[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Lila és fekete
A következő négy nap katasztrofális volt, meg egy kicsit jó is. Hogy miért volt jó? Mert minden nap sokat voltam együtt Rose-zal. Hogy miért volt katasztrofális? Mert ha összeszámolom az órákat, amennyit Rose szomorú ábrázattal töltött el, akkor szerintem összesen két nap jönne össze belőle. Persze nem csak ennyiről volt szó! A tóparthoz legközelebb eső tündértábort november 9-én felégették, és Artaganon kívül mindenkit megöltek. Ez felért egy terrorcselekménnyel, amilyennel a híradóban szokták sokkolni a szegény állampolgárokat. Most a féltündér-társadalmat sokkolták a hírekkel. Terjedt, mint a pestis. Amikor tíz percre bekukkantottam a fekete tündérgyermekek táborába, Drostan éppen arról próbálta meggyőzni a fekete szárnyú barátait, hogy még mennyire felesleges beleavatkozni a dolgokba. De még ezek a végtelenül laza figurák is be voltak tojva a félelemtől. Mór táborában meg egészen máshogy zajlott ez a dolog. Ott egyszerűen csak mindenki bepánikolt, és felfegyverkezett. Számszeríjak, íjak, tőrök, kardok, buzogányok és fejszék kerültek elő. Kezdtem úgy érezni, hogy Tolkien mesevilágába csöppentem, és most mindjárt jönnek az orkok.
Ha nem lett volna mellettem Rose, és nem azzal kellett volna lefoglalnom magam, hogy őt vigasztaljam, akkor minden bizonnyal én is fogvacogva rettegtem volna. Éjszaka azért engem is magával ragadott a letargia, és minden egyes hajnalban ordítva ébredtem fel. Anya pénteken fel is jött az ajtómhoz, hogy megkérdezze mi a baj. Én azt mondtam, hogy rémálom, de szerintem ő is pontosan tudta, hogy mi van velem. Rohamom volt. Halálfélelmes rohamom.
Terry és Julie nem sokat faggatózott a druidás szertartásokról, beérték annyival, hogy sikerült megnyugtatnunk az isteneket, és nem fogják ránk hozni a világvégét 2012-ben. Az már nem lényeges, hogy a maja istenekhez abszolút semmi közük. Ők csak úgy elvannak ott a tündérek társaságában. Kitalálták az univerzumunkat, aztán hagyták működni. Ha eljön a világvége, az már nem az ő gondjuk lesz… Hanem mondjuk a strigoiké, mert megeszik az összes ember, démongyermek, féltündér és tündér szívét.
Rose-nak bevallottam, hogy nem értem Zack szándékait. Miért érzi úgy, hogy teljesen kiszolgálja az embereket, hogy a tündérek törvényei valójában korlátozóak és rosszak? Miért akarja annyira azt az oly tökéletesnek hitt démonvilágot? Tényleg csak elborult az agya? Nos, Rose szerint a válasz egy határozott, kövér betűs igen.
Miután gyorsan tovaszálltak a napok, és a következő hétre lehetett hajtani a naptárban, eljött az újabb hétfő, Mór fontos tanácskozásának napja. Vártuk már az estét, hiszen mindenkit meghívtak. Még a fekete tündérgyermekeket is. Sőt, tovább mentek! Elhívták a démongyermekek szószólóit, hogy velük is megvitassák a továbbiakat. Ha háború lesz, mindenkinek el kell fogadnia a feltételeket, vagy sajátokat kellett megszabniuk. Drostan nagy vitát sejtett, és legszívesebben kimaradt volna az egészből. De hát ki ő, hogy ellenkezhessen?!
Rose-zal, Julie-val és Terryvel egymás mellett ültünk Mrs. Tüsihaj óráján, és próbáltam annyira figyelni, amennyire csak bírtam. Aztán jött egy kis szünet, s Rose-zal elszakadtunk a csoporttól. A srácok megértették, hogy négyszemközt szeretnénk beszélgetni, úgyhogy mindenki békén hagyott bennünket. A folyosón meg amúgy is folyton kerülgettek minket az emberek, ugyanis elég élénken virított rajtunk a szárnyas koponya.
Tizenegy óra ötven perckor az egyik hatalmas, furcsán kialakított ablakban ültünk, és eszembe ötlött egy fontos kérdés. Már egy hete birizgálta az agyamat, de csak most jutottam el odáig, hogy fel is tegyem a barátnőmnek:
– Mi lesz a tündérekkel, ha meghalnak?
Rose felvonta a szemöldökét. Valószínűleg nem várt erre a kérdésre.
– Hát, ők is a túlvilágra kerülnek.
Értetlenkedve ráncoltam a homlokom.
– De hát pont onnan jöttek, nem?
Rose elmosolyodott, és kinézett a tiszta ablakon. Odakint nagyban gyülekeztek a szürke felhők, s jó kis zuhéval fenyegették a völgy lakóit, na meg a szerencsétlen egyetemi polgárokat. Az eső nemsokára rá is kezdett, és az ablakrésen befújó szélben érezni kezdtem a jellegzetes illatát.
