Artair McKnight: Kristályszép – 13. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

A temető szellemei

Véget értek az álmaim. Nem mindegyik, csak azok az álmok. Azt hiszem, azzal, hogy ott a templomban eljött a végítélet napja, és az őrült gyilkosom démonná változott, az álmaim már nem tudtak tovább jósolni. Minden üzenetet megkaptam, már csak ki kellett bogozni a szálakat, és rájönni a jelentésükre. Mivel így alakultak a dolgok, most már csak ibolyamezőkről, Rose-ról, csókokról és érintésekről álmodtam. Minden reggel beleremegtem, ha visszagondoltam rájuk. Rose-zal már elválaszthatatlanok lettünk egymástól. A szerelem amolyan érzelmi pillanatragasztóként tapasztott össze minket. Mi pedig boldogan tapadtunk egymáshoz.

Ami Zacket, az állítólagos pszichopata démongyermeket illeti, Rose beszámolt Mórnak a hallottakról, de nem kapott további utasításokat. A tündérnő arckifejezése nem árult el sok mindent, de így is láttam rajta, hogy fél valamitől. Én meg sokáig csak értetlenül hallgattam, mert nem mondták el nekem, hogy pontosan mit is művelt ez a fickó. Miután Napfényecske fintorogva lekopott, Rose röviden elmesélte a történetet, de nem akart tovább beszélni róla. A sztori szerint Zack tizenkét évvel ezelőtt érkezett a Kelta Erdőbe, előtte pedig a Loch Lomond mellett élt egy elhagyatott kis kápolnában. Kissé vadember módjára élt, de néha eljárt a városokba könyvekért, meg egyéb dolgokért. A Kelta Erdőben természetesen csak a démongyermekek fogadták örömmel, de hamarosan köztük is sokan kételkedni kezdtek a férfi épelméjűségében. Zack ugyanis lázadásra buzdította őket. Szerinte az emberek alávaló lények, a tündérek pedig még rosszabbak, mert védik és pátyolgatják őket. A Földön és a túlvilágon egyaránt.

Azonban a történet legizgalmasabb része csak ezután jött! Zack szerzett néhány buzgóhitű csatlóst magának, és háborúba kezdett. Pontosabban csak erre készült. Az egyik féldémon beárulta a tündéreknek, és mások is lázadozni kezdtek Zack előítéletei ellen. Zack árulóknak nevezte őket, és jelképesen egyszerű emberekként gondolt rájuk, akikben nincs olyan nemes démonvér, mint benne és a csatlósaiban. Ekkor egy utolsó nekifutásra megtámadta a hatalmas létszámfölénnyel rendelkező tündérgyermekeket. A féltündérek hagyományos fegyverekkel (kardokkal és íjakkal), míg ők puskákkal és pisztolyokkal küzdöttek. De hiába a technikai fölény, mert a mágia is közrejátszott, és Zack csapata elbukott. Néhány életben maradt csatlóst földalatti tündérbörtönökbe zártak, ám Zack megszökött a büntetés elől. Közben állítólag embereket is ölt, amiről Rose nem sokat tudott, csak annyit, hogy brutális kegyetlenséggel tette.

Zack eltűnt, és soha többé nem látta őt senki. Talán Európa keleti részén bújt el, talán átjutott Amerikába. A lényeg az, hogy most visszajött. Vagy szerencsénk lesz, és létezik egy másik Zack nevű démongyermek is. Én nagyon is elképzelhetőnek tartottam ezt a lehetőséget, de Rose kétkedett. Úgyhogy vártunk…

Október 31-én és november 1-jén Samhaint ünnepeltünk, ami a Halloween kelta eredetije. Mór tündértáborában zajlott a nagy esemény, és egész éjjel táncoltunk, meg örömtüzet gyújtottunk. Tábor szerte töklámpásokat tettek ki, és almákat hoztak hatalmas kosarakban, mert ilyenkor muszáj azt enni. Nem tudom miért, ezt nem kérdeztem. De mivel tutira nagy szerencsét hoz, én is befaltam egy-kettőt. Rose-zal rengeteget táncoltunk és nevettünk, pedig tudtam, hogy mit jelent ez az ünnep a keltáknál és a druidáiknál. Ilyenkor nyílnak meg a tündérdombok, és átjönnek a szellemek, a szörnyek meg persze a tündérek. Miután ebbe alaposabban belegondoltam, rájöttem, hogy ez nem jelent semmi rosszat. Hiszen mi a tündérekkel cimborálunk, ők a rokonaink! Ráadásul semmi gonosz dolog nincs ebben. Rose szerint a szellemek is jófejek. Úgyhogy a sok nevetést még több nevetés és móka váltotta fel, mindaddig, amíg el nem álmosodtunk. Én nem vállaltam be, hogy Drostan táborában aludjak, Mór táborából meg kitiltottak éjszakára, szóval hazamentem.

A suli ugyanolyan unalmasan folytatódott, mint ahogy eddig telt, de legalább jó volt a társaság. Terry és Julie egyre jobban megkedvelte Rose-t, és mindig közösen császkáltunk mindenhová. De amikor másfelé váltak az útjaink, Rose és én elmenekültünk a hétköznapi valóságból, és bebújtunk a Kelta Erdő lombjai alá. Csodás volt! Csodás volt attól eltekintve, hogy minden nap tarthattunk Zack rémhíreitől. Ám nem kaptunk semmi infót; ha Zack errefelé tartózkodik, akkor nagyon ügyesen tud rejtőzni.

