[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A szerelmesek háza
Pénteken deres reggelre ébredtem. Olyan hideg volt odakint, hogy a vékonyka ablakrésen is átsiklott a fagyos levegő, és vissza kellett bújnom a takaróm alá. Pedig erre a napra már nagyon vártam. Csak emiatt tanultam olyan sokat a dolgozatokra, emiatt döntöttem úgy, hogy minden hátralévő percet betáblázok, és szorgos leszek. Így elég hamar eltelt az a három nap, és vigyorogva keltem fel a negyediken. Hittem Rose-nak, én is tudtam, hogy a házikó meg fog jelenni nekünk. Nem mellesleg bíztam abban is, hogy mesésen fogjuk érezni magunkat. Szükségünk is volt erre, mielőtt bármilyen csata elkezdődhetett volna.
Miután megreggeliztem, fogat mostam, zuhanyoztam és magamra öltöttem tépőzáras, koponyás pólómat, felhívtam Rose-t. Megbeszéltük, hogy találkozunk a varázsfánál, és amilyen hipergyors voltam, előbb odaértem, mint ő. Azt a bizonyos dolgot estére tartogattuk, de úgy döntöttünk, hogy addig is együtt leszünk.
Elmentünk Drostanhoz, aki forró teával várt minket a kunyhójában, és beszámoltunk neki a vámpírok beszélgetéséről. Drostan megdörzsölte az állát, motyogott magában valamit, aztán kibökte a legkevésbé várt választ: „Nem tudom.” Azaz nem tudja, hogy ki lehet az áruló. Azonban arról biztosított minket, hogy ha harcra kerül sor (márpedig tuti, hogy harcra kerül sor), akkor ő is csatába viszi a harcosait. Rose alig hitt a fülének, meg is jegyezte, hogy ez nagyon rendes dolog tőle. Drostan erre azt mondta, hogy ideje végre nekik is lépniük, és nem akarja, hogy a lilák lusta dögöknek tartsák őket. Pontosabban minket, hiszen magam is a feketékhez tartozom.
– Jaj, gyerekek, nem hittem volna, hogy Una tényleg megvarrja nektek a felemás szárnyú koponyát! – nevetett Drostan, amikor a tekintete rátévedt a pólóinkra. – Ez azt jelenti, hogy bárhová mehettek, nem tartoztok senkihez?
– Inkább egyszerűen csak azt, hogy függetlenek és szabadok vagyunk – mosolygott Rose. – Annyira függetlenek, hogy most is tovább kéne állnunk, ha nem baj.
– Nem baj, de szabad megkérdeznem, hogy hová mentek? – Drostan letette a pipáját, és szúrósan nézett Rose szemébe.
– Egyáltalán nem veszedelmes helyre, ha ez megnyugtat! Van egy ötletem, hogy honnan tudhatnánk meg, mit akar Zack a fekete kristállyal.
Én is kérdőn néztem a barátnőmre. Nem beszéltük meg, hogy ma ezután fogunk nyomozgatni. Mi lesz a… azzal?
– Elmegyünk apukámhoz. Az antikváriumban biztos van olyan könyv, amelyik részletesen leírja a fekete kristályok tulajdonságait.
– Értem – biccentett Drostan. – Akkor sok sikert, skacok! Én addig figyelem a híreket.
Elköszöntünk a fekete tündértől, és újra útra keltünk. Közben integettünk még egyet Robnak, aki most ébredt fel, és kótyagosan vánszorgott ki a lakókocsijából. Sajnáltam a srácot. De az ő ötlete volt, hogy a táborban aludjon. Nem mintha a szüleinél jobb lett volna neki! Nem is értettem, hogy miért ilyen gonoszak vele! Mi a baj azzal, ha valaki féltündér? Szerintem egész hamar hozzá lehet szokni.
Amikor kiértünk az erdőből, hirtelen egy szikra pattant az agyamban. Egy kérdés szikrája. Ez a kérdés annyira ijesztő volt, hogy alaposan megdobogtatta a szívem.
– Rose! – szólítottam meg a szerelmemet.
– Hm?
– Én nem is a túlvilágra jutok, ugye? Én a köztes világba kerülök! Azt mondtad, hogy a fekete tündérek ott élnek! És én… én…
Rose elém lépett, és megállított a tenyerével.
– Te egy féltündér vagy. A fél lelked emberi. Tehát van választásod. Ha nem szeretnél a köztes világba kerülni, akkor átmehetsz a túlvilágba. Csak nem azt fogod csinálni, mint a lila tündérek. Nem kell a halottakat kísérgetned, meg ilyesmik. Az majd az én dolgom lesz.
A megkönnyebbüléstől óriásit sóhajtottam, és megöleltem Rose-t.
– Oh, klassz! Akkor hát együtt lehetünk?
– Nem lehetünk, hanem leszünk – nevetett Rose, és megcsókolt az ajkamon. – Na, gyere te jóképű tündér pasi!
Megfogtuk egymás kezét, és tovább gyalogoltunk. Közben nem sok mindenről dumáltunk, főleg csak a suli téma került elő. Nem tudtuk, hogy meddig tart ez az egész háborúsdi és szörnyűség, de abban biztosak voltunk, hogy ha részt kell benne vennünk, akkor nem fogunk tudni a tanulásra összpontosítani.