– Olyan, mint egy körforgás? – kérdeztem kíváncsian. Csak találgattam. – A víz párolog, felhő lesz belőle, aztán lehull, és a dolog kezdődik előröl.
Rose szemöldöke megint magasra húzódott. Nem tudta leplezni, hogy jót mulat rajtam.
– Blase, tudom, hogy mi az a körforgás. Ciklus. Elég jól ismerem. – Együtt nevettem fel Rose-zal. Kezdtem tényleg idiótának tartani magamat. – Ez nem körforgás, Blase. A tündérek meghalnak, a túlvilágra kerülnek, és aztán nem jöhetnek vissza többé. Elvesztik a képességüket, amivel átjöhetnek a sídheken, a tündérdombokon.
– Szívásnak hangzik – húztam el a számat.
– Az is. De a tündérek elég erősek. Öregedni meg nem tudnak.
Megingattam a fejem, és a tenyeremet Rose kézfeje fölé csúsztattam. A lány bársonyos pillantással nézett rám. Talán takargatnom kellett volna a zavaromat, de nem ment. Rose látta rajtam, hogy valamin elgondolkodok.
– Mi az?
Megvontam a vállam, és beletúrtam a hajamba.
– Nem is tudom. Olyan furcsa ez az egész. Néha elagyalok rajta, hogy mi történt velem az elmúlt hetekben, hónapokban. Belecsöppentem valami olyan világba, amiről az emberek többsége még csak nem is álmodozik. Annyira hihetetlen!
Rose szolidan elmosolyodott, és megsimította az arcomat. Én folytattam:
– Az is totál képtelenség, hogy egy olyan lány, mint te, belém szeretett! Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges!
– Na, de Blase…
– És nézd, féltündér vagyok! Ez se semmi – csóváltam a fejem nevetve. – Apámról kiderült, hogy nem a vérszerinti apám, és én mégis… mégis tök jól megvagyok vele, mert egyszerűen nem bírok másként gondolni rá! Minden összekuszálódott, most meg háború készülődik egy Zack nevű eszelős miatt. Csodálkozom, hogy még nem gárgyultam meg. Pedig már várom a kényszerzubbonyt.
Rose nevetgélve magához ölelt, és nyugtatóhatású hátsimogatásban részesített. Én is egyre erősebben magamhoz szorítottam, s lehunytam a szemem. Nem akartam újabb órára beülni, és nagyon okos dolgokat hallgatni. Most inkább csak Rose-zal ölelkeztem volna egész nap. De nemsokára megérkezett Julie és Terry, és kénytelenek voltunk bemenni a terembe. Az unalom folytatódott…
***
Korán besötétedett, és amikor este hatkor elindultunk Rose-zal az erdő felé, már minden utcai lámpa aranylón világított. Fölöttünk a nagy félhold sütött ránk, s az ég tele volt csillagokkal. Az a pár órával ezelőtti borulás úgy elsurrant, mint egy félelmében iszkoló nyúl. Legalább jó időnk volt, ennek örülhettünk. Ettől függetlenül egyikünk sem volt nyugodt. Rose a haját csavargatta az ujjára, és az ajkát harapdálta. Én folyton a hajamat birizgáltam, pedig semmit sem tudtam tenni a kócosságával. Egyszerűen csak izgultunk. Izgultunk, hogy mit fog mondani Mór, miről beszél majd a többi tündérnek és démongyermeknek.
– Szerinted megjelenhet Zack? – kérdeztem idegesen.
– Nem hiszem – vont vállat Rose, és megszorította a kezem. – Felismernéd?
– Ja, persze. Ha tényleg ugyanaz, mint akit az álmaimban láttam.
– Hát… én azt gyanítom. De te is, nem?
– De – sóhajtottam.
Egy villámgyors üstökös suhant keresztül az égen. Megböktem Rose-t, hogy nézzen fel.
– Kívánj valamit!
– Blase, már nem látom – motyogta. – Hullócsillag volt?
– Aha.
Rose átölelte a derekamat, s így haladtunk tovább.
– Remélem te kívántál valamit.
– Ó, nagyon is jót! – nevettem hangosan.
Ahogy egyre közelebb értünk a kisváros széléhez, egyre kevesebb fényt láttunk, s egyre ósdibb házak kerültek a látókörünkbe. Mintha kísértetjárta helyre kerültünk volna. De mindig ez volt a benyomásom Spirit Glen „Régi Negyedéről”, amikor túl későn jártam errefelé. Mintha már itt is megszűnt volna minden emberi dolog. Mintha ez már a tündérek területe lenne. Nem csoda, mivel itt lakik a legtöbb tündérgyermek. Ez a hely van legközelebb a Kelta Erdőhöz. A varázsbirodalomhoz, amely valójában baromi nagy, csak összezsugorították mágiával, hogy az emberek ne fogjanak gyanút. Őrület vagy sem, ez volt a nagy igazság, és már senki sem titkolta előttem. Nekem kellett titkolnom mások előtt.