Hamarosan eljött a november 6-ai szombat, és a délelőtt tíz óra, amikor is a Staunton ház kapujánál ácsorogtam. Minden előre meg volt beszélve. Rose ma eljön hozzánk, apa és anya meg jól fog viselkedni, és minden a legnagyobb rendben lesz. Legalábbis ebben reménykedtem, de voltak fenntartásaim. Mert az a nagy helyzet, hogy az én szüleim kiszámíthatatlanok, és túl nagy művészek.

Amikor Rose megjelent az ajtóban feszes nadrágban és lila kabátjában, máris a torkomban éreztem a szívemet. Úgy éreztem, mintha gumilabdaként pattogna bennem. Rose szépsége nagyon gyakran ilyen hatást keltett, és ez már-már őrületes volt.

Kilépett a kapun, becsukta maga mögött, megint elvonszolt a vastag tölgyfa mögé, és úgy cuppant a számra, mint egy élő mágnes. Nagyon szenvedélyes tudott lenni. Ezt imádtam benne! Ó, igen, a pezsgő tündérvér fantasztikus!

– Hány perce vártál rám? – kérdezte pirulva.

Gúnyosan felnéztem, és úgy tettem, mintha gondolatban számolgatnék.

– Hát úgy sacc-per-kábé húsz perce – nevettem.

Rose arca még jobban elvörösödött, és restelkedve lehajtotta a fejét.

– Bocsi. Csak tudod, a fésülködés, a hajvasalás, meg minden… És a ruhát sem találtam meg! Nem tudtam, hogy mennyire öltözhetek úgy, ahogy szoktam. Anyukádék biztos utálják az emókat, és belőlem meg simán kinézik, hogy az vagyok, és…

Az ajkára tettem a mutatóujjamat, és halkan, hosszan tagolva suttogtam:

– Minden… rendben… lesz.

Rose hallhatóan nyelt egy nagyot, és megfogta a kezem.

– Ígéred?

– Ígérem! Ők csak emberek.

– Látod, épp ez az! Ők emberek, én meg nem vagyok az.

– Hát… én sem – vigyorogtam.

Rose kuncogott egyet, és végre elindultunk. Egészen napos idő volt most, de ettől függetlenül hűvös is. Tíz foknál nem lehetett több. Mivel a nap erősen tűzött, Rose haja is inkább lilának tűnt, mint feketének, és az írisze is inkább világosbarna volt, mint sötét. Ha őszinte akarok lenni, így még jobban tetszett, és még jobban hasonlított egy igazi tündérre.

Végigsétáltunk a hosszú utcán, s közben csak két emberrel találkoztunk. Az egyik Rose gimnáziumi testneveléstanára volt, aki még mindig azt nézte, hogy a lány vajon most is hordja-e a kesztyűket (amiket egy állítólagos bőrbetegség miatt nem vett le az óráin); a másik meg Mrs. Jackson volt, a falu „boszorkánya”. Ez a nénike birtokolta a város egyetlen gyógynövényes boltját. Másrészről nemrég ő is ott ropta velünk a lángok körül Samhain ünnepén. Anya sosem kedvelte őt gyerekkorában, mindig félt tőle. Pedig barátságos néni volt, csak kicsit fura. Amit nem csodálok, mivel minden tündérgyermek az.

Megérkeztünk. A bordó kerítésnél Rose arca kicsit elfehéredett, úgyhogy még egyszer muszáj volt lelket öntenem belé.

– Ne aggódj, tök nyugisak! – mosolyogtam rá, mire kivágódott a házunk ajtaja.

Anya rontott ki, rögtön utána apával. Máris leégett a bőr az arcomról. Mit nyugisak?! Egyenesen letámadták Rose-t! Anya sokkal jobban magához ölelgette, mint engem Mrs. Staunton azon a bizonyos különleges estén. De Rose egész jól tűrte. Mi több, megpróbált kedvesen mosolyogni, ami az ő esetében mindig remekül beválik, hiszen hihetetlenül aranyos a mosolya. Apa csak katonásan kezet fogott vele, ő legalább visszafogta magát; de emellett udvarias is volt, és beinvitálta a házba. Rose megjegyezte, hogy mennyire szép az otthonunk, mire én magamban jókat röhögcséltem, elvégre a Staunton kúria tízszer olyan pompázatos, mint a mi kis odúnk.

Az előszobában levettük a kabátjainkat, Rose a cipzáros pulcsiját is a fogasra akasztotta, és mind a négyen egymást nézve vártuk, hogy valaki megszólaljon. Apa nekidőlt a narancssárga falnak, és karba tett kézzel köhécselt. Odakintről trillázó madárdal hallatszott be a folyosóra, mi szerelmesek meg csak kedvesen mosolyogtunk. Végül anya kapott észbe:

– Na, jól van srácok, akkor most… hagyunk titeket! Blase, szerintem mutasd meg Rose-nak a szobádat! Aztán majd szólok, ha ebéd lesz.

– Nagyszerű ötlet – vigyorogtam anyára. – Köszi.

– Ja, ne tartsuk fel a háziasszonyt, mert én hamar megéhezek – nevetett apa, és rákacsintott a barátnőmre. Számomra ugyan nem tűnt félreérthetőnek, de elhatároztam, hogy erről még elbeszélgetek vele.

Megfogtam Rose kezét, és felvezettem a lépcsőnkön. Örültem, hogy végre megszabadulhatunk a szüleimtől, mert kezdett a helyzet kínossá válni. Az emeleti folyosón körbe se néztünk, csak kinyitottam a szobám rozoga ajtaját, és betessékeltem Rose-t. Becsuktam magunk mögött az ajtót, hogy világossá tegyem: tilos a bejárat; és derékra tett kézzel figyeltem a gyönyörű lányt. Rose a falat mustrálta, minden egyes poszteremen elidőzött a tekintete.