Hamarosan megérkeztünk a Staunton Antikvárium szürkés kis épületéhez, s közben már az eső is eleredt. Csak nagyon apró cseppekben hullt, de minden egyes cseppje szúrt a hidegtől. Nem mintha ez különösebben zavart volna minket. Egyszerűen nem éreztük, hogy a hideg problémát jelentene.
Amikor beléptünk az antikváriumba, megszólalt az ajtó csengettyűje, és Mr. Staunton derűs arccal nézett fel a könyvéből. Jelenleg Az arany virágcserepet olvasta Hoffmanntól, de a fapult egyéb regényektől is roskadozott. Fogadni mertem volna, hogy nagyon kevés vendége van mostanában. Ugyan hány fiatalt érdekel manapság egy jó könyv, ha egyszer ott van nekik a tévé meg az internet? Rémisztően keveset. Én persze köztük voltam, és úgy tűnt, hogy lassan Rose is jól megbarátkozik a szép történetekkel. Azt hiszem, a sok halálhír és rettegés keltette fel benne az érdeklődést a szép dolgok iránt. Vagy talán csak én.
– Sziasztok gyerkőcök! – mosolygott a szemüveges kisember, és letette a könyvet. – Segíthetek nektek valamiben?
Mielőtt bármit mondhattam volna, Rose előre lépett, és komoly tekintettel nézett az apjára.
– Megint be kell mennünk a túlvilági lények részlegébe. Nagyon fontos!
Mr. Staunton feltolta a szemüveget az orrnyergén, és megvakarta dús pajeszát.
– Mit kerestek? – kérdezte rosszat sejtő hangnemben.
– Valami olyat, ami részletes tájékoztatást ad a fekete kristályokról és a zordlényekről.
Az alacsony emberke lassan felállt a székéből, és kilépett a pult mellé. Rá is akart támaszkodni, de véletlenül egy könyvkupacra tenyerelt, ami nyomban szétcsúszott a keze alatt. Mr. Staunton zavarodottan helyreigazította a köteteket, és közelebb totyogott a lányához. Rose továbbra is szigorú szemeket meresztett rá. Kicsit olyan volt, mintha ő lenne az anyukája, és a középkorú férfi lenne a neveletlen kisfiú.
– Drága kislányom! Mire kell neked egy olyan könyv?
– Információkra van szükségünk, csak ennyi az egész. Kérlek, apa, ne húzzuk az időt!
Mr. Staunton homlokán sűrű redőhálózat jelent meg. Egyáltalán nem örült a dolognak.
– Amit kerestek, az túl sötét könyv. A részleg egyik titkos polcán helyeztem el. Nagyon veszélyes könyvek vannak ott! Egy féldémon egyszer megpörkölte a saját szemöldökét, mert rossz helyen nyitotta ki a Robbanó varázslatok bűnös kézikönyvét. Ne akarjatok ebbe a hibába esni! Nem hiába sötét könyvek!
– Akkor miért nem tetszett elégetni őket? – kérdeztem homlokráncolva.
– Elégetni?! – Mr. Staunton sápítozva hebegett. Megeshet, hogy valami olyat mondtam, amely nála egyenesen szentségtörést jelent.
Rose-nak már elege lett az apjából, ezért megragadta a karját, és elhúzta a kopottas kék ajtó irányába.
– Nyisd ki nekünk, légyszi!
Mr. Staunton szomorúan, de beletörődött a helyzetbe. Kihúzta a hatalmas kulcscsomót az ingzsebéből, és kinyitotta az ajtót. Miután felkapcsolta a villanyt, végigcaplatott a raktárfolyosón, és elhúzta a leghátsó részleg fémrácsát. Követtük őt, de mérgesen ránk förmedt:
– Maradjatok ott! Ide csak én jöhetek be! Rám nem veszélyesek, mert engem már ismernek. De veletek már komplikáltabb lenne a dolog… – Mr. Staunton motyogott még valamit, aztán az egyik fekete polc felé fordult, és böngészni kezdte a furábbnál is furább köteteket.
Egy pillanatra Rose-hoz hajoltam, és belesúgtam a fülébe:
– Mi az, hogy ismerik őt a könyvek?
A lány megvonta a vállát.
– Ne kérdezd! Már mondtam párszor, hogy apa nagyon… fura.
– Ja, így érthető – mosolyodtam el, és vártam, hogy Rose apja megérkezzen a könyvvel.
Csak két percig tartott a nagy kutatás, és Mr. Staunton már meg is jelent előttünk egy igazán vékony, szurokfekete kis kötettel. Aranyszínű betűkkel állt rajta: A zordlények kikészítő titkai. Frappáns cím, mindenesetre.
– Tessék, de csak lassan lapozzátok! – adta át Mr. Staunton a könyvet, de Rose gyorsan kikapta a kezéből. – Na, de lányom! Óvatosan, ez a könyv egy kész katasztrófa! Lehet, hogy vulkán keletkezik Spirit Glen kellős közepén, ha nem bánsz vele kellő elővigyázatossággal!