A nagy útról lekanyarodtunk a kitaposott ösvényre, s átvágtunk a páfrányok között. A fenyőfák egyre nagyobbnak látszottak, ahogy közeledtünk feléjük. Olyanok voltak, mint valami hegyes sipkás, méla óriások. Őrizték az erdőt, őrizték a titkokat. Beleborzongtam, annyira titokzatos volt ez a gondolat. Gyorsan fel is jegyeztem a képzeletbeli jegyzettömbömbe: Jó lesz majd a verses meséhez!
Hatalmas trollok léptek át a falon,
Őrült vicsor terült szét az arcukon.
Nem álom volt, talán csak képzelgés.
Fenyőfák ők, kiket felkeltett a rettegés.
Rose láthatta rajtam, hogy kicsit elálmodoztam, mert megállított, és mosolyogva felnézett rám.
– Imádom, amikor így elmerengsz az erdőn! – mondta vidáman, és magához ölelt.
– Ja, hát az előfordul – vigyorogtam bárgyún.
Rose csábos pillantásával próbált lehengerelni, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá. Az ajkunk lassan összeért, amikor valami szikrázó hangot, röhögést, egy csattanást, és végül egy kiáltást hallottunk:
– Au!
Összerezzentünk, és rögtön az erdő irányába fordultunk.
– Valakivel történt valami! – suttogtam fojtott hangon, s a távolban rezgő fenyőlombokat néztem.
– Na, nem mondod! – élcelődött Rose, és pillanatok alatt lehúzta a kesztyűjét. A karján tekergő minták lilán csillogtak. – Gyere, dobjuk le a cuccainkat, és menjünk!
A csúnyácska varázsfához léptünk, leraktuk elé a kabátokat és a két táskát, aztán Rose lefedte őket a láthatatlanná tévő bűbájjal. Aztán anélkül kinyitotta a szárnyait, hogy szétválasztotta volna a tépőzárat. A szárnyai maguktól kinyitották, és kibújtak a pólón tátongó lyukon. Rose nagyon jó erőben volt.
Mielőtt én is kilökhettem volna a hátamból zöldes-feketés szárnyaimat, Rose a zsebemre mutatott.
– Vedd elő a kristályt, és akaszd a nyakadba!
Bólintottam. Én is féltem tőle, hogy nemsokára használnom kell. Egyébként ez már a második ilyen kristályom volt. Egyet már teljesen elhasználtam, nem fogadott be több energiát. Ezt az újat pedig vasárnap este töltöttem tele. Készen állt a használatra. Csak én nem voltam valami hatalmas varázsló.
A szárnypárjaim egy halk cuppanással kibuggyantak a helyükről, és óvatos, lopakodó léptekkel közelítettük meg a csendes fenyőket. Már eleve szorongattam a lila kristályomat, Rose pedig az ujjait hullámoztatta, mintha ezzel készülne fel a rontásra. Átléptünk egy alacsony, nedves páfrányon, és a teljes sötétségbe vonultunk. Időközben felreppent egy monoton hangon zümmögő és csicsergő tündérmanó, de nem árult el minket. Aranyosan a szája elé tette a kezét, és izgatottan előre röppent. Őt követtük tovább, mert gyanítottuk, hogy a kiáltás forrása felé vezet minket.
Már messzebbről láttuk, hogy egy sötét kis alak fekszik az egyik répafenyő tövében, és fájdalmasan jajgat. Rose beleszimatolt a levegőbe, s miután rájött, hogy kivel van dolgunk, mérgesen felsóhajtott, és előretörtetett a sráchoz. Robert Glasford, azaz Opálszív volt az. A bal felső szárnyából kiégett egy darabka, ezért szenvedett olyan nagyon. Még én is összeszorítottam a fogamat, mert biztos voltam benne, hogy eszméletlenül fájdalmas lehet.
Rob fekete haja kuszán összekócolódott a fején, és amikor kinyitotta a szemét, totál elsápadt az arca. Csak azért, mert az első személy, akit meglátott, Rose Staunton volt. A lány, aki majdnem alaposan elintézte legutóbbi találkozásukkor. Én azóta már összefutottam vele Drostan táborában, és pár percig jól el is beszélgettünk. Ettől még persze nem lettünk barátok. Rob egy kicsit… idétlen, zaklatott és túl rossz véleménnyel van mindenkiről.
– Óh, Kristályszép és Küzdőszív! – nyögte homlokráncolva, és próbált mosolyt erőltetni az arcára. – Se-segítenétek?
Rose keresztbe tette a karját, és gúnyosan visszakérdezett:
– Nem tudod magad meggyógyítani? Tán még varázsolni sem tanultál? Persze nem lepne meg, tipikus fekete féltündéres a viselkedésed.
Rob elhúzta a száját, és felnézett az égre.
– Csak kifogytam az energiából. Üres a kristályom.
– Ilyen nehéz időkben nem vállalhatsz ekkora kockázatot! – csóválta a fejét Rose, és leguggolt a sráchoz. – Szeretnéd, ha én gyógyítanálak meg?
Rob szeme tányérnyi nagyságúra kerekedett, és könyörögve fordult hozzám.
– Nem lehetne Blase?
Felnevettem. Szerencséje volt Robnak, hogy alaposan áttanulmányoztam a varázskönyvet.