– Death Cab for Cutie, Carbon Leaf, The Decemberists és Wolfstone. A Wolfstone kelta rock banda, ugye?

– Aha – bólintottam. – Hazaiak, úgy tudom. De te jobban skót vagy, mint én, jobban kéne tudnod.

Rose csúfondáros félmosolyba húzta a száját.

– Én túlságosan is elfoglaltam magam My Chemical Romance-szal és Panic! at the Disco-val. Nem hallgattam kelta rockot, csak ezt a… ezt a másféle rockot.

– Jó az – vontam vállat.

Rose közelebb jött, otthagyta a posztereket, és a karomat simogatta.

– Jó, de én tündérgyermek vagyok. És ehhez képest, nagyon hanyagolom a kelta… életérzést. Nem ment annyira, túlságosan depis voltam. Tudod, barátok nélkül…

– Igen, mondtad már régebben – szomorodtam el. – Mondtad, hogy vereseket is írtál ezekről az érzésekről. Rossz dolgokról. Meg fogod mutatni őket?

A féltündérlány megrázta a fejét, és pirulva tekintett fel az arcomra.

– Nem kéne. Nagyon sötétek. Nagyon rosszak. Néha azért voltak a szellemek a barátaim, mert gondoltam, hogy csatlakozok hozzájuk. Tudom-tudom, rettenetes gondolat, de nem szerettem suliba járni, és nem volt kedvem az emberekhez.

– Öngyilkos akartál lenni?! – kérdeztem elhűlve.

Rose lehajtotta a fejét.

– Nem kell megértened, de néha nagyon nehéz volt. Még az ibolyamező sem segített.

Sóhajtottam, és megsimogattam a lány meleg, selymes orcáját.

– Remélem azért most már nincs ilyen gondod…

Rose gyorsan felkapta a fejét, és rám mosolygott.

– Hidd el, nincs! Ahogy megjelentél az életemben, kezdett minden megváltozni. Először alig akartam elhinni, hogy érdeklődsz irántam. És… és nem tagadom, hogy sokat álmodoztam rólad, de nem mertem bevallani még magamnak sem, hogy… hogy szeretlek. Aztán megtudtad a titkot, időlassításokba keveredtél, segítenem is kellett rajtad, és… és kiderült, hogy te sem sokban különbözöl tőlem. És még a barátaid is rendesek! Szóval, most az életem ragyogó, egyszerűen mesés! Majdnem giccses. – Felnevettem. – Mit gondolsz, Blase, legyőzzük Mór akaratát? Együtt lehetünk?

Azt hiszem ekkor ragyoghatott fel a szemem úgy igazán, mert minél jobban belefúrtam a tekintetem Rose arcába, ő annál szélesebben mosolygott.

– Simán! Én nem hagyom, hogy elszakítsanak minket egymástól! Még a halállal is szembeszállok! – Amikor az utolsó mondatom elhagyta a számat, kissé elszégyelltem magam. Elég gázul hangzott. – Na szép… miket mondok! Én, aki retteg a haláltól… meg rohamai vannak.

Rose a skótzászló mintás pólómnál fogva húzott magához, és megcsókolt. Nagyon közel volt az arcomhoz, amikor megszólalt, mert éppen lábujjhegyen nyújtózkodott a magasságomba.

– Ne félj! Mindenhová veled megyek. És nincs olyan, hogy vég. – A következőket már suttogva mondta: – Ha szeretnéd, ma este találkozhatunk a szellemekkel.

– Este? – nyeltem nagyot. – Muszáj este?

– Csak sötétben látszanak – mosolygott Rose.

– Hát jó – vigyorogtam nem túl meggyőzően.

Rose még egyszer megcsókolt, és átölelte a derekamat. Kezdett durván feltüzelni. Komolyan, én is egyre hevesebb lettem. A szenvedély elragadott minket, és már nem tudtam türtőztetni magam. Természetesen okos akartam lenni, s nagyon szolid, figyelmes. De ez valahogy nem jött össze, amikor forrón csókolt, és szenvedélyesen simogatott.

Ráborultunk az ágyra (bár azt már nem tudom, ez hogy sikerült), és egyre csak zakatoló szívvel, és szinte már remegő tapintásokkal simogattuk egymás felhevült testét. Rose elhajította a kesztyűjét, a jelek felizzottak a karján, és folytatta a tapogatást. Aztán eszembe jutott egy kérdés, ami hirtelen minden mástól elhatárolt, és muszáj volt feltennem:

– Várj-várj! Mi van a szellemekkel?

Rose ráborult a mellkasomra, és nagyot sóhajtott. Nagyon belelendült már a dologba, és a kérdésem minden bizonnyal gyomron ütötte egy kicsit.

– Mi lenne? – kérdezte suttogó hangon.

– Hát… miért vannak itt? Azt mesélted régebben, hogy a halottak a túlvilágra, vagy ha nagyon gonoszak, akkor az alvilágra jutnak. De akkor miért vannak itt azok a szellemek, akikről beszéltél?

– Vannak olyan halottak, akik nem tudnak továbbjutni. Akik úgy érzik, hogy maradniuk kell, mert van egy elvégzetlen ügyük, vagy csak megfigyelnék a rokonaikat. Képesek a halottak szembeszállni a tündérek akaratával, hogy a túlvilágra jussanak. De nem teszi ezt mindenki. Csak nagyon kevesen. Ami azt illeti, én sem tenném.

– Szóval ezek a szellemek… kísértenek? Innen ered a sok horror sztori?