Rose gyötrelmes arccal megrázta a fejét, majd oldalra fésülte a frufruját, és kinyitotta a könyvet. A lapokról rögvest sűrű, zöldes por szállt fel, úgyhogy nyomban befogtuk az orrunkat.
– Jaj, i’ttenem! Tu’ttam, hod ’eszélyes! – hápogta Mr. Staunton, miközben szorosan fogta az orrcimpáit.
Rose sötéten nézett az apukájára, majd miután elszállt a förtelmes gáz, belenézett a könyvbe. Kacskaringós kézírást olvastam ki a lapokból, és néhány oldalon különös rajzok is szerepeltek. Valahol a kötet közepén Rose felszisszent, és hangosan olvasni kezdett:
– „A fekete kristályokból mindig is kevesebb volt, mint a lilákból. De a tündérgyermekek hiába semmisítették meg őket, mindig újak kerültek elő a bányászások során. A titok az, hogy a zordlények valójában lila kristályokat szállnak meg, és azok ezért öltenek fel fekete színt.”
– Nahát, hihetetlen! – ámuldozott Mr. Staunton.
– Várjatok, van itt még valami sokkal durvább! „Hét zordlény képes kiölni az emberi lelket, és dominánssá tenni a démonvért bármely féldémonban.” Ezek szerint Zack is erre pályázik! Meg akarja semmisíteni a lelke emberi részét! Igazi démonná akar válni! A brownie csak egy mintát hozott neki, mert Zack látni akarta, hogy vannak-e még fekete kristályok. Nyilván tizenkét éve is erre készült, csak meghiúsították a tervét. Romániában nagy nehezen rájöhetett, hogy miként lehet feltámasztani a strigoikat, aztán visszajött Spirit Glenbe, amikor már nem is számítottak rá!
Mr. Staunton elsápadva nekidőlt a rácsnak, én meg végigzongoráztam magamban Rose szavainak értelmét.
– Ez nagyon durva – nyekeregtem émelygő gyomorral. – A legutolsó rémálmomban is igazi démonként jelent meg előttem. Akkor hát az tényleg ő volt! És az ég vörösre fog gyúlni!
– És hatalmas lesz a pusztítás – tette hozzá Rose. – Ha egy démon átjönne a Földre, ugyanez történne. Sajnos a Föld nem jól bírja az erejüket.
Összeszorítottam a fogamat és az öklömet, s próbáltam legyűrni a feltörni készülő félelmemet. Ha ez a dolog bekövetkezik, nekünk tutira végünk van!
– Beszélnünk kell Drostannal! Most! – mondtam rekedten.
Mr. Staunton kihúzott a farmerzsebéből egy mobiltelefont, és felém nyújtotta.
– Hívd fel, fiacskám, Drostannak van mobilja!
– Hogy mi?! – kerekedett ki Rose szeme.
– Igen-igen, kiterjesztette a térerőt a táborára.
Rose hitetlenkedve csóválta a fejét, én viszont átvettem Mr. Staunton telefonját, és kikerestem Drostan nevét. Megnyomtam a hívás gombot.
– Haló? – szólt bele egy férfias, kemény hang. Tényleg ő volt az! Kihangosítottam a készüléket, hogy mindhárman hallhassuk, és kicsit eltartottam magamtól.
– Szia Drostan! Blase vagyok.
– Szevasz fiú! Mi a helyzet? Én is gondoltam, hogy beszélek veled valahogyan, mert egy perccel ezelőtt porig égettek egy újabb tündértábort. Sok-sok lila halt meg, de a tündérük megmenekült. Mórnál kapott menedéket.
– Úristen! – csuklott el a hangom. Aztán gyorsan erőt vettem magamon, és beszámoltam az új információnkról. Elmondtam mindazt, amit Rose kikövetkeztetett, és vártam Drostan válaszát.
– Hát ezt megszívtuk – krákogta. – Rose-nak igaza van, most már százas, hogy Zack démon szeretne lenni. Ez illik az imázsához. A csatlósainak is mindig azt mondogatta, hogy hallgassanak a démoni énjükre, és vessék meg az embert.
– Akkor most mi lesz? – kérdeztem feszülten.
– Zack a bánya felé tart, ez nem kétséges. A táborok, amiket megsemmisített, pont abba az irányba nyúlnak. Holnap vagy holnapután talán már oda is érhet. – Ekkor éppen nagyot nyeltem, Rose pedig annyira megszorította az ujjaimat, hogy felszisszentem tőle. – Ha bármi fejlemény van, értetek küldöm Ciarant! Az én csapatomban fogtok harcolni. Addig is vigyázzatok magatokra, mondjatok el mindent a szüleiteknek, és ha tehetitek, töltsétek kettesben az éjszakát!
– Rendben… értem – motyogtam. Hirtelen semmi más nem jutott az eszembe. Pedig valami megnyugtatót is szerettem volna hallani.
– Jól van, Küzdőszív! Most leteszem. Szia!
– Szia!
Átadtam a telefont Mr. Stauntonnak, aki halálra vált arccal nézett rám, majd Rose-hoz fordultam. A lány a könnyeit törölgette, és halkan szipogott. Megöleltem kicsit, aztán átengedtem a teret az édesapjának. Tudtam, hogy beszélniük kell.
