[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Egy pillanatnyi túlvilág
Kedden, szerdán és csütörtökön Rose és én igyekeztünk a lehető legjobban elszakadni a tündérvilágtól és a Kelta Erdőtől. Egyedül ő beszélt Una nénivel, amikor leadta a pólókat, majd másnap át is vette őket (immáron az új, egyedi jelünkkel). De gyorsan lelépett, és elmentünk a Habzsoldába Terryékkel. Mór nem küldött utánunk senkit, csak az erdő szélén láttuk, ahogy a familiárisaink meresztik utánunk a szemüket, de ők végig mellettünk álltak. Ciaran kedvelte Rose-t, és már Sláine is megbarátkozott velem. Mór azonban… Nos, vele biztos, hogy nem leszünk jó cimboránk! Én tutira nem haverkodom vele!
Az egyetemi órák egész jól teltek, néhány kurzust már kezdtem élvezni. Csakhogy a tanárok is nagyon belejöttek. Három ZH-t is írtam ebben a három napban, de azt hiszem, egész jól sikerültek. Rose pedig úgy körmölt, mint egy motolla. Szerintem mindenkit le fog pipálni! Nem is tudom, hányszor mondtam neki, hogy csúcskirály forgatókönyvíró vagy filmrendező lesz belőle! De ő csak szerénykedett…
Pénteken nem volt suli, és ki kellett mennünk az erdőbe. Nem halogathattuk tovább a Pathé kamerás filmkészítést. Először Rose vette fel, ahogy a tóparti fűzfánál olvasgattam a Szentivánéji álmot, majd felálltam, mezítláb belegázoltam a vízbe, és a kezemet felemelve eloszlattam a szürke felhőket. A varázslatot Rose csinálta helyettem, mert én ilyenre képtelen voltam. De vajon a tanár úr beveszi majd, hogy mindez csak véletlen volt? Akárhogy is lesz, azt biztos nem gondolja majd, hogy tényleg varázsoltunk.
Rose felvétele után én következtem. Begyalogoltunk az erdő mélyére, egészen az ibolyamezőig. Ott Rose levette a Converse cipőjét, és táncolni kezdett. Valóban olyan volt, mint a balett, de mégis kicsit tündéresebb, tradicionálisabb és skótosabb. Gyönyörűen festett, ahogy a szoknya néha fellibbent, és a csíkos harisnyában megláthattam Rose igazán formás lábait. Abban már nem voltam biztos, hogy ezt jó ötlet megmutatni a többi srácnak a csoportban, de így legalább irigykednek majd, én meg büszke lehetek a barátnőmre.
Miután elkészültek a felvételek, elvittük Rose házába az öreg kis kamerákat, és a filmeket befűztük Mr. Staunton öreg vetítőgépébe. Rose anyukája házi készítésű pizzát hozott be nekünk, mi meg nevetgélve végignéztük a rövidke alkotásainkat.
Aztán elmúlt dél, és jóllakottan, pirospozsgás arccal hagytuk magunk mögött a Staunton kúriát.
***
November 22-én, hétfőn kommunikációból írtunk ZH-t. Ez már kevésbé lett jó. Hiába tanultam rá egész hétvégén, nem számítottam arra, hogy Mrs. Tüsihaj ilyen kegyetlen kérdésekkel fog majd minket bombázni. Aztán jött az európai filmtörténet óra, ahol elmondtuk, hogy mi már elkészültünk a filmekkel. A bicegő tanár nagyon örült, és bejelentette, hogy a határidő napján (azaz 29-én) meg fogjuk nézni az összes filmet. Néhányan erre megijedtek, mások meg majd kiugrottak a bőrükből, hogy mindenkinek bemutathatják a tehetségüket.
Délután négykor végre véget értek az órák, és Terryékkel együtt a buszmegállóba siettünk. Terry kocsija lerobbant, és most az apja szerelőműhelyében várt a sorára.
– Az én autóm, értitek?! Kértem apát, hogy az legyen az első! De nem! Neki a befolyásos Watson család kocsiját kell előbb megjavítania! Hihetetlen! – pattogott a vörös hajú srác, és még akkor sem fejezte be a panaszkodást, amikor megérkezett az emeletes busz.