– Hagyd, Rose, meggyógyítom!
Rose felállt a fekete tündérgyermek mellől, és egy kedves pillantás kíséretében mögém lépett. Ezután én guggoltam Rob mellé, megfogtam a kristályt, lehunytam a szemem, bimbózó virágokra gondoltam, majd újra felnéztem. Éreztem, hogy a mágia az ujjbegyeimben lüktet. Megfogtam a fiú sebesült szárnyát, és csukott szemmel gyógyítottam. Varázslatos érzés volt! Otthon csak magammal csináltam ilyet. Megvágtam egy papírral a karomat, és azt gyógyítottam meg. De ez már nem ugyanaz. Sokkal jobb egy másik embert meggyógyítani. Pontosabban egy féltündért. Hát persze…
Miután végeztem, Rob hálás pillantásokkal felült, és megmozgatta a szárnyait.
– Király! Köszi tesó!
Rose mellém állt, és továbbra is egybefont karokkal meredt a fiúra. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem kedvelte Robot. Ellopott egy egyszarvút, hogy eladja Gregnek, aki aztán feláldozta volna egy zordfarkasért cserébe. Rob örülhet, hogy a barátnőm ilyen rendes volt vele!
– Mi történt itt, Opálszív? – kérdezte, és a szárnya felé bökött. – Kik támadtak meg?
Rob arca rákvörösre pirult.
– Greg meg a bandája – mormolta, és nyelt egy nagyot. – Berágtak rám, amiért nem vittem el nekik az egyszarvút. Úgyhogy azóta folyton csak cseszegetnek. Ma azt hittem, hogy meg is fognak ölni. Éppen repültem a gyűlés felé, amikor lentről Greg lángsugarat lőtt rám. Eltalálta a szárnyam, én meg lezuhantam. Ennyi. Röhögtek, és elhúztak. De csak azért, mert rájuk morgott a farkasod, Blase.
– Ciaran? – kérdeztem döbbenten. – Itt van?
A kérdésemre kiugrott a páfrányok mögül az ezüstszürke farkas, szájában egy pórul járt nyúllal. Ledobta a földre, és meghajtotta a fejét.
– Itt vagyok, csak gondoltam falatozom egy picit. Bocsánat, lordom!
– Hát oké… váljon egészségedre! – nevettem akadozva, mire a farkas újra bólintott, és elszaladt a nyúllal.
Mindannyian újra Robhoz fordultunk, aki szomorúan ingatta a fejét.
– Milyen jó neked, Blase! Én nem kaptam familiárist, neked meg a legjobb van! Mondjuk nem is csodálom… Drostan az apád.
– Tőle származom úgymond, de nem az apám – javítottam ki mosolyogva, és a kezemet nyújtottam felé. – Gyere, pattanj fel!
A srác elfogadta a segítségemet, én meg felhúztam a földről. Miután leporolta a hátsó felét, Rose-ra vigyorgott, és megremegtette a szárnyait.
– Sosem gondoltam volna, hogy egy fekete tündér lesz a pasid. Tiszta gáz, nem?
Rose összehúzta a szemét.
– Ő közel sem olyan, mint a többiek.
– Dehogynem, a királyság benne van a vérünkben! Ugye tesó?! – csapott a vállamra Rob, és hangosan felvihogott.
Bocsánatkérőn megvontam a vállam, és közelebb húztam magamhoz Rose-t.
– Nem, nem vagyok annyira király.
– Dehogynem, haver! Miután elengedtetek, rájöttem, hogy nem is ciki fekete féltündérnek lenni! Egyenesen klassz! Nem kell kretén küldetésekre mennünk, mi tök jól megvagyunk a saját kis világunkban.
Rose nagy levegőt vett, és olyat készült mondani, ami számára minden bizonnyal nagyon nehéz lehetett.
– Tényleg van ebben valami… vonzó. – Sután lehajtotta a fejét, és megfogta a kezem. – Én is szeretnék egy kis szabadságot.
Rob elkurjantotta magát, mintha valami elképesztően váratlan dolog történt volna.
– Gratulálok, csajszi! Elindultál a függetlenedés rögös, ám annál királyabb útján!
Rose szúrósan nézett a fiúra, aztán elmosolyodott.
– Köszi, csak fejezd be ezt a királyozást, mert nagyon lejárt lemez!
Mindhárman nevettünk.
– Ahogy szeretnéd! Jó arc voltál velem, úgyhogy teljesítem a kívánságodat! De… most nem lenne baj, hogy veletek mennék a tanácskozásra? Tudjátok, eléggé be vagyok…
– Tudjuk-tudjuk! – bólogattam, hogy félbeszakítsak egy következő káromkodást. – Jöhetsz velünk, nincs gáz.
Rose kicsit mérgesen nézett rám, de aztán megvonta a vállát. Beletörődött.
– Király! – kiáltotta el magát Rob, majd hirtelen a szájához kapott. – Akarom mondani, klassz!