– Én most kitálalok a szüleimnek – szóltam keserűen, és felborzoltam a hajamat. – Még azt sem mondtam el nekik, hogy a nagyiékat Zack ölte meg. Bocsáss meg, Rose, majd… majd később találkozunk!
Rose szaporán bólogatott.
– Jó, mondjuk… mondjuk délután ötkor a varázsfánál!
– Oké! – megöleltem a barátnőmet, kezet ráztam Mr. Stauntonnal, aztán már rohantam is kifelé.
Hosszú volt az út hazáig, és közben még az eső is vert, nemcsak a balszerencse. Miért pont ez az erdő fogott ki egy ilyen pszichopata őrültet?!
Eszelősként futottam végig az utcán, és a házunkig meg sem álltam. Azon gondolkoztam, hogy ezek után vajon lesz-e kedve Rose-nak bármi jót is csinálni. Én mondjuk nagyon ki voltam akadva, és remegtem, mint a nyárfalevél, de egy forró ölelkezés biztos megnyugtatott volna. Egész úton ezzel igyekeztem csillapítani a szorongásomat. Aztán amikor benyitottam az ajtónkon, teljesen másra tereltem a gondolataimat. Beszóltam apának a konyhába és anyának a műhelybe, hogy kövessenek a nappaliba. Mindketten furcsán néztek rám, de tíz percen belül ott ültek velem szemben, a két kényelmes bőrfotelban.
Először apára néztem, aki nyugodtan mosolyogva, és az ujjaival dobolva várta a mondandómat. Anya viszont feszültebbnek tűnt, talán megérezte, hogy baj van.
– Szóval… – köhintettem. – Mesélni szeretnék nektek egy gonosz démongyermekről. Muszáj, hogy tudjatok róla, mert… mert most visszatért.
– Nem is mondtad, hogy elment – vont vállat apa, és elvigyorodott.
Nagyot sóhajtottam.
– Apa, ez egyáltalán nem lesz vicces.
– Ó, rendben. Akkor kezdd!
Kitágítottam az orrlyukaimat, jó mély levegőt vettem, és belekezdtem a mesélésbe. Elmondtam, hogy milyen eszmében hitt Zack, és azt is, hogy mit tett. Beszéltem a strigoikról, és arról is, hogy hamarosan meg kell küzdenünk velük. A legfontosabb dolgot azonban a végére tartogattam:
– Tizenkét évvel ezelőtt, amikor éppen menekült, Zack megölt néhány embert. Köztük volt a nagypapa és a nagymama is. Nagyon… sajnálom!
Anyának leesett az álla, és hirtelen a szájához kapott. De még apa is elképedt.
– De hát láttam őket, Blase! – sopánkodott anya. – Megmutatták a holttestüket! Fulladásban haltak meg, nem volt rajtuk semmilyen seb. Még a csónak is ott volt a vízen!
Szomorúan lebiggyesztettem a számat.
– Nem, anya, az csak megtévesztés volt. A tündéreknek át kellett rendezniük a dolgokat. Néhány emberen meg emlékezetmódosítást kellett végrehajtaniuk. Sajnálom, tényleg, engem is nagyon rosszul érintett!
Anya még mindig a száján tartotta mindkét kezét, és könnyes szemekkel, fejcsóválva nézett rám. Apa áthajolt a foteljához, és a hátát simogatta. Én nem bírtam tovább nézni anya szenvedését, mert már így is majdnem összeroppantam. Fel akartam menni a szobámba, hogy lenyugodjak.
Felálltam a fotelból, megpusziltam anya homlokát, és felkullogtam az emeletre vezető lépcsőn.
***
Negyed ötkor nyitottam ki a szobám nyikorgó ajtaját, hogy lemenjek a fürdőszobába, és rendbe szedjem az ábrázatomat. Anya és apa az előszobából figyelt, nagyon aggodalmas tekintettel. Miután mindennel kész voltam, odamentem hozzájuk, és mindkettőjüket jó erősen megöleltem.
– Ne haragudjatok, de részt kell vennem ebben a… dologban!
– Megértem, fiam – mormolta apa, és megveregette a hátamat.
Anya sokkal szomorúbb volt, és nem szívesen eresztett el, de tudta, hogy nem tehet mást.
– Nagyon vigyázz magadra, kisfiam! Gyűlölöm az erőszakot, de ha a tündéreknek szükségük van rád, akkor segíts nekik! De ha teheted… kérlek, ha teheted, maradj ki a gyilkolásból! Ez nem játék!
– Tudom, anya – motyogtam, és már nyúltam is az ajtókilincs felé.
Miután otthagytam őket, és már a járdán jártam, anya kirohant az ajtón, kivágta a kaput, és újra magához ölelt. Agyonpuszilta az arcomat, még néhány százszor megígértette velem, hogy ne verekedjek, meg meneküljek a gyilkos átkok elől, és aztán végül könnyes búcsú után eleresztette a kezemet.