– Valahogy úgy. Bár a kísértetek mások. Ők azok, akik ténylegesen kísértenek. A szó szoros értelmében. Olyanok élnek abban a kastélyban a félszigeten. Szóval… oda inkább ne menjünk egyelőre.

– Rendben – biccentettem, amennyire megtehettem, mert Rose még rajtam feküdt.

– Folytatjuk? – kérdezte lélegzetvisszafojtva.

Rávigyorogtam, és végighúztam a tenyeremet a hátán. Ez válasznak is megfelelt, úgyhogy Rose megcsókolt, és benyúlt a pólóm alá. Simogattuk egymást, amennyire csak bírtuk, és vadul csókolóztunk. Tudom, hogy ez emberi dolog, de nálunk sokkal inkább tündéresnek tűnt. Az egyik könyvben olvastam róla, hogy a tündérvér nagyon fel tud pezsegni a szerelemtől, és az ösztönök jóval erősebbek, mint az egyszerű embereknél. Hát… vettem észre!

Én is Rose vékony, ibolyaszín pólója alá nyúltam, és végigsimítottam a gerince vonalát. Ez nagyon tetszett neki. Aztán oldalra döntöttem, és a hasfalára helyeztem a tenyerem. Nagyon karcsú és elképesztően szexi alakja volt. Már nagyon nem bírtam magammal. Megcsókoltam a nyakát, s ettől halkan felnyögött. Aztán feljebb húztam a pólóját, az egyik lábamat pedig betoltam az ő két lába közé. Magamhoz vontam, és egyre lendületesebben csókoltam az arcát, az ajkát, a homlokát, a becsukott szemhéját, a kis állát és nyakát. Közben ő is majdnem lehúzta rólam a pólómat, amikor váratlanul kitárult a szárnya. Nem jól helyezkedett el, mert a feljebb tolt felső lenyomta. Ekkor Rose levette magáról a pólót, és áthajította a székem háttámlájára. A szárnyai teljesen kitárultak, s minél jobban simogattam és csókolgattam Rose-t, annál jobban remegtek.

Összebújtunk, ölelkeztünk, éreztem ahogy a bőre hozzámért, s nagyon forró volt. A karján világító fonott minták egyre jobban fénylettek, és már azokat sem éreztem olyan hűvösnek, mint eleinte. Annyira belemerültünk a szenvedélyek tengerébe, hogy már nem is tudtunk kilubickolni belőle. Pontosabban csak nem igazán akartunk.

Aztán amikor rólam is lekerült a póló, és a kezem Rose lila melltartókapcsához ért, egy pillanatra elgondolkodtam. Ő is feszülten figyelt, s láttam a szemében, hogy a továbbiakat túl korainak tartja. Igaza volt.

– Bocsáss meg! – sóhajtottam fel, és elengedtem a kapcsot. – Túlzásokba estem.

– Én is – nyögte Rose, és lefordult rólam. Nem szedte fel a cuccait, csak mellém feküdt, és a mellemre hajtotta a fejét. – Nagyon nehéz volt megállni ezt az… egészet.

– Nekem mondod? – nevettem, kicsit talán keserűen. – Nem akarom, hogy valami vadállatnak gondolj. Én nem olyan vagyok, mint Greg, meg a többi menő… Legalábbis sosem akartam olyan lenni. És… és nem szeretném, ha azt hinnéd rólam, hogy nekem az a fontos.

Rose picit felemelte a fejét, és így szembe tudott nézni velem. Most is kedvesen mosolygott. Hál’istennek!

– Tudom, hogy te más vagy. Ezért szeretlek – mondta szelíden, és visszadőlt a meztelen mellkasomra. – Tudsz még idézni?

– A Szentivánéji álomból?

– Abból.

– „Ó, jaj! A hű szerelmek folyama, amennyit én olvastam, vagy regében hallottam, kényelmes nem volt soha.”

– Ez azt jelenti, hogy nehéz a hű szerelem? Hogy sok bajjal jár?

– Vagy legalábbis küzdelmekkel – pontosítottam, s közben megsimogattam Rose selymes haját. – De attól még úgy csodás, ahogy van!

Rose finoman hümmögött, és az arcomhoz nyúlt. Hideg tenyere szinte már mágikusan bizsergette a bőrömet. Elmerengtem magunkon, azon, hogy milyen szerencse, hogy összejöttünk. Ha nem vallottam volna be az érzéseimet, Mór talán sikerrel jár az idétlen tündérnevű nimfagyerekkel. Vagy esetleg mégsem. Nem-nem, Rose nem adná be a derekát. Ő küzd, ő folyton csak küzd. A hajába túrtam, magamba szívtam delejező ibolyaillatát, és eltökéltem, hogy sosem fogom elereszteni a kezét.

 

***

Ha azt mondom, hogy a Staunton kúriában jól éreztük magunkat, akkor mondhatom, hogy nálunk kétszer olyan jó volt. Ebédnél sokat nevettünk, mert apa özönvízként zúdította ránk a hülyeségeit. Rose-zal nagyon jól kijöttek. De anyára is büszke voltam, mert megmutatta Rose-nak a műtermét. Még azt is kitalálta, hogy közösen fessünk egy absztrakt képet. Felettébb mulatságos volt, különösen azért, mert én nem vagyok egy kiköpött festőművész. Ezt sajnos nem örököltem. Na, de Rose! Anya meg is döbbent rajta. Azt mondta, hogy szívesen tartana neki órákat.

Szóval, egy szó mint száz, este baromi jó kedélyűen hagytuk el a házat. Az erdőbe indultunk, és Rose javaslatára nem hagytuk otthon a kabátjainkat. Hát persze, jó lesz nekik ott a varázsfa tövében! Amint odaértünk, és lepakoltuk a ruhákat, Rose el is végezte a láthatatlanná tévő bűbájt. A sötétben még jobban fénylettek a karján tekergő motívumok, s még a hátunkból kinövő szárnyak is halványan csillogtak a mágiától.