Nem szóltam többet. Pár percig csöndre vágytam. Rose kezét fogva elindultam előre, és Rob mellém lépve követett minket. Az út nem volt olyan hosszú, csak a sötétség és az izgalom nyújtotta el az időt. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen lehet nimfagyermeknek lenni. Rose mindig számíthatott rá, hogy valami veszélyes küldetésre hívják. De ami a „legszebb” az egészben, hogy nem kapott kellő dicséretet, és törődést. Ellenben a fekete féltündérek nagyon lazán élik az életüket. De még a többi lila tündérgyermek is. Szerettem volna segíteni rajta, azt akartam látni, hogy tökéletesen boldog.
Nemsokára átértünk a nyírekhez és kőrisekhez, s egyre több apró fénypont repkedett körülöttünk. A tündérmanók vidáman énekeltek és vigyorogva pengették az apró hangszerek húrjait. Szerintem örültek a nagy tömegnek, amelyet nemsokára mi is megláthattunk.
Maga a tündértábor teljesen kiürült, csak néhányan futottak vissza egy kis harapnivalóért, telefonért vagy üdítőért. Nem is értettem, hogy akkor most mi van, de Rob felvilágosított:
– A tündérdomb mögötti mezőn vannak. Csak ott fértek el.
– Hát ezt te honnét tudod? – csodálkozott Rose.
Rob arcán gonosz vigyor terült el.
– Nos, van köztetek egy csaj, aki sok-sok információval ellát engem.
– Nem hiszem el! – rázta a fejét Rose, és keserűen felnevetett.
– Hát ne hidd!
Én csak mosolyogtam rajtuk, s előre néztem. Kellett valaki, aki irányít, nehogy mindhárman nekimenjünk valami csúnyának és félelmetesnek. Átgyalogoltunk az agyagfalú kis kunyhók között, és megmásztuk a tündérdombot. A hegyes menhir még a sötétben is nagyon jól látszott, ugyanis pont fölötte fénylett a félhold, s a kőtömb kontúrjai élesen kirajzolódtak a tájban. Amikor felértünk mellé, lepillantottunk a hosszan elnyúló mezőre, és eltátottam a számat. Odalent rengeteg szárnyas emberke sereglett össze, s nagy odafigyeléssel hallgatták Mór mágiával felhangosított szónoklatát. Úgy tűnt, hogy a tündérgyermekek többnyire helyeselnek, míg a féldémonok inkább csendben hallgatnak. De lényeg az, hogy több száz, talán ezer túlvilági leszármazott terelődött össze a tölgyfák által határolt tisztáson. Mindenki a fából eszkábált magaslatra meredt, és sokuknál volt egy-egy nagy fáklya is.
Rose becsukta a számat, én pedig összevont szemöldökkel néztem rá.
– Ilyen sokan vagyunk?
– Többen is, ezek csak a közeli erdők féltündérei és démongyermekei.
– Azt hiszem mindjárt tömegiszonyom lesz – nyeltem nagyot, és megint a hallgatóság felé fordultam. – Muszáj lemennünk?
– Én sem vagyok oda a dologért, de igen; muszáj – sóhajtotta Rose, és a kezemet fogva elindult lefelé.
Rob lelkesen szökdécselt mellettünk. Teljesen megváltozott, mióta legutóbb láttam. Mintha kicsit több optimizmus szorult volna belé.
Amikor leértünk a sokaságba, Rose-nak fel kellett emelnie a hangját, hogy utat kérhessen nekünk. Az ámuló-bámuló népség nagy része egyszerűen csak lecövekelt a földbe, és nem is akart megmozdulni. De még így is sikerült átverekednünk magunkat rajtuk, és valahol a harmadik sorban megálltunk. A székeken már nem ült senki. A kicsiny, kajával és innivalóval megrakott asztalok kiürült poharakkal és tálakkal vártak minket. Úgy tűnt, hogy a tanácskozás legjobb részéről már lemaradtunk.
Mór csak egy rövid pillantásra méltatta Rose-t, majd folytatta a beszédjét. Már a vége felé járt, de a hangja egy röpke szekundumra se csuklott el.
– Zacket magunk között már csak Vadtűznek hívjuk, hiszen nem akar kihunyni, nem akar megnyugodni. Tombolni fog, drága tündér- és démontársaim! – Mór kissé élesen mondta a démon szót, de mégis úgy vettem észre, hogy tisztelettel néz rájuk. – Nem hagyhatjuk, hogy ismét embereket öljön! Ugyan még nem gyilkolt le senkit közülük, de ez már csak idők kérdése! Ha pedig velünk is végezni tud, akkor a világnak sincs esélye a túlélésre. Ezért kell, hogy éberek maradjunk! Mostantól mindenki fegyverekkel tér nyugovóra, aki a táborában marad! Azt is javaslom, hogy a kisebb gyerekek ne jöjjenek ki Spirit Glenből! Természetesen csak addig, amíg véget nem érnek a szörnyűségek. Ezenkívül megkérlek benneteket, hogy harcoljatok az oldalunkon! A Kelta Erdő mindig is erős volt, legutóbb egyedül mi győztük le Vadtüzet. De most más a helyzetünk. A strigoik nem akármilyen erővel rendelkeznek…
– Csak le kell vágni a fejüket! – kiabálta be egy bőrszárnyas fickó, és a magasba emelte az öklét. – Láttam már az egyiküket, ostoba teremtés volt.