Szerencsére csak úgy találtunk helyet, hogy jó messzire kerültünk Rose-zal Terrytől, és ott végre felsóhajthattunk. A vén busz berregve elindult, s hamarosan a smaragdzöld füvű tájon legeltethettük a szemünket. Nem nagyon beszéltünk, mindketten elfáradtunk, és a saját gondolatainkba merültünk. Nekem pont ezt nem kellett volna tennem. Egy pillanatra leragadt a szemem, és eszembe jutott az egyik álmom, amelyikben Zack megölt. Mintha éreztem volna, hogy a golyó a mellkasomba fúródik, és lassan elernyedek. Megijedtem a haláltól. Tudtam, hogy nemsokára közel kerülhetek hozzá, és a valóságban is megtörténhet. Nem gondoltam a túlvilágra, csak az járt az eszemben, hogy végem.
Ordítva nyitottam ki a szemem, mire Rose és a mellettünk ülők rám kapták a fejüket.
– Blase! Mi a baj? – sopánkodott Rose, és gyengéden hozzám bújt.
Egy rövid ideig fáztam, és még párszor kirázott a hideg. De a lány selymes érintése felmelegítette a bensőmet. Megnyugodtam, s vettem egy nagy levegőt. A szomszédos emberek már nem néztek minket.
– Semmi… semmi gond.
– De van valami! – erősködött Rose, és végigsimított az arcomon.
Belenéztem Rose nagy, barna szemeibe, és megborzongtam. Most kivételesen a szerelemtől. Csodának tartottam, hogy velem volt. Akkor miért ne vallhatnám be, hogy mi történt velem?
– Megint a halálfélelem – nyögtem ki magamon szánakozva, és a tenyerembe temettem az arcomat. – Akkora gáz!
Rose kedvesen megmasszírozta a vállamat, és miután felemeltem a fejem, puszit adott a homlokomra.
– Nyugalom, Blase! Tudod, hogy mi van az élet után!
– Nem, az a helyzet, hogy nem igazán tudom…
– De hát elmondtam! – értetlenkedett Rose, majd az ajkába harapott. – Mindent elmondtam.
– De nem láttam a két szememmel! – fakadtam ki félig dühösen, félig szomorúan és keserűen. – Egyszerűen nem tud az agyam bizonyíték nélkül megnyugodni!
– A szíved sem? – kérdezte Rose, és a tenyerét lassan a mellkasomra helyezte. – Meséket és drámákat írsz. Hatalmas a képzeleted. Akkor miért nem hiszel nekem? Miért nem tudod elfogadni, hogy létezik a túlvilág? A mennyország, ha úgy jobban tetszik.
Megrándítottam a vállam, és a busz tetejére néztem. Szerintem már kezdett rozsdásodni.
– Azért nem tudom elfogadni, mert… mert már túlságosan is hozzászoktam az eddig ismert valósághoz. Nekem ez a tündéresség túl későn jött, Rose! Már tudnom kellett volna róla régebben.
– Sosincs késő a változáshoz – mosolygott Rose, és a kezét a hátam mögé dugta. Egyre közelebb és közelebb hajolt az arcomhoz. Az ibolyaillata teljesen átjárta az orrjáratomat. – Ha megnyugtat, megkérhetem Una nénit, hogy mutasson neked valamit a túlvilágból.
– Tényleg? – tágult ki a szemem.
– Talán – nevetett Rose, és megcsókolt.
Olyan hosszan csókolt, hogy észre sem vettük, és már a mi utcánkban jártunk. Szerencsére még észbe kaptunk, amikor a busz megállt a Régi Negyed szélén, és gyorsan leszálltunk róla. Lentről még integettünk Julie-nak és Terrynek, aztán folytattuk utunkat a Kelta Erdő felé.
Rose nem hagyta, hogy még egyszer elmerengjek olyan butaságokon, mint a halál, és mindenféle vicces filmjelenetekről beszélt nekem. Néha nevettem, de a gyomrom elszorult, s még mindig láttam magam előtt Zack sötét öltözetbe bújt alakját. Azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha nekem kell megölnöm. Mi lesz, ha tényleg ott leszek vele kettesben az öreg, álombéli templomban? Lelő, vagy előbb én végzek vele? Lesz hozzá elég erőm és bátorságom? Elképzelni sem tudtam, hogy mit tennék, ha ilyen helyzet alakulna ki.
A nap már lebukott nyugaton, és egyre csak sötétedett. A levegő iszonyatosan hűvös lett, de amikor lehajítottam a kabátomat a varázsfa elé, még csak végig sem futott rajtam a libabőr. Egy jó pont a tündérmágiának! Legalább nem fagyaszt meg.
– Gyerünk, versenyezzünk a táborig! – kacsintott rám Rose, miután ő is ledobta a lila kabátkáját.
– Futva? – kérdeztem.
– Repülve – mosolygott a féltündérlány, és kinyitotta ragyogó szárnyait. Tudta, hogy mivel kell felvidítania.