Nekem is nehéz volt így elválnom tőlük, mert gyanítottam, hogy hamarosan iszonyatosan közel kerülök majd a halálhoz. De nem hagyhatom cserben Rose-t! Ő számít rám; sőt, Drostan is számít rám. Sőt, még tovább megyek: A nagyszüleim is számítanak rám, valahol a túlvilág egyik gyönyörű mezején. Ilyen esetekben a halálfélelem sem mentség. Feladatom volt, és a feladatomat nem háríthattam a többi tündérgyermekre. Le kellett küzdenem az összes irtózatos félelmemet. (Na és persze azt is jól tettem, hogy átfutottam a varázskönyv összes harci átkát!)
Miután a Régi Negyed sötétségbe vesző végéhez értem, kihalásztam a kis kristályt a kabátom zsebéből, és a nyakamba akasztottam. Még Drostan táborában töltöttem fel energiával. Kicsit azért irigyeltem Rose-t, hiszen ő egy hónapban egyszer ráért a karjába áramoltatni a mágiát. Persze másért nem volt érdemes nimfa gyermekének lenni. De mielőtt mérgelődni kezdtem volna Mór szemét szülői magatartásán, megpillantottam Rose hátát. Éppen lefordult az erdőbe vezető ösvényre. Gyorsan utánaszaladtam, és megfogtam a kezét. Egyáltalán nem ijedt meg, és ráadásul még azt is láttam az arcán, hogy jókedve van!
– Mi ez a vidámság? – kérdeztem egyáltalán nem megrovón, hanem sokkal inkább örülve.
– Anyáék nagyon kedvesek voltak – felelte, és megeresztett egy édes féloldalas mosolyt. – Még gyorsan sütöttek nekem egy kis sütit, és mindenféle jókívánságokkal biztattak. Még a gonosz kis húgom is! Képzeld el!
Felnevettem, és megpusziltam Rose homlokát.
– Szerencséd van, én majdnem megpusztultam a szenvedéstől! Elég sok könnyet láttam, aztán a szobámban én is hullattam párat amolyan férfiasan, titokban.
Rose a fejét ingatta finoman, majd belém karolt, s szótlanul mentünk tovább egészen a varázsfáig. Már arra készültem, hogy levetem a kabátomat, amikor Rose leállított.
– Most nem hagyunk itt semmit. Majd a házban lerakjuk a cuccainkat.
– Milyen házban? – kerekedett el a szemem.
A féltündérlány elpirult, és olyan szélesen mosolygott, mint még sohasem. Lesütötte a szemét egy pillanatra, és átölelte az oldalamat.
– Tudom, hogy most minden kusza lett hirtelen, de nekem… nekem lenne kedvem hozzá. Talán ez az utolsó alkalom, hogy együtt lehetünk. Csak mi ketten.
– Ne mondj ilyet! – húztam össze a szemöldököm, és szerettem volna visszaküldeni a könnyeimet a szemembe. De azok már elindultak az arcomon, s fél kézzel elkentem őket.
– Bocsáss meg! Persze, hogy együtt maradunk, csak lehet… lehet, hogy már nem ezen a világon. – Látszott, hogy mindezt nagyon nehezen mondja ki, de nyilvánvalóan így gondolja.
Jó erősen magamhoz szorítottam, háromszor megcsókoltam a homlokát, majd kicsit hátrébb húzódtam, hogy bele tudjak nézni a szemébe.
– Csak pozitívan, Rose, légy kicsit optimistább! – mosolyogtam rá, és nagy nehezen összehoztam egy kacsintást is.
Rose halk kuncogást hallatott, s még egyszer átölelt.
– Nagyon köszi, hogy itt vagy nekem!
– Én köszi – vigyorogtam a büszkeségtől, és megsimogattam Rose haját. – És akkor most mi lesz? Elmegyünk a szerelmesek házába, vagy itt sírunk a finoman szitáló eső alatt?
A kedves barátnőm könnyes nevetésbe kezdett, aztán megfordult, és megragadta a kezem.
– Menjünk! Mutatom az utat!
Csak Rose tudta, hogy merre van az a bizonyos Almafák Otthona, úgyhogy teljes mértékben az ő irányítására hagyatkoztam. Nem is volt rossz ötlet, mivel az erdő totális sötétségbe burkolózott, és így még olyan helyre se jutottam volna el magamtól, amelyet ismertem. Rose viszont remekül tájékozódott ebben a nagy feketeségben, s ráadásként gyönyörűen világítottak a karjain tekergő szimbólumok.
A tündérmanók szőrén-szálán eltűntek, talán megijedtek a közelgő háborútól, vagy csak megérezték a veszélyt. De tény, ami tény, más különleges teremtménnyel sem találkoztunk. Mintha hirtelenjében kihalt volna az egész erdő. Ettől, és attól, hogy a már szinte teljesen kopasz fák reszelős hangon sustorogtak, kezdett horrorisztikussá válni a hangulat. Most szerettem volna igazán bátornak és vakmerőnek tűnni, de ekkor épp valamiért nem pezsgett annyira a tündérvérem. Talán csak azért, mert a hátamban lapultak a szárnyaim.