Mór arcvonásai megfeszültek.
– Ne becsülje alá az ellenségei erejét, uram! Nemrég két tagjuk átváltozott vámpírrá. Okosak, szépek és életveszélyesen kegyetlenek. Minél előbb meg kell tőlük szabadulnunk, de érzem, hogy ez nem lesz egyszerű. – Miután a démongyermek megvonta a vállát, és morogva elcsöndesedett, Mór végignézett mindenkin. – Gyermekeim! Vadtűz Zack egy saját démonvilágra vágyik, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerezte magának! Vadtűz Zack meg akar ölni mindenkit, aki más nézeteket vall, mint ő! Vadtűz Zack semmibe veszi a jó érzéseket, és semmibe veszi az ártatlanságot! Meg kell állítanunk őt! És meg is fogjuk állítani!
Mór bátorító szavaira hatalmas kiáltás és óriási hangzavar volt a válasz. Sokan tapsoltak, köztük én is. Láttam, hogy Rose és Rob némán nézi a nőt, de én továbbra sem zavartattam magam. Akármennyire is nem kedveltem ezt a nimfát, most nagyon szépen beszélt.
– És hol van a fekete kristály?! – ordította be egy dühös féldémon. Olyan magas volt, hogy tökéletesen láthattam az arcát. Nem is állt túl messzire tőlem. Hosszú, fekete szakállát kétfelé választotta, a feje pedig tökéletesen sima volt. Kicsit úgy nézett ki, mint egy metál énekes.
Mór nyugodt tekintettel fordult felé, és komoran válaszolt:
– A fekete kristályt nem tudtuk visszaszerezni. Senkit sem küldhettem Zack után. Túl veszélyes lett volna.
A középkorú démongyermek keserűen felröhögött.
– És most nem vagyunk éppen elég nagy veszélyben? – kérdezett vissza dühösen. – Ha kiengedi a kristályból a zordlényt, az a dög óriási pusztítást fog véghezvinni! Inkább küldte volna oda Kristályszépet és azt a szőke kis nimfagyereket! Tudom, hogy mindent velük végeztet el, kedves Mór, és ha olyan ügyesek, talán visszalophatták volna a kristályt.
– Nem áldozom fel őket, ostoba fráter! – szűrte a fogai között Mór, és a derekára tette a kezét. – És azt se tudjuk, hogy pontosan hol van Zack. Nem lehet érezni a szagát, nagyon jól rejtőzködik. Mellesleg azt sem tudja senki, hogy mire kell neki a kristály. Lehet, hogy nem akarja kiereszteni a zordlényt. Lehet, hogy valami titkos rituáléhoz kell neki.
– Annál rosszabb! – morogta karba font kézzel a féldémon, aztán megpödörte a szakállát. – Tudhatná, hölgyem, hogy mi démongyermekek nagyon sötét mágiákat ismerünk. Ha akarjuk, könnyen használni tudjuk őket. Én mondom most magának, hogy ne becsülje le az ellenségeit! Zack megöl majd mindnyájunkat, ha nem jövünk rá a titkára.
Mór feszes márványarca újra megenyhült.
– Egyelőre úgy tűnik, hogy van egy kis időnk. A strigoik visszavonultak, az első támadás óta nem történt semmi. Ha minden erős fiatalembert és nőt felkészítünk a küzdelemre, le fogjuk tudni győzni Zack förmedvényeit.
Újabb üdvrivalgás fogadta Mór szavait, de a szakállas féldémon csendre intette a tömeget. Gonosz vigyorral körbenézett az embereken, aztán vérben forgó szeme megállapodott rajtam. Most vettem csak észre, hogy mellette áll egy szőke izomkolosszus is. Greg volt az, és most már arra is rájöttem, hogy ez a kopasz férfi az apja. A vonásaikban nagyon hasonlítottak egymásra.
Nagyot nyeltem, és vártam, hogy mit akar mondani a gúnyosan méregető fickó.
– Volna itt egy másik érdekes téma, amiről igazán beszélhetnénk, kedves táborvezető nimfa kisasszony!
– Mi volna az? – ráncolta a homlokát Mór, és ő is rám nézett. Majdnem ugyanolyan megvetéssel, mint a démongyermek.
– A fiam szerint Kristályszép egy Küzdőszív nevű, nagyon esetlen kis fekete féltündérrel randizik. Elég csúf dolog ez, úgy hiszem, és jobb, ha figyel rájuk, kedves Mór! Állítólag egy csoportba járnak az itteni egyetemen. Hogyan fogja szétválasztani őket? Tudtommal nem szeretné, ha a vérvonalába belecsöppenne egy kis feketeség! – A féldémon elégedetten vihogott a saját humorosságán, és néhány társa is vele együtt nevetett.
Rose vörös arccal állt mellettem, eltátotta a száját, de beléfagyott a szó. Én is legalább ennyire feldühödtem. Mór szintúgy.