Belementem a játékba, és amint kitártam fekete szárnyaimat, felemelkedtünk a levegőbe.
– Vigyázz… kész… start! – harsogta Rose, s az utolsó szóra mindketten előre löktük magunkat a magasztos fák közé.
A szél belefújt a hajamba, próbálta kicsípni a szemem, de én nem adtam fel. Élvezni akartam a versenyt. Megingathatatlan akarattal. Mindenféle repülési bravúrt és mutatványt mutattam be, ám Rose még így is sokkalta ügyesebb volt nálam.
Időközben a sötétben fénylő tündérmanók is megérkeztek, és csatlakoztak hozzánk. Végig követtek minket, mintha ők is versenyezni szeretnének. Először nevettem rajtuk, aztán rájöttem, hogy nem szabad elvesztenem az önuralmamat. Be akartam érni Rose-t. Erőteljes mozdulatokkal löktem magam előre, mintha az árral szemben úsznék. Tudtam már, hogy nem is igazán a szárnyaimmal repülök. Nem, ez csak mágia! Lehunytam a szemem egy pillanatra, pedig fák vastag törzsei között száguldoztunk, és elképzeltem, ahogy egészen az űrig szállok. Elmosolyodtam, és amikor kinyitottam a szemem, már be is előztem a barátnőmet.
Rose meghökkenve figyelte, ahogy elégedetten hátravigyorgok felé, és éppen nekimegyek egy karcsú nyírfának. Nem fájt annyira, de már nem bírtam megtartani az egyensúlyomat, és lezuhantam. Rose utánam vetette magát, és mielőtt még összetörhettem volna kezem-lábam, ő már ott volt, és a karjába pottyantam.
– Hoppá! – mondta incselkedve, és megcsókolt.
Ennél idiótább szituációt elképzelni sem tudtam. Az ilyesmi általában fordítva szokott lenni. A fiú tartja a lányt, és nem mellesleg ő nyűgözi le őt, és ő is csókolja meg.
– Jaj de ciki – motyogtam.
Rose aranyosan felnevetett, és leeresztett a talajra.
– Nem is tudod, milyen nagy megkönnyebbülés most a földön állni a két lábamon! – nyekeregtem, és átöleltem a derekát.
Rose megfogta a kezem, és elindultunk az ösvény irányába. Közben kielemezte a repülési tudományomat. Nem is piszkált túlzottan, csak egy nagyon kicsikét. Ezért aztán büszkén kihúztam magam, és egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a tündértábor tisztásához, eszembe se jutott, hogy eredetileg miért jöttünk ide. A tisztás szélén, egy kőrisfa mellett vártam Rose-ra, aki elment Una néniért, és azt súgta a fülembe, hogy nagyon fog igyekezni. Hittem is neki, csak attól féltem, hogy a magányomban újra rossz gondolatok látogatják meg az elmémet. Egyenesen rettegtem a rohamtól. Na és mi lesz ha ordítok? Minden tündérgyermek észreveszi, hogy itt vagyok a közelükben, és hívják Mórt, aki majd jól szétlövi a fejem rontásokkal. Miért nem lehettem lila tündérgyermek? Vagy nem is… még jobb! Nimfagyermek!
A kedvenc tündérkém hamarosan megjelent előttem Una nénivel az oldalán, és gyorsan elhagytuk a tábort.
– Van egy eldugott kis tündérdomb nem messze innét! – suttogta a tündérnő, és huncutul kuncogott. – Hetven évvel ezelőtt belevarázsoltam egy kis otthont. Ott senki sem látja majd, hogy mit művelünk.
– Hogy érted azt, hogy belevarázsoltál egy kis otthont? – vontam össze a szemöldököm, miközben próbáltam egyszerre a lábam elé is nézni, és figyelni Una néni szavaira.
– Szó szerint értem – csacsogta a nő, és a mutatóujja köré csavart egy szertelen, hullámos hajtincset. – De aztán tényleg ne mondjátok el senkinek, hogy mit csinálunk! Ezért engem visszaküldenek a túlvilágra, és sose jöhetek el hozzátok!
– Hát ennyire nagy bajba sodorhatlak? – kérdeztem restelkedve. – Nem muszáj megtenni, ha ennyire…
– Ugyan már, helyeském! Semmi gáz, ahogy ti emberfélék mondjátok.