– Még mindig nem értem ám – csóváltam a fejem.

– Mit nem értesz? – vonta fel a szemöldökét Rose.

– Hát, hogy miért kell pólóban lennünk. Egy kicsit azért érzem a hideget, és nem olyan kellemes! – dörzsöltem meg a libabőrös karomat.

– Hozzá fogsz szokni, mint mindenki más.

– Jó, de tényleg, mi szükség van erre? Nem lehet a kabátokra is tépőzárat varrni? Vagy legalább pulcsikra!

– Egyrészt nem lenne kényelmes. Másrészt tündérgyermekeknél régóta ez a szokás. De még ezt is nehezen sikerült elfogadtatni az igazi tündérekkel.

– Miért?

– Még mindig nem olvastad ki a Túlvilági Lények Törvénykönyvét? – tromfolt le Rose, de azért egy mosolyt is rám villantott.

– A feléig már eljutottam! – vigyorogtam rá.

Rose legyintett.

– Akkor nem olvastál erről. A lényeg az, hogy a régi időkben (a nagyon régi időkben), a tündér- és démongyermekek szinte pucéran járták a világot. Mindig csak valami könnyű, légies tunikát hordtak, mint a tündérmanók. Ez volt a szokás, ezt kérték a tündérek.

– De hát miért? – hüledeztem.

– Mert így könnyebben mozgunk, gyorsabban vagyunk. És másabbak, mint az emberek.

– Furcsa…

– De azért kielégítettem a tudásvágyadat, ugye? – kacsintott rám a féltündérlány, és felnevetett.

– Ja, de lesz még kérdésem! Valamikor. Most még várok vele.

Rose megfogta a kezem, és megcsókolt. Nagyot sóhajtottam. Minden egyes alkalommal, amikor ezt csinálta, felpörögtem, mint egy hiperaktív kiskutya. Vagy mint a Duracell nyuszi.

– Na, mutasd azokat a szellemeket!

– Oké, gyere!

Mentem is, kicsit izgatottan, kicsit nyugodtan. Nem repültünk, azt hiszem, mindketten jobban szerettünk gyalogolni. Csak azért, mert az sokkal emberibb volt. Meg aztán attól sem kellett tartani, hogy lezuhanunk. Mondjuk azért, mert kibicsaklik a szárnyunk. Hm, vajon az lehetséges egyáltalán? A kérdést most megtartottam magamnak, és derűsen bandukoltam Rose oldalán. Aztán felidéztem azt az álmomat, amelyikben a temetőben jártunk és a szellemekkel beszélgettünk. Nagyon reméltem, hogy a vámpírzombik tényleg nem léteznek a valóságban, és nem fognak minket megtámadni. Ebbe igazából még bele se gondoltam komolyabban. Máris kicsit félni kezdtem ettől a kirándulástól. Rose keze azonban megnyugtatott. Olyan jó volt fogni, érezni a bőrét!

Az éjszaka csendesen leszállt, s minden lombból előröppentek az apró, színes és világító tündérmanók. Mütyür hangszereken játszottak, és körbetáncolták az erdőt. De nem ők voltak az egyedüli kelta lények, akik előbújtak a jöttünkre. Két koszos kis brownie ugrott ki az egyik bokorból, és kézen fogva sétáltak keresztül az ösvényünkön. Nevettünk rajtuk, mert éppen minket utánoztak.

Aztán az ösvény egyik kanyarulatában meghökkenten lecövekeltünk. Az alattunk húzódó szakadék mélyén egy patak csobogott keresztül, s a partján démongyermekek sétáltak. Jó hangosan röhögtek, de nem tűntek túl veszélyesnek. Ezek kifejezetten vékony és csontos alkatú srácok voltak. A denevérszárnyaik viszont nem hiányoztak a hátukról.

– Ismerem őket – súgta Rose. – Egész rendes családban nőttek fel, ők nem lettek olyan bunkók és szemétládák, mint Greg meg a haverjai. És a legfontosabb: Nem is gyilkosok, mint Zack.

– Tényleg?

Rose bólintott.

– Ne feledd, nem minden démongyermek gonosz! Na, menjünk!

Megfordultunk, és folytattuk az utunkat. Közben azonban számtalan új kérdés fogalmazódott meg bennem. Egyel meg is próbálkoztam Rose-nál.

– A démongyermekek egy része is itt lakik?

– Igen. Sátrakban, meg a föld alatt.

– A föld alatt? – döbbentem meg. Ezt így nem egészen értettem.

– Jaja, leástak a mélybe, és kis barlangjáratokat vájtak maguknak. Nem sok értelme van, de ez ösztönös dolog. Az igazi démonok is szeretik a sötétséget. Elég… félelmetesek is, a könyvek szerint. Még szerencsénk, hogy nem jöhetnek át hozzánk!

– Még szerencsénk! – ismételtem elhalkuló hangon. Eszembe jutott az álom, amelyikben a gyilkosom egy démon volt. Megráztam a fejem, és haladtunk tovább.

Ha nem lett volna mellettem a csodaszép szerelmem, valószínűleg tüstént hátat fordítottam volna, hogy elszaladjak. Ugyanis nemsokára sűrű, fehér köd hömpölygött a lábunk elé, és a fák csak úgy maguktól meggörbültek, a maradék leveleiket is lehullatták, és lassan egy horrorfilm díszletévé varázsolták az erdőt. Felnéztem a koromsötét égre, s láttam, hogy a holdnak csak a körvonala fénylik. Rose követte a pillantásomat, és megszorította az ujjaimat.