– Hogy merészel így beszélni velem?! – csattant fel Mór, mire néhány jelenlévő felhördült, sokan mások pedig elfehéredett arccal nézték tisztelt vezetőjüket.
– Csak a tényeket mondom, ha nem tudná.
– Ismerem a tényeket, Albert Cole! – szűrte a fogai között a nimfanő, és járt egy kört az emelvényen. – Kristályszép pár év múlva hozzámegy Napfényhez. Nem azért kerestem a kapcsolatot a fiú családjával, hogy egy másik tündérgyermek meghiúsítsa a terveimet. Az, hogy a maga fia mit látott, nem jelent semmit! Kristályszép el fog távolodni a fekete féltündértől. Tudja, hogy életveszélyes lenne neki gyermeket szülnie, ezért nem alapíthat vele családot. Napfénnyel viszont nagy jövője lesz. Csodás jövője. Mindent elterveztem! A MacFarlane család a Hebridákról költözött ide, hogy letelepedhessen. Elmondtam nekik, hogy itt él nálunk egy lány, aki az én véremet hordozza az ereiben, és tökéletes párt alkothat a fiukkal. Rögtön rábólintottak a terveimre. A gyermekeinknek ezek után szavuk sem lehet! Tökéletes életük lesz!
Rose már annyira felháborodott mellettem, hogy nem bírta tovább hallgatni Mór elképesztő szavait. Megragadta a kezem, és nagyokat csapkodott a szárnyaival. Mindenki minket nézett, én pedig nagyon zavarba jöttem.
– Mit csinálsz Rose? – suttogtam.
– Csak figyelj! – sziszegte a lány mérgesen, és felrepült velem a porondra.
Mór hebegve meredt ránk, s hátralépett kettőt. Azonnal tudtam, hogy Rose máris megszégyenítette őt mindenki előtt. Nem mintha nagyon sajnáltam volna a nimfát, de Rose-t annál inkább. Jól ki fog kapni, miután elmentek innen a vendégek.
– Kedves egybegyűltek! – szólt hangosan Rose, és közben jó erősen megszorította a kezem. – Nem fogok hozzámenni Napfényhez! Nem szeretem őt, és soha nem is tudnám szeretni.
Lenéztem a tömegre, és megláttam a szőke fiú sértődött arcát. Rávigyorogtam, mire a bőre rögtön felöltötte a kaliforniai paprika színét.
Mór a szoknyáját gyűrögette idegességében, de nem merte arrébb ráncigálni a lányát. Nem akart durva lenni, itt mindenki előtt.
– Nem fogom elhinni, hogy Küzdőszívvel nem lehet szép jövőm! Igenis lehet, és az is lesz! Én ezt szeretném, és nem fogom engedni, hogy bárki szétválasszon minket – folytatta Rose, s közben egy pillanatra rám nézett sokatmondó tekintetével. Melegség áradt a szeméből. – Mostantól csak mi ketten leszünk. Csak tőle fogadok el küldetéseket. Bármi is legyen az.
A népség fele éljenzett, a másik fele meg haragosan bekiabált mindenféle otrombaságot. Nem mindenki örült, hogy Rose cserbenhagyja a vér szerinti édesanyját. De hát mit vártak? Tényleg azt gondolták, hogy Rose egy olyan fiút fog választani, akit nem szeret? Az érdekházasságok ideje már lejárt. Nem a középkorban éltünk.
Mielőtt kitörhetett volna az igazi téboly, Rose-zal elrugaszkodtunk az emelvény fapadlójáról, és átrepültük a hatalmas mezőt. Csak én néztem hátra néha, hogy lássam, nem-e követnek. De úgy vettem észre, hogy senki sem akar utánunk jönni. Mór pedig csak holtsápadt arccal ácsorgott a helyén, és sötéten bámulta kicsinyülő alakunkat. Egy fikarcnyit sem éreztem iránta sajnálatot. Sőt, inkább ekkor lettem egyre dühösebb.
Rose-zal tíz percen keresztül csak repültünk, mígnem a lány ereszkedésbe kezdett. Követtem, és óvatosan lehuppantam a nagy páfrányokra. Ez már egy fenyves volt, a Kelta Erdő egyik legsötétebb zuga. De szerencsénkre Rose karja nagyon fényesen világított, és a szárnyaink is halvány foszforeszkálással segítettek ki minket. Olyan közel bújtam a féltündérlányhoz, amennyire csak tudtam, és mielőtt bármit mondhatott volna a történtekről, szenvedélyesen megcsókoltam. Teljesen egymásba gabalyodtunk, s forró szerelmünkkel melegítettük fel libabőrös karjainkat.
De Rose nemsokára kibújt az ölelésemből, és félig örömteli, félig fájdalmas arccal mért végig. Azon gondolkodhatott, hogy mit is mondjon. Ám én kérdeztem előbb:
– Mi lesz most velünk?
Rose finoman megvonta a vállát, és a mellkasomra hajtotta a fejét.
– Együtt leszünk. Ennyit tudok.
Nevettem egyet, és nagyot sóhajtottam. Lassú mozdulatokkal simogattam a hátát, miközben a szárnyai aprókat remegtek.
