem, mert a látvány rosszabb volt, mint bármely horrorfilmben. De szerencsére Rose nem hagyta el az oldalamat, egész végig mellettem futott. Láttam azt is, hogy keres valakit, és csak akkor könnyebbült meg, amikor észrevettük az ellenséges féldémonokat és strigoikat aprító Mórt. Szóval valamennyire mégiscsak aggódott érte!

A nimfanő egyszerre két kardot forgatott, olyan volt, mint egy igazi hősnő. Úgy éreztem, hogy mellette könnyebb dolgunk lesz, ezért próbáltam közelebb kerülni hozzá. Rose azonban megragadta a karomat, és másfelé rángatott.

– Mit csinálsz?! Ott van Mór, meg egy csomó erős testőre! – kiáltoztam túl a tömeget. Nem tagadom, hogy nagyon féltem.

– Megláttam Greget! – válaszolta Rose, miközben villámot küldött egy felénk rohanó, karmos kezeivel hadonászó strigoira.

– Remek! Már csak ő hiányzik nekem! – mormoltam idegesen, és mindenfelé lóbáltam a kardomat. Néha eltaláltam valakit, néha nem.

Úgy rohantunk a hótól nedvesedő füvön, mint valami eszelősök, de Rose nem akart megállni. Greg és kopasz apja pont velünk szemben harcolt a féltündérekkel, amikor a barátnőm rájuk ordított:

– Itt vagyunk, gyerünk, küzdjetek meg velünk! – Először nem tudtam, hogy Rose mitől lett ennyire bátor és határozott, de aztán én is megéreztem. A tündéres vakmerőség és mágikus adrenalin szétáradt a testemben.

A rockos bőrszerkóba öltözött Albert Cole nevetve szúrta le a vele szemben álló féltündér férfit, és nagyon látványos mozdulatokat írt le a kardjával. Az erejét fitogtatta. A fia egy ezüstszínű pisztollyal lövöldözött, és közben olyan kaján vigyor terült el az arcán, hogy nem győztem visszafogni a miatta felgyülemlő indulataimat. Rose-zal lecövekeltünk tőlük alig néhány méterre, és előre tartott pengékkel vártuk, hogy mi lesz. Vajon megküzdenek velünk, vagy továbbállnak?

– Ugyan már, gyerekek! – nevetett a kopasz féldémon, és meglegyintette hosszú, befont szakállát. – Tényleg azt hiszitek, hogy legyőzhettek engem? Még Mór sem merte idetolni azt a csinos kis pofikáját! Tudjátok, a fekete mágia és a sötétség világa sokkal kellemesebb, mint a ti szigorú törvényekkel szabályozott, csillogó-villogó társadalmatok! Zack tudja ezt, és elhozza nekünk a megváltást!

Ha nem lett volna ennyire éles a helyzet, akkor felnevetettem volna. Ugyanis még sosem hallottam ilyen beteges monológot.

– Szerintem ne jártassuk a szánkat, apa! – vicsorgott rám Greg, miközben kimutatta a foga fehérjét. Már akkor ellenszenves volt nekem ez az izomkolosszus, amikor először megláttam a Habzsolda előtt. – Öljük meg őket, aztán kövessük Zacket! Látni akarom, ahogy átváltozik!

A szívem egyre jobban kalimpált, amikor Mr. Cole horkantva röhögött, és megindult felénk. Greg újratöltötte a pisztolyát, és közben olyan gyilkos szemeket meresztett Rose-ra, hogy felfordult tőle a gyomrom. Aztán a következő kiszámíthatatlan pillanatban Mór lilaszárnyas, káprázatos alakja zúgott a négyesünk felé, és nekirepült a kopasz démongyermeknek. Gregnek ez volt az utolsó csepp a pohárban, s felemelte a pisztolyát. Rose felé tartotta, mire én gondolkodás nélkül elé ugrottam. Hallottam egy sikolyt, aztán egy dörrenést, és akkor megnyúlt az idő…

 

Ott álltam a csata kellős közepén, miközben körülöttem mindenfelé két lábon járó zombik és üvöltöző túlvilági teremtmények harcoltak egymással. De bámulatosan lelassultak, és úgy néztek ki, mint az eltorzult arcú sportolók a visszajátszásokon.