Hosszas gyaloglás után kicsit egyenletesebb talajú területre jutottunk, ahol mogyorófák lágyan himbálózó ágai hajoltak a fejünk fölé. A lombjaikból baglyok huhogtak panaszosan, így ők voltak az első élőlények, akik végre megmutatkoztak előttünk. Ettől egy picit megkönnyebbültem, és megpróbáltam újra beszédbe elegyedni Rose-zal. Gondoltam, hogy érdemes lenne még többet megtudni a démongyermekekről, hiszen Zack is egy ilyen lény. Sokszor hallottam azt a mondást, hogy „ahhoz, hogy legyőzhesd az ellenfeleidet, meg kell ismerned őket”. Valahogy így szólt, azt hiszem…
Rose elmondta, hogy a féldémonok már hosszú évezredek óta féldémon szülőktől jönnek a világra, de egyébként régebben az igazi démonok ugyanúgy nemzették gyermekeiket, mint most néhány tündér és nimfa. Mindössze azért változtattak a szokásaikon, mert manapság már senki sem hinne nekik, hogy álmukban tényleg szeretkeztek. Márpedig a démonok nem jöhetnek át az élők világába azért, hogy teljes megjelenésükben elmondják az igazságot. Ezzel egyrészt szabályt szegnének, másrészt pokollá válna a Föld.
Miután feldolgoztam és megértettem mindazt, amit Rose elmagyarázott, megérkeztünk egy olyan csodálatos helyre, ahol menten elakadt a lélegzetem.
Eltűntek a csupaszodó mogyorófák, és helyettük nyáriasan festő, gyönyörű almafák lepték el az erdőt. Majdnem mindegyiken más színű almák termettek, és a fák levelei is szép zölden takarták az ágakat. De mégsem ez volt a leghihetetlenebb az egészben! Hanem az, hogy az egész kis birodalmat nappali fény ragyogta be! Mintha a tündérek itt hagytak volna egy szeletet a nyárból. Annyira elképedtem, hogy szinte már égett tőle az arcom. Rose-nak ez megszokott dolog lehetett, nekem viszont bámulatosan új és csodálatos volt.
– Ez aztán mesés! – álmélkodtam, és mozdulatlanul ácsorogtam a fák előtt.
– Ugye? Az Almafák Otthona! – kuncogott Rose, és lassú léptekkel elindult előre. Hátrafordult, majd felém nyújtotta a kezét. – Gyere, a közepe még nekem is rejtély!
Hezitáltam egy kicsit. Mi van, ha belépünk, és nem lesz ott semmi? Akkor nem vagyunk egymásnak valók? Vagy egyszerűen csak nem leszünk együtt örökké? A mai tini kapcsolatok nagy része nem tart végtelenségig…
– Jól van, megyek – dörmögtem az orrom alatt, és nyeltem egy nagyot. Titokban a kelta istenekhez imádkoztam, hogy minden rendben legyen.
Átkulcsoltam Rose ujjait, éreztem a hideg bőrét, s belenéztem hatalmas szemébe. Mielőtt útra keltünk, lágyan megcsókoltam, és azt suttogtam neki, hogy szeretem. Rose lábujjhegyre állt, és ő is ugyanezt lehelte a fülembe. Aztán felkerekedtünk.
Amint beléptünk az almafalombok takarásába, különleges illatokat kezdtem érezni. Elbódított, és hamarosan már azon kaptam magam, hogy folyamatosan vigyorgok. De Rose is. Perceken át csak vihogtunk és jobbra-balra dülöngéltünk. Közben mégis tudatomnál voltam, mert azon morfondíroztam, hogy vajon káros-e ez a levegő. Elég vicces volt ettől függetlenül, csak féltem attól a lehetőségtől, hogy valójában beszívtam. Mindig is gyűlöltem a drogokat, már attól be tudtam gurulni, ha valaki a közelemben említeni merte őket. Pedig most nagyon is úgy nézhettem ki, mint aki kábszert szippantott.
Aztán kiértünk egy széles mezőre, ahol a pázsit világoszöld volt, teleszórva szebbnél szebb virágokkal. Ekkor már kezdett helyreállni az agyunk, és a nevetési ingerünk is alábbhagyott. Megráztam a fejem, megdörzsöltem a szememet, és miután kinyitottam, megláttam a házat.
– Atyaúristen! – bámultam delejezetten.
– Jaj, de édes! – ugrott fel örömében Rose, és már szaladt is a ház felé.
Én először nem hittem a szememnek, és tüzetesebben végig kellett vizslatnom az épület minden egyes szegletét. Ez a házikó annyira mesebeli és varázslatos volt, hogy nem is tudtam mihez hasonlítani. Természetesen volt benne valami kis brites báj, meg egy kis viktoriánus elegancia is, de a leveles és virágos formák teljesen egyedivé tették. Komolyan, még az ablakok is nyírfalevél alakúak voltak! Na és az a virágos kúszónövény, amely behálózta az épület szürkés-barnás téglafalát; az egyszerűen szemet gyönyörködtető volt!