Megcsóváltam a fejem, és visszaléptem Rose-hoz. Hagytuk, hogy Una néni vezessen minket, mert saját állítása szerint nagyon furcsa lények élnek errefelé. Egy-két perc után kiderült, hogy mennyire igaza van. Amikor a tündérnő megtorpant előttünk, és kitárta a karjait, keresztülugrándozott az ösvényen egy egylábú, egykarú és egyszemű, rendkívül ocsmány teremtmény. Szögekkel televert furkósbotot szorongatott, azzal akart agyonütni egy fürge nyulat. Mindezt persze csak egészen halványan láttam ebben a sötétségben, de ennyi éppen elég is volt belőle.
– Ez egy fachan volt – tájékoztatott Una néni, és az ösvény feketeségbe vesző végébe mutatott. – Gyerünk, már nincs messze a sídh!
Alighogy kimondta a sídh szót, újabb két alak lépett az ösvényre. Csak azt láttam, hogy mindkettő ember, és kifejezetten jól néznek ki. Una néni megragadta a grabancomat, és beröpített egy méretes sziklatömb mögé. Rose-zal is ezt csinálta, és ő is utánunk vetette magát. Együtt hallgatóztunk. Hamar kiderült, hogy az egyikük nő, a másik pedig férfi. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ráeszméljek: Ők a vámpírok, és ha észrevesznek minket, benyúlnak a bordáim közé, és kitépik a szívemet.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a nő negédes hangon.
– Igen – sóhajtotta a hasonlóan selymes hangú fickó. – Legalább háromszor annyian vannak, mint mi. Ezt mondta a nő.
– És mi van, ha még mindig az ő oldalukon áll? – kérdezte a nő flegmán, és hallottam ahogy a combjára csapott.
– Nem, biztos, hogy nem. Tizenkét éve is szerelmes volt Zackbe.
– Legalábbis ő azt állítja.
– Igen… De hallgass végig! Nem akarja, hogy még egyszer akkora nagy baklövést kövessen el, mint amilyet akkoriban tett. Nem segített Zacknek, mert félt, hogy vége a nyugalmának. Vége is lett persze… Miután Zack elmenekült, hosszú éjjeleket sírt át. Most már biztosak lehetünk benne, hogy teljes mértékben mellette áll. Zack pedig megbocsátott neki.
– Ostoba – nevetett a nő. – Nem tudja, hogy mi nők milyen ravaszak vagyunk!
– Te vagy ostoba! – sziszegte a férfi idegesen, és halkabbra fogta a hangját. – Zack a mi vezérünk, és hallgatnunk kell rá!
– Gyűlölöm, hogy ez van! – hisztériázott a nő, és megint a csapkodását hallottam. – Nekünk ne legyen vezetőnk! Mi vezetjük a strigoikat, hogy ők is tündérszívet kaphassanak, és aztán egy nagy családként uralkodhassunk ezen az erdőn!
– Kevesen vagyunk hozzá, Ilinka! Nem figyelsz rám?! Legalább háromszor annyian vannak, mint mi! Még az sem elég, hogy az a néhány féldémon csatlakozott hozzánk!
– Tévedsz, mert nem hozzánk, hanem csak Zackhez! Ha mindennek vége, és meghaltak a kis tündérkék, a démondögök minket fognak megölni!
– Dehogy, Ilinka, paranoiás vagy!
– Te meg elővigyázatlan, Boldo!
Véletlenül megcsúszott a lábam, ahogy ott a sziklatömb mögött guggoltam, mire a vámpírok elhallgattak egy pillanatra.
– Menjünk innét, Ilinka, nyomás! – sustorogta a fickó, aztán már csak az avaron súrlódó lépteiket hallottam.
Una néni felemelte a kezét, hogy várjunk, majd oldalt kinézett.
– Rendben van, előjöhetünk!
Kiléptem a takarásból, és felsegítettem Rose-t is. Láttam Una néni finomvonalú arcán, hogy valami roppantul aggasztja. Nem az, hogy a fákról hirtelen gyorsabban hullani kezdtek a novemberi, sárga levelek, mint az megszokott, hanem valami más.
– Minden rendben? – kérdeztem halkan.
A tündér hirtelen fordult meg, mintha ráijesztettem volna a kérdésemmel. Az arcán megrándult a mosoly. Eddig még nem láttam ilyen zavarodottnak.
– Persze… csak nem gondoltam volna, hogy áruló van közöttünk. – Una néni próbált továbbra is derűs arcot vágni, de ez valahogy nem jött össze neki. – Mi lenne, ha igyekeznénk?
Rose-ra néztem, aki ugyancsak aggodalmasan ráncolta a homlokát, majd bólintottam egyet.
– Oké, menjünk.