    Ellőttem Greg mustrált szúrós pillantásával, és a pisztolyából egy ezüstös golyó száguldott felém. Ez már jóval gyorsabban mozgott, mint bármi más, de még így is volt időm gondolkodni, mielőtt belém fúródhatott volna. Úgyhogy gyorsan arrébb toltam Rose-t, kitértem a golyó útjából, és már futottam is Greg felé. Már emeltem is a kardomat, hogy beledöfjem a szívébe, amikor rájöttem, hogy nem vagyok gyilkos. Szóval csak megfordítottam a kardot, és a markolatával behúztam egyet a srácnak. A vér komótosan fröccsent ki az orrából, de aztán felpörgött az idő homokórája…

 

Greg a nedves, havas fűbe zuhant, én meg fölé álltam, és a nyakának szegeztem a penge hegyét. A golyó a semmibe röppent, Rose pedig hozzám szaladt. Mellettünk Mór fegyverezte le Albert Cole-t, és győzedelmesen levágta a szakállát.

– Jó lesz ereklyének! – nevetett mézesmázosan.

Greg dühösen fújtatott, mire én kinyújtottam rá a nyelvem, és arrébb rúgtam a földre esett pisztolyt.

– Blase, odanézz! – kiáltott fel Rose, kizökkentve a győzedelmi mámoromból.

Arra néztem, amerre a féltündérlány mutatott, és észrevettem egy ballonkabátos, fekete hajú figurát, amint a két vámpírral az oldalán a bánya bejáratához rohant.

– Zack! – suttogtam a gonosz féldémon nevét, és lopva Mórra pislantottam. A nő mosolyogva bólintott.

– A tiétek lehet – mondta szelíden. – Én majd megkötözöm ezt a kettőt.

– Tényleg? – kérdezte Rose, és teljes döbbenettel nézett a fehér ruhás nimfára. Nem számíthatott rá, hogy Mór ilyen engedékeny lesz velünk, azok után, amit a tanácskozáson mondott.

– Együtt nagyon erősek vagytok. Ha legyőzitek Zacket, elmondom, hogy miért. Ígérem! – búgta Mór negédesen, és varázsindát lőtt a lába alatt kapálózó féldémon csuklójára.

Rose-zal egymásra néztünk, majd hálásan bólintva otthagytuk Mórt és a letepert démongyermekeket. Megszaporítottuk a lépteinket, és őrült gyorsan futottunk a ballonkabátos férfi után. Már belépett a bányába, amikor mi még csak a hegy lábánál se voltunk. De nem adtuk fel, átrohantunk a fennsíkon küzdő harcosok között, és magunk mögött hagytunk mindenkit. Már szúrt a tüdőm, amikor a hegyi ösvényen baktattunk felfelé, és fenyőfák sokasodtak körülöttünk. A hó mostanra szépen megtapadt a talajon, és ettől az nagyon csúszóssá vált, úgyhogy használatba kellett vennünk a szárnyainkat. Azokkal löktük magunkat előre, ha esetleg megcsúszott a lábunk az ösvényen.

– Jesszusom, ez százszorta… nehezebb, mint… minden nap… három ZH-t írni! – fuldokoltam a fáradtságtól.

– Nem… ez inkább ezerszer nehezebb! – nevetett Rose köhécselve, és megszorította a kezem. – Gyere, már nincs sok hátra!

Rose hazudott. Nagyon sok volt még hátra. Már a varázslatokat, az összecsattanó kardokat és a pisztolyokat sem hallottam tisztán, de még mindig nem érkeztünk meg. Pedig a magas sziklafalról úgy látszott, hogy közelebb van a bánya. Nos, jó nagyot tévedtem!

Azon agyaltam, hogy vajon a barátaim mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy mit csinálok? Azt gondolnák, hogy ütődött vagyok, vagy azt, hogy egy hős? Az előbbinél maradtam, de inkább hanyagoltam a témát. Nemsokára ugyanis felértünk a bányabarlang óriási szájához. Ott végre kicsit kifújhattuk magunkat. A térdemre támaszkodtam, és feltartott mutatóujjal jeleztem Rose-nak, hogy várjon egy pillanatot. A lány persze már szaladt volna tovább, ezért csak idegesen rótta előttem a köröket, míg rám várt.