Miután kiszívta a szememet a sok szépség, Rose után szaladtam. Ő már a ház belsejében járt, úgyhogy én is kinyitottam a piros, levél alakú kilinccsel felszerelt ajtót, és beléptem az előszobába. Belül ugyanolyan barátságos hangulatot árasztott a házikó, mint kívül, szóval a szememnek kétszeresen is annyi volt. Azt hittem, hogy bele fogok fáradni a bámészkodásba, annyira tetszett minden! Régies bútorok fogadtak minden szobában, a félig lambériázott falat pedig ellepték a szebbnél szebb festmények. Növényekből is jutott elég minden helyiségbe (még a vécébe is), és amikor felcaplattam a csigalépcsőn, megpillantottam a legcsodásabb hálószobát, amivel valaha is találkoztam.
Nagyon nagy helyet foglalt el a házban, az egész emelet ezé a szobáé volt. A falát nagyon szép árnyalatú pirosra festették, és elhelyeztek benne három könyvespolcot (persze jól telepakolva), egy tükrös szekrényt, egy íróasztalt, egy párnázott, százéves széket, egy selymes perzsaszőnyeget és egy széles, óriási franciaágyat, bordó ágyneműhuzattal. Nagyot nyeldekeltem a bámulattól, és a lakkozott parkettán koppanó lépteimmel elindultam az íróasztal felé. Közben elhaladtam az ezüstös kristálycsillár alatt, és kinéztem a levél alakú ablakon. Odakint mozdulatlanul ácsorogtak a szép almafák a hihetetlen fényességben, és minden tökéletesen nyugodtnak tűnt. Mintha minden rendben lenne, és nem lenne háború.
Megcsóváltam a kobakomat, és kihúztam a mahagóni íróasztal fiókját. Nem tehettem róla, véletlenül hangosan elnevettem magam, mire pillanatokon belül megjelent mellettem Rose, és ő is a fiók fölé hajolt. Így már együtt kacagtunk jókedvünkben, aztán tisztességesen megöleltük egymást.
– Mit szólnál hozzá, ha most felakasztanánk a kabátjainkat az előszobában, aztán ennénk valami jót? – kérdezte Rose mosolyogva, és egy gyors puszit nyomott a számra.
– Benne lennék! – vigyorogtam. Még sosem éreztem magam ilyen boldognak.
– Csak lennél? – kérdezte Rose tettetett megrovással a hangjában.
– Vagyok!
– Helyes!
Miután ilyen elmésen megbeszéltük a dolgot, lerobogtunk a földszintre, és levettük a kabátokat. A szárnyainkra nem volt szükségünk, és azt hiszem, most kicsit mindketten emberek szerettünk volna lenni. Besétáltunk a tágas, ebédlővel egybeépített konyhába, és nekiláttunk a nagy „munkának”. Bizony, nekem óriási munka volt egy kiadós vacsora elkészítése. De a hűtőben csodával határos módon mindent megtaláltunk, amire csak szükségünk volt. Csak most derült ki, hogy mindketten imádjuk a gyrost, és Rose el is tudja készíteni. Mivel én nem voltam valami nagy főzőmester, Rose nekem hagyta az öntet és a saláta előállítását. Azzal tényleg sokkal könnyebben boldogultam.
Kicsit nevetgélve, kicsit kelekótyán, de hamarosan elkészült a vacsi, és szépen megterítettük az asztalt. A varázslatos berendezésű nappaliban találtam egy gyönyörű, háromágú gyertyatartót, és hozzá három sárga, mézillatú gyertyát. Nagy vigyorral az arcomon leraktam az asztal közepére, és már csak egy gyufát kellett előkerítenem, amikor Rose a puszta tekintetével lángra lobbantotta a kanócokat.
– Hé, nem azt beszéltük, hogy most emberek leszünk?
– Hoppá… bocsi! – pirult el Rose, de közben pajkos mosoly bujkált a szája szegletében.
– Szép, mondhatom! – nevettem. – De sebaj, majd a…
– Most foglalkozz szépen a kajával!
A szememet forgattam, de nem bírtam ellentmondani az utasításnak. Elmentem a salátás és öntetes tálért, aztán a hússal együtt kitettem az asztal közepére. Utána a tányérokat, majd a borospoharakat helyeztem a finomságok elé, és végezetül kitöltöttem a finom, magyar Egri Bikavért. A házikó ezt az italt kínálta, és éltem a gyanúperrel, hogy nagyon jó lehet.
Egyáltalán nem tévedtem. Nem tévedtem semmiben. A vacsora hihetetlenül isteni volt, a borral pedig élmény volt leönteni a falatokat. Közben a gyertyák fényei megvilágították az arcunkat, és kellemesen melengettek. Ez a meghitt, romantikus kis együttlét olyan tökéletes volt, hogy ennél tökéletesebb már nem is lehetett volna.
A vacsora végeztével közösen elmosogattunk, leszedtük a terítéket, és beültünk a nappaliba. Itt főleg a zöldes színárnyalatok uralkodtak, s a szoba mind a négy sarkában egy-egy hatalmas, gyönyörű növény állt. Nem ismertem, fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet, de szépséges, lilaszirmú virága volt, és finoman illatozott. Ezek közé telepedtünk le, és a puha, zöld kanapéból néztük a plazmatévét. Éppen valami romantikus, viktoriánus korban játszódó film ment, ami tökéletesen illett a ház hangulatához, és a miénkhez is. Csodálkoztam is rajta, hiszen Rose ezelőtt nem rajongott az általa „nyálasnak” titulált filmekért, de ezt most mégis élvezettel nézte.