Míg tovább sétáltunk az ösvényen, azon morfondíroztam, hogy ki lehet a besúgó. Elképzelhető, hogy pont a nagyfőnök szeretett bele Zackbe? Lehetséges, hogy Mór árult el minket? Erre a gondolatra teljességgel elborzadtam. Óriási nagy szívás lenne, ha pont ő lenne Zack társa. De túl furcsa volt ez az elképzelés, szóval inkább elvetettem, és arra figyeltem, hogy jó felé lépjek.
A körülöttünk álló fák már kezdtek nagyon megkopaszodni, s egyre jobban látszottak göcsörtös, szürke ágaik és gallyaik. A tündérmanók és egyéb kis teremtmények sem tudtak tökéletesen elbújni a lombkoronákban, és a madárfészkek is láthatóvá váltak. Ez a különleges őszi látvány az esti homályban kísértetiessé alakult, és attól féltem, hogy nemsokára banshee-k, vagy netán strigoik tünedeznek elő a sötétségből. Hamar túl szerettem volna esni ezen a túlvilág-bemutatón, bár így is kételkedtem az egészben.
Pár percen belül kitágult az ösvény, és kiértünk a tölgyek birodalmából. Egy sötétzöld pázsitú, szabályos formába nőtt dombbal találtuk szembe magunkat. Úgy tűnt, hogy ez egyáltalán nem a természet műve. Egy ilyen domb csakis mesterséges lehet. Még akkor is, ha nincs ott az az ajtó. Márpedig az ajtó ott volt.
Una néni megragadta a gombkilincset, és eleven tekintetét rám szegezte.
– Na, még mindig akarod?
Nem válaszoltam azonnal. Egy kicsit elméláztam a dolog fölött. De Rose megcsókolta az arcomat, és ez valahogy törölt minden kétséget a kobakomból.
– Igen, akarom.
Una néni csintalanul kacsintott, majd kihúzta a kilincset, megtekerte, betolta, újra kihúzta, megtekerte a másik irányból, aztán végezetül kinyitotta az ajtót. Erről a bizarr technikáról eszembe jutott a művészeti kar épületének hasonlóan bonyolult kilincse. Azt hiszem Rose is éppen erre gondolt, ugyanis halk kuncogás hangzott fel mellettem. De én már rá sem tudtam figyelni. A szívem úgy zakatolt, mint egy százéves vonat. Egészen elkábultam a tudattól, hogy nemsokára láthatom a mennyországot. Vajon találkozok nagyapával és nagymamával is? Annyira rákészültem a csodára, hogy amikor kinyílt az ajtó, és semmit sem láttam mögötte, totál lelombozódtam.
– Ő… ez lenne…?
Una néni cincogón nevetett.
– Dehogy helyeském! Gyerünk befelé!
Hebegve kacagtam; komolyan azt hittem, hogy ennyi volt az egész. Csak a nagy sötétség. Pontosan ettől féltem, ha a halálra gondoltam. Majdnem imákat motyogtam, hogy ne csak a semmi legyen az egész. De tényleg csak majdnem, mert nem tudtam egyetlen imát sem.
Una néni bement előre, és meggyújtotta a gyertyákat. Gyufasercegés nem hallottam, valószínűleg varázslattal gyulladtak fel a fények. Én is beléptem a kerek kis terembe, és megtorpantam a középen álló ovális, emberméretű tükör előtt. Rose továbbra is mellettem maradt, és fogta a kezem.
A tündér a vállamra tette a balját, míg jobb kezét előrenyújtva megérintette a tükröt. A tükröződő felszín abban a pillanatban, hogy hozzáért, elkezdett fodrozódni, és aztán ragyogó, fehér fény töltötte be a téglafalú szoba terét. Vadul lüktetett a mellkasom, már levegőt is elfelejtettem venni, és azt sem nagyon éreztem, hogy egyáltalán létezik ez a világ. Kicsit megijedtem attól, hogy most ténylegesen meg fogok halni, mert esetleg csak úgy juthatok el a túlvilágra. De ez a félelem hamar elszállt, és átvette a helyét az izgalommal teli kíváncsiság.
A fehér fény fokozatosan eltompult, de a tükörben ettől függetlenül fehér maradt a háttér. Aztán emberi alakok jelentek meg rajta. Nem úgy néztek ki, mint a szellemek, pedig biztos voltam benne, hogy ők mind… hullák. Egyszerűen tudtam.
– Itt minden ilyen… fehér? – kérdeztem Una nénitől, de eközben sem néztem rá. Nem akartam elfordítani a tekintetemet a tükörről, hátha megszakad a „vetítés”.