Felegyenesedtem, és odaléptem hozzá, hogy megcsókoljam.

– Rendben, most már mehetünk! – nyögtem rekedten, és megfogtam Rose kezét.

A szerelmem rám mosolygott, és már húzott is a szürkefalú bányába. Sínek és csillék között rohantunk át, és közben olyan sok hullát láttunk a fáklyák fényében, hogy kezdtem letargiába esni. Rémes látvány volt, nagyon rosszul éreztem magam tőle. Muszáj volt másfelé néznem, mert a szerencsétlen bányászokat válogatott módszerekkel végezték ki. Volt egy olyan megérzésem, hogy Zack hihetetlenül sötét varázslatokat használt, hogy megölje őket.

A járat egyre csak kanyargott, és minél beljebb jutottunk, annál hűvösebb lett a levegő. A lélegzetünk sűrű gőzfelhőként szállt ki belőlünk, de én mégsem fáztam. A mágikus adrenalin annyira tobzódott a testemben, hogy már egyáltalán nem is éreztem a hideget.

Pár percen belül egy elágazáshoz érkeztünk, és ott kénytelenül megtorpantunk. Három irányban folytatódott a barlang.

– Na, most mi a búbánat lesz? – kérdeztem karba tett kézzel, és sűrűn redőztetett homlokkal kémleltem körbe.

– Fogalmam sincs! – dörmögte Rose.

– Hé! – kiáltott fel valahonnan egy férfi.

Azonnal Rose-ra néztem, aki máris meglátta a bányászt, és odarohant hozzá. A kékruhás tündérgyermek a középső járatból hajolt ki. Az arca szürkés volt, a szemei pedig nagyon kerekek.

– Ha azt a pszichopatát keresitek, akkor ő a bal oldali járatba ment! Láttam, ahogy megölte a barátomat! Egy… egy őrült!

– Tudjuk, és köszönjük! Ha fél, akkor maradjon a bányában, amíg le nem csitulnak a dolgok! Ha viszont harcolni akar… Nos, akkor odakint megtalálja a barátainkat! – Rose a férfi vállára tette a kezét, és szomorú arccal visszaszaladt hozzám. – Gyerünk!

Még egyszer hátrafordultam, mielőtt futásnak eredtünk volna, és láttam, hogy a bányász büszkén elindul abba az irányba, amerről jöttünk. Nem volt időm részvétet nyilvánítani, vagy kifejezni a tiszteletemet és csodálatomat, mert Rose olyan sebesen rohant, mint akinek minden másodperc számít. Tény, hogy így is volt…

A járat kicsit lejtett, de legalább nem volt csúszós. A sín pont a lábunk mellett haladt lefelé, és nagy fényességben végződött. Hamarosan arra is rájöhettünk, hogy miért. A barlang mélyén ugyanis lila kristályok százai nőttek ki a szürke falból. Ezek még csiszolatlanok és szabálytalan formájúak voltak, de ugyanúgy ragyogtak, mint az, ami a nyakamban lógott.

Nemsokára hangokat is hallani kezdtünk. Egy nagy nevetést, és valami furcsa sóhajt. Aztán ordítást és halálhörgést.

– Blase, készülj fel! – sziszegte Rose összeszorított fogakkal, és előre tartotta a tőrjeit.

Nagy levegőt vettem, és szorosan a barátnőm mellett maradtam. Rövidesen lejutottunk egy tágas helyre, ahol a barlang mennyezete is magasan volt, és a kristályok is több méteresre nőttek. Úgy nyúltak le fentről, mint a cseppkövek, csak az alakjuk volt más. De sajnálatos módon nem gyönyörködhettem bennük, mert Zack állt a barlang végében, és mosolyogva mustrált minket. Fekete, hosszú haja csapzottan ölelte körül a fejét, a csuklyáját lehajtotta, és barna, furcsa formájú szemét egyenesen rám szegezte. Megnyalta a szája szélét, majd a két oldalán heverő vámpírokra mutatott. Megölte őket.