Este kilenc volt, amikor felmentünk a hálószobába, meggyújtottunk több tucat gyertyát, és elhúztuk a sötétítőfüggönyöket. Hosszan néztük egymást a franciaágy előtt, majd Rose kivette a zsebéből a mobiltelefonját, és letette az íróasztalra. Elindított rajta egy csodálatosan szép dalt, és szép kecsesen visszajött hozzám.
– Mi ez a zene? – kérdeztem.
– The Honey Trees. Nem egy túl ismert együttes, de bámulatosan szép hangja van az énekesnőnek. És olyan… meghitt az egész.
– Mióta szereted te az ilyet? – nevetgéltem.
– Amióta beléd szerettem – pirult Rose, és megfogta mindkét kezem. – Nem szeretnél táncolni? Én sem tudok, de…
– Szeretnék veled táncolni – mosolyogtam, miközben majd’ kiugrottam a bőrömből a boldogságtól. – Nem valami díjnyertes a mozgásom, de azért…
– Csak hallgass, és figyelj rám! – bújt hozzám Rose, én pedig a nevetést visszafojtva megfogtam a derekát.
Ő a hátamra tette az egyik kezét, a másikkal pedig az ujjaimba kapaszkodott. Mivel a zene kellemesen lassú volt, nem kellett úgy forognom vele, mint egy táncparkett ördöge. Nyugodtan és könnyed léptekkel táncoltunk. Közben figyeltem az énekesnő hangjára is, mert annyira ellágyította a szívemet, és annyira meseszép volt, hogy erőt kellett merítenem belőle. Közben egyre csak forogtunk, a zene üteme egyre felemelőbbé vált, és talán hangosabb is lett. Nagyon belelendültünk a táncba, olyan jól csináltam, hogy egészen meg is lepődtem magamon. Mindig azt hittem, hogy kétballábas vagyok.
Nemsokára annyira jól éreztük magunkat, és annyira belemerültünk a szerelembe, hogy nem bírtuk tovább: Csókolózni kezdtünk. Ha tényleg vége lesz, ha tényleg belehalunk a háborúba, akkor most jött el az ideje, hogy szenvedélyünket a legnagyobb szintre emeljük. Már két kézzel fogtam át Rose derekát, és elindultam vele az ágy felé. De ő még gyorsabbnak bizonyult. Lehúzta rólam a pólómat, és kicsatolta az övemet. Hogy gyors volt-e mindez? Nem tudom, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Csakis a szapora ütemre verő szívemre tudtam hallgatni.
A következő pillanatban rádőltünk a bordó takaróra, és ott folytattuk a „táncot”. Ez egy kicsit másabb jellegű tánc volt, de ugyanúgy mennyekbe emelt minket, és én már úgy éreztem, hogy ennél nagyszerűbb estém sosem lesz. Rose hűvös tenyere alatt egészen felforrósodtam, és magával ragadott a szerelmetes szédülés. Sűrű csókokkal illettem Rose pirospozsgás arcát, majd a fülét és a nyakát. Ő halk nyögdécselésekkel és gyöngéd simogatásokkal válaszolt. Nem is csábított már semmiféle túlvilág… Csak az számított, hogy vele lehessek! Örökkön örökké csak szeretni akarom! Nem bírtam már magammal, egyszerűen és mesésen magával ragadott az érzések illatos és ízletes áramlata.
Új zene következett, és egyre lüktetőbbé, egyre romantikusabbá, egyre káprázatosabbá vált. Rose kibújt a blúzából, s a ruhadarabjaink lassan egy egész piramisba tornyosultak a parkettán. Már nem kellett sok, hogy meztelenül feküdjünk egymáson… Már nagyon-nagyon együtt voltunk. De mielőtt bármi is történhetett volna, Rose aranyosan felkuncogott.
– Mi az? – kérdeztem vigyorogva.
– Csikizel – vörösödött Rose egyre jobban és jobban.
– Bocsánat! – nevettem vele.
– Semmi gond… Nagyon… jól esik. És most nem kéne kinyitnod a fiókot? – A lány szeme felcsillogott a gyertyafényben, s láttam rajta, hogy mennyire várja, mennyire szeretné. És én sem tagadhattam, hogy mennyire kívánom őt.
Egy röpke pillanatra felpattantam az ágyról (egy szál alsógatyában), a fiókhoz rohantam, kivettem belőle valamit, és már újra Rose mellett voltam. Átszellemülten mosolyogtunk, és megcsókoltuk egymást. Végigsimítottam az arcán, végigsimítottam a karcsú teste vonalán, és még egyszer megkérdeztem:
– Igazán szeretnéd?
Rose nagy levegőt vett, és csöndesen suttogta a válaszát:
– Igen, és sosem kívántam ennél jobban.
Én is sóhajtottam egy nagyot, és újra megcsókoltam a szerelmemet, odaadóan, örök hűséget fogadva és igazán emberien…