– Nem, csak első pillantásra. Nézd meg jobban! Mást és mást fogsz látni!
Hallgattam a tündérnőre, és jobban összpontosítottam. Már a bandzsítással is próbálkoztam, amikor végre változás történt…
A fehérségben kirajzolódott egy rikítóan zöld füvű rét, rajta gomba alakú házakkal. A gombaváros hamar eltűnt, még eltátani se tudtam a számat, amikor megjelent a következő kép. Egy felhőkön álló kastélyt láttam, amint több ezer erkélyéből vidám emberek hajoltak ki, és integettek nekem. Ezután a kastély is tovalebegett, és egy Skóciára emlékeztető hegyvidék rajzolódott ki előttem. Az egén csodaszép üvegsárkányok száguldoztak, s a fennsíkokon magas tornyok nyúltak a felhők felé. Aztán ez a táj is elmaszatolódott, és úgy látszott, mintha lefolyna a tükörről. De ezután megjelent a következő világ is: Egy hatalmas, végeláthatatlan terem volt az, ahol szárnyas tündérek beszélgettek egymással, és hegedűzene szólt a háttérben.
Teljesen megbabonázott az élmény. Annyira, hogy be akartam lépni a tükörbe. Már meg is indultam felé, és előre nyújtottam a kezem, amikor a túlvilág bezárult, és már csak a saját tükörképem bámult rám.
– Ne haragudj, Küzdőszív! – sóhajtotta Una néni, és gyorsan magához ölelt egy momentumra. – Nem engedhettem, hogy beszippantson, mert különben örökre ott ragadtál volna.
Bambán kihátráltam a rózsaszín estélyis nő öleléséből, s Rose mellé oldalogtam. A lány eltűrte szeméből a hosszú, lilás hajtincseket, és keserédes tekintettel meredt rám.
– Te is láttad? – kérdeztem motyogva.
– Igen, Blase, ott álltam melletted. – Rose enyhén elmosolyodott, és felnyújtózkodott a nyakamba. Gyönyörűen megcsókolt. – Jól esett látni?
– Elmondhatatlanul! – leheltem meghitten, és lehunytam a szemem. Valóban nagyon varázslatos volt. Komolyan!
– Bocsássatok meg nekem, drágáim, de most dolgom van itt! – szólt közbe Una néni. – Magamra hagynátok, ha megkérhetlek benneteket?
– Hogyne, megvárjunk kint? – kérdezte Rose, miután eleresztett.
– Ó, nem! Nem megyek utánatok. Csak kerüljétek a fachanokat, és minden rendben lesz!
Felidéztem lelki szemeim előtt az egy lábon ugráló kis manót, és elvigyorodtam.
– Nem hiszem, hogy nagy problémát jelentenének a fachanok.
A tündérnő szája gúnyos félmosolyba húzódott.
– Azt csak hiszed!
Rose megfogta a karomat, és kifelé ráncigált a teremből. Pedig még szerettem volna megkérdezni Una nénitől, hogy mégis mit csinálhat velünk egy olyan kis izé. Úgyhogy amikor Rose becsukta utánunk az ajtót, tőle kérdeztem:
– Ugye csak viccelt? Az a dög a térdemig sem ér fel! Hogy bánthatna? Megharapja a bokámat?
Rose nagyot nevetett.
– Szerintem Una néni nagyon komolyan gondolta, amit mondott. Én azt hallottam a fachanról, hogy brutálisan agresszív. Hiszen láttad, hogyan üldözte azt a szerencsétlen nyulat!
– Ja, én is biztos úgy rohannék előle! – élcelődtem, aztán szórakozásból elvékonyítottam a hangom. – Segítség, segítség, megesz a manó!
Rose jókedvűen kacagott rajtam, majd elhúzott a dombba épített házikótól.
– Gyere, menjünk az ibolyákhoz!
– Rendicsek! – heherésztem őrült vidáman. A bepillantásom a túlvilágba egészen felvillanyozott, és maximálisan éreztem, hogy többé nem fogok rettegni a haláltól. Legalábbis nem annyira.
Nem repültünk, de szinte már ugrándozva, ide-oda szökdelve és csiklandozva bandukoltunk a mező felé. Közben hangosan ismételgettem a kedvenc Shakespeare idézetemet:
– „És a ligetben, hol friss ibolyán szoktunk heverni pázsit nyoszolyán. Kiöntve gondtól dadogó szivünk, Lysander és én össze ott jövünk.”
Rose pedig most is tovább folytatta:
– „S onnan, Athénének fordítva hátot, megyünk keresni új hont, új barátot.”