– Nem hagyhattam, hogy ilyen nyomorékok vegyenek körül – sóhajtotta tettetett szánakozással a hangjában. Egyébként pont úgy beszélt, mint a rémálmaimban. Rekedtesen, ijesztően.

Zack lába előtt pontosan hét fekete kristály feküdt. Mivel látta, hogy azokat nézem, elmés magyarázatba kezdett:

– Tudtátok, hogy míg a lila kristályok mindenféle méretben megtalálhatóak, addig a fekete kristályok csakis ilyen formát ölthetnek? A zordlények egy adott alakú és méretű kristályt választanak, minden egyes kristálybarlangban. Így egy nemzetséget képeznek… ha mondhatjuk így. Nagyon okos kis teremtések ezek a zordlények! Nem hiába, hiszen az alvilágról kerültek ide. Egy feltűnően értelmes démon csepegtette ide a folyékony testüket, mert szerette volna, ha felügyelik a tündérkék szorgos munkáját. És természetesen ez a démon arra is számított, hogy egyszer majd eljön hozzájuk egy hozzá hasonlóan élelmes eszű démongyermek, és a segítségükkel igazi démonná válik!

– Te magadat tartod élelmes eszűnek? – kérdezte Rose a homlokát ráncolva, és egyre erősebben markolta a kezemet.

Zack felnevetett, és széles száját méretes vigyorra húzta.

– Igen, mivel az vagyok. De elég volt ebből a bájcsevejből! – csattant fel, és lehajolt a kristályokhoz. – Édesapátok titeket hív, drága zordlények!

Mielőtt bármit tehettünk volna, a fegyvereink kiestek a kezünkből, és mozdulatlanná dermedtünk. Egyszerűen moccanni sem tudtam. Még a számat sem bírtam kinyitni. Így kellett végignéznünk Zack átváltozását.

A fekete kristályok megremegtek, és pár pillanaton belül valami folyékony állagú kísértetalak lebegett ki belőlük. A zordlényeknek nem volt se szájuk, se szemük, se fülük. Ettől függetlenül veszélyesnek tűntek hatalmas, éles karmaikkal, és ködszerűen hömpölygő testükkel. Le mertem volna fogadni, hogy képesek bármilyen lényen keresztülmenni, és tönkretenni a belső szerveiket. Most azonban valami másra készültek, amikor bebújtak a féldémon testébe. Zack üvöltött a fájdalomtól, és befordultak a szemei. Ide-oda rángatózott, görcsbe álltak a végtagjai, és habzott a szája. Reménykedtem benne, hogy a dolog balul sült el, de Zack nem halt meg. Vagy legalábbis nem abban a szigorú értelemben… Az emberi lelke ugyanis megsemmisült.

Zack teste megnyúlt és megizmosodott. A kabát varrása engedett egy kicsit, és a fekete nadrág is megrövidült a lábán. A bőre kékes színt vett fel, a szemfogai hatalmas agyarakká nőttek, és a szeme tűzpirosan izzott. Menekülni próbáltam előle, de még mindig szoborként álltam előtte, és tehetetlenül vártam a következő lépését.

A két méteres démon félrerúgta a kiürült, áttetsző kristályokat, és megragadta mindkettőnk karját. Szerettem volna azt ordítani, hogy Rose-t hagyja békén, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. A következő pillanatban pedig magával ragadott a sötétség…

 

***

Először azt hittem, hogy meghaltam. De ez a sötét érzéktelenség nem arra emlékeztetett, amit Una néni mutatott nekünk a bűvös tükrében. Arra is gondoltam, hogy becsapott minket, és ez most tényleg a halál, de aztán fény támadt fel körülöttem, majd miután az is megszűnt, egy nagyon ismerős helyen találtam magam.

Felálltam a hideg padlóról, és felsegítettem az ámuló-bámuló Rose-t. Jól körülnéztünk, és egyre biztosabb lettem benne, hogy ismerem ezt a helyet.

– Ez pontosan az az elhagyatott templom, amiről álmodtam! – suttogtam fojtott hangon. – Ahol… ahol…

– Csst! – pisszegett le Rose, és megfogta a kezem.