– Újhold van. A varázslatok ilyenkor és telihold idején működnek a legjobban. De a szellemaktivitás is ezeken a napokon a legerősebb.

Lenéztem a lány márvány fehér arcára, és nagyot nyeltem. Már a tündérmanók sem világították meg az utunkat, csak Rose karja és a szárnyaink fénylettek.

– Hát ez totál para – próbáltam nevetni. Kár, hogy elakadt a hangom.

– Ugyan, dehogy! – mosolygott Rose, és előre intett. – A sötétségtől nem kell félni.

– Csak attól, ami megbújhat benne – fejeztem be fanyarul.

A féltündérlány megvonta a vállát, és beterelt a göcsörtös, betegesen reszkető fák közé. A köd közben úgy folyt szét a talajon, mint valami sűrű, halálos méreggel átitatott massza, és arra is esküdni mernék, hogy néha ráléptem egy mozgó kis izére. Ettől függetlenül eszem ágában sem volt elmenekülni, mert egy olyan gyanú motoszkált a fejemben, hogy a szellemek valamiben segíthetnek rajtam. Bármiben! Mondjuk abban, hogy megszűntethessem a halálfélelmemet. Vagy esetleg abban, hogy Mórék megtalálhassák Zacket.

Amikor egyre fojtogatóbb lett a köd, és valami halotti bűz is terjengett már a levegőben, hirtelen nagyon rosszul lettem. Rose arcán is láttam, hogy nehezen viseli, de mégis tovább vezetett.

– Nem szoktam ilyet érezni, de lehet, hogy most jobban távol akarják tartani az erre járókat.

– Kik?

– Hát a féltündér szellemek! – mondta Rose, mintha ez olyan magától értetődő lenne.

Pár percen belül szétoszlott kissé a fehér füst, és megláttuk a temetőt. Elképesztően régi lehetett, mert több tucat olyan sírkövet láttam, amelyiken évszázadokkal ezelőtti dátumok álltak. Ott volt például Angus McGugan, aki 1640-ben született, és 1702-ben hagyta el az élők világát. Szürke sírját zöld moha lepte, és kövér pók szőtt hálót a régen otthagyott vázák közé. Hátborzongató látvány volt ez az egész.

– Ugye milyen szép? – sóhajtozott Rose.

Összevontam a szemöldököm. Eltűnődtem a gótikus temető előtt, és megláttam a háttérben tornyosuló kápolnát. Rettenetesen öreg volt már, úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban összeszakadhat.

– Szép… tényleg – leheltem ki a számon csöndesen.

Rose eleresztette a kezem, és előre ment. A varázs nem szűnt meg közöttünk, én mégis úgy éreztem, mintha máris kevésbé lennék biztonságban. Mielőtt lehajolhatott volna az egyik sírhoz, megragadtam a karját, és magam elé penderítettem. Meglepődve nézte az arcomat, én meg benne gyönyörködtem.

– Valami baj van? – kérdezte, valóban aggódva.

– Nem… nem is tudom – motyogtam, és egy pillanatra rámeredtem a lány aprócska állára. A heg. Csak most vettem észre, hogy nagyon-nagyon halványan még mindig látszik. Hozzáértem, s Rose meghőkölt egy picit. – Még mindig nem mesélted el, hogy mi bántott.

– Egy bestia, mondtam – nyögte, és lenézett a Converse csukájára.

– Gondolom nem egy brownie – vicceltem elég gyengén.

– Hát, nem. Egy banshee volt. Egy megőrült banshee, aki megölt egy tündérgyermeket.

Azt hiszem, abban a pillanatban, amikor Rose kimondta azt a szót, hogy „megölt”, óriásira kerekedhettek a szemeim. Komolyan, Mór hogy képzelhette, hogy egy gyilkos micsodához küldi a saját lányát?!

– Egy banshee. – Visszafojtottam a dühömet, és a bestia nevén morfondíroztam. – Mintha már hallottam volna valahol.

Rose a füle mögé söpört egy elszabadult hajtincset, és újra felnézett rám.

– Nos, elég ismertek a kelta mitológiában. De tudod, a mitológia mindig más egy kicsit. Azt nem gyakran említik, hogy a banshee-k ocsmányak és büdösek. Ahogy azt sem, hogy alapvetően segítőkészek. Persze csak a tündérekkel és tündérgyermekekkel. Az embereket ki nem állhatják. Ebben nagyon hasonlítanak a féldémonokra.

– De mit csinálnak ezek a banshee-k? Hogy halt meg az a tündérgyermek?

– Halálos a kiáltásuk. És egyébként elég sokszor sírnak. Ha pedig egy banshee véglegesen megőrül (ami amúgy ritka eset), akkor nem kímél senkit. Szegény féltündér nem is tudta, hogy ott van mögötte.

– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez őrület! – fakadtam ki. – Mór kis híján téged is megöletett!

– Valakinek muszáj volt kinyírnia a banshee-t, és én ezt tudomásul vettem – vont vállat Rose, és mosolyogva arcon csókolt. – Nyugalom, tudok vigyázni magamra, és akkor is tudtam. Csak megkarmolt egy kicsit, amikor látta, hogy a kiáltás nem megy. Ugyanis egy órára megsüketítettem magam.

– Hogyan? – csodálkoztam.

– Varázslattal! Mi mással, hapsikám?

Gúnyos képet vágtam, de aztán nevettem egyet, és magamhoz öleltem a lányt. A következő pillanatban azonban úgy hátraugrottam, mint akit öléssel riogatnak. A sírkő előtt egy halványan derengő, szárnyas szellemalak jelent meg, és vihogó, kísérteties hangon kacarászott. Egy idős néni volt. Nyomban utána kiugrott a földből egy kopasz öregember is, a szomszédos sírból pedig egy viszonylag fiatal nő lebegett elő. Nem ugyanazok voltak, akikkel álmomban találkoztam, ebből is látszott, hogy a rémálmaim nem teljes egészükben voltak jövőképek.

Miután kicsit lehiggadtam, újra megfogtam Rose kezét, és vártam, hogy történjen valami.

– Kristályszép drágám! – mosolygott Rose-ra az idős néni, és úgy lóbálta áttetsző, szürkés lábait, mint egy eleven kislány. Csakhogy ő a föld felett lebegett. – Ki ez a fess fiatalember, akit magaddal hoztál?

– Erre én is kíváncsi lennék! – nyekeregte az öregúr, és szorosan a felesége mellé vonult.

– Szintúgy – emelte fel a kezét a fiatal kisasszony, és szolidan rám mosolygott. A haja loknikban omlott a vállára. Talán a tizenkilencedik században élhetett.

– Ő Blase Scott, azaz Küzdőszív – mutatott be Rose kissé feszélyezetten. Nyilván neki is nagyon új volt ez a helyzet. Ez a morbid helyzet, hogy őszinte legyek.

– Örvendek! – biccentettem a szellemek felé. Jól ismertem én a viktoriánus jó modort.

– Molly vagyok – mosolygott a néni. – A férjem Hamish, a kisasszony pedig Margaret. Őt még itt a temetőben ismertük meg, nagyon kedves lány. Tudod, fiacskám, mi itt próbálunk tea partikat rendezni, miközben sajnos nem tudunk teát inni. De a beszélgetés része működik, és az nagyszerű! Megvitatjuk, hogy mi lesz a rokonaink sorsa. Persze csak találgatunk.

Homlokráncolva, és finoman szólva megbotránkozva hallgattam az öreg asszonyságot. Nem tudtam elképzelni, hogy mi értelme lehet ennek. Aztán eszembe jutott, hogy Rose tulajdonképpen azért hozott el ide, hogy kideríthessek pár dolgot a túlvilágról.

– Megkérdezhetem, hogy miért nem akartak a túlvilágra menni? Esetleg… nem tetszett önöknek? – kérdeztem, és igyekeztem jól tagoltan, érhetően beszélni. A helyzet az, hogy a szellemek régi skót akcentusa eszméletlenül furcsa volt, és reméltem, hogy ha én finomítok a beszédemen, akkor ők is ezt teszik majd. Nagyot tévedtem.

– Ó, amikor megláttuk az ösvény végén, a fényen túl, akkor azt hittük, hogy elalélunk! De nem sokat láttunk belőle. Az a maradék kis eszünk azt diktálta, hogy ne menjünk a tündérek közé. Egyetlen ok miatt: Nem akartuk itt hagyni a családunkat. Én a magam részéről az ükunokámat figyelgetem. Visszatért a tündérgyermek életmódhoz. Nem olyan, mint a makacs fiam volt. Nem is akarta, hogy velünk együtt temessék el, mert ő bizony nem fekszik egy olyan temető mélyére, ahol bűbájokat szóró tündérivadékok vannak. Pedig ő is az volt, és a vért nem moshatta ki az ereiből!

– Ő se ment el a túlvilágra – szólt közbe a kopasz bácsi rekedtesen, és panaszosan felsóhajtott. Na, ez is rettenetesen kísérteties volt! – A fiunk sosem viselkedett jól, és most csak kószán bolyong itt a lelke. Kísért. Néha megőrjíti a bestiákat, vagy az emberek álmaival játszadozik. Aztán éjjelenként visszatért abba a rémes kastélyba. Tudjuk ezt, megfigyeljük.

– Én néha megértem, néha meg bosszankodom rajta, hogy így cserbenhagyta a szüleit… – duruzsolta Margaret, és a mutatóujja köré csavargatta az egyik lokniját. A szárnyait behúzta.

– És te miért vagy itt? – kérdeztem tőle. Gondoltam, hogy tegezhetem, hiszen nagyon fiatalnak nézett ki. Persze halott volt, tehát ez lényegtelen, azt hiszem.

– Engem megölt egy férfi, miután megerőszakolt Edinburgh egyik sikátorában. Szellemként derítettem ki, hogy egy démongyermek. Azóta figyelem az összes ilyen szörnyeteget. Ha tudok, segítek. Egy-egy hangot kiadhatunk figyelmeztetésképpen.

– Bár nem lenne szabad! – tette fel a mutatóujját Molly néni, és kedvesen mosolygott. – Margaret már valamennyire kísértetnek számít emiatt.

Biccentettem, mint aki nagyon ért mindent, majd Rose-ra vetettem a pillantásomat. A lány fehér arccal nézett, kicsit talán bűnbánóan. Hiszen látta rajtam, hogy nekem nem volt elég ennyi információ a túlvilágról és a szellemekről. Látta rajtam, hogy ettől még nem nyugodtam meg. A rohamaim vissza fognak térni. Tutira.

– Van még valami, amiről mesélhetnénk! – suttogta az öregasszony, olyan hangon, mint aki nemsokára valami szörnyű titkot fog elárulni. És ez nem is volt hamis megérzés.

Egy lépéssel közelebb csoszogtam a szellem bizarrul pislákoló alakjához, és lenyeltem a torkomban keletkező gombócot.

– Miről?

Molly néni pajkosan rám mosolygott, mire a másik két szellem egy kissé mérgesen nézett rá. Talán tudták, hogy mit készül mondani. Sőt, egészen biztosan tudták!

– Mindenről vannak információink! Mindenről, ami a Kelta Erdőben történik! Tizenkét évvel ezelőtt, amikor az a Zack nevű förmedvény megérkezett az erdőbe, és csatát vívott a tündérgyermekekkel, rengeteg ártatlant ölt meg. Amikor pedig menekülnie kellett, embereket is feláldozott a szörnyű démonainak. Bizony, hidegvérrel meggyilkolta azokat a szerencsétlen embereket, akik nem is láthatták őt, ahogy szárnyaival leereszkedett eléjük, és leszúrta, vagy lelőtte őket. Csak úgy kedvtelésből, csak azért, mert bosszús volt, és mert utálta az embereket. Ó, mennyi módosítást kellett végezni az emberek agyán, hogy valami balesetnek tűnhessenek a halálesetek!

– Ne! – csuklott el a hangom. Hirtelen bevillant a kép! Bevillant az álomkép. A…

– A nagyszüleid, fiam, tudom, hogy ők. Mi nagyon sok mindent tudunk. Borzasztóan sajnálom, fiú! Amikor Rose kimondta a neved: Blase Scott, rögtön tudtam. Te érkeztél nemrég Spirit Glenbe, a te mostohaanyád Miranda MacGregor Scott, és az ő szülei Erica Fay MacGregor és Arthur MacGregor voltak! Zack ölte meg őket, brutális kegyetlenséggel. Ám a tündérek elrejtették a jeleket, a tóba vitték a holttesteket, majd beleborították őket a vízbe, és lám, az emberek már másképp ismerik a történetet! Még a drága édesanyád is, kedves Blase Scott! – Az idős asszony hangja meggyötörtté vált. – Nagyon sajnálom, de tudnod kell az igazságot! Most, hogy az őrült visszatért!

Nem tudtam beszélni. Annyira meghökkentem, hogy a földbe gyökerezett a lábam, és elakadt a lélegzetem. Közben a fojtó bűz is egyre szörnyűbb lett, és azt is csak későn vettem észre, hogy a szellemek felsikítanak, és a hátunk mögé mutatva ordítják:

– Szörnyetegek!

A következőkben valahogy megnyúlt az idő, és mint egy ragacsos massza, beborította a temetőt, és minden lelassult…

 

Megfordultam. Rose is előidézte magának az időlassítást, mert mindketten ugyanolyan gyorsan mozogtunk. De nem beszéltünk egymással, mert meg kellett keresnünk a veszélyforrást, mielőtt még visszatértünk volna a normális időbe.

    A temetőt körülölelő fák közül ugyanazok a rémes zombifélék jöttek elő, amiket a rémálmaimban láttam. Hegyes szemfogaikat mutogatták, és nagyon lomhán, szinte mozdulatlanul nyúltak felénk hegyes karmaikkal. Nem sok mindent tehettünk. Én futni akartam, de láttam, hogy Rose lehunyja a szemét, és minden bizonnyal egy varázslatra koncentrál. Végre én is kipróbálhattam!

    Becsuktam a szemem, kihúztam a zsebemből a lila kis kristályt, és jó erősen megszorítottam. A vihar zúgó-szaggató erejére gondoltam, s elképzeltem, ahogy egy erős széllöket ledönti a lábáról a bestiákat, és aztán felnéztem. Éreztem a tenyerembe áramló mágiát, úgyhogy előre tartottam a karomat, és a varázslat működésbe lépett. Rose is pont ekkor eresztette el a villámait, amik közvetlenül az ujjaiból törtek elő, majd találkoztak a viharommal. A két rontás együttes erővel érte a fura vámpírzombikat, mire azok több métert repültek hátra.

    Aztán felpörgött az idő homokórája…

 

A zombik ugyanolyan hangosan üvöltöztek, mint a szellemek, de az ő hangjuk sokkal ijesztőbb volt. Pillanatok alatt felpattantak a földről, bár néhányukat nagyon alaposan megsütötte Rose villáma. Mégis… mégis töretlenül haladtak felénk, és félelmetesen csattogtatták a fogaikat. Aszottas bőrük ocsmányul feszült a koponyájukra, szakadt ruhájuk a múlt század elejét idézte. Rose megrázta a fejét, és halálra vált arccal készült a következő csapásra. Én viszont rettegtem, nem bírtam már támadni. Csak hebegve lépegettem hátra, és megremegtettem a szárnyaimat.

– Rose, repüljünk el innét! – Tudom, hogy nem voltam férfias. Igen, igenis vacogtam a halál gondolatára.

Rose egy ideig habozott, de megint történt valami váratlan. A temető másik oldaláról sötétzöld ruhás, hosszú hajú lények rohantak a támadóink felé, és már nyitották a szájukat, amikor Rose rám kiáltott.

– Fogd be a füled!

Azonnal cselekedtem. A fekete bőrű, csúnya banshee-k felsikítottak, amit a zombik nem bírtak elviselni, és néhányuk menekülőre fogta. A többi azonban harcolt. Karmoltak, haraptak, rúgtak, ütöttek. Ugyanezt csinálták a zöldruhás, kísérteties külsejű nők is. Mi már nem vártuk meg, hogy mi lesz ennek a vége. A szellemek azt kiáltozták, hogy meneküljünk, és mivel én is ezt javasoltam Rose-nak, a féltündérlány bólintott, és egymás mellett szálltunk a göcsörtös ágú lombkoronák fölé. Az újhold bűbája alatt hagytuk ott a temetőt, s szaporán lüktető szívvel céloztuk meg az egyetlen helyet, amit csak mi ketten ismertünk: Az ibolyamezőt.