– Igen, de… Igazat mondott? Nem lehet gyerekünk? Emlékszem, hogy meséltél a veszélyekről, de azt mondtad, hogy ki lehet védeni valamilyen varázslattal.
Rose mellkasa megemelkedett, a melle nyomta a hasfalamat, aztán visszaereszkedett. Jó nagy levegőt vett.
– A mi esetünkben kicsit nagyobb a veszély. Nimfa lánya vagyok, tehát nagyobb az erőm. Te pedig fekete tündérgyermek vagy, és kicsit más a mágiád. Ha gyerekünk születne, a felszabaduló varázslat megölhet engem. De nem biztos! Védő bűbájokkal talán megerősíthetnek.
Lenyeltem a torkomban keletkező gombócot, és próbáltam józan ésszel gondolkodni.
– Nem szeretnélek olyan nagy veszélynek kitenni, amelybe bele is halhatsz! – Nehéz volt ezt kimondani, mert hiába volt igaz, nagyon szerettem szép jövőképeken merengeni. Már elképzeltem, hogy milyen lehet Rose-zal családot alapítani. Talán butaság, talán romantikus. Nem is tudom…
– Blase! – szólt Rose csitító hangon, és a hátamat simogatta. – Ne aggódj most ezen! Az még nagyon a jövő zenéje!
– Igazad van – nevettem fel félig keserűen, és jó alaposan megölelgettem őt.
– Azon viszont el kéne gondolkodnunk, hogy most mit csináljunk! Nincs mellettünk senki.
Elhúztam a számat. Tökéletesen igaza volt. Már megint. Ám mielőtt kifejthettem volna a véleményemet, kettéhajlott egy páfrány, és felbukkant előttem Una néni mosolygós, vörös hajzuhataggal keretezett arca. A ruhája most rózsaszín volt, és leért a földig. Áttetsző, lilás szárnyai lelapultak, s úgy jött át a fák között, mint egy Disney rajzfilm jótündére.
– Sziasztok! – köszönt kéjes hangon.
Rose kibontakozott az ölelésemből, és mellém perdült.
– Una néni! Téged küldtek, hogy visszavigyél minket? Vagy te adod a büntetést? – kérdezgette idegesen, a dühtől remegő hangon.
– Egyik sem – csicsergett a nő, és karcsú derekára tette a kezét. – Ejnye, tudod, hogy soha senkit nem bántok! Azért követtelek benneteket, hogy ötletet adhassak.
– Milyen ötletet? – ráncoltam a homlokom.
Una néni ezüstszínű szeme felcsillant, és a szája szegletében egy végtelenül pajkos mosoly bujkált.
– Varrhatnék nektek egy egyedi jelet! A koponya egyik szárnya fekete lenne, a másik lila. Mit szóltok hozzá? Nem lenne többé különbség köztetek!
Rose-zal összenéztünk, és elmosolyodtunk.
– Nekem tetszik! – mondtam vigyorogva.
– Nekem is – bólintott Rose.
A tündérnő vidáman összecsapta a tenyerét, és ujjongásában kinyíltak a szárnyai.
– Pompázatos-mesés! Holnap hozzátok be a pólókat a kunyhómba! Vagyis… inkább csak te hozd be őket Kristályszép! – nézett Una néni a barátnőmre, és az ajkába harapott. – Mór most piszkosul mérges Küzdőszívre.
– Rendben. Köszönjük! – mosolygott Rose.
– Szívesen! – Una néni mindkettőnknek puszit adott, aztán egyre magasabbra emelkedett. – Ó, és úgy tudom, hogy Drostan is mellettetek áll! Legyetek jók, és vigyázzatok magatokra! Keressetek egy helyet, ahol kettesben lehettek, és ha rám hallgattok, kimaradtok a háborúból!
Rose-zal kéz a kézben néztük, ahogy a tündér felrepült a fák fölé, majd eltűnt a szemünk elől. Végtelenül hálás voltam azért, amit tett. Azért, hogy kiállt mellettünk.
– Na és kimaradunk a háborúból? – kérdeztem Rose-tól, és mélybarna szemébe néztem. Nem láttam ott semmi mást, csak szerelmet és odaadást. Aztán mégis kissé elszontyolodott az arca, és lehajtotta a fejét.
– Nem tehetjük, Blase. Védelmeznünk kell az embereket. Ha Zack megszerzi magának a hatalmat, rabszolgákká teszi a halandókat. Nem akarom, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, ha esetleg mi veszítünk…
– Csak ketten vagyunk – vontam vállat. – Nem számítunk.
– Én igen. Nimfagyermek vagyok. Erősebb, mint bárki más.
Láttam Rose arcán a lemondást, hogy már tudja, én nem fogok az oldalán harcolni. Hatalmasat tévedett.
Finoman felemeltem az állát, és belefúrtam a tekintetem az övébe. Olyasmit készültem mondani, amire még én sem voltam egészen felkészülve. Túlzásnak tűnt tőlem, de éreztem, hogy így lesz helyes. Szólásra nyitottam a számat, és a szavak zúgva szaladtak ki az ajkaim között:
– Akkor együtt megyünk a csatába!