Aztán felnevetett valaki. Szörnyű hangja vadul visszhangzott a poros és pókhálós templomban. Nagyon lassú léptekkel megindultunk az oltár felé, s közben azt láttam, hogy a festett ablakokon vöröses fény árad be a főhajóba. Az ég! Jesszusom!

– Élveztétek az utazást? – kérdezte a rémes hang, de a gazdája még mindig nem mutatta meg magát. – Mostantól hatalmas dolgokra leszek képes!

– Valóban? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, és megálltam az első padok között. – Akkor… akkor miért nem jössz elő, és mutatsz be valamit?

Zack újra nevetett, majd felemelkedett az oltár takarásából. Kihúzott egy pisztolyt a kabátja mélyéből, és nyálát csorgatva, förtelmesen rávigyorgott.

– Erre már nem lesz szükségem. Ugye, drágáim? – röhögött tébolyultan, és úgy törte ketté a fegyvert, mintha holmi keksz lenne. – Na, hoppá! Tetszett a bemutatóm?

Nagyot nyeltem, és megszorítottam a kristályomat. Közben sandán Rose-ra pillantottam, aki enyhén biccentett egyet. Fel kellett készülnünk a támadásra. Arra gondoltam, hogy közös erővel szétrobbanthatnánk az oltár feletti mennyezetet, és az szépen betemetné a démont. De valahogy tudatnom kellett a dolgot Rose-zal is.

Zack mintha olvasott volna a gondolataimban, a következőket mondta:

– Nem ölhettek meg! Azért hoztalak ide titeket, hogy beszéljek az okos kis fejecskétekkel! Szóval hallgassatok meg! Te meg, kócos fiú, ereszd el azt a szánalmas kristályodat!

Mély levegőt vettem, és leeresztettem a kezem. Rose pedig még jobban elsápadt.

– Úgy ni! – vigyorgott a démon, és rátenyerelt az öreg oltár kőasztalára. Rémisztően éles karmaival végigkaristolta a követ, és az idegeinket csikorgatta. – Nem is tudjátok, hogy mennyire erősek vagytok így együtt! Annyira mulatságosan féltek, pedig tudhatnátok, hogy mekkora erővel rendelkeztek.

Eszembe jutott Mór ígérete, és elkerekedtek a szemeim. Zack megint olvasott a gondolataimban.

– Igen-igen, gyermekem! Mór eddig nagyon jól titkolta előletek, hogy mekkora erő van bennetek. Látta és érezte, ahogy mindenki… Mindenki, aki jól ért a mágiához. Nekem már annyi is elég volt, hogy csak megláttalak titeket a buszból. Stirlingben, bizony! Észleltem a kettőtök között feszülő varázshúrt, amint feltöltött benneteket energiával. Ez az erő a tündérek szerint veszélyes, mert sötét célokra is lehet használni. Na de Mór miért hiszi, hogy a démoni hatalom sötét? Gyermekeim, Mórt megtévesztik a tündéreszmék! Az embereknek nem kell védelem, nem kell a megértés! Ők a legborzalmasabb lények ezen a világon! Legalább ti fogjátok fel, hogy a démonbirodalom, amit ki szeretnék építeni, az a legcsodálatosabb jövő, amit csak el lehet képzelni!

– És mi van azokkal, akiket megöltél?! Mi lesz az emberekkel?! – fakadt ki Rose.

– Az emberek lelke a túlvilágon lehet, engem nem érdekelnek! – köpködött Zack. – De ez az anyagi lét, ami itt a Földön van, ez többé nem lehet az övüké! Mi fogunk itt élni, mi démonok!

– De miért kell neked a Föld ennyire?

– Bejártam a világot, Kristályszép! – harsogta Zack óriási átéléssel, és durva ütemekben verte az oltárt. – Nagyszerű birodalom lehetne, ha nem emberek uralnák! Nekem kell London, Párizs, New York, Edinburgh, Róma és Budapest! Nem nyugszom, amíg nem uralkodhatok felettük! Higgyétek rögeszmének, vagy aminek akarjátok; nem érdekel! Csak egy valamire kérlek meg titeket: Csatlakozzatok hozzám!

– Micsoda?! – tátottam el a számat. Még a fülemet is megdörzsöltem, hátha csak rosszul hallottam.