A tündérmanók végigkísértek minket hosszú utunkon, és ők is megpróbálták elszavalni az idézeteket. Nem sok sikerrel természetesen, mivelhogy nem ismerték az angol nyelvet. Idétlen csicsergésükön jókat nevettünk, aztán mire megláttam a nyírfák mögött elterülő ibolyákkal telehintett tisztást, fáradtan zuhantam a fűbe. A hátamra fordultam, és hóangyal helyett fűangyalt rajzoltam a mezőbe. Rose megmosolygott, s leheveredett mellém. Együtt néztük a csillagokat a tiszta, felhőmentes égen. Rose átnyújtózott a hasamon, majd felkúszott az arcomhoz. Ajkával gyengéden súrolta a számat, majd az orrom hegyét, és végezetül a homlokomat. Aztán ezt megcsinálta még egyszer, és még egyszer… Most éreztem meg a libabőrt.
– Nahát, Rose! Fantasztikus vagy! – motyogtam átszellemülten, és átöleltem Rose hátát.
– Reméltem, hogy így gondolod – mosolygott a féltündérlány, és most sokkal szenvedélyesebben csókolt meg, mint az előbb.
– Ellenállhatatlan vagy, és meseszép! – csókoltam vissza, és a kezem lecsúszott a derekán.
– Hova-hova?
Nevettem, és tovább simogattam Rose-t. Egyre hevesebben, egyre szerelmetesebben öleltük és csókoltuk egymást, mígnem már azon kaptam magam, hogy nem bírok leállni. Ugyanaz történt, mint a hálószobámban. Magával ragadott minket a vágy. Ez a tündéri mágiával átitatott érzéki és testi vágy. Igen-igen, ez több volt, mint holmi emberi vonzalom. Túlvilági szerelemnek kellett volna nevezni.
Amikor már benyúltam Rose lila felsője alá, a lány lefordult rólam, és keserűen felsóhajtott.
– Ne haragudj, Blase, de ez így nem megy!
Úgy éreztem, mintha citromlevet öntöttek volna le a torkomon. Legörbült szájjal néztem oldalra, és nagy bociszemekkel kérdeztem:
– Nem jó neked?
– Dehogyisnem! – Rose is az oldalára fordult, és közben átölelt. De ezúttal nem olyan izgatóan. – Csak nem szeretnék az erdőben pucérkodni.
Hangosan felnevettem, míg Rose arca szép vörösre gyúlt.
– Ez nem vicces – mormolta. – Téged nem zavar, hogy tündérmanók bambulnak minket?
– Miért, bambulnak?
– Bambulnak hát!
Megint kacarásztam.
– Jaj, Rose, ne foglalkozz velük! Én sem fogok.
– Azért engem kicsit irritál, hogy itt vannak – erősködött a lány, és az orromhoz nyomta az ő nóziját. – Sajnálom! Szeretném veled… csinálni. Szeretném, ha megtehetnénk… azt.
– Ó! – Ez az ó tényleg nagy ó volt. Mélyebben belegondoltam, hogy mit is szeretne Rose, és ráeszméltem, hogy azt én is nagyon szeretném. Miért is ne? Ha ő megbízik bennem, akkor igazán klassz lenne. – Szóval… tényleg szeretnéd?
Rose pironkodva biccentett.
– Aha. De csak úgy, hogy senki sincs a közelünkben. Olyan ciki még itt a természetben is… Kényelmetlen is lenne, meg minden. – Nagyon édes volt. Egészen elérzékenyültem tőle.
– De Rose, ez egy nagyon komoly döntés. Bízol bennem?
– Persze, hogy bízok! Tán nem kéne?
Elhúztam a szám, és a homlokomra is csaptam volna, ha Rose nincs olyan közel az arcomhoz. Micsoda tökkelütött vagyok!
– De-de, bennem nyugodtan megbízhatsz! Csak szeretném, ha tökéletes lenne neked, mivel gondolom az első lenne, és…
– Honnan tudod? Rám van írva?
Kényszeredetten vihogtam, s nagy adag levegőt szippantottam magamba.
– Hát, ja. De szerintem rám is.
– Eléggé – motyogta Rose, és puszit nyomott a szemöldökömre. A szemöldökömre! Nahát! – De tényleg nem igazán félek. Talán egy picikét, de tudom, hogy vigyázol majd rám, és ügyes leszel. És szerintem nem is… nem is olyan korai.
Lágyan megingattam a fejem, és először nem is tudtam, hogy mit mondjak. Olyan téma került előtérbe, amire nem igazán számítottam. Persze eszembe jutott már régebben is, de sosem volt olyan fontos, hogy egy-két másodpercnél tovább időzzek felette. Én mindig is amolyan nyálas pasi voltam, részben talán ezért sem jött össze nekem semmi. Na, de most! Most itt volt nekem Rose Staunton, aki beindította a fantáziámat, és a gondolataim minden zugát elfoglalta magának, hogy ott integessen felém. Nos, én visszaintegettem, és bárgyún vigyorogtam rá. Ha tényleg azt a bizonyos dolgot szeretné, akkor örömmel ugrok fejest a kérésének édes tengerébe. Hiszen hiába vagyok nyálas meg romantikus; én is férfiból vagyok az isten szerelmére!
– Rendben van – mondtam egyszerűen.
Rose felvonta a szemöldökét.
– Rendben van?
– A-ha. Ha szeretnéd, részemről is oké.
Rose megint elpirult.
– Köszönöm, aranyos vagy.
Megvontam a vállam, és újból felnéztem a csillagokra. Nem akartam eljátszani a csillagképes, ezer filmben ellőtt okoskodást, úgyhogy inkább nem mondtam el, hány csillagképet ismerek.
– És hol fogjuk… csinálni? – kérdeztem. Lehet, hogy kicsit gátlásos voltam ebben a témában, mert akárhányszor ez a csinálni szó, vagy valami hasonló került terítékre, elcsuklott a hangom. – Hol leszünk totálisan kettesben?
– Totálisan? – mosolygott Rose. – Olyan sokszor mondod ezt.
– Tudom, már-már kényszerbetegség. Szóval?
– Van egy kis ház az Almafák Otthonában…
– Almafák Otthona? – szóltam közbe homlokráncolva.
– Igen, az is a Kelta Erdő része – okított ki Rose. – Tehát, ott van egy ház, ami csak az igaz szerelmeseknek jelenik meg. Persze nekik is csak akkor, ha nincs épp bent senki. Lényeg a lényeg, ez a házikó olyan formát vesz fel, amilyenre a szerelmespár vágyik. Lesz benne minden, talán még… még…
– Óvszer is? – kérdeztem, mire Rose nagyot csuklott, és bólintott. Nem voltam benne biztos, hogy ilyen gyermeteg zavarral érdemes egyáltalán belekezdeni, de a világért sem akartam sztornózni az ötletet. – És száz százalék, hogy nekünk is meg fog jelenni?
– Szerintem igen, de amúgy nem – dörmögte Rose.
– Hát ez meg mit jelentsen?
A kedves kis barátnőm nagyot sóhajtott, és aranyosan megdörzsölte a hasam.
– Csak azt, hogy kizárólag azoknak a pároknak jelenik meg, akik örökké szeretni fogják egymást. Furcsa, mert egyébként igazi jövőbelátás nem létezik, hiszen mindenki irányíthatja a sorsát… De ez a ház már csak ilyen.
– Ó, értem… Hát, így legalább ki fog derülni, hogy mi a helyzet velünk.
– Jaja, de ne aggódj! Én tudom, hogy örökké szeretni foglak!
Felnevettem, és magamhoz húztam az édes leányzót. Megcsókoltam, és jó alaposan megölelgettem. Különös, de én is éreztem, hogy mi a végtelenségig együtt leszünk, és ez a szerelem sosem érhet véget. Másrészt ez az egész nem csak olyan kis tinis érzelem volt, amely olyan könnyen tovaszáll. Végtelen sok szállal kötődtünk egymáshoz, és talán valamiféle szerelmes, titokzatos mágia is összekapcsolt minket. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi volt ez, de abban biztos voltam, hogy marhára élvezem!
Miután kinevetgéltük magunkat az ibolyamezőn, elindultunk hazafelé. Rose levette a láthatatlanná tévő varázslatot a cuccainkról, majd felöltöztünk, és kézen fogva elsétáltunk a Staunton család otthonához. Ott érzékeny és csókolózós búcsút vettem a szerelmemtől, aztán tovább gyalogoltam a Scott „rezidencia” felé. Közben sötét borulás vonult a városka fölé, és gyorsan kellett szednem a lábam, hogy ne ázzak bőrig. Mialatt futottam, csak egy valami járt az eszemben, és az nem Zack volt meg az abnormális vámpírjai. Nem is Mór, aki bunkó volt a lányával. De még csak az árulónkon sem agyaltam! Nem-nem, csakis arra tudtam gondolni, hogy rövidesen egy varázslatos éjszakát fogok eltölteni Rose-zal… Kettesben, szenvedélyes szerelemmel, egymáshoz bújva… boldogan.