– Álljatok mellém az ügyemben! A köztetek lévő erős kötelék, a szerelem olyan nagy harcosokká tehet benneteket, amilyenekre nekem van szükségem.

– A szerelemtől vagyunk erősek? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Tudom, rettentően undorító és nyálas dolog, de ez az igazság. De még nem ismeritek ezt az erőt, még nem tudjátok kihasználni. Én viszont segíthetek nektek ebben! Megtanítalak benneteket a legnagyobb varázslatokra, és akár örökké is itt élhettek ezen a helyen!

Fintorogva megráztam a fejem, és Rose-ra pillantottam. Láttam az arcán, hogy ő is úgy vélekedik, ahogy én. Nem mehettünk bele ilyesmi játékba. A fekete mágia és az alvilág nem tartozott hozzánk. Talán tényleg egy különleges erő volt bennünk, amit sokan észrevettek, és titkoltak előlünk. De mi van, ha Mór pont azért szeretné elmondani az igazságot, mert tud egy olyan útról, amely nem gonosz, de mégis segíthet nekünk kihasználni a képességeinket? Ha így van, akkor most is megmenekülhetünk.

Amíg gondolkodtam, Zack körbejárta az oltárt, és leült a tetejére. Elégedetten nézett minket, mert azt hitte, hogy elfogadjuk az ajánlatát. Elfelejtett a gondolataimban turkálni! Annyira elbízta magát, hogy nem is nézett bele az agyamba!

Megfogtam Rose kezét, majd marokra fogtam a kristályomat is. Elmosolyodtam.

– Köszönjük az ajánlattételt, Vadtűz Zack, de sajnálatos módon nem fogadhatjuk el! Helyette valami mást szeretnénk: Szakadjon rád az ég!

A következő momentum nagyon hosszúra húzódott, de nem hiszem, hogy időlassítás miatt. Egyszerűen csak túl sok minden történt egyszerre. Rose és én a mennyezetre emeltük a kezünket, mire furcsa energiahullámok rázták meg a templomot, amely ettől elkezdett repedezni. Zack otrombán felordított, és elrugaszkodott az oltártól. Erre én átfogtam Rose csuklóját, és rohanni kezdtem vele a boltíves kijárathoz. Zakatoló szívvel, izzadva és rettegve menekültünk, miközben válogatott színű és hangú átkok húztak el mellettünk. Rose futás közben próbálta varázslattal kirobbantani az ajtót, de az nagyon megmakacsolta magát. Aztán más is történt: Eltalálta egy átok. Hasra esett, és egy métert csúszott a padlón. Zack már arra készült, hogy ráveti magát, amikor rázuhant a mennyezet egy darabja. A démon éppen csak pár centire lapult ki előttem.

Kicsit megkönnyebbülve felsegítettem a padlóról Rose-t, és kinyitottam az ajtót. Még pont időben értünk ki, mert mögöttünk teljesen összeszakadt a templom. Hatalmas robajlással dőltek össze a falai, és kongó hanggal zuhant le a harang is, majd az ajtókeret is hátraesett.

Rose kivált a karjaim közül, és lehuppant a fűbe. A szárnyai teljesen megpörkölődtek, a hátán pedig hatalmas, véres seb éktelenkedett. Azonnal letérdeltem mögé, és rátettem a tenyeremet. Próbáltam meg sem hallani Rose fájdalmas, kínokkal teli üvöltését. Csakis a gyógyításon járt az eszem. Már meg sem kellett fognom a kristályt. Tudtam, éreztem, hogy jobban varázsolok, mint valaha! Rose sebe villámgyorsan begyógyult a kezem alatt, és még a szárnyai is gyönyörűen visszanőttek. Még csak ki sem bírtam mondani, hogy mennyire örülök, Rose már a nyakamban volt, és hátradőlt velem a földre.

Csókolóztunk, szenvedélyesen, és boldogan. Aztán háton fekve néztük, ahogy a vörös ég szép lassan visszanyerte normális, esti sötétségét. A hó pedig esett, egyre sűrűbben és nagyobb pelyhekkel. Mi csak nevettünk rajta… Addig nevettünk, amíg fájni nem kezdett a hasunk, és aztán útra keltünk, hogy elújságoljuk a nagy